Filozófia

Ma láttam egy fénysugarat… Nem először láttam ilyet, de ma új megvilágításba került. Olyan volt ez, mint amikor az ember először vesz észre valamit, amit addig csak nézett, de látni nem látott… Rám tódult a fény, az erős és tiszta napfény, amely egy szempillantás alatt – a napkelte áldása! – eloszlatta a környezetében lévő árnyékokat. A világ hirtelen formát és színt kapott; „hirtelen”… mert, mint a gyerekek, létezést tulajdonítunk mindannak, amit előtte nem is sejtettük, csupán azért mert addig nem vettük észre.

Ma láttam a Tavaszt. Láthattam volna eddig is minden évben, de felgyorsult életritmusunk miatt elmosódnak előttünk a természet legkülönlegesebb csodái. A Tavasz, amelyet ma láttam, fénylő, finom hálóként nyújtózott el a fák között. Átadtam magam a képzeletemnek, és ez a ragyogó látvány nyomban elém idézte azokat a finom vonásokat, amelyekkel Botticelli ruházta fel saját Tavaszát. A képzeletvilág szülte varázslat nyomán a Tavasz felém fordult, és tanítása megelevenedett előttem.

Amikor évekkel ezelőtt írásainkban és előadásainkon szóba került, hogy egy új középkor küszöbén állunk, eltúlzottnak, szinte fatalistának tűnt ez az álláspont. Arról is volt szó, hogy a történelmi ciklusok ismétlődését nem kell feltétlenül csapásnak vagy visszaesésnek tekinteni, hiszen ez az élet természetes velejárója, ahol a körkörös és spirális formák a fokozatos előrehaladásra utalnak, amely hasonló pontokat érint, noha különböző fejlődési szinteken vannak.

A filozófusok, a bölcsek mindig nagy fontosságot tulajdonítottak az emberi életben az erényeknek, és úgy tartották, hogy vannak köztük olyanok, amelyek alapját képezik minden további erénynek. A kínai bölcselet négy alaperényének eredete a két ősprincípiumhoz vezet, és egyben a megnyilvánult világ alapját is képezi. Az erényként megjelenő négy tulajdonság nem más, mint kozmikus erők megnyilvánulása az ember szintjén, amelyek a világegyetemet magát is működtetik.

Milyen a precíz ember? Pontos. Aki pontos, az összeszedett, és egyértelmű, meghatározott szabályok szerint él. És határozott is. Aki pontos, az célba talál. Sokszor vagy azért hibázunk, mert nem tudjuk célba venni, amit el szeretnénk találni, vagy mert nem tartjuk fontosnak a célok pontos meghatározását. A pontosság bármilyen cselekvésben segít, ha az a célunk, hogy egyre jobban menjen.

A figyelmet a mindennapi életben kell elkezdeni gyakorolni. Naponta használjuk öt érzékszervünket, és sokkal több időt töltünk a használatukkal, mint gondolnánk. Ezért kell összekötni a figyelmet az érzékszervekkel. A tapintással bőrünk érzékel minden megfoghatót. Észlelhetjük a hideget, a meleget, a simát, az érdeset… Ha pusztán ennél az egyszerű, fizikai érzékelésnél maradnánk, akkor csak a kellemeset keresnénk, és nem figyelnénk oda a tárgyak között meglévő finomabb különbségekre.

Mostanában sok minden nem „menő” már, mint például a hősiesség, az élet hősi felfogása. Könyvekbe való témának tartják, ráadásul nem is a történelemkönyvekbe, hanem a gyerekeknek szóló fantasztikus történetek közé illőnek. Ezek a mese- vagy mozihősök szórakoztatják el őket, hacsak fel nem bukkan egy újabb pszichológus, aki azzal áll elő, hogy az efféle meséktől sérül a gyerekek lelkivilága. De a divathullámoktól eltérően, az élet gazdag tárházában sokkal több hősiességgel találkozhatunk, mint amit annak tartunk.

A lelki nagyság egyik különleges formája az, ha ismerjük saját gyengeségeinket. Ha viszont semmibe vesszük őket, akkor nem csupán ostoba hiúságunknak adjuk tanújelét, hanem azt is bizonyítjuk, hogy soha nem is leszünk képesek felülmúlni gyengeségeinket. Aki képes felismerni gyengeségeit, arra is rá tud jönni, hogyan javíthatja ki és helyettesítheti őket erősségeivel. Mi egy hiba? Nem lehet mindig bűnnek, torzulásnak tartani a hibákat, mert legtöbbször nem ennyire súlyos a helyzet. Egy hiba szinte mindig valamilyen űrt, hézagot jelent, ahol valami hiányzik.

Mily kegyetlen a kétely! Az ember a definíció sarja, ezért mindig egyértelmű dolgokra vágyik; a két meghatározott dolog közötti űrt szörnyűséges szakadéknak éli meg. Hiába tesz szert valaki egy darab földre, ha előtte nem fénylett benne az ég egy darabkája. Felcicomázhatja ugyan magát csillogással, de sosem lesz teljes emberré.

Kimondva vagy kimondatlanul, napról napra, egész életünkben pedig túlságosan sokszor feltesszük magunknak a kérdést: Miért kell szenvednünk? Mi végre a fájdalom? Ez a kérdés olyasvalamire vonatkozik, ami az ember számára elkerülhetetlen.