Filozófia

Gondolkodjunk el azon, amit a mai ember egyik legfőbb értékének tekintenek: mik az érvényesülés, a siker különböző ismérvei? Egyvalami vitathatatlan: minden ember, így vagy úgy, ki akar emelkedni, győzni akar, és ez életbevágónak tűnik. Szükségét érezzük, hogy tegyünk valamit, de különösen annak, hogy ez a tett fontos legyen; igényeljük a cselekvést, de az olyat, ami nem marad észrevétlen. Azt szeretnénk, ha lennénk „valakik”, és nem vesznénk bele a névtelenségbe, ha a nevünk minél több embernek mondana valamit.

A filozófus – ahogy ezt régen sokszor megfogalmazták – többek között éppen a derűről, a nyitottságról és a humorérzékről ismerhető fel. Vagyis ne úgy képzeljük el a bölcseket, mint akik magukba fordulva, savanyúan szemlélődnek. Az ókorban a „humor” szón különös módon nedveket értettek, amelyek a testben áramlanak, és fenntartják az ember testi és lelki jólétét. Ha jól meggondoljuk, valóban igaz, hogy a humor kell az egészséghez, sőt néha a túléléshez is.

Nem beszélhetünk filozófiáról anélkül, hogy ne beszélnénk a filozófusról; nem beszélhetünk az ideák világáról anélkül, hogy ne beszélnénk arról az emberről, aki képes átültetni a gyakorlatba ezeket az ideákat. Ha ez alapján ki szeretnénk emelni a filozófus, a bölcsességet szerető ember egyik legfontosabb jellemzőjét, akkor örök keresőnek nevezhetnénk.

A 2009-ben készült kínai Konfuciusz-film az európai nézők számára egyfajta „egzotikumot” képvisel, hiszen a konfucianizmust általában jellegzetesen kínainak, tőlünk távolinak, kifejezetten a keleti gondolkodáshoz kapcsolódónak tekintjük.

Melyek a személyes nehézségek? Nyilvánvalóan azok, amelyek a személyiséget támadják meg, ami alatt a fizikai, vitális, érzelmi és mentális megnyilvánulások összességét értjük. Nem akarjuk lebecsülni a betegség vagy a tartósabb fizikai rendellenesség okozta szenvedést, az érzelmi állapot mégis sokkal meghatározóbb, mert átszínezi a gondolatokat is, sőt a test állapotát is befolyásolja. Közismert, hogy egy erős ellenszenv azonnal megmutatkozik valamilyen módon a testben, és egy időre megfosztja az elmét a logikus és értelmes gondolkodás lehetőségétől.

Most, amikor erényekről beszélni már nem számít idejétmúlt dolognak, hanem magától értetődővé, szükségletté válik, amit egyre több élenjáró ember vall magáénak, szenteljünk néhány szót a bátorság erényének. Általában ritka a bátorság, de legalábbis vészesen szorítja ki az indulatosság, a sértegetés, a cinizmus és a kötekedés, amelyek a számbeli fölénytől – a cinkostársak, a társadalom, a szokások, a divat – erőre kapnak, de az egyéni bizonytalanságtól is, amely a törékeny és félénk emberek sajátja, akiknek nem kenyere a bátorság.

Nehéz a címben feltett kérdésre válaszolni, amikor annyi ember hal meg nap mint nap. Betegségek, balesetek, háborúk és polgárháborúk, terrortámadások és bűncselekmények – a halál leggyakrabban látott arcai. Mennyit ér az embernek a saját élete? Ez attól függ, hogy ki mire tartja magát, illetve az életkörülményeitől. Az egoista számára az élet felbecsülhetetlenül drága, éppen ezért kész bármit megadni érte. A gyenge és bizonytalan embernek az élet nehezen elviselhető teher, és a fizikai test megóvásának alapösztöne ellenére sokszor inkább elhagyná ezt a világot.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ma először látok utat, és ezt az utat sem most szemlélem először, amelyről szó lesz. Mégis, ma első ízben néztem rá különleges, szavakban és tapasztalatokban kifejezhető szemmel. Földön kúszó, kanyargós vonalnak láttam az utat, amely szorosan követte a hepe-hupás talajt, emelkedett, majd leereszkedett vele, kacskaringózott, de mindig egy magasságban a földdel, amelyre támaszkodott.

Az utóbbi időkben látszólag egyre értékesebbnek, az élet egyik legnagyobb kincsének tartják a szabadságot. Így aztán mindenki vívja a maga harcát ezért a becses trófeáért. Mindenki szabad akar lenni, de csak kevesen tudják, hogy a szabadság olyan mértékben válik valóssá, amilyen mértékben élni tudunk vele...

Az ember nem olajfolt; az ember láng, amely a fellobogásra, a felemelkedésre és a fény árasztására született, arra hogy eltűnjön a végtelen űrben, de nem előbb, minthogy megvilágította volna a földet és elégette volna az őt tápláló fát.