idézet

A múlt, a jelen és a jövő nem léteznek különálló létezőkként, hanem ugyanazon dolog részei; azonban nem valóságos részek, csupán annak tűnnek, és milyenségük attól függ, hogy honnan nézzük őket. A valóban szellemi ember nem azonosul ezekkel az időleges megjelenésekkel; ő korábbról való, most van és holnap is lesz, az idők végezetéig.

„Ne félelemmel és utálattal tekints erre a világra. Bátran nézz szembe bármivel, amit az istenek neked szánnak.” „Hallgasd meg a fenyő, a bambusz és a szilvafa tanítását. A fenyő örökzöld, szilárd gyökerű és tiszteletre méltó. A bambusz erős, rugalmas és törhetetlen. A szilvafa virága szívós, illatos és elegáns.”

Mily kegyetlen a kétely! Az ember a definíció sarja, ezért mindig egyértelmű dolgokra vágyik; a két meghatározott dolog közötti űrt szörnyűséges szakadéknak éli meg. Hiába tesz szert valaki egy darab földre, ha előtte nem fénylett benne az ég egy darabkája. Felcicomázhatja ugyan magát csillogással, de sosem lesz teljes emberré.

„A természet sohasem kételkedik. Nincsenek benne viták. Mindennek van benne helye, és egyetlen cél felé halad.” „Ne csak az anyag sajátosságait akarjuk megismerni, hanem az anyagot mozgató erőket is.” „A természet állandóan teremt, de csak hasonlókat, és sohasem engedi az egyformaságot. A teljesen azonos ismétlődések nem lennének gazdaságosak, hiszen nem hoznának új tapasztalatokat.”

A filozófus – ahogy ezt régen sokszor megfogalmazták – többek között éppen a derűről, a nyitottságról és a humorérzékről ismerhető fel. Vagyis ne úgy képzeljük el a bölcseket, mint akik magukba fordulva, savanyúan szemlélődnek. Az ókorban a „humor” szón különös módon nedveket értettek, amelyek a testben áramlanak, és fenntartják az ember testi és lelki jólétét. Ha jól meggondoljuk, valóban igaz, hogy a humor kell az egészséghez, sőt néha a túléléshez is.

Az ember nem olajfolt; az ember láng, amely a fellobogásra, a felemelkedésre és a fény árasztására született, arra hogy eltűnjön a végtelen űrben, de nem előbb, minthogy megvilágította volna a földet és elégette volna az őt tápláló fát.

„Iparkodjál látni. Bekötött szemmel senki se járhat egyenesen.” „Gyönyörködjenek mások a viharban, mely alatt egyes hullámok magasra tornyosulnak, engem csak a dagály nagyszerű tüneménye ragadott el mindég, midőn az egész tenger színe zaj nélkül, de ellenállhatatlanul emelkedik.” „A vas maga sem állhat ellen az időnek, s ilyen az ember. Ha munkára használják, elkopik, ha a földön hever, a rozsda emészti meg. Miután már veszni kell, jobb százszor elkopni, mint elrozsdásodni.”

„Tanulj meg örülni. Azt hiszed, most megfosztalak a sok gyönyörűségtől azzal, hogy a véletleneket félreparancsolom, s a reményeket, e legédesebb mulatságokat elkerülendőnek tartom? Ellenkezőleg; azt akarom, hogy sohase légy szűkében a vidámságnak, hogy a házadban fakadjon – és ott fakad, ha tebenned lakik. Más vigasságok nem töltik be a szívet, csak a homlokráncokat simítják ki, felületesek – vagy szerinted az örül, aki nevet? A léleknek kell fürgének, bizakodónak és mindenen fölül hajlíthatatlannak lennie.”
(Seneca)

„Az önmagába való elmélyedés az, a mi az ember lelkének az önállóság legmagasb fokát szerzi meg.” „Belsőnk oly szoros összeköttetésben van külsőnkkel, hogy amaz ezen némileg átlátszik, s menyre javíthatja, sőt felejtetheti a külsőnek kecsnélküliségét a valódi belbecs, azt tapasztaljuk, midőn nem ritkán az tetszik legjobban, az hódít magához legtöbbet, kinek külseje legkevésbé ajánlkozó, s az taszít viszont magától mindenkit hidegen, kire a természet leginkább látszék mosolyogni.”

„Mily boldog és okos, aki életében olyan igyekezik lenni, amilyennek halála óráján találtatni kíván.” „Készen légy tehát mindenkor, és úgy élj, hogy a halál soha készületlenül ne találjon.”