Járni az Úton

    Via sacra Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ma először látok utat, és ezt az utat sem most szemlélem először, amelyről szó lesz. Mégis, ma első ízben néztem rá különleges, szavakban és tapasztalatokban kifejezhető szemmel.

    Földön kúszó, kanyargós vonalnak láttam az utat, amely szorosan követte a hepe-hupás talajt, emelkedett, majd leereszkedett vele, kacskaringózott, de mindig egy magasságban a földdel, amelyre támaszkodott. Türelmesnek és magabiztosnak láttam, ahogy maga is halad egy másik, felfoghatatlan úton, az időn át… Sokat meséltek erről az útról, amelyet a régi ibérek, a bátor rómaiak, a szívós középkori emberek, a reneszánszkori álmodók tapostak… és amely ma új aszfaltréteg alatt sietős és modern országutakhoz csatlakozik, az ugyancsak sietős és modern emberekéhez, akik nehezen állnak meg csak azért, hogy egy utat megszemléljenek…

    Mégis érdemes volt megállni, szemügyre venni és hallgatni a régi út tanítását. Lelkes vízszintessége épp ellentétes kérdést ébresztett bennem: és hol vannak a függőleges utak, azok, amelyek a földtől az égig emelkedve a lélek ösvényeiként szolgálnak? Mert ha az ember csak a földhöz kötődne, akkor elegendő lenne, hogy kússzon rajta, mint egy kígyó. Az ember azonban két lábon jár: testének egyik vége a földre támaszkodik és onnan magasodik egyenesen felfelé. Ne volnának ennek a léleknek is útjai, amely maga egyenessé válva, a testet is kiegyenesítette?

     

    Római útMinden bizonnyal vannak, bár korunk világa nem veszi őket észre, nem is ismeri, ezért elegendő, ha egyetlen szóba sűrítjük valamennyit: AZ ÚT. Az Út, amelyet a megpillantott földi út sugalmazott, már nem a földé; a felszálló szellem ősereje lakja, és ezért emelkedik felfelé nyaktörő hajtűkanyarokon, amelyek az evolúció állomásain és kereszteződésein haladnak át.

    Nem látjuk, de sejtjük; nem kilométerekben mérjük, hanem idővel és tanulással. Nincsenek erről az útról sem térképek, sem táblák, amelyek segítenék a biztonságosabb haladást, de ez csak azért van így, mert nem tanultuk még meg ezeknek az új jelzéseknek és térképeknek a nyelvét, de mégis felismerjük őket, ha találkozunk velük. A régi egyiptomi szarkofágokon, fatestükbe belevésve összetett jeleket látunk, amelyek az égi úton segítik azt, aki már elhagyta a földet. De a kívülállónak útvonalai nem mondanak semmit, jóllehet az őket megfejteni képes ember megmentését szolgálták.

    Mostanság, amikor mindenhez tudományos bizonyítás szükséges, és olyan ismereteket akarunk visszaszerezni, amelyeket a múlt emberei már sok esetben tudtak, fel kellene elevenítenünk az Út tudományát. Nem egy új tudományról van szó, hiszen ez a hajdani emberek műve, és az ősrégi út sugallta. Már az ő korukban is létezett az út kettőssége: az egyik fönt, a másik lent, és az azóta eltelt idő ellenére, az út, amelyet láttam ősrégi kérdést ébresztett bennem: honnan jövök, ki vagyok, merre tartok?

    Út a naphozAz Úttól kérdeztem… Ember vagyok, akit az anyag foglyul ejtett, és vízszintes utamat járom. Halhatatlan lélek vagyok, a végtelenből érkező, és miután leszálltam az idő lépcsőjén, itt maradtam tapasztalatot szerezni az Életnek ezen a görbületén. Ismét a Végtelen felé haladok a küzdelmes, függőleges Úton, amely immár spirális alakot öltött, így egyesítve a vízszinteset a függőlegessel, az emberit az istenivel, azt, amilyen most, azzal, amivé majd válnia kell.