szimbolizmus

Amikor éjjel álmodunk, tudunk repülni, vízen járni, más nyelven folyékonyan beszélni és halhatatlanok vagyunk. Nem lehet bennünket elpusztítani, száz halálon is tovább álmodjuk magunkat. Amikor viszont ébren vagyunk, elfelejtjük ezt a végtelen szabadságot, és megannyi nehézséget, gátat kell leküzdenünk, hogy az álombéli önmagunkhoz hasonlóan olykor-olykor mindenre képesnek érezzük magunkat. Az életnek ezek a percei a varázsmesék világára emlékeztetnek, ahol a hősök a halhatatlanság elnyeréséért harcolnak.

A mítosz szerint a görög Thébai városának lakóit egy rettenetes szörny fenyegette. Mindenkinek, aki csak a közelébe férkőzött, ugyanazt a kérdést szegezte, és ha nem tudott rá felelni, menten fölfalta. A kérdés így hangzott: melyik lény jár reggel négy, délben kettő, este pedig három lábon? A találós kérdésre Oidipusz helyesen felelt: az ember; hiszen gyerekként négykézláb mászik, élete delelőjén felegyenesedik, alkonyán pedig botra támaszkodik. Erre a szfinx beugrott a szakadékba és elpusztult.

Ma láttam egy fénysugarat… Nem először láttam ilyet, de ma új megvilágításba került. Olyan volt ez, mint amikor az ember először vesz észre valamit, amit addig csak nézett, de látni nem látott… Rám tódult a fény, az erős és tiszta napfény, amely egy szempillantás alatt – a napkelte áldása! – eloszlatta a környezetében lévő árnyékokat. A világ hirtelen formát és színt kapott; „hirtelen”… mert, mint a gyerekek, létezést tulajdonítunk mindannak, amit előtte nem is sejtettük, csupán azért mert addig nem vettük észre.

A rómaiak úgy gondolták, hogy élni jó dolog, és ezért, ha lehet, ki is kell használni. Öröm a hosszú és jó élet, amikor megadatik mindenféle földi boldogság, de akkor sincs baj, ha hamarabb jön el a halál. Ez egy furcsa kettősséget alkotott: egyrészt nagyon sokra becsülték az életet, amíg tartott, de amikor eljött a halál ideje, vagy választani kellett, hogy meghaljon-e az ember vagy szégyenben maradjon, akkor inkább a halált választották. Egy olyan szemléletet képzeljünk el, amelyben a halál teljesen egyenrangú az élettel. A halál önmagában nem rossz,

Apuleius, a népszerű író és szónok, akinek – Vergilius mellett egyedüliként a római irodalom történetében – már életében szobrot avattak, utólag a Lucius praenoment kapta neve mellé. Lucius a főszereplője annak az egyik első európai regényként számon tartott műnek, amelynek eredeti címe Átváltozások (Metamorphoseon libri XI), illetve későbbi, ismertebb elnevezése Az aranyszamár (Asinus Aureus).

Az emlékezet és a képzelet művészetét nemcsak a reneszánszban, hanem már az ókorban és a középkorban is gyakorolták. Giordano Bruno maga is foglalkozott ezzel a témával, sőt jelentősen át is alakította ezeket a módszereket, méghozzá úgy, hogy – az egyszerű mnemotechnikán túl – az istenihez való felemelkedés eszközévé tette a gyakorlatokat.

A görög mítosz szerint Athén városát kemény adó sújtja: kilenc évenként hét ifjút és hét szüzet kell Krétára küldenie, ahol a labirintusban biztos halál vár rájuk. Thészeusz, athéni ifjú, önként jelentkezik, hogy átvegye helyüket és szembeszálljon a labirintusban lesben álló szörnnyel, Minótaurosszal. A legmélyebb igazságok a mesék köntösébe bújva ellenállnak a feledésnek, szájról szájra járnak, hisz a mitikus történet mindenkihez szól.

Mi az a mandala? A mandala középpont köré szerkesztett, mintákból és geometriai alakzatokból felépített ábra. Ránézésre egy színpompás, aprólékosan részletezett kép; valójában szimbólum, mely különböző szinteken szól hozzánk. Legtágabb értelmezésében az egész világegyetem kifejezője, tökéletes világmodell, mely a kozmikus világrendet ábrázolja. Másik jelentésszintjén egy palotát jelenít meg, melynek „tróntermében” – a mandala közepén – egy isteni lény foglal helyet. Ha pedig az emberre vonatkoztatjuk, akkor a teljességünket idézi fel.

Tolsztoj azt írja egy helyen, hogy sajnál mindenkit, aki nem ismeri a sakkot… Nehéz lenne elképzelni, hogy csak arra gondolt volna, hogy a játék unaloműző, kellemes szórakozás. A sakk mesterei, de hétköznapi szerelmesei is vallják, hogy ez az ősi játék a gondolkodás igen hatásos formálója. Filozófiai szempontból elemezve, mint szimbólumot vizsgálva még nagyobb mélységek tárulnak fel.

Több évszázaddal azelőtt, hogy a tömegtájékoztatás bevezette volna a köztudatba a pszichoanalízis felvetéseit, a bölcsek tudták, hogy az emberek szimbólumokon keresztül fejezik ki magukat, és hogy a viselkedésük mögött sokkal mélyebb tartalmak húzódnak meg, mint az elsőre látszik. És ha ebben nincs is semmi újdonság, annak azonban újnak kellene lennie, hogy igyekezzünk megragadni a szimbólumok jelentését, mivel ezek többé-kevésbé mindenkire hatással vannak.