önirányítás

• Agyféltekék összekapcsolása kineziológiai módszerekkel
• Kulcs a hatékony tanuláshoz és problémamegoldáshoz: elemzés és lényeglátás egysége
• A jobb agyfélteke erői: kreativitás és szépség, empátia és boldogság, „itt és most” élni

Mi a közös az igazán nagy hatású tudósok, politikusok vagy éppen vállalati vezetők szokásaiban? Többek között az a mód, ahogyan céljaikhoz, időbeosztásukhoz, emberi kapcsolataikhoz vagy éppen a nagyobb nehézségeikhez viszonyulnak.

A félelmek bennünk vannak, érzelmeinkben és azokban a pusztító érvelésekben, amelyek meggátolják a cselekvést. Éppen ezek a belső, lelki félelmek bénítják meg az embert. A belső félelem teszi félelmetessé a külső dolgokat. Mit kezdjünk a félelmeinkkel? Vizsgáljuk meg őket, és meglátjuk, hogy úgy tartanak bennünket fogva, mint valami ragadozó mancsai. Az egyetlen szabadulási lehetőség maga a cselekvés, a kimozdulás a tehetetlenségből.

Van egy apró, mindennapos kis cselekedet, amely megállásra és elgondolkodásra késztetett a minap. Hogy miért? Mert az ember hajlamos megszokni azt, amit naponta ismétel. És mert gyakran csak akkor ébred rá valaminek az értékére, amikor épp a hiányával szembesül. Ez a kis tett a köszönés. Miért köszön az ember? Mi a köszönés jelentése és jelentősége?

A sikert minden korban elérendő célnak tartották, noha nem mindig ugyanabban keresték. A száz évvel ezelőtt, vagy akár még a pár évtizede is győzelemnek tekintett dolog most idejétmúltnak, túlhaladottnak tűnhet, más célok váltották fel a régieket. Csak egyvalami változatlan: a siker utáni vágy, a győzni akarás, a törekvés arra, hogy megbecsültek és elismertek legyünk. Kétségtelen, hogy mostanában a győzelmet a társadalmi presztízs és a vagyon határozza meg, és ezekből származnak a presztízst növelő további lehetőségek is.

Semmi sem olyan természetes az ember számára, mint maga a természet. Azonban nem filozófiai értelemben természetes – azaz, hogy minden megfeleljen az evolúciónak és az isteni törvény jól kidolgozott tervének –, hanem emberi értelemben, vagyis hogy minden az embert szolgálja. Minden csak őérte van, azért, hogy mindenből hasznot húzhasson. Minden, ami együtt él velünk a természetben, a rendelkezésünkre áll.

Általában azt várjuk az élettől, hogy megadja mindazt, ami után vágyunk, hogy a gondok maguktól megoldódjanak, és hogy az események örömöt okozzanak, éppen elegendőt ahhoz, hogy boldogok legyünk. Mindig magunkon kívül keresünk: kint szeretnénk megtalálni elégedettségünk forrásait, és azokat a dolgokat is, amelyekre ráfoghatjuk hibáinkat és szenvedéseinket. Így az alapján ítéljük örömöt adónak vagy elszomorítónak a dolgokat, az embereket vagy az eseményeket, hogy azok mennyire igazodnak nézeteinkhez illetve életfelfogásunkhoz.

A rosszkedvű emberek legtöbbször úgy magyarázzák hangulatuk okát, hogy egész nap tűrniük kell a munkahelyi, pénzügyi, családi, egészségi, párkapcsolati nehézségeiket, és ezek felemésztik minden erejüket. Tudjuk, hogy az élet bonyodalmakkal jár, de a rosszkedv okait ne ezekben keressük, hanem a belső erő hiányában, ha képtelenek vagyunk szembeszállni velük, és abban, hogy ezekben a helyzetekben nem filozófushoz méltóan viselkedünk.

A pszichológusok már sokat írtak arról, hogy mennyire nagy a mosoly szerepe az emberek közötti kapcsolatokban, és mindenki tapasztalatból tudja, hogy ha derűs, mosolygós arcot látunk, mennyivel könnyebben tudunk kommunikálni. De gondolkodtunk-e már azon, hogy a telefonba is mosolyogni kell? Miért – kérdezhetné az ember –, hisz úgysem látja senki. Mégis látni lehet, mert „ki lehet hallani”, hogy milyen arccal beszél valaki hozzánk.

A lelki nagyság egyik különleges formája az, ha ismerjük saját gyengeségeinket. Ha viszont semmibe vesszük őket, akkor nem csupán ostoba hiúságunknak adjuk tanújelét, hanem azt is bizonyítjuk, hogy soha nem is leszünk képesek felülmúlni gyengeségeinket. Aki képes felismerni gyengeségeit, arra is rá tud jönni, hogyan javíthatja ki és helyettesítheti őket erősségeivel. Mi egy hiba? Nem lehet mindig bűnnek, torzulásnak tartani a hibákat, mert legtöbbször nem ennyire súlyos a helyzet. Egy hiba szinte mindig valamilyen űrt, hézagot jelent, ahol valami hiányzik.