A fenti címmel látott napvilágot a nemrégiben magyarul is megjelent, új Noam Chomsky-kötet. A „legtöbbet idézett szerzőként” emlegetett amerikai nyelvész, filozófus, aktivista az emberiséget szerinte fenyegető két legnagyobb veszélyről értekezik: a nukleáris fegyverkezésről, és arról, hogy az ember tevékenysége immár földtörténeti léptékű változásokat idéz elő a bolygón. A globális katasztrófa e két ok miatti szorító közelsége nem az író agyszüleménye, az atomtudósok létrehozta „végítélet órája” jelképesen jelenleg 100 másodpercnyire prognosztizálja a kataklizmát.
Chomsky a könyv lapjain körültekintően elemzi a megfontolásra szoruló tényeket, társadalmi struktúrákat, górcső alá vesz megoldási javaslatokat, és elsősorban a közösségi összefogást sürgeti. A globális rendszer ugyanis kősziklaként görgeti a gazdaságot maga előtt, az ipari és kereskedelmi növekedés ütemében pedig mindig tempóvesztettek a józanság nevében zajló kísérletek. Ebben a világban a döntéshozók már nem mondhatnak nemet: ha egy bankigazgató megtagadná szignóját egy fosszilisüzemanyag-befektetés dokumentumától, ezt a csorbát igen hamar kiköszörülné az utódja.
A szerző ecseteli a különböző hatalmak kerülőútjait, és bemutatja, hogy a szemfényvesztő látszatmegoldások érájában hogyan érvényesülnek az ipari érdekek az emberi jóléttel és túlélésünk harcával szemben. Bekezdésről bekezdésre haladva az olvasónak könnyen az az érzése támadhat, hogy az egyéni felelősséget már kilökte magából a rendszer. A különféle döntéshozói pozíciók már túlnőnek azon a személyen, aki magára ölti az egyik vagy másik szerepet. Sőt, mintha észrevétlenül mindnyájan belesodródtunk volna ugyanabba a csapdába: elhittük, hogy bármit is tennénk, semmire sem mennénk.
De vajon, ha az emberiségen kezd úrrá lenni ez a közöny saját sorsa, környezete és jövője iránt, nem legalább ugyanolyan súlyos ez a krízis, mint bármely más fenyegetettség? Jorge Ángel Livraga, a múlt században élt filozófus amellett, hogy kiemeli a háborúk vagy a természet kizsákmányolásának veszélyét, egy másutt keresendő válságra is felhívja a figyelmet. „Őrizzük meg a természet és az ember tisztaságát” című*, 1988-ban megjelent cikkében a lelki, mentális és erkölcsi értékek hanyatlásával foglalkozik, és változtatásra buzdít, elsősorban arra, hogy ki-ki saját erejére támaszkodva tegyen valamit önmaga és környezete jobbításáért.
Elolvasva az írást mai szemmel, olyan, mintha az azóta eltelt több mint három évtizedben alig tanultunk volna valamit az emberi természetről. Látható, hogy nemcsak földünkről hisszük, hogy a végtelenségig kizsigerelhetjük a tartalékait, hanem önmagunkat is ezen a szemüvegen keresztül nézzük. Megszoktuk, hogy testünk nem mozgásra és kemény munkára való, hanem arra, hogy egy irodában üljön élőszoborként. Nem tiltakozunk az instant ételek, a gyorséttermek rossz minőségű termékei ellen, mintha szervezetünk nem egészségre termett volna, hanem a végtelenségig terhelhető lenne. Elfogadtuk, hogy a tömegmédiából ömlő erkölcstelen és színvonaltalan tartalmakat is korlátlanul fogyaszthatjuk szellemi és mentális környezetünk romlása nélkül. A ma emberét közönyössége miatt így egyre inkább kísérti az igénytelenség, a szűklátókörűség és a tudatlanság, amelybe belesüppedt.
Mindeközben elvesztettük példaképeinket, és sportsztárokat, celebeket utánzunk külsőségekben, vagy influenszerek kattintásvadász videóin unatkozunk. Azokat bálványozzuk, akiknek a legtöbb pénze, legtöbb követője van, akik képesek saját érdekeiket érvényesíteni másokéval szemben. Már a múlt század nagyjai is a régmúlt ködbe veszett matuzsálemeiként révednek elő, akik – mint pl. Gandhi, Albert Schweitzer, Martin Luther King vagy maga J. Á. Livraga – az életüket humanista ideák megvalósításának szentelték, hogy az emberiség, ez a hatalmas család, békés és tevékeny együttműködésben élhessen. Mintha mára már csak az érvényesülés számítana, és az, hogy ki tudunk-e tűnni valahogyan – bárhogyan – a szürke tömegből, semmint a törődés, az udvariasság és a lelkiismeretesség.
