Giordano Bruno világképe mai szemszögből

    Szerző

    Giordano Bruno szobra csillagos ég előttDr. Franz Moser előadása a grazi egyetemen, 1990. március 13-án a Giordano Bruno-kiállítás megnyitása alkalmából

    Giordano Bruno nevét hallva ma elsősorban máglyahalállal végződött szomorú sorsára emlékezünk. Bruno 17 évesen csatlakozott a domonkos rendhez, és eretnekség gyanúja miatt 28 évesen lépett onnan ki. Ezután 14 zaklatott éven át vándorolt Európában. Végül Velencében letartóztatták és átadták az inkvizíciónak. Hét évig tartó pere után 1600. február 17-én a lángok közé vetették.

    Mégsem az egyházzal való összecsapása teszi Brunót csodálói – többek között Spinoza, Leibnitz, Goethe és Schelling – számára és számunkra érdekessé, hanem a világképe. Bruno átfogó, Nyugaton egyedülálló kozmológiát és antropológiát dolgozott ki, amely voltaképpen csak a keleti bölcseleti rendszerekhez és filozófiákhoz hasonlítható. Így nem meglepő, hogy mind a mai napig nem sikerült igazán megérteni tanítását.


    Párhuzamok a 20. századdal

    Mitől válnak Bruno nézetei számunkra olyannyira aktuálissá? Ennek elsősorban két oka van: először is elmondhatjuk, hogy ma is egy Brunóéhoz hasonló, átalakuló korszakban élünk. Akkoriban, a 16. század végén az emberek a reneszánsz végét és az ellenreformációt élték át. Galilei (1564–1642) megfogalmazta a szabadesés törvényeit (1602), felfedezte a Jupiter holdjait és elősegítette a kopernikuszi világkép diadalát. A szellemi átalakulás korszaka volt tehát – akárcsak ma. A reneszánsz meghaladta a skolasztika világképét, és Galilei és Newton feltörekvő mechanisztikus világképével helyettesítette, amelynek vége pedig éppen napjainkban következett el. Mi az újkor mechanisztikus világképének összeomlását éljük meg az élet minden területén: a tudományban, a gazdaságban, a politikában stb.

    Másrészt Bruno világképe ma aktuálisabb, mint valaha. Szinte azt mondhatjuk, hogy 400 évvel megelőzte a korát. A modern tudomány – mindenekelőtt a kvantumfizika – meglepő módon igazolja nézeteit. Ennek bemutatása az előadás célja, amelyben – az anyagfogalomból kiindulva – leírom a két alapvető szubsztanciát, majd pedig a brunói tér- és időelképzeléseket összehasonlítom a kvantumelmélet megfelelő vonatkozásaival.

    Bruno kozmogóniája

    Giordano BrunoBruno szemléletmódja hihetetlenül modern és a saját terminológiájáról a maira lefordítva jó egyezéseket mutat a kvantumfizikával. Vizsgálata során természetesen teljesen el kell hagyni az idejétmúlt mechanisztikus gondolkodást és egy új – számunkra is szokatlan – terminológiát kell alkalmazni.

    Ma tehát az a problémánk, hogy Bruno világképét ne egy Galilei, Newton vagy akár Einstein mechanisztikus világképével vessük össze, hanem Niels Bohr, Werner Heisenberg és David Bohm gondolkodásmódját kövessük. Ez azonban ugyanolyan idegen számunkra, mint Giordano Bruno gondolkodása. Egy kis gondolati energiaráfordítást fog tehát igényelni, hogy az egyiket a másikkal összhangba hozzuk.

    Kezdjük Bruno anyagfogalmával. Nyilvánvaló, hogy Bruno az anyag fogalmán nemcsak azt érti, amit mi, hanem testi és testetlen anyagról beszél, mely utóbbi az energiát jelenti. Ezt a fogalmat azonban ebben az értelemben nem használták akkoriban. Bruno minden létezőt az anyag valamilyen formájának tekintett, azaz energiának, ahogy ma mondanánk. Ezzel egyetérthetünk.

    Bruno továbbá a létezés két alapvető szubsztanciájáról beszél: „elsőként a forma, másodszor pedig az anyag”. Mit érthet ezen? Ha megvizsgáljuk a forma fogalmát, megállapíthatjuk, hogy azt érti ezen, amit ma információnak nevezünk. Bruno „ható okot” és „formai okot” különböztetett meg. Ez a formai ok adja meg az anyag alakját, mintáját, azaz információját, ahogy ma mondanánk.

