Sakk: nem csak játék

    Sakkfigurák 1 Tolsztoj azt írja egy helyen, hogy sajnál mindenkit, aki nem ismeri a sakkot… Nehéz lenne elképzelni, hogy csak arra gondolt volna, hogy a játék unaloműző, kellemes szórakozás. A sakk mesterei, de hétköznapi szerelmesei is vallják, hogy ez az ősi játék a gondolkodás igen hatásos formálója. Filozófiai szempontból elemezve, mint szimbólumot vizsgálva még nagyobb mélységek tárulnak fel.

    A sakkot indiai bölcsek találták ki több mint 1500 éve, majd innen terjedt el az egész világon. Eredetileg tanítási segédeszköz volt, és időről időre újra betöltötte ezt a szerepet. Ahogy Indiában egykor harcosok oktatására szolgált, a középkori Európában fontos alapköve volt a lovagok képzésének. De nem pusztán a két csata közötti kikapcsolódásként szolgált, hanem segítségével – anélkül, hogy magát az éles helyzetet át kellett volna élni – alaposan ki lehetett ismerni a harc természetét.

    Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a sakk a harc ideája, archetípusa, amelynek segítségével megtanulhatunk győzni. Szűkebben véve győzni az ellenfél, tágabb értelemben pedig a körülmények, a nehézségek, vagy éppen önmagunk felett, éppen ezért tanulhatunk belőle akkor is, ha az adott játszmát elvesztettük.

    A sakk a leírások szerint egy hajdanvolt, korszakváltó háború tanulságait őrzi és idézi fel szimbolikus, letisztult formában. Erről a csatáról szól az ősi indiai mítosz, a Mahábhárata, amelyben a sakkhoz hasonlóan két hadsereg áll szemben egymással: az ember erényeit, erősségeit megtestesítő „világos” Pándavák és a hibákat, indulatos összetevőket, felszínes érzelmeket jelképező „sötét” Kauravák. Ebben az értelemben a sakk világos-sötét mezői mintha belső lelki térképünket jelenítenék meg, amelyen életutunkat járjuk. Egy-egy reakciónk vagy döntésünk egy-egy lépés ezen a különleges táblán.

    A sakk központi figurája a király – a játék neve is ennek perzsa megfelelőjéből, a sah szóból származik. A király a cél, a lényeg, a végeredmény szempontjából csak ő számít. Ahogy az életben is, ha nincs cél, akkor csak lépkedünk az élet sakktábláján, és minden kicsi és nagyobb ellenfél vagy nehézség könnyűszerrel felülkerekedik rajtunk, hiszen csak sodródunk.

    Sokat tanít a sakk arról is, hogy a cél elérését meg kell tervezni. Nincs esély a győzelemre, ha az embernek nincs hosszú távú (stratégia) és rövid távú terve (taktika), amelyek persze rugalmasan alakulnak az ellenfél lépéseitől, avagy a körülményektől függően. Taktika nélkül légvárakat építünk, stratégia nélkül pedig csupán spontán döntéseket hozunk.

    Jó „játszma” lehet egy-egy sakktankönyvet akár abból a szempontból is áttanulmányozni, hogy a benne lévő taktikai-stratégiai tanácsokat megpróbáljuk általánosítani, azaz kivetíteni aktuális élethelyzeteinkre. Például mit jelenthet egy állóháborúban feláldozni egy bábut egy pozíciós előnyért cserébe, hogy közelebb kerüljünk a célhoz? Mit jelent a kettős támadás? Vagy mire fordítható át az, hogy a gyalog, a leggyengébb bábu, az utolsó sorba bejuttatva bármivé átváltozhat, ezzel legtöbbször eldöntve a csata sorsát?

    Talán ezt a kulcsot használva közelíthető meg elektronikus hírlevelünk előző számának kérdése: az Indiából ismert ősi (eredeti) változat szerint a világos félnek mindenképpen győznie kell a játékban. A nem szokványos sakkfeladvány egyik megoldója szerint a sakk egyfajta belső játék, és hiába tudták, hogy ki kerekedik felül, mégis izgalmas lehetett végigkövetni, miként jut az út végéig. De felfoghatjuk – egy másik ötlet szerint – úgy is, hogy a játék nem a hétköznapi, érzékelt, hanem az ideális valóság tükre, és ebben nem lehet más a győztes, mint a jót, a fényt, a világosságot szimbolizáló oldal.

