A magány

    Szerző

    Kopár faAki nem tud egyedül lenni, az másokkal körülvéve is mindig magányos lesz. Az egyedül lenni önmagunkkal kifejezés figyelemfelhívó, megfogalmazása arra utal, hogy nincs is olyan, hogy egyedüllét. Mindig lehetünk önmagunkkal: folytathatunk belső párbeszédet, visszapörgethetjük a nap történéseit, feltehetünk kérdéseket és válaszokat kaphatunk. Nagy szükség van erre az intim egyetértésre, erre a csendes kommunikációra önmagunkkal, és a bajok is akkor kezdődnek, ha megszűnik ennek a belső együttlétnek az érzése. Hiányérzet lép fel. Úgy hívjuk, hogy magány…

    Jelenléte csupán azt jelzi, hogy nem vagyunk „beszélő viszonyban” önmagunkkal, és egy külső beszélgetőtárstól várjuk a kellemetlen érzés megszűnését. Kapni akarunk valami mentális vagy érzelmi táplálékot, amelyen rágódhatunk egy ideig, meríthetünk az emlékeinkből, kifejezhetjük véleményünket. Lehet, hogy másoknak fel sem tűnik a magunkban megérlelt gondolat hiánya, de önmagunkat nem tudjuk becsapni: egyre nyomasztóbban hat a belső üresség, ha egyedül maradunk. És akkor, nem ismerve az igazi okot, még inkább menekülünk az egyedülléttől, valójában saját magunktól. Mintha az árnyékunkat akarnánk elhagyni.

    Számtalan módon elfoglalhatjuk magunkat. Élményeket hajszolunk, mintha az élet abból állna, hogy mindig érezni, érzékelni kelljen valamit, és ha az ráadásul valami új, annál teljesebb a hatás. Ha nincsenek a közelünkben mások, azért van rádió, van tévé, és ott van az internet is, mint egy óriási háló, amelybe könnyebb beleragadni, mint kimászni belőle. Keresünk, pásztázunk, informálódunk, a közösségi oldalakon élünk virtuális társasági életet… és az idő egyre csak múlik, mi pedig nem vesszük észre, hogy fogyasztóvá csupaszítottuk le magunkat. Reagálni tudunk, véleményünk lesz… de van-e tudásunk? Meg tudjuk-e különböztetni az igazat a hamistól az információözönben? Mert sajnos nem minden hír valós, és nem minden szándék jó.

    Az egyetlen, aki megvédhet bennünket, az tulajdon lelkünk, akinek a hangja nem mindig jut el hozzánk. Ahhoz egyedüllét és csend kellene, illetve lelket emelő külső táplálék: egy másik társaság, azé az emberé, aki többet tud nálunk. Platón isteni időtöltésnek hívta azokat az Két faórákat, amelyeket az ember naponta olvasással, művészetekkel és egyáltalán tanulással tölt. Ember mivoltunk jellemzője az állandó ingázás a két valóság között: a belső élet, amelyet gondolataink és érzéseink határoznak meg, és a külső élet között, ahol megnyilvánítjuk őket. De ahhoz, hogy legyen mit megnyilvánítani, először bennünk kell megszületniük.

    Ha magányosnak érzed magad, akkor tekints önmagadba. Bátran. Bajod nem eshet, még ha szokatlan vagy kínzó is az elején. Ha szerelmünket elhagyjuk, és később bocsánatkéréssel visszatérünk hozzá, bizton számíthatunk arra, hogy eleinte nem rózsaszállal köszöntenek, de ha a lelkek egymásra találtak, akkor a viszonyuk is kitisztul. 

    Ha nem érzed magad magányosnak, ha a csend telített benned, mert ott mindig újat találsz, új felismeréseket magadról, másokról vagy a világról, akkor biztosan jól táplálod a lelked, és ha nem is hívod magad filozófusnak, valójában az vagy: a bölcsesség felé haladó ember.
    Cimkék