A görög misztériumok megértése évezredek távlatából szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Különösen azért, mert a misztériumokat már a maguk idejében is titok övezte, a résztvevők nem mesélhettek avatatlanoknak a zárt falak mögött zajló eseményekről. Hogy akkor mégis honnan tudhatunk róluk bármit is? Nos, mégis akadtak, akik meséltek. Ha nem is a látottakról, de a megéltekről mindenképpen. Lehetőségeikhez mérten igyekeztek betekintést nyújtani oda, ahová azelőtt ők is annyira vágytak, hátha másokban is feléled a vágy, hogy csatlakozzanak a beavatottak köréhez. Milyen lehetett az ősi tudás beavatottjaként élni? Ezekből a morzsákból kiderül, hogy mindig az ember leglényegét keresték, ennek a felébresztésére koncentráltak. Márpedig a leglényegünk mit sem változott azóta, legfeljebb a hozzá való eljutás intézményes feltételei alakultak át.

A szellem nem ismeri a pesszimizmust. Egyszer s mindenkorra magunk mögött kellene hagynunk azokat a nézeteket, amelyek szembeállítják bennünk a jót a rosszal. Ne tekintsük egyenrangúnak a jót és a rosszat, Istent és ördögöt. Az ellentétes erők harcot vívnak bennünk, amitől középre helyezkedünk, akár egy néző, és így kétségek közé kerülünk, az állandó bizonytalanság állapotába.

Nincs Isten és ördög, csak Isten van. Nincs jó és rossz, csak jó. Mindössze arról van szó, hogy a jó annyiféleképpen nyilvánulhat meg a világban, hogy ezt nem mindig látjuk át, és ezért tudatlanságunkban rossznak nevezzük.

Tételezzük fel, hogy létezik egyfajta legfőbb fény, nevezzük ezt Jónak, amely az egész világegyetemet áthatja. Ha sikerül megközelítenünk azt a pontot, ahonnan a sugarak erednek, ha egészen közel tudunk emelkedni hozzá, akkor rengeteget befogadhatunk melegségéből és fényességéből. Ha viszont messzebb helyezkedünk el a forrástól, kevesebb energia jut el hozzánk, mert a fény szétszóródott és eloszlott a világban.

Madridban tartott előadás, amely a Cuadernos de Cultura 1999. októberi számában jelent meg.

Sosem felejtem el, amikor egyszer megpróbáltam elmagyarázni valakinek Leónidasz hőstettének lényegét, aki két napot nyert a perzsák elleni csatában, és így a görögök ki tudták menekíteni Athénból a fosztogatás elől a műkincseket és a legfontosabb könyveket.

Egy újságíró a következő szavakkal támadt nekem: „De hiszen ön is tudja, hogy az élet többet ér, mint bármely könyv vagy műtárgy!”. A szócsata végén kissé élcelődve azt kérdeztem tőle, hogy ha Leónidasz nem állt volna ki harcolni Thermopülainál a perzsák ellen, vajon még ma is élne? Arra gondolt-e már? „Nem, valóban halott lenne” – felelte. „Láthatja hát – folytattam –, hogy valamennyien meghalni jöttünk erre a világra. Mindössze arról van szó, hogy az embernek választania kell, hogyan éljen, illetve, a legrosszabb esetben, hogyan haljon meg.”