Több mint realisztikus

    előadás az egyiptomi művészeti kánonról
    Esemény típus
    Előadás
    Időpont
    Helyszín
    Főnix Kultúrműhely, Budapest, VIII. Rigó u. 6–8.

    egyiptom_kanon.jpgAz ókori egyiptomi művészetről tartott előadást Rusznák György történész az Új Akropolisz Filozófiai Iskola Főnix Kultúrműhelyében. Az előadó beszélt arról, hogy a régi civilizáció kánonjában ugyan nem jellemző a realisztikus ábrázolásmód, ennek célja azonban a mindennapi benyomásokon túli esszencia megragadása. A kánon sajátosságairól, lényegéről és a mögöttes tartalomról kérdeztük az előadót.

    Új Akropolisz: Mennyire lehet egységes egyiptomi művészeti kánonról beszélni egy több ezer éves civilizáció esetében?

    Rusznák György: Ha a műalkotásokat meghatározó fő alapelveket nézzük, ezek egységesnek mutatkoznak i. e. 3000-től egészen i. sz. 300-ig, így kijelenthetjük, hogy a művészeti kánon egységes az antik Egyiptom történetében. De ez nem is csoda, hiszen a mögöttes esztétikai elvhez változatlanul hűek maradtak. A szépség tükrözésének leghelyesebb módját, a kánon alapjául szolgáló elvet pedig egy istentől, Ptah-tól eredeztetik. Természetesen itt is előfordulnak szabályt erősítő kivételek, pl. a hétköznapi jeleneteket, kétkezi munkásokat nem a „szokásos” módon, hanem „realisztikus” méretben ábrázolták.

    De többek között egységes színhasználatról beszélhetünk. Hat színt használtak, és mindnek megvan a maga jelentése, jelentősége. Például a sárga vagy arany az örökkévalóság, az istenek világának színe, a fehér a tisztaságé, a fenségességé, a kék szintén az istenekhez kapcsolódik, vagy az égbolthoz, élethez, újjászületéshez stb.

    ÚA: Mik a fő jellemzői ennek a kánonnak, mi különbözteti meg más kultúrákétól?

    RGY: Szembeötlő, hogy a kánon jellemzően nem használ perspektívát, vagyis bárhonnan nézzük pl. a festményeket, minden szögből ugyanolyannak látszanak. Azáltal, hogy mindig síkban vetül elénk a kép, az az illúziónk ébred, hogy dinamikus a történés. És még valami: ha nincs nézőpont, akkor nincsenek „árnyalatok”, hanem mindig az alkotó meghatározta lényegre vetül a figyelem. Az ábrázolás további sajátosságai, hogy az alakok lábát oldalról látjuk, a két lábfej egyforma, mintha mindenkinek két bal vagy jobb lába lenne, a törzs majdnem szemből látszik, a vállhoz képest a fej 90 fokban elfordul, a szem pedig elölnézetben van, akkor is, ha a fejet profilban ábrázolják. Mondhatnánk, hogy ez a valóságtól elrugaszkodott ábrázolás, de valójában csak a hétköznapi benyomásainktól rugaszkodik el, és számos tényező van, ami egyébként a mindennapokban elvonja a figyelmünket – az egyiptomi képeken így jellemző és kifejező testhelyzetek jelennek meg.

    Valójában a múlandón átívelő örök megragadásával van dolgunk. Soha nem a körülmények vagy a benyomásaink a fontosak, hanem a lényeg. További sajátosságok, amelyek ugyancsak ezt erősítik, hogy sem a napszakot nem jelzik az ábrázolások, sem azt nem látjuk, hogy pl. az uralkodó idős vagy fiatal, ezen kívül nincs háttér, nincs táj, csak maga a történés, amiről így nem tudjuk, hol zajlik.

    ÚA: Ha tehát egyiptomi műalkotást látunk, mindig ezzel szembesülünk?

    RGY: Ez jellemzően a festményekre valamint a domborművekre igaz, de pl. a szobrászat realisztikus. A test idealizált, de az arc hű a modellhez. Jellemző a függőlegesség, nincs fekvő szobor, nem dőlnek el, nem csavarodnak az alakok, egyenes a tartás, álló és ülő helyzetben ugyanúgy. Ugyanakkor közös vonása a festményeknek és a szobroknak, hogy a figurák arcán nem tükröződnek erős érzelmek. Az érzelmet ugyanis Egyiptomban a mulandó világhoz kapcsolják, nincs helye tehát az ezt meghaladó „dimenziót” bemutatni törekvő kánonban.

    ÚA: Ezek szerint nem állíthatjuk, hogy Egyiptom teret engedett volna a „szabad művészetnek”?

    RGY: Nem érdemes úgy gondolkodnunk az ókori Egyiptom művészetéről, mint amely kilök magából minden újító szellemet, és nem engedi a művészt kiteljesedni, amit pl. a kortárs művészet elengedhetetlen jellemzőjének tartunk. Minden kor művészetének megvannak ugyanis a sajátos elvei és határai, ugyanakkor a szabadsága is, amely a határokon belüli lehetővé teszi a mozgást. Nem volt ez más Egyiptomban sem. Nincs két ugyanolyan ábrázolás, a motívumok sokassága lenyűgöző, ahogyan a képesség is, hogy tökéletesen azonosítható módon ábrázolják a flórát és a faunát. Ahogyan a korunk megszokta, hogy a művész bárhogyan alkothat, az egyiptomi megszokta az elveket és a szabályokat, amelyektől nem térhetett el, és amelyek végső soron „egyiptomivá” varázsolnak minden alkotást.

    Ezenkívül akiknek az egyiptomi festményeket, szobrokat köszönhetjük, mindig a lényegre összpontosítottak, arra ami túlmutat életen és halálon, egyéni jellemzőkön, változó tulajdonságokon. Az istenekre emlékeztették magukat a művészettel, a tőlük kapott igazságos törvényekre, amelyeket igyekeztek tisztelni. Azt ábrázolták a kánon segítségével, amihez mindennap tartani akarták magukat. Nem csoda, hogy tudásuk és civilizációjuk évezredeken át fennmaradt.

    Előadó
    Szerző