    Ismét érdemes visszatérnünk a Mahábháratához, hogy jobban megvilágítsuk a kérdést. A történet kulcsfontosságú jelenetében a főhősnek, Ardzsunának kell megvívnia a döntő ütközetet – önmagával szemben. Tudja, mit kellene tennie, egyértelműnek tűnik a helyzet, mégis küzd a helyes döntésért, mert a kiélezett helyzetben eluralkodik rajta a kétely, a bizonytanság, rájön tudatlanságára és szembesül a letűnt dolgokhoz való ragaszkodásával. A cél tehát az ő számára is adott, tudja, hova kell eljutnia, tudja, hogy az igazság oldalán állóknak minden erejüket latba kell vetniük... A sakk ilyenformán azt a gyakran ismétlődő helyzetet idézi fel, amikor eluralkodik bennünk vagy a társadalomban a tudatlanság, igazságtalanság, harag, önzés... és ismét helyre kell állítani a helyes értékrendet.

    Sakkfigurák 2Viszont felmerül a kérdés, hogy hogyan játsszon az, aki a sötét bábukat vezeti és tudja jól, hogy vereségre van ítélve. A győzelem és vereség, még ha sokszor is ismétlődik, ideiglenes, pillanatnyi állapot. Ebben az értelemben, indiai szemmel nézve, illuzórikus. Míg a tanulási lehetőség állandóan adott, a fejlődés folyamatos, így sokkal közelebb áll az élet valóságos oldalához. Ha a sakkban is a tanulási lehetőséget keressük, és felülemelkedünk a győzni vagy veszíteni beszűkült nézőponton, akkor nem okoz nehézséget a sötéttel játszónak az, hogy úgy segítse győzelemre a világosat, hogy minél többet tanulhassanak mindketten a játékból. Azaz nem adja fel könnyen, de nem is teszi lehetetlenné ellenfele diadalát.

    Egy nemzetközi sakkversenyen egy alkalommal az utólagos elemzések során derült csak ki, hogy az indiai nagymester, aki győzelemre állt, alig észrevehetően ugyan, de a játék vége felé egy szándékos rossz lépéssel valójában feladta a küzdelmet. Legközelebbi találkozásukkor európai ellenfele kérdésére, hogy miért tette, amikor győzhetett volna, csak annyit felelt: „Nem tehettem mást, a sötéttel voltam.”

    Egy másik szimbolikus jellemzőt is felfedezhetünk: feltűnő, hogy a két főszereplő közül mennyire passzív a király, míg mellette mennyire aktív és cselekvő a királynő (vezér). Érthetőbbé válik ez a kettősség, ha a király és a királynő alakjában a lélek és test párosát látjuk. A király a testbe költözött elpusztíthatatlan, örökké létező lélek, a királynő, avagy tanácsadó, vezér pedig az a fizikai hordozó, amelyen keresztül a lélek hat és megnyilvánul. A stabil, maradandó elem a helyét alig változtató lélek, míg az anyagban való mozgást a királynő jeleníti meg, akinek ezért is olyan nagy a mozgásszabadsága. A kettőségnek ebben az értelmezésében nyilvánvaló, miért is ez a látszólag passzív, alig mozgó figura az egész játék célja.

    Fellelhetjük a sakkban az ok-okozat egyetemes törvényét, hiszen ahogy az életben is, a sakkjátékos szabadon mozgatja bábuit, de minden mozgásnak meglesznek a következményei, amelyeket az adott lépésnél csak korlátozottan lehet előre látni. A világos és sötét bábuknak csak a legelső lépésére 400 megoldás kínálkozik. A világos második lépésére már 5362 lehetséges variáció használható, a sötét erre adott válaszával pedig 71850-re nő a változatok száma. Néhány lépés teljesen átfordíthatja a sorsot jóból rosszba vagy fordítva. Az ember tehát szabad akarattal cselekszik, de tettei matematikai pontosságú ellenhatásokat szülnek.

    Mint látható, nehéz lenne „végigsakkozni” a játék teljes szimbolikáját. Maga a sakk nem változott az évszázadok alatt, legfeljebb mi emberek feledkeztünk meg mélyebb értelméről. Ha azonban az ókorban és a középkorban is alkalmazták mint tanító, fejlesztő eszközt, semmi nem zárja ki, hogy ma is betöltse számunkra ezt a szerepét. Egyszerre matematika, stratégia, logikai játék és egyúttal tanítás az ember saját élettáblájáról. Érdemes ezzel a szemmel is elmélyedni benne, már csak azért is, hogy ne érdemeljük ki Tolsztoj sajnálatát.