Az egyik lelki tényező, amely minden szempontból gátolja vagy teljesen leállítja bárki fejlődését, a félelem. 

Bár egyetértünk azzal, hogy a félelem a pszichére jellemző, nyomasztó érzés, mégis nyilvánvaló, hogy hatóköre nem ezen a síkon kezdődik és ér véget. A félelem leszáll és megbénítja a testet; a félelem felszáll és megbénítja az elmét; saját házában pedig megdermeszti a legszebb érzelmeket, hogy ehelyett felduzzasszon más, ám negatív érzéseket. 

Mindenki fél, félt vagy félni fog. Aki ezt tagadja, nem tesz mást, mint hiúsággal álcázza félelmét. Nem az a kérdés, éreztünk-e valaha félelmet vagy sem, hanem az, hogy mit teszünk, hogy ez az érzés ne szabjon gátat az úton való haladásunknak. 

A legnagyobb hősök is éreznek félelmet. Ha nem így lenne, akkor elveszítették volna emberi mivoltuk egyik jellemzőjét. Más-más okok miatt, de minden ember fél bizonyos helyzetekben. Az a különbség a hős és aközött az ember között, aki még nem az, hogy a hős túlteszi magát a félelmén. Félelme nem szűnik meg, de képes eggyel magasabb fokra emelkedni, és onnan vezérelni cselekedeteit. Így félelmét is uralhatja. 
 

A művészek keze munkáját dicsérő festmények, szobrok, az ókori építmények domborművei és képei a hősöket és hősnőket mindig fiatalnak ábrázolják. Ez talán a művészeti alkotás nyilvánvaló változatlanságának köszönhető, hiszen nem tud megjelenni rajta az öregedés. Mégis valószínűbb, hogy különleges jellemzőként mindig szándékosan kihangsúlyozták a fiatalságot.

A hősök hőstettek egész sorát viszik véghez, számtalan nehézségbe ütköznek, sőt súlyos, vagy akár halálos sérüléseket is szerezhetnek, de soha nem öregszenek meg. Múlnak az évek, kalandok követik egymást, de a hős megőrzi erejét, mintha az idő nem lenne más, mint egy gyengéd, bőrét simogató szellő. Lehet, hogy itt is csak arról van szó, hogy a mítoszok sem öregednek, de nagyon is lehetséges, hogy más, mélyebb jelentésű szimbólumokra érdemes gondolni. 

A hősök örök fiatalsága mindig szembetűnő, sugárzó fizikai és szellemi erő birtokában vannak, amelyet semmi sem tud elpusztítani.

Az egyik legáltalánosabb természeti szimbólum, amelyet sok kultúrában a had- és/vagy a főisten attribútumának tartottak, a villámlás és a hozzá kapcsolódó mennydörgés. Ez a ragyogó erő, a koromsötét égboltot egy csapásra bevilágító jelenség megragadja a világban tapasztalható kettősség örök játékát és egymásnak feszülését.

Túl azon, hogy fizikailag olyan elektromos kisülésről van szó, amely pozitív és negatív töltések között kialakult csatornában zajlik le, a villámlás és mennydörgés révén egy pillanat alatt a mély sötétség helyét a vakító fény, a néma csöndét pedig a mindent bezengő robaj veszi át. 

Szimbólumként azt a pillanatot jelképezi, amikor győzedelmeskedik az élet a halálon, a tudás a nemtudáson, az erények a hibákon. Vagy még élesebben például: az írott és íratlan szabályok és törvények érvényesülnek a megszegésükön.