Számos neves filozófus olvasatában önmagunkat legyőzni az igazi szabadság – de vajon hogyan uralhatjuk, irányíthatjuk azt, amit még nem is ismerünk teljességében? Ezzel az alapvető kérdéssel kezdődött az Új Akropolisz szeptemberi FILO-Café programja a Műterem kávézóban. A hónap utolsó péntekén, egy őszies, szélfújta esten kíváncsi érdeklődők gyűltek össze, hogy elinduljanak vagy továbblépjenek a legizgalmasabb és legnagyobb kihívást jelentő úton.
A Műterem kávézó megszokott helyszínén, immár 48. alkalommal jöttek el az érdeklődők eszmét cserélni a FILO-Café szeptember 25-i eseményére. A szervezők most sem kis feladatra vállalkoztak, beszélgetni és jó gyakorlatokat megosztani az életünk egyik legnagyobb feladatáról. Hiszen az önismeret, vagyis a tudás önmagunkról egy életen át tartó megfigyelési és tanulási folyamat, amely nem könnyű út, de elkerülhetetlen, ha önmagunk irányítását a kezünkbe akarjuk venni. Apáti János, az Új Akropolisz Filozófiai iskola instruktora az autóvezetés példáján keresztül igyekezett érzékeltetni az összefüggést a két címadó fogalom között. Hiszen, ha nem ismerjük az autó tulajdonságait, például hogy benzines vagy dízel, érvényes-e a forgalmi engedélye, autópálya-matricája, mennyire fog a fék, akkor hogyan fogjuk irányítani és eljutni vele a célunkhoz?
Ráadásul az ismereteink egy része statikus vagy elméleti önmagunkról, „ilyen vagyok most”, „ilyen és ilyen tulajdonságaim vannak”, másrészről viszont dinamikus vagy gyakorlati tudásunk van arról, milyenek is vagyunk általában, „így reagálok egy-egy helyzetben”, „ebben és ebben változtam az elmúlt időszakban”. Mindezek összességéből tevődik össze a jelenlegi önismeretünk, szerencsés esetben azonban ez annál inkább bővül, minél inkább törekszünk megismerni és megérteni önmagunkat.
Ez lehet a kulcsa annak, hogy életre kelthessük Apollón templomának feliratán olvasható jelmondatot: „Ismerd meg önmagad, és megismered a világegyetemet és az isteneket, avagy ismerd meg a világegyetemet és az isteneket, és megismered önmagad.” Vagy így léphetünk Giordano Bruno nyomdokaiba, aki mély önismeretből (mikrokozmosz) indulva, az analógia módszerét használva tett megállapításokat a makrokozmosz működéséről – amelyek nagy részét a modern tudomány azóta igazolta.
Az elcsendesedésből már a rövid felvezető alatt érzékelhető volt a figyelem, és ez csak fokozódott, amikor az előadó belső párbeszédre invitálta a hallgatóságot. Elsőként arra kérte a résztvevőket, soroljanak fel néhány helyszínt, amely pozitívan hatott rájuk és ahová szívesen visszatérnének. Majd arra kérte őket, hogy fogalmazzák meg, miért ezeket a helyeket választották. S végül a következő kérdéseket tette fel: „El tudod-e képzelni, hogy azon a helyen gyakrabban megfordulj? Tudsz tenni valamit azért, hogy erre a helyre többet emlékezz?”
A befelé figyelésből az derült ki, hogy a következő kérés mélyebbre ment: „Válassz egy olyan dolgot, amit nem zártál le!” Ezután már szinte várható volt a kézenfekvő kérdés: „Miért nem zárod le?”. Ekkorra már csak a tollak sercegtek, miközben a gondolatok cikáztak, mire jött a cselekvésre hívó mondat: „Most döntsd el, mit teszel azért, hogy lezárd!” Körülnézve továbbra is elmélyült tekintetek néztek maguk elé, az előadó pedig így folytatta. „Gondold át az elmúlt napjaidat. Idézz fel valakit, akinek hálás vagy valamiért, de nem fejezted ki neki. Pontosítsd, miért vagy neki hálás!” Egy kis gondolkodási idő után már érkezett is a következő kérdés: „Mi lehet az oka, hogy nem jeleztél vissza az illetőnek?”. A kérdéssort pedig cselekvésre invitálás zárta: „Írd be a naptáradba, hogy mikor fogod ezt pótolni!”.