Valójában azonban bármely fent sorolt válságtünet elsősorban a magasztos eszmények elvesztésének tudható be, és annak, hogy „a teremtés koronája” már egyénileg is különállóként tekint önmagára. Ezen az úton szellemi világóránk nagymutatója szélsebesen rohan éjfél felé: amikor már végérvényesen elhisszük, hogy környezetünk (legyen szó embertársainkról vagy bolygónkról, sőt, lassan már a Marsról is) csak azért van, hogy bennünket szolgáljon. Még azt hangoztatjuk, hogy ez hatalom, csakhogy akit kiszolgálnak, az kiszolgáltatott, és mindig másoktól várja a megoldást, így tétlensége tehetetlenséggé fajult. Miféle hatalom jut egy tehetetlen férfinak, nőnek vagy közösségnek?
Mi más lehetne tehát az ellenszer, mint a régiek által oly nagyra tartott erény, a tettrekészségre ösztönző felelősségvállalás megerősítése? Az, hogy leszámolunk eszköztelenségünk tévképzetével. Hogy igyekszünk megérteni, valójában mire van szükségünk, és ha megértettük, meg is tesszük a tőlünk telhetőt. Nem kell világmegváltó terveket szőnünk. Ahová csak nézünk, mindenütt találhatunk javítanivalót. Javíthatunk fizikai állapotunkon, étkezési szokásainkon, szellemi táplálékaink minőségén, mélyíthetjük családi és baráti viszonyainkat, szervezhetjük hatékonyabban az időnket, tarthatunk nagyobb rendet magunk körül és így tovább.
Senki nem takaríthatja ki a várost, de még az utcát sem, ahol él, de mindenki megteheti, hogy sem fizikai, sem lelki értelemben nem rombolja belső-külső környezetét, hanem igyekszik szebbé tenni. A felelősség belőlünk indul, és összeköt környezetünkkel, így óv meg bennünket attól, hogy kívülállóként tekintsünk magunkra. És amíg el nem idegenedünk egymástól, mindvégig megmarad túlélésünk záloga: az összefogás iránti igény.
Ez a valódi hatalom. Hogy nyitott szívvel és segítő szándékkal közeledünk embertársainkhoz. Hogy az összehangolt munkában kitöltődnek az egyéni hiányosságok, hiszen minden rész más-más erősségét vetheti latba a közösségért. A kölcsönös erőbefektetésnek köszönhetően egymásban is egyre inkább a szépet, az értékeset fedezzük fel, így rátalálunk a hasonlóságokra az eltérő külsőségek mögött, amelyek falakként elválasztanak. Ezáltal felfedezhetjük, hogy nem a másik fenyegetése és sakkban tartása a béke kulcsa, hanem a kölcsönös tisztelet.
Chomsky szerint valami hamarosan véget ér, mert vagy túljutunk a krízisen, vagy a vesztünkhöz vezet. Ebben a játszmában nem születhet döntetlen, győzelmet kell aratnunk. És nem elég, ha túlél az ember – az emberi értékeknek is fenn kell maradniuk. Ideje tehát, hogy magunk mögött hagyjuk az észrevétlenül hozzánk nőtt statisztaszerepet, hogy csak kicsiny csavar vagyunk a nagy gépezetben. A maga helyén éppen azon a kis csavaron múlik, hogy az egész összhangban lesz-e. És ha megteszi a tőle telhetőt, nemcsak hű lesz önként vállalt szerepéhez, hanem a legjobbat teszi az egésszel is. Nincs kire, és nincs mire várnunk, hogy összefogjunk, már csak 100 másodpercünk maradt.
*A cikk magyarul 2016-ban jelent meg az Új Akropolisz Kiadó „Ár ellen evezve” című válogatáskötetében. https://www.ujakropolisz.hu/kiadvany/ar-ellen-evezve
Képek forrása (sorrendben): flickr.com, thpanorama.com, wikimedia.org, wordpress.com