    A tudományban a mai napig nincs egyetértés abban, hogy mit nevezünk információnak. Az informatikusok bitekre gondolnak, a biológusok mintákra, a fizikusok pedig „a forma mennyiségének mértékére”. Azt lehet mondani, hogy az egyes létszintek (ásvány, növény, állat stb.) a felhalmozott információ mértékében különböznek egymástól. Minden létezés energiára vezethető vissza, amely azonban a különböző információtartalmak folytán különféle létszinteken rendeződik el. A rend és az információ ugyancsak összefüggésben állnak egymással, mint azt a termodinamika második főtételéből is tudhatjuk (2, 163. o.).


    Minden lét tudat

    Brunónál tehát a létezés e két alapvető formájával találkozunk: az energiával és az információval. Hogy hívja ezeket egymással összekapcsolt állapotukban? Léleknek vagy szubsztanciának, amely anyagból és formából tevődik össze. Ma azt mondanánk, hogy energia és információ tudatot eredményez. Ebből Brunónál az következne, hogy „minden létezőnek lelke van”, vagy modern megfogalmazással: minden lét tudat.

    Itt viszont nyelvi problémába ütközünk. A tudat szón általában emberi tudatot értünk. A fizikusok azonban nyilvánvalóan kiterjesztették és elidegenítették a tudat fogalmát. Egyszer megkérdezték David Bohmot, hogy van-e tudata egy kőnek. A válasz pedig így hangzott: „Igen, egy kőnek van tudata.” Ez azonban nem emberi tudat, hanem az „energia és információ tudatot eredményez” meghatározás szerinti, vagy a brunói „anyag és forma szubsztanciát vagy lelket alkotnak” elv szerinti tudat. Így már érthető, ha a nolai világlélekről beszél, illetve hogy „a teljesség szubsztancia szerint egy”. Ezt úgy kell érteni, hogy minden lét energiára és információra vezethető vissza, amit mi is így gondolunk ma, s ezért el is fogadhatjuk. Ha Giordano Bruno Az okról, az elvről és az egyről című művét mai kvantumfizikai és önszerveződés-elméleti ismereteink tükrében olvassuk, akkor sok meglepetés ér minket. Az ember azt hihetné – ha megváltoztatja a szóhasználatot –, hogy egy 20. századi fizikust olvas.


    Az anyag új dimenziói

    Az EPR-paradoxon Olvassuk el a következőket: „A nolai fölfogása szerint az Értelem ad létet minden dolognak – egy az anyag (energia!), amelyből minden lesz és alakul – egy a lélek (tudat!), mint formaadó elv, mely minden dolgot létrehoz és alakít. A valóságban, mivel egy állandó és örök anyagelvvel számolhatunk (az energiamegmaradás elvének megsejtése!), egy ugyanilyen formaelvet is szükségszerűen feltételeznünk kell. Látjuk, hogy a természetben minden forma kiszáll az anyagból (energia!) és újra visszatér oda; ezért semmi nem tűnik állandónak, szilárdnak és öröknek a valóságban. (…) Emellett a formáknak nincs saját létük anyag nélkül, amelyből keletkeznek, és amelyben elmúlnak, amelynek öléből születnek, és amelybe visszaszállnak. Ezért az anyagot (…) kell az egyedüli szubsztanciális (tudatos/tudatszerű) elvnek tekintenünk (…), míg valamennyi formában együttesen csak az anyag által meghatározott különböző dolgokat láthatunk, amelyek keletkeznek és elmúlnak, megszűnnek és megújulnak, és ezért nem tekinthetők elvnek (…), hanem arra következtethetünk, hogy a formák csak az anyag akcidenciái és az általa meghatározott dolgok.”

    Bruno tehát az anyag akcidenciális és szubsztanciális formáját különbözteti meg. Mit értsünk ezen? Vizsgáljuk meg ehhez előbb a kvantumfizika két paradoxonát: az EPR-paradoxont és a Schrödinger macskája-paradoxont.

    Mi következik az EPR-paradoxonból? Ennek az 1935-ben megfogalmazott kvantummechanikai problémának csak 1982-ben adta meg Alain Aspect végső kísérleti magyarázatát és bizonyítását a párizsi egyetemen. A részletek elemzése túlságosan hosszadalmas lenne, s amúgy is utána lehet nézni (2). A paradoxon lényege a nem-lokalitás fogalma. Lokalitás alatt a valóság térbeliségét értjük, nem-lokalitás alatt a téren kívüliséget. Kísérletileg bizonyították tehát, hogy van a létezésnek egy olyan dimenziója, ahol a nem-lokalitás uralkodik. Úgy is megfogalmazhatjuk, hogy van a létünknek egy olyan dimenziója, melyben nincs „tér”.

    Ha azonban nincs tér, tehát távolság sem, akkor nincs idő sem, azaz ebben a dimenzióban nincs múlt és nincs jövő. Itt tehát szinkronicitás, egyidejűség uralkodik. Ez egy olyan dimenzió, amelyre a nem-lokalitás és a szinkronicitás jellemzőek, ebből következően itt nincsenek kauzális (oksági) viszonyok sem.

