Luciano Pavarotti mesélte egyszer egy interjúban, hogy amikor a lánya jövendőbelije megkérte a szeretett nő kezét, megkérdezte gyermekétől:
– Szereted?
– Igen, papa – válaszolta a lány.
– És tudtok egymással nagyokat beszélgetni?
– Ó, igen, mindent meg tudunk osztani egymással. – A világhírű énekes bólogatott, majd így folytatta:
– És hallgatni tudtok együtt? – A lány egy pillanatra elgondolkodott, majd azt felelte:
– Tudunk együtt lenni csendben is.
– Akkor menj hozzá.

Milyen érdekes, hogy az operaénekes, aki szinte egész életében a harmonikus hangok és szünetek váltakozásának művészi szószólója volt, olyan fontosat és mélyet kérdezett lányától, hogy párbeszéd közben egy pillanatra csend ereszkedett közéjük. Egy kis lélegzetvételnyi szünet. Pont az történt, amiről beszéltek: elérkezett a teli csend pillanata, amikor a szív mérlegre tesz, miközben az elme elmélyül.

Ez a képesség, amelyet Pavarotti is oly nagyra értékelt, és a jó kapcsolat fokmérőjeként használt, alkotói csendnek is nevezhető. Ebben a termékeny közegben születnek a felfedezések, kelnek szárnyra ihletett költemények, mélyül az önismeret vagy mocorognak odabent a megvalósításra váró, „bakancslistás” álmok. 
 

Ismerd meg önmagad! – tanácsolja a közismert felirat Delphoi jósdájában, amely a filozófiai út kiindulópontjává vált. Minden ismert módszer alapja a valódi önismeret, hiszen csak az nevezheti magát szellemi embernek, aki felfedezi saját rejtett világát. Valódi megismerésre viszont csak akkor számíthatunk, ha képesek vagyunk önmagunkat, a sorsunkat, a tetteinket, a motivációinkat és a szándékainkat objektíven vizsgálni. Pontosan úgy, ahogyan egy mikroszkóptól is azt várjuk, hogy a dolgokat pontosan és teljes részletességgel tegye láthatóvá.

Ma viszont kultusza van a szubjektivitásnak, annak, hogy mindent a saját nézőpontunkból lássunk és láttassunk, hogy a valóságot szépítsük, vagy éppen torzítsuk. Éppen ezért fontos kiemelnünk, hogy a hagyományos filozófiai gyakorlatok egy része kifejezetten az objektivitást célozta meg. Ez a törekvés természetes, hiszen annak, aki a bölcsességre törekszik, akadályozó tényező lehet minden, ami elferdíti az igazságot, a valóságot.
 

A gyakorlati filozófia az ember minden szintjét érinti, bár tény, hogy ma sokan úgy értelmezik a klasszikus tanokat, hogy a filozófiai út kizárja az érzelmeket. Pedig mi sem áll távolabb a filozófiától! Plótinosz például, az újplatonikus iskola alapítója, vagy Giordano Bruno reneszánsz kori filozófus is kiemeli, hogy a léleknek két szárnyra van szüksége, hogy a szellemi dimenziókba emelkedjen, ezek pedig a magasztos gondolatok és nemes érzelmek szárnyai. Így tehát a filozófiai úton az érzelmek ugyanolyan fontosak, mint a gondolatok és a cselekvés. 
Biztosan mindenkivel előfordult már, hogy nem is tudta, hogyan került egyik vagy másik érzelmi állapotba. Sőt, sokak életében az érzések csak jönnek-mennek, többnyire csupán megtörténnek velük a dolgok. Bár ösztönösen igyekeznek kerülni a negatív lelkiállapotokat és keresni a kellemeseket, de igazából alig van eszközük arra, hogy valóban irányítsák lelki folyamatainkat. Pedig erre léteznek módszerek!