Ha arra kérnének bennünket, hogy soroljunk fel olyan ismert vagy számunkra kedves magyar költőket, akik a XX. század elején alkottak, akkor valószínűleg jó pár nevet meg tudnánk említeni. Elég csak a már klasszikussá érett Nyugat nemzedékére gondolni, vagy a két világháború közötti pezsgő irodalmi élet más szereplőire visszaemlékezni. De vajon hány listán lenne rajta Reményik Sándor neve?

Az emberi szervezetet csodálatosan különböző, más-más feladatra „szakosodott” részek alkotják. Összekapcsolódnak, együttműködnek egy nagyobb, közös cél érdekében: az őket egységként és magasabb rendű céljaira használó lélek szolgálatában. A harmónia – és ennek következtében az egészség – megbomlása akkor következik be, amikor az „egész-ség” összhangja átmenetileg vagy véglegesen felborul. Az egység pusztulásának egyik oka, amikor valamelyik sejt az egység adta határain túl kezd terjeszkedni és kiszorítja életteréből a többit, a tőle különböző sejteket.

Fűben, fában van az orvosság – mondogatták régen a javasasszonyok. Napjainkra ez a felfogás annyiban módosult, hogy a füvek, a fák és a virágpor már nemcsak orvosság, hanem az allergiás tüneteket kiváltó egyik legfontosabb tényező is a tudomány állítása szerint. Ne ragadjunk le a felszínen, hanem vizsgáljuk meg, mi lehet az allergia igazi oka. Az allergiáé, amelynek előfordulása járványszerű méreteket öltött, és például Angliában (de valószínűleg minden más „civilizált” országban is) az elmúlt 40 év alatt megtízszereződött az iskoláskorú gyerekek között.

A legtöbb ember nagyon elvontan képzeli el a boldogságot; annyira messzire és magasra helyezi, hogy az elérésére tett minden kísérlet már eleve kudarcra van ítélve. A cél homályos, meghatározása bizonytalan, az eszközök nem megfelelőek. Nézzük meg közelebbről, miről is van szó.

Azt mondják, hogy jót tesz a léleknek, ha időről időre változtatunk szokásos életkörülményeinken, jót tesz egy időre elutazni valahová. Talán a lényeg éppen abban rejlik, hogy eltávolodunk azoktól a dolgoktól, amelyeket már annyira megszoktunk, hogy szinte nem is látjuk őket a jelenben, csak valamilyen emlékformával azonosítjuk őket. Az ember ugyanis könnyen eshet a rutin rabságába, így tudata beszűkül, és nem engedi, hogy észrevegye mindazokat a változásokat, mindazt az újat, amit az élet mindig magával hoz.

„Gyűlölöm a kötöttségeket!” „Először a jogaim, aztán majd beszélhetünk a kötelességekről!” – halljuk nap mint nap. Figyelembe véve, hogy a nép vezetőinek „mentelmi joga” van a felelősségre vonás elkerülésére, talán nem is olyan meglepő ez a dolog. Pedig, ha visszamegyünk az időben, a klasszikus korban a kötelességet a boldogsághoz vezető egyik útnak tartották. Paradoxon lenne? Azt hiszem, nem.

A pedagógusok és más szakemberek egy ideje már foglalkoznak az olvasás világ- és országszerte csökkenő, az olvasási zavarok pedig növekvő tendenciáival. A kettő voltaképpen összefügg, és az életmódunkban keresendők a kiváltó okok. Ez a jó, tartalmas nyaralást kívánó cikk mégsem merülne bele ezeknek a tárgyalásába. Ehelyett egy kérdést közvetít, amire hirtelen a cikk írója sem tudott mit válaszolni. Afféle kérdés volt ez, ami arra kíváncsi, mely három tárgyat vinné magával az ember egy lakatlan szigetre.

Technológiai, termékei minőségét csiszolgató és teljesítményközpontú civilizációnkban természetes módon merül fel az igény, hogy figyelembe vegyék az embert, aki mindegyik civilizációs modellnek – legyen az technológiai vagy sem – alapvető tényezője. Világszerte számtalan cégnél, nagyoknál, kicsiknél és közepes méretűeknél egyaránt nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy erősítsék az önbecsülést, az eredményességre való tudatos törekvést, az együttműködést és a felelősségtudatot, az emberi viszonyok javulását és a dolgozók közötti megfelelő kommunikációt.