    El lehet egyáltalán képzelni egy ilyen világot? Csakis metafizikai dimenzióként. Lehet, hogy az emberiség történetében első alkalommal sikerült itt a metafizikai létezést kísérletileg bizonyítani?
     

    Párhuzamos világok

    Wolfgang Stegmüller, az ismert filozófus így ír erről (3, 26. o.): „Úgy tűnik, a tudomány történetében először sikerült olyan empirikusan ellenőrzött fizikai kijelentésre jutni, amely lehetővé teszi, hogy döntést hozzunk egy filozófiai nézet helyességéről. Ha a realizmusnak volna igaza, akkor a (Bell-féle) egyenlőtlenségnek kellene helyesnek lennie. Amennyiben viszont a kvantumfizikának van igaza, akkor az egyenlőtlenség nem áll fenn. A fizikusok eddig felsorolt megfontolásai, kutatásai és gondolatkísérletei, valamint a kísérleti eredmények azt mutatják, hogy az egyenlőtlenség nem áll fenn, s így a realizmus tévedés.”

    Ha azonban a realizmus nem érvényes, akkor az idealizmusnak – tehát a metafizikai dimenziók létének – kell igaznak lennie. Ebből viszont az következik, hogy egyszerre két világban élünk – egy biológiai valóságban és egy metafizikai tudat-világban. Ez az EPR-paradoxon következménye. Ebből a nézőpontból azonban alaposabban megérthetjük Giordano Bruno világképét is.
     

    A valóság mint valószínűségi függvény

    S mi a helyzet a Schrödinger macskája-paradoxonnal? Itt az a kérdés, hogy miként jön létre a tapasztalt valóság. A kvantumfizika arra mutatott rá, hogy világunk valószínűségi világ.

    A világot leíró alapegyenlet a kvantumfizikában a schrödingeri phi-függvény. Ez egy valószínűségi függvény, amely csak az anyagi részecskék előfordulásának valószínűségét adja meg (pl. az elektronokét), de nem a pontos helyzetüket. Az biztos, hogy ennek a valószínűségi függvénynek a „redukciója” vagy összeomlása vezet egy konkrét valóság megjelenéséhez. Felvetődik ezzel kapcsolatban a kérdés, hogy mitől jön létre a phi-függvény összeomlása? Ma erre két válasz van:
    1. Nem tudjuk, egyszerűen csak így történik: ez természeti törvény (Kodennagen-féle értelmezés).
    2. A phi-függvény összeomlása két „tudat” közti információcsere következménye (Neumann-féle értelmezés).
    Amennyiben az első, pozitivista értelmezést mint elégtelent kizárjuk, hiszen nem magyaráz meg semmit, akkor csak a második marad. Ez viszont szenzációs eredmény, hiszen megint csak az idealizmust támasztja alá. A világ tudatunkból, illetve tudatunk révén jön létre, bármilyen legyen is az. Akkor hát a világ a képzeletünkből keletkezik?
     

    A „Schrödiger macskája” paradoxon
    Mennyire valóságos a valóság?

    H. Maturana chilei biológus, a biológiai önszerveződés elméletének egyik atyja így fogalmaz (4, 269. o.): „A világot, amelyben élünk, szó szerint azzal alkotjuk meg, hogy benne élünk.” Ehhez talán annyit fűzhetünk hozzá, hogy „képzeletünk által”.

    Az évezredes vita, hogy mennyire valós a valóság, és hogy mi is a valóság, úgy tűnik, eldőlt. Ám teljesen másképp, mint ahogy a legtöbb filozófus gondolta.
     
    Térjünk vissza Brunóhoz! Ha Bruno írásait a fentiek fényében olvassuk, akkor meglepetten megállapíthatjuk, hogy ezekkel az ismeretekkel látszólag már ő is rendelkezett. Csak így érthetjük meg a gyakran homályos kijelentéseit. De hogy is ne lennének ezek homályosak, ha egyszer messze meghaladták az ember felfogóképességét. Hiszen sokdimenziós világban élünk, amelynek kilenc, tizenkettő, vagy akár több dimenziója is lehet. Ez a mi bajunk, magunkra vessünk!
     
    Ám ugyanez a gondja egy kutyának is, mert nem érti a differenciálszámítást. Ez a világunk valóságának egy része, de a kutya mégis jól megvan nélküle. Nincs rá szüksége, és nem is érti. A maga „kolbász-valóságában” él, akárcsak mi a pozitivista redukcionizmusban. Így a kvantummechanika ismeretei nyomán érthetővé válik Bruno különbségtétele az anyag szubsztanciális és akcidenciális formái között. A szubsztanciális formák azok, amelyeket ma a valószínűségi függvényekkel írnánk le. A metafizikai tudat-világ állapotai. A különböző tudatok közreműködésével jönnek létre azután az anyag akcidenciális formái, azaz a mi biológiai valóságunk.
     
