Deák Szilvia

A szfinx kérdései

A mítosz szerint a görög Thébai városának lakóit egy rettenetes szörny fenyegette. Mindenkinek, aki csak a közelébe férkőzött, ugyanazt a kérdést szegezte, és ha nem tudott rá felelni, menten fölfalta. A kérdés így hangzott: melyik lény jár reggel négy, délben kettő, este pedig három lábon? A találós kérdésre Oidipusz helyesen felelt: az ember; hiszen gyerekként négykézláb mászik, élete delelőjén felegyenesedik, alkonyán pedig botra támaszkodik. Erre a szfinx beugrott a szakadékba és elpusztult.

Utópia – lehetséges-e még?

Morus Tamás Utópia című művében egy távoli szigeten lévő, eszményi országot írt le. A 16. századi Angliában uralkodó viszonyok ihlették arra, hogy képzeletében megteremtsen egy humanista elveket megvalósító, igazságos törvények szerint élő emberi közösséget. A téma a reneszánsz gondolkodókat is foglalkoztatta, és azóta is sok alkotás született, amelyben az utópikus társadalmakat hol más helyre, hol a jövőbe képzelték el. 

A 19. század rejtélyes filozófusa

1891. május 8-án halt meg Helena Petrovna Blavatsky, akinek káprázatos tudása a mai napig sok fejtörést okoz. Könyveiben és cikkeiben sokszor felülmúlta korának ismereteit – miközben egyesek támadták, mások ihletet merítettek gondolataiból. Tudósok, írók, művészek garmadája táplálkozott a tanításaiból, Einsteinről például úgy hírlett, hogy Blavatsky Titkos Tanításának egy példánya mindig ott volt az éjjeliszekrényén.

Az erények – szellemi fejlődésünk alapkövei

A filozófusok, a bölcsek mindig nagy fontosságot tulajdonítottak az emberi életben az erényeknek, és úgy tartották, hogy vannak köztük olyanok, amelyek alapját képezik minden további erénynek. A kínai bölcselet négy alaperényének eredete a két ősprincípiumhoz vezet, és egyben a megnyilvánult világ alapját is képezi. Az erényként megjelenő négy tulajdonság nem más, mint kozmikus erők megnyilvánulása az ember szintjén, amelyek a világegyetemet magát is működtetik.

A mosoly

A pszichológusok már sokat írtak arról, hogy mennyire nagy a mosoly szerepe az emberek közötti kapcsolatokban, és mindenki tapasztalatból tudja, hogy ha derűs, mosolygós arcot látunk, mennyivel könnyebben tudunk kommunikálni. De gondolkodtunk-e már azon, hogy a telefonba is mosolyogni kell? Miért – kérdezhetné az ember –, hisz úgysem látja senki. Mégis látni lehet, mert „ki lehet hallani”, hogy milyen arccal beszél valaki hozzánk.

A toleranciáról

Az emberi szervezetet csodálatosan különböző, más-más feladatra „szakosodott” részek alkotják. Összekapcsolódnak, együttműködnek egy nagyobb, közös cél érdekében: az őket egységként és magasabb rendű céljaira használó lélek szolgálatában. A harmónia – és ennek következtében az egészség – megbomlása akkor következik be, amikor az „egész-ség” összhangja átmenetileg vagy véglegesen felborul. Az egység pusztulásának egyik oka, amikor valamelyik sejt az egység adta határain túl kezd terjeszkedni és kiszorítja életteréből a többit, a tőle különböző sejteket.

Az utazás mint lehetőség

Azt mondják, hogy jót tesz a léleknek, ha időről időre változtatunk szokásos életkörülményeinken, jót tesz egy időre elutazni valahová. Talán a lényeg éppen abban rejlik, hogy eltávolodunk azoktól a dolgoktól, amelyeket már annyira megszoktunk, hogy szinte nem is látjuk őket a jelenben, csak valamilyen emlékformával azonosítjuk őket. Az ember ugyanis könnyen eshet a rutin rabságába, így tudata beszűkül, és nem engedi, hogy észrevegye mindazokat a változásokat, mindazt az újat, amit az élet mindig magával hoz.

„Mi az, amit olvas, fönséges úr?”

A pedagógusok és más szakemberek egy ideje már foglalkoznak az olvasás világ- és országszerte csökkenő, az olvasási zavarok pedig növekvő tendenciáival. A kettő voltaképpen összefügg, és az életmódunkban keresendők a kiváltó okok. Ez a jó, tartalmas nyaralást kívánó cikk mégsem merülne bele ezeknek a tárgyalásába. Ehelyett egy kérdést közvetít, amire hirtelen a cikk írója sem tudott mit válaszolni. Afféle kérdés volt ez, ami arra kíváncsi, mely három tárgyat vinné magával az ember egy lakatlan szigetre.

Gondolkodom, tehát...

...vagyok, fogalmazta meg Descartes. Az emberiség nagyjai a gondolkodást az emberléttől elválaszthatatlan képességnek, sőt kötelességnek tartották. Korunkban azonban mintha ez háttérbe szorult volna. Nincs is rá idő. Az élet sürget, hogy válasszunk, pörögjünk, mert információk tömkelegét zúdítja ránk. De tényleg az élet hibáztatható ezért, vagy mi magunk tehetünk erről? Dönthetünk másképpen? Megállhatunk-e szemlélődni és elgondolkodni az egyre gyorsuló környezetben, hogy merre visz az áradat? És szükségünk van erre egyáltalán?

A megújulást meg kell érdemelni

A természetet nem az idő múlására emlékezteti az évszakok váltakozása… az embert sem kellene. Az idő nem múlik: az idő a saját farkába harap… és itt vagyunk megint a megújulás küszöbén. Évről évre a természet megifjodásának vagyunk tanúi: a talaj, a rügyek, az állatok, az égbolt színei… minden újjászületik. Mintha magától, minden erőfeszítés nélkül történne az egész, mert a felszín csupa öröm és virágzás, de nem látjuk a mélyben végbemenő folyamatokat.