Filozófia

Összpontosításon a különálló vagy szanaszét lévő dolgok egyesítését, egy pontba való összegyűjtését értjük. A pszichológia az összpontosítást a tudat egyik fő tulajdonságának tartja, így ezt a két szót sokszor szinonimaként használják. A tudat általában szétszóródik és a legkülönfélébb külső és belső ingerek után kapdos, vagy egyszerűen kiüresedik, amihez nem kell „profinak” lenni semelyik meditációs technikában. Amikor viszont fontos dolgunk akad, igyekszünk a szétszóródott elemeket újra összeszedni.

Kétségtelen, hogy elménk – egyelőre – nem képes állandóan figyelni. Sőt, amikor rákényszerítjük magunkat, hogy több órán át figyeljünk, a kis szünetek beiktatása ellenére is olyan fáradtságot érzünk, ami a legnagyobb fizikai fáradtságon is túltesz. Ez azt jelzi, hogy a figyelemnek „lélegzetvételre”, egyfajta kikapcsolódásra vagy változatosságra van szüksége, hogy pihenhessen és újra elérje a vágyott összpontosítást.

Nem tudom, hogyan tárolod könyveidet, kézzel írott és nyomtatott jegyzeteidet, és azt sem, hogy hány van belőlük. De ha nem tartod őket rendben, és nem vigyázol rájuk, akkor még mindig nem fedezted fel az egyik legnagyobb kincsedet. Tekints rájuk úgy, mintha gyöngyszemek lennének, és teremts nekik méltó helyet magad körül. Ne bánj velük mostohán, ne tedd tönkre, és ne is hanyagold el őket, hogy csak álmodozzanak kezed érintéséről, ceruzád vonásáról, mély gondolatokba merült tekinteted simogatásáról.

Aki nem tud egyedül lenni, az másokkal körülvéve is mindig magányos lesz. Az egyedül lenni önmagunkkal kifejezés figyelemfelhívó, megfogalmazása arra utal, hogy nincs is olyan, hogy egyedüllét. Mindig lehetünk önmagunkkal: folytathatunk belső párbeszédet, visszapörgethetjük a nap történéseit, feltehetünk kérdéseket és válaszokat kaphatunk. Nagy szükség van erre az intim egyetértésre, erre a csendes kommunikációra önmagunkkal, és a bajok is akkor kezdődnek, ha megszűnik ennek a belső együttlétnek az érzése. Hiányérzet lép fel. Úgy hívjuk, hogy magány…

„Az önmagába való elmélyedés az, a mi az ember lelkének az önállóság legmagasb fokát szerzi meg.” „Belsőnk oly szoros összeköttetésben van külsőnkkel, hogy amaz ezen némileg átlátszik, s menyre javíthatja, sőt felejtetheti a külsőnek kecsnélküliségét a valódi belbecs, azt tapasztaljuk, midőn nem ritkán az tetszik legjobban, az hódít magához legtöbbet, kinek külseje legkevésbé ajánlkozó, s az taszít viszont magától mindenkit hidegen, kire a természet leginkább látszék mosolyogni.”

Időről időre, szinte mindenkitől hallhatjuk, hogy „szeretne kivenni néhány szabadnapot”, azaz kipihenni a lassan elviselhetetlenné váló, felhalmozódott fáradtságot. A pihenést egy hétvége, ünnepnapok, nyári vagy téli szabadság formájában képzeljük el, amikor kiszakadhatunk a mindennapokból, elutazhatunk, elvonulhatunk egy másik városba, másutt élő barátokhoz vagy rokonokhoz… Legtöbbször azonban csak félig-meddig vagy egyáltalán nem sikerül kipihennünk magunkat, sőt olykor még fáradtabban térünk vissza megszokott életünkhöz, mint amilyenek elinduláskor voltunk.

Mitől válnak Bruno nézetei számunkra olyannyira aktuálissá? Ennek elsősorban két oka van: először is elmondhatjuk, hogy ma is egy Brunóéhoz hasonló, átalakuló korszakban élünk. Akkoriban, a 16. század végén az emberek a reneszánsz végét és az ellenreformációt élték át. Galilei (1564–1642) megfogalmazta a szabadesés törvényeit (1602), felfedezte a Jupiter holdjait és elősegítette a kopernikuszi világkép diadalát. A szellemi átalakulás korszaka volt tehát – akárcsak ma.

Mindenki panaszkodik az állandó rohanásra, az idő szorítására, amely homokként folyik ki ujjaink közül, a számos, aznap ránk váró feladatra, amelyeket képtelenségnek tűnik egyetlen napba belezsúfolni. Ha sok mindent el akarunk végezni, de hiányzik az ehhez szükséges nyugodt lelkiállapot, akkor végül vagy nem csinálunk semmit, vagy rosszul, vagy pedig csak félig-meddig látjuk el feladatainkat, amitől elégedetlenek lesznek velünk mások és mi saját magunk is.

Amikor közeleg az év vége, életünk egy kis ciklusának lezárása, elfoghat bennünket a vágy, hogy áttekintsük ezt a ciklust, és számot vessünk mindazzal, amit időközben véghezvittünk. Sikerek és kudarcok peregnek le gyors egymásutánban – talán túl gyorsan is – lelki szemeink előtt, és inkább szeretnénk feledni az egészet. Százszor is ígéretet teszünk önmagunknak a jobbításra a következő időszakban, amely lehet, hogy nem is bizonyul majd sokkal különbnek az előzőnél.

Vannak, akik azt mondják, hogy az ember egyszer él, mások pedig azt, hogy a lelke újra és újra testet ölt a földön. Mint megannyi más, egymással ellentétes állítás esetében, itt is egyértelműen látszik, hogy az igazság nem a kettő között félúton van, hanem vagy az egyik, vagy a másik az igaz. Ebben a kérdésben nyilvánvalóan nem vezet megoldásra, ha a hitre hagyatkozunk, noha az is igaz, hogy egyik oldal sem képes az álláspontját bebizonyítani a másik végletet valló embernek.