    Ez alapján érthető, ha Bruno azt írja, hogy „a sokaság csupán akcidencia”, majd így folytatja: „Megértitek hát, hogy minden van mindenben, de nem mindegyikben teljesen és mindenféle módon. Ennélfogva nem téved, aki azt mondja, hogy egy a létező, a szubsztancia és a lényeg, mivel végtelen és határtalan mind a szubsztancia, mind az időtartam szerint. (…) Látjátok tehát, miként van valamennyi dolog a világegyetemben és a világegyetem valamennyi dologban, mi ő benne, s ő mi bennünk, s így minden tökéletes egységbe torkollik. (…) Mert ez az egység egyetlen, állandó és örökre megmarad, minden egyéb dolog pedig hiúság, úgyszólván semmi. (…) Így hát ez a világ, ez a létező, igaz, egyetemes, végtelen, mérhetetlen, minden részében egész, úgy hogy az a mindenütt jelenvalóság maga.” (1, 102. old.)

    Ellenőrzési lehetőségek

    Felmerülhet a kérdés: honnan tudjuk, hogy Giordano Bruno világképének van-e bármilyen igazságértéke, még ha megegyezik is a kvantumfizika eredményeivel?
    1. Honnan származnak Bruno meglátásai?
    2. Feltételezhetjük-e, hogy a kvantummechanika felismerései néhány évtizeden belül idejétmúltak lesznek? Ez a kérdés fontos és korántsem egyszerű válaszolni. A válaszadáshoz az emberiség teljes fejlődését át kell tekinteni, az ember történeti fejlődését a történelem előtti időktől fogva, a különböző bölcseleti tanokat és megjelenésüket Kelet és Nyugat vallásaiban és filozófiai rendszereiben. Ezzel kapcsolatban azonban sok zavaros kérdés, számtalan ellentmondás van, amelyek megnehezítik, hogy kijelentéseket tegyünk az elmúlt évezredekről.
    Honnan tudhatunk valamit a lét „igazságáról” – ha tudhatunk róla egyáltalán valamit? Két megállapítás tűnik fontosnak ezzel kapcsolatban:
    1. Az embernek egy megismerési paradoxonnal kell szembenéznie. Az ember egy számára elvi okok miatt nem tökéletesen megismerhető világban él (sokdimenziósban), de a túlélés érdekében mégis újra és újra meg kell kísérelnie megérteni. Ez paradox helyzet.
    2. A lét igazságát az ember egyrészt a tudományok révén ismeri meg, másrészt a vallásokon és bölcseleti rendszereken keresztül (taoizmus, hinduizmus, buddhizmus, kereszténység stb.).

    A tudás és a hit szintézise

    A tudományokból származó ismeretek állandóan módosulnak; a görögöktől napjainkig a világképünk folyamatosan változott. A tudományos tudás sem állandó.
     
    Ezzel szemben azonban létezik a philosophia perennis, az örök filozófia, amely minden bölcseleti rendszerben tükröződik, mindegyikben megtalálható. Ebből arra következtethetünk, hogy a tudományos tudásnak akkor van esélye arra, hogy nagy valószínűséggel az igazságot állítsa, ha összhangba kerül a philosophia perennisszel. Ez a helyzet a kvantummechanika esetében. Feltételezhetjük, hogy a tudás és a hit szintézise előtt állunk. A kvantummechanika és a philosophia perennis összhangban állnak egymással.
     
    S honnan erednek Bruno meglátásai? Valóban 400 évvel megelőzte a korát – vagy mégsem? Honnan származtak a nagy bölcsek ismeretei? Hiszen az alapvető állításaik közti összhang bámulatos. Évezredek óta vannak kijelentések a lét valóságáról, amelyeket az ember nem tud elfogadni, mivel a legtöbbször meghaladják felfogóképességét. Ez a bizonyítéka annak, hogy nem is lehet másként? A tudomány története a naiv realizmus – az érzéki benyomások elfogadásának – meghaladása az értelem révén. Lehet, hogy gyakrabban kellene a kutya és a differenciálegyenletek problémájára gondolnunk!

    Fordította: Szendrő Csaba
     


    Idézetek:

     

    (1) G. Bruno: Az okról, az elvről és az egyről, Bp., Franklin Társulat, 1914., ford. Szemere Samu
    (2) F. Moser: Bewusstsein in Raum und Zeit, Leykam, Graz, 1989.
    (3) R. Spaemann: Evolutionstheorie und menschliches Selbstverständnis, Acta humanoria, Verlag Chemie, 1984.
    (4) H. Maturana: Erkennen; Die Organisation und Verkörperung von Wirklichkeit; Vieweg, 1985.

    Olvastad már?

    A 16. század