Volt egyszer egy rövid korszak az emberiség, különösen a fejlett társadalmak történetében, mikor minden korábbinál ellentmondásosabb viszonya volt a halálhoz. Az iszonyat különös élvezetével szemlélte mások szenvedéseit híradásokból és túlélőshow-kban, miközben irtózott a nehéz munkától, napjait irodaszékekben, estéit kanapékomfortban töltötte. Közben az akciófilmeket nézve nevetett a mellékszereplők megölésének komikus ábrázolásán, de saját elmúlására még gondolni sem mert, és a családokban tabuként kezelték a vég szükségszerű eljövetelét.

Csak remélhetjük, hogy az utánunk érkezők így, az akkori közelmúlt rövid érájaként emlékeznek majd a mi paradox jelenünkre. A 21. század első évtizedeire mintha meghasadt volna a tudatunk, és egy testben két lélek élne: az egyik aktív, de csak a külvilágra figyel, a másik tompán rostokol félelmei börtönében. Az egyik énünk úgy fogyasztja az erőszakos tartalmakat, mintha cukorka lenne, a másik énünk kiszalad a világból, ha a legkisebb szenvedés is fenyegeti. És mintha kettejük közt rég megszakadt volna a kommunikáció: úgy próbálunk teljes életet élni, hogy elhessegetjük a majdani elmúlás tényét.

1968-ban néhány a Föld sorsáért aggódó tudós, kutató és politikus találkozott Rómában, hogy megalapítsanak egy olyan szervezetet, amelyben minden kultúrát, ideológiát, szakmát és tudományágat képviseltetni akartak. Az így létrejött Római Klub az 1972-es „A növekedés határai” című jelentésével hívta fel magára a nemzetközi figyelmet.

A tanulmány elsőként nyújtott széles körű előrejelzést bolygónk és az emberiség várható jövőjéről. Tizenkét valószínűsíthető forgatókönyvet vázolt fel. Ezek az alapján különültek el, hogy mit és milyen mértékben lennénk hajlandóak változtatni az uralkodó növekedés- és nyereségorientált gazdasági berendezkedésen, pazarló fogyasztói életmódunkon. Visszatekintve az egyik forgatókönyv, amely abból indult ki, hogy: „minden a megszokott mederben zajlik tovább…”, kísértetiesen pontosan írta le korunk állapotát.

Ma már a saját bőrünkön érezzük az egyre gyakoribb és egyre súlyosbodó természeti, társadalmi, gazdasági válságok hatásait. Sőt, az emberiség félévszázados tétlenkedése oda vezetett, hogy szembe kell néznünk a modern ipari társadalmak hanyatlásával, és az ezzel járó veszélyekkel is. Ezek kockázatát vizsgálja a különböző tudományterületeket átfogó ún. összeomlástan. A kollapszológiának is nevezett tudományág igyekszik feltárni a Föld jelenlegi globális helyzetét, meghatározza, mit nevezhetünk összeomlásnak, mi eshet áldozatául egyáltalán, és hogy milyen okok húzódnak meg a háttérben.

Előfordul, hogy megcsodáljuk valakinek az ügyességét, bármiről is legyen szó, vagy akár meg is irigyeljük. Ilyenkor érdemes elgondolkodni azon, az illető mennyi időt, energiát szánhatott arra, hogy szert tegyen irigylésre méltó képességére. Majd fontoljuk meg, vajon mi is rászánnánk-e annyi időt, és ha valóban annyira érdekel, tegyük is meg. Valószínűleg el tudjuk érni ugyanazt az eredményt, sőt akár többre is vihetjük. Könnyen, kívülről kapott ajándékként nem érkezik az, ami igazán értékes. A tudásra, képességre belső, önmagunkon végzett munkával teszünk szert, amelyet ráadásul kitartóan folytatunk. Valamilyenné válunk általa. Éppen ez a valamilyenné válás fog értéket képviselni saját szemünkben, és könnyen lehet, hogy másokéban is. Hiszen valami a miénk lesz, amit elvileg bármilyen körülmények között a magunkénak tudhatunk, senki sem veheti el tőlünk. Mennyivel értékesebb ez azoknál a dolgoknál, amelyekért nem kell megküzdeni, jönnek és mennek, megkapjuk és elveszítjük.