Delia Steinberg Guzmán

Nem tudom, hogyan tárolod könyveidet, kézzel írott és nyomtatott jegyzeteidet, és azt sem, hogy hány van belőlük. De ha nem tartod őket rendben, és nem vigyázol rájuk, akkor még mindig nem fedezted fel az egyik legnagyobb kincsedet. Tekints rájuk úgy, mintha gyöngyszemek lennének, és teremts nekik méltó helyet magad körül. Ne bánj velük mostohán, ne tedd tönkre, és ne is hanyagold el őket, hogy csak álmodozzanak kezed érintéséről, ceruzád vonásáról, mély gondolatokba merült tekinteted simogatásáról.

Időről időre, szinte mindenkitől hallhatjuk, hogy „szeretne kivenni néhány szabadnapot”, azaz kipihenni a lassan elviselhetetlenné váló, felhalmozódott fáradtságot. A pihenést egy hétvége, ünnepnapok, nyári vagy téli szabadság formájában képzeljük el, amikor kiszakadhatunk a mindennapokból, elutazhatunk, elvonulhatunk egy másik városba, másutt élő barátokhoz vagy rokonokhoz… Legtöbbször azonban csak félig-meddig vagy egyáltalán nem sikerül kipihennünk magunkat, sőt olykor még fáradtabban térünk vissza megszokott életünkhöz, mint amilyenek elinduláskor voltunk.

Több évszázaddal azelőtt, hogy a tömegtájékoztatás bevezette volna a köztudatba a pszichoanalízis felvetéseit, a bölcsek tudták, hogy az emberek szimbólumokon keresztül fejezik ki magukat, és hogy a viselkedésük mögött sokkal mélyebb tartalmak húzódnak meg, mint az elsőre látszik. És ha ebben nincs is semmi újdonság, annak azonban újnak kellene lennie, hogy igyekezzünk megragadni a szimbólumok jelentését, mivel ezek többé-kevésbé mindenkire hatással vannak.

Amikor közeleg az év vége, életünk egy kis ciklusának lezárása, elfoghat bennünket a vágy, hogy áttekintsük ezt a ciklust, és számot vessünk mindazzal, amit időközben véghezvittünk. Sikerek és kudarcok peregnek le gyors egymásutánban – talán túl gyorsan is – lelki szemeink előtt, és inkább szeretnénk feledni az egészet. Százszor is ígéretet teszünk önmagunknak a jobbításra a következő időszakban, amely lehet, hogy nem is bizonyul majd sokkal különbnek az előzőnél.

Ma, egy különös látomás során megpillantottam a Halált. Ez a látomás segített abban, hogy – ha csak egy pillanatra is –, de megértsem azt, hogy akinek teste van, nem feltétlenül él is, és hogy nemcsak azok lehetnek halottak, akik már nem érzékelhetik a körülöttük lévő világot.

A félelem az egyik olyan lelki tényező, amely minden téren gátolja vagy teljesen leállítja az ember fejlődését. Tudjuk, hogy a félelem a pszichére jellemző nyomasztó érzelem, mégis nyilvánvaló, hogy hatóköre nem ezen a szinten kezdődik, és nem is itt ér véget. A félelem leereszkedik és megbénítja a testet, felemelkedik és megbénítja az elmét, saját „házában” pedig megdermeszti a legnemesebb érzelmeket.

Tekintsünk el a spontán, azaz a tudattalan figyelemtől, amely a váratlan helyzetekben akaratunktól függetlenül is működésbe lép, vagy személyes tetszéseinknek engedelmeskedik. Van ugyanis egy másfajta, valódibb figyelem is: az akaratlagos figyelem. Akkor lép működésbe, ha szándékosan igyekszünk megvilágítani a tudatunkat és kiszélesíteni határait.

A leginkább vágyott, ugyanakkor a legnehezebben megszerezhető állapotok egyike. Az önbizalom és az öntudatosság szinonimája, belső bizonyosság, amely lehetővé teszi, hogy azok legyünk, akik lenni akarunk és hogy aszerint is éljünk.

Ennek a lelkiállapotnak a megértéséhez, amely nem kívánt kísérőként életünk oly sok óráját beárnyékolja, induljunk ki a buddhista tanból, és alkalmazzuk azt a mai emberre, hiszen lényegileg nem különbözünk annyira a régebben élt emberektől. E szerint a tan szerint az Út, amely az emberi szabadsághoz visz, négy igazság megértésén keresztül vezet: a szenvedés létezik, a szenvedésnek oka van, a szenvedés megszüntethető, és létezik út, amely a szenvedés megszüntetéséhez vezet.