A gyakorlat alatt három szempont mentén – helyszínek, győzelmek, hála – vizsgálták a jelenlévők önmagunkat, és azon belül is három egyre mélyülő lépésben próbáltak tudásra lelni. A három lépés a jelenség leírása (Megfigyelés), az okok, a mögöttes mechanizmusok keresése (Értelmezés), és végül, ami az egészet próbára teszi, ami már az önirányításról szól, a cselekvés, a változtatás. Több önismereti rendszer létezik, más-más megközelítésben, s amit a filozófiai iskola instruktora bemutatott a társaságnak, az az önismereti-önnevelő kategóriába tartozik. A rendszer, amelyet az előadó Ariadné fonalának nevezett el, egy 3x3-as mátrix, egy filozófiai-életvezetési keret, amely nem csupán arra fókuszál, hogy milyenek vagyunk most, hanem sokkal inkább arra, hogy milyen emberré szeretnénk válni. Ebből kaptak példányt a jelenlévők, akik már a szünetben is a mátrix elemeit tanulmányozták és arról kezdetek beszélgetni.
A második részben arról beszélt az előadó, hogy miként érdemes, illetve hogyan nem tanácsos használni a mátrixot. A kilenc szempont, és azon belül a minden egyes szemponthoz tartozó három lépés összetettsége miatt, elmélyült odafigyelésre van szükség. A vízszintes tengelyen a misztikus, mitikus és történeti szempontok szerepelnek, míg a függőlegesen a szellem, a lélek és a test . Ez alapján a kilenc téma: Isten kéznyoma; hálával telt szív; hatásom a jövőre; tanulságok; társas kapcsolatok; objektív krónika; győzelmek és eredmények; meghatározó helyek; jellemtükör, karikatúra. Mindegyik témánál több kérdés is felmerülhet bármelyikünkben, s miután megfigyeltük és értelmeztük az ezekre adott válaszainkat, készítsünk cselekvési tervet. Ezekkel a szempontokkal felvértezve képessé válhatunk arra, hogy ne csak a pillanatnyi helyzetünket mérjük fel, hanem a bennünk rejlő potenciált is felfedezzük. Fontos megjegyezni, hogy ez a módszer nem a hibák keresésére szolgál, ne önmagunk ostorozására használjuk. De ne essünk abba a hibába sem, hogyha valamiről tudomást szerzünk önmagunkkal kapcsolatban, azt újnak tekintsük. Meglehet, hogy csak most vettük észre, de az már réges-régen bennünk volt. Hasznos a táblázatot több életszakaszban is kitölteni, hogy láthatóvá váljanak az időközben bekövetkezett változások is.
A táblázat már önmagában is hasznos önismereti mankó, de sokszor a nehézség a cselekvésben van. Hogyan vegyük a kezünkbe önmagunk irányítását és legyünk hatékonyak benne? Az előadó ehhez is ajánlott néhány eszközt. Ha bejegyezzük a naptárba, amit kitűztünk magunknak, azzal határidőt szabhatunk magunknak a cselekvésre, a „ha ez történik, akkor ez és ez lesz” módszerrel felkészíthetjük magunkat bizonyos helyzetekre, hogy abban miként reagálunk. Az első lépés megtételének fontosságáról pedig már sokszor hallottunk, amellyel a leghosszabb út is kezdetét veszi, és amely lendületben tart, ha követi azt a többi. A társas támogatás lehetőségét gyakran nem alkalmazzuk, pedig sokat hozzátehet a sikerhez, ezért bátran kérjünk és adjunk segítséget.
Az előadó ekkor teret adott a fentiek feldolgozásának: a kávézó felpezsdült, csak úgy záporoztak a gondolatok, tapasztalatok, elmélyült beszélgetések kezdődtek az elhangzottakról, amik nehezen akartak abbamaradni. Az asztaltársaságoknál szóba került a belső párbeszédes gyakorlatból a lezárás nehézsége, illetve hogy a tényleges cselekvéshez fontos az időzítés. Felmerült, hogy a hála kifejezésére sokszor nem elég a köszönöm, hanem sokat hozzátehet, ha kimondjuk: hálás vagyok azért, mert... Volt, aki azt állapította meg, hogy mennyire előrevivő, ha más, új szemmel is ránézünk arra, amink van, mert talán jobban fogjuk értékelni. És végül, de nem utolsó sorban, az is segíti a gondolkodásmódunk árnyalását, ha a rossz dolgokra is tudunk úgy tekinteni, hogy lehet belőlük tanulni.
Nehezen fejezték be a beszélgetéseket az asztaltársaságok, és a téma összegzésekor is maradt még kérdés és megállapítás is. Az egyik ezek közül azt taglalta, hogy sokan hajlamosak vagyunk inkább arra fókuszálni, amikben rosszak vagyunk, holott ez frusztráló lehet, sőt bénítóan hathat ránk, ami miatt felhagyunk a cselekvéssel. Az előadó a válaszában újra arra irányította a figyelmet, hogy azt is fontos felfedeznünk, miben vagyunk jók, hogy ennek köszönhetően objektíven, egyben láthassuk önmagunkat. A társas támogatás kapcsán pedig felmerült az a kérdés, hogy milyen témában kitől kérjünk, kinek adjunk segítséget. Az előadó kihangsúlyozta, hogy álljunk éppen bármelyik oldalon is, kezdjük kicsiben, hogy idejekorán kiderüljön, miként reagál az illető, a segítségnyújtás tényleg célba ér-e, vagy válasszunk esetleg más módszert.
Az alaposan átmozgató, jövőképpel megerősítő est zárásaként Weöres Sándor Nehéz óra című prózaverse hangzott el. A FILO-Café program veleje és a költemény mondanivalója, amely a válságos történelmi idők emberi felelősségét mutatja be, és felfesti a belső béke felé vezető utat, továbbrezeghetett mindazokban, akik az önismeret elmélyítésével, önmaguk csiszolásával szeretnének mind teljesebb önuralomra szert tenni.
Weöres Sándor: NEHÉZ ÓRA
A sötét jóslatok kora elmúlt: A Történelmi Tél itt fütyül immár.
Az ember, tagjaiban öngyilkos hatalommal, vérében méreggel, fejében őrülettel, mint a veszett kutya:
nem tudni míly végzetre jut.
Ha új pusztító-eszközeivel végigboronál népein: eljut a kerék és tűz elvesztéig, a beszéd elfeledtéig, a négykézlábig.
Megmenekül, ha millióféle mindenáron-akarás helyett, mielőtt a külső világban sürögve-forogva intézkedik: előbb felméri és rendezi benső világát.
A megismert és rendezett bensők túlnőnek egyéni mohóságaikon, egymással összeférnek, külső világukat is harmonikussá alakítják.
Ez az egyetlen járható út. A történelem eddigi véres sodra, bármennyi szépséget és fenséget hömpölygetett: immár közös halál; vagy még rosszabb: tovább-vergődés folyton embertelenebb leszűkülésben.
De ma olyik bölcsőben tűz-csecsemő ring, isteni hozománnyal, amilyenről alig álmodunk.
Miképpen a most-elmúlt korszakban feltárták az anyagi világ rejtett erőit: ők elkezdik feltárni a benső, testtelen hatalmakat.
E kisdedek kezében az ész lámpása nem uralkodik, hanem szolgál: átsüti a tudatalatti élet-erőket s a tudatfeletti szellem-erőket, megmutatja és munkába fogja sorban.
A multbeli ember mindig másokat hóditott meg; de – ó rezgő reménység! – a jövőbeli meghódítja önmagát, ezért a sors maga meghódol előtte és a csillagok.
