Szabadnak lenni

    vízesésAz utóbbi időkben látszólag egyre értékesebbnek, az élet egyik legnagyobb kincsének tartják a szabadságot. Így aztán mindenki vívja a maga harcát ezért a becses trófeáért. Mindenki szabad akar lenni, de csak kevesen tudják, hogy a szabadság olyan mértékben válik valóssá, amilyen mértékben élni tudunk vele...

    A helyzet hasonlatos a régi aranyásókéhoz, csakhogy van egy lényeges különbség: az aranyásók annak idején bizonyára tudták, mihez kell nekik az arany, és ezernyi tervet szőttek arra, hogy ha rálelnek, mire fogják fordítani ezt az annyira vágyott nemesfémet. Manapság azonban szinte senki sincsen tisztában azzal, hogy miért is kell neki a szabadság, legfeljebb annyi a válasz: „hogy bármit megtehessek, amit akarok”. De egy fejetlenségbe hajló, tartalom és cél nélküli szabadság arra a fösvényre emlékeztet, aki kétségbeesetten halmozza kincseit, miközben nyomorban tengődik. Egyetlen kapzsi sem tud arra válaszolni, minek, vagy kinek gyűjti vagyonát – a puszta birtoklásvágy mozgatja.

    Az a mi gondunk, hogy mindenki szabadságot akar, mindenki kiköveteli magának és másoknak is, de senki sem mer élni vele, és még kevésbé ad rá lehetőséget a többieknek. Senki nem meri elkötelezni magát saját szabad választásai mellett tartósan, hosszú távra; senki sem akarja kockára tenni a sokat emlegetett szabadságát senkiért és semmiért. A szabadság olyan érték, amellyel ritkán élünk, a legtöbb esetben puszta hangoskodásra és tiltakozásra korlátozódik, de akár erőszakhoz is vezethet többek között azokkal szemben, akik máshogyan vélekednek arról, mit is jelent szabadnak lenni és mi a szabad akarat.

    kitárt szárnyú fehérfejű rétisas zsákmányával a víz felettA nemes eszmék, az emberhez méltó élet, a tiszta érzelmek, az Istenbe és az élet értelmébe vetett hit úgy tűnik, nem tartoznak a szabadon választható célok közé. Manapság éppen azt az embert tartják a legszabadabbnak, akiből hiányoznak mindezek az értékek; ma azt harsogják, hogy a társához vagy a nézeteihez való hűség megfosztja az embert a szabadságától. A szabadság tehát csupán a hétköznapi élethez szükséges megszerzendők tétova keresésévé silányult, minden elköteleződéstől mentesen. Valójában arról van szó, hogy úgy akarunk szabadok maradni, hogy tudjunk ugyan változtatni, de ehhez fikarcnyit se kelljen kockáztatni, sem a változás, sem a látszólagos stabilitás időszakaiban.

    A csupa szabad ember világában élünk, akik addig maradnak szabadok, amíg nem tesznek semmit, ám ez a passzív szabadság magában rejti a rabszolgaság veszedelmes állapotát. A legsúlyosabb béklyó a félelem, a bizonytalanság, a döntésképtelenség lánca, hiszen képtelenek vagyunk azok mellett a gondolatok, érzelmek és tettek mellett dönteni, amelyek rászolgálnának arra, hogy örömmel felajánljuk értük a dolgosan megszerzett, kigyakorolt szabadságunkat.

    Korunk a nélkülöző fösvények világa, akik saját kincseiken csüngve halnak éhen, és akik inkább ragaszkodnak kétségbeesett szorongásukhoz, minthogy szabadságuknak akár egyetlen fillérjét is kifizetnék. És lám, ismét az anyagelvűség áll annak a tévedésnek a hátterében, hogy mindent ugyanazzal a mércével akarunk mérni. A szabadság nem egy halom arany, amelyet ha költünk, egyre fogy, hanem éppen ellenkezőleg: olyan emberi tulajdonság, erény, amelyet minél többször használunk, annál jobban gyarapodik.

    Hogy tévedhetünk, ha elkötelezzük magunkat? És ki garantálja, hogy nem tévedünk, amikor minden elkötelezettséget elutasítunk? Vajon nem tartozik hozzá a szabadsághoz az is, hogy belátjuk az elkövetett hibáinkat, és ki is javítjuk őket?

    A klasszikus kori filozófia szerint a szabadság annak az embernek a jellemzője, aki ismeri és uralja önmagát, aki nem tartózkodó, ha cselekedni és adni kell, hanem minden tapasztalattal egyre fejlődik, és minél többet fejlődik, annál szabadabbá válik.

    Ez a filozófia értékes hozzájárulása az egyéni és kollektív szabadság nem kevésbé értékes kereséséhez és elnyeréséhez.