Ma, ha valakire azt mondják, hogy idealista, sokan még mindig arra gondolnak, hogy egy álmodozó, valóságtól elrugaszkodott célokért küzdő emberről van szó. A fogalmat a fiatalsággal, tapasztalatlansággal is kapcsolatba hozzák. A köztudatban ennek ellentéte pedig a felnőtt, gyakorlatias ember, aki két lábbal áll a földön, aki komoly, megvalósítható célokat tűz ki magának, és tudja, hogyan lehet ezeket elérni.

Filozófiai értelemben az idealista olyasvalakit jelent, aki képes megragadni a magasabb eszményeket, képes megérteni a mélyebb összefüggéseket és megfogalmazni a miérteket. Ahogyan a költő képes nem hétköznapi gondolatokat és érzéseket szavakba önteni, úgy képes az idealista gondolkodó megragadni a dolgok lényegét és végső célját, és mindezt érthető, megvalósítható formában közvetíteni. Az idealista olyan emberképet testesít meg, akinek a feje az égben van, de két lábbal áll a földön, és tetteivel összeköti ezt a két dimenziót.

Hogyan képes erre? Ezt egy szellemi gyakorlat teszi lehetővé, amelyet évezredek óta javasolnak minden filozófusnak: méghozzá a hétköznapi tudatállapotból való rendszeres kiemelkedést, az elmélyült kutatást és gondolkodást. A pontos megfigyelések, az összefüggések felfedezése és a fejlett képzelet segít abban, hogy meglássa, milyen jó ügyet szolgál az a valami, amiért lelkesedik. A valódi idealizmus alapja a platóni ideatanig vezethető vissza, ahol a négy legfőbb idea: a jó, a szép, az igaz és az igazságos.
 

Platón a barlanghasonlat magyarázatában összehasonlítja a szemet a lélekkel. Ha a szem arra irányul, amit a nap megvilágít, jól lát. Hasonlóképpen, ha a lélek arra irányul, amit az igazság világít meg, megismeri és tisztán fogja látni. Nem tapogatózik a sötétben, miközben a múló, folyton változó vélemények világában bolyong. A történések mélyebb okait keresi. Ennek megfelelően, ha a figyelmünket többnyire a külső ingerek kötik le, kevesebbet fogunk a dolgok mélyére nézni, hogy az eredetüket és az értelmüket kutassuk.

Ilyenkor ösztönösen követjük az impulzusokat, amelyek magukkal ragadnak, és sokszor csak később jutunk belátásra azzal kapcsolatban, hogy vajon tényleg szükségünk van-e ezekre az élettapasztalatokra. Mert ha nem tudjuk, honnan jön a fény, akkor a félhomályban szinte minden egyformán jónak vagy rossznak tűnhet. Ez esetben nem olyannak fogjuk látni a bennünket körülvevő világot, mint amilyen, hanem az árnyékuk alapján fogunk ítéletet alkotni.

Így időnként „rózsaszínben látjuk a világot”, a valóságot megszépítve, beleképzelve vágyaink álmát. És lehetünk ezzel fordítva is: előfordul, hogy sötétebben látjuk a helyzetet, vagy rosszabb színben tűnik fel valaki előttünk, mint amilyennek később megismerjük. Ez azért lehetséges, mert a lelki életünk egén jönnek-mennek a felhők, néha beborul, amikor is lehangolódunk és borúlátón tekintünk a helyzetre. Később, ha eloszlanak a felhők, jobb lesz a hangulatunk is, és ugyanaz már nem is tűnik annyira nehéznek vagy rossznak. De mi lesz, ha lemegy a nap, és mi ismét sötétebben látjuk majd a világot?!
 

Ma láttam a Tavaszt. Láthattam volna eddig is minden évben, de felgyorsult életritmusunk miatt elmosódnak előttünk a természet legkülönlegesebb csodái.

A Tavasz, amelyet ma láttam, fénylő, finom hálóként nyújtózott el a fák között. Átadtam magam a képzeletemnek, és ez a ragyogó látvány nyomban elém idézte azokat a finom vonásokat, amelyekkel Botticelli ruházta fel saját Tavaszát. A képzeletvilág szülte varázslat nyomán a Tavasz felém fordult, és tanítása megelevenedett előttem.

Az álom és a halál hasonlóságára emlékeztetett, arra, hogy Ő hogyan képes legyőzni egyiket is, másikat is. Hogy ott, ahol azt hisszük, már mindennek vