Platón a barlanghasonlat magyarázatában összehasonlítja a szemet a lélekkel. Ha a szem arra irányul, amit a nap megvilágít, jól lát. Hasonlóképpen, ha a lélek arra irányul, amit az igazság világít meg, megismeri és tisztán fogja látni. Nem tapogatózik a sötétben, miközben a múló, folyton változó vélemények világában bolyong. A történések mélyebb okait keresi. Ennek megfelelően, ha a figyelmünket többnyire a külső ingerek kötik le, kevesebbet fogunk a dolgok mélyére nézni, hogy az eredetüket és az értelmüket kutassuk.
Ilyenkor ösztönösen követjük az impulzusokat, amelyek magukkal ragadnak, és sokszor csak később jutunk belátásra azzal kapcsolatban, hogy vajon tényleg szükségünk van-e ezekre az élettapasztalatokra. Mert ha nem tudjuk, honnan jön a fény, akkor a félhomályban szinte minden egyformán jónak vagy rossznak tűnhet. Ez esetben nem olyannak fogjuk látni a bennünket körülvevő világot, mint amilyen, hanem az árnyékuk alapján fogunk ítéletet alkotni.
Így időnként „rózsaszínben látjuk a világot”, a valóságot megszépítve, beleképzelve vágyaink álmát. És lehetünk ezzel fordítva is: előfordul, hogy sötétebben látjuk a helyzetet, vagy rosszabb színben tűnik fel valaki előttünk, mint amilyennek később megismerjük. Ez azért lehetséges, mert a lelki életünk egén jönnek-mennek a felhők, néha beborul, amikor is lehangolódunk és borúlátón tekintünk a helyzetre. Később, ha eloszlanak a felhők, jobb lesz a hangulatunk is, és ugyanaz már nem is tűnik annyira nehéznek vagy rossznak. De mi lesz, ha lemegy a nap, és mi ismét sötétebben látjuk majd a világot?!
Éppen ezért vizsgálódott a híres bölcs, hogy vajon az ember hogyan szerezhetné meg a tisztánlátást, hiszen a lelkünk mélyén valamennyien szeretnénk kiegyensúlyozottabbá válni, elkerülni érzéseink folytonos hullámzását, és eljutni egészen odáig, hogy valóban objektíven szemlélődjünk. Már a kiegyensúlyozottság is nagy eredmény, de a filozófia ennél is többet céloz meg. Azt, hogy a tanuló vagy értelmes lélekrészünk felé forduljunk, és azzal dolgozzunk, amíg csak a felmerülő kérdéseinkkel kapcsolatban világos belátásra nem jutunk.
Az athéni Akadémia alapítója szerint akkor fogunk a bölcsességhez eljutni, ha a tanuló lélekrészt részesítjük előnyben, amely értelemszerűen a tudásra törekszik. Ez képes a másik két, alacsonyabb lélekrész meggyőzésére és irányítására. Enélkül ugyanis a vágyakozó és az indulati lélekrész aránytalanul megnövekszik és megerősödik. Így az ember az élvezetek és fájdalmak között ingadozik, illetve sem a becsvágyát, sem pedig a haragját nem tudja kordában tartani. De ha az értelem (nusz) adja az irányt, a lélekrészek egyensúlyba kerülnek, nem esünk folyton túlzásokba, belső igazságosság uralkodik. Ennek köszönhetően életünk harmonizálódik, és boldogok lehetünk.
Hogyan érhetjük tehát el, hogy az igazságosság és a harmónia mind több teret kapjon a lelkünkben? Ha a lelket egyfajta tükörként képzeljük el, ahhoz, hogy jól lássunk, a nálunk bölcsebbek megvilágosító erejű gondolatait használhatjuk fényforrásul. Csupán a lélektükröt kell az árnyékok helyett ezekre irányítani. De mivel a szemünk többnyire az érzékelés tárgyainak szemléléséhez szokott, ez erőfeszítést igényel tőlünk, nem történik meg magától. Az alacsonyabb lélekrészek ugyanis megszokták már a kilengéseket, és hogy a vágyakat, az éppen felmerülő impulzusokat, s nem pedig az intelligens tervet kövessék.
Itt van szükség a furfangra! Az értelem ugyanis ki tudja ismerni e kettő természetét, és rá tudja őket venni, hogy mégis egy irányba tartsanak. Csak a vágyak szintjét kell kicsit feljebb emelni, nemesebbé tenni, és ráterelni őket erre az új mezsgyére. Mondjuk azzal, hogy valami ne csak a mi érdeküket szolgálja, hanem azt is szem előtt tartsuk, hogy az eredmény másoknak is jó legyen. Vagy hogy ne csak egy-egy pillanatnyi vágyat kövessünk például az evés-ivás terén, hanem a táplálék szolgálja az egészségünket is, hosszabb távon.
Vagy ha például egy közösség részévé szeretnénk válni, harmonikusan beilleszkedni, ahhoz is akaratunk edzésére, tanulásra és tudatosításra lesz szükség, hogy változtatni tudjunk az addigi előnytelen szokásainkon. Ha a lélektükrünket elkezdjük felfelé fordítani, vagyis gyakorlás tárgyává tesszük, hogy például ne vágjunk mások szavába, vagy ne panaszkodjunk nekik folyton, és helyette meghalljuk őket is, idővel le fogjuk tudni vetkőzni azokat a hátráltató tulajdonságokat, amelyek megkötnek, és nem szolgálják sem a mi, sem pedig mások boldogságát.
A híres ókori szónok, Cicero megállapítása szerint a szem a lélek tükre. Ha kitartunk, mindezek az erőfeszítések meghozzák majd a vágyott eredményt: a szemünkben egyre több nyitottság és tanulásra való fogékonyság fog tükröződni. Az értelmes lélekrésszel fokozatosan felemelhetjük a gondolatainkat: túl a felhőpaplanon, ahonnan jobban látszódnak az összefüggések. Ezzel az átlátással juthatunk a legfényesebb eredményre, amely segíteni fog, hogy mindenben az összhangot keressük. Bár a lélek tükrének felfelé fordítása kitartó igyekezetet és tanulást igényel, ha irányba állítjuk, általa sokkal messzebbre láthatunk. Érdemes hát úgy vigyázni rá, mint a szemünk fényére.
Képek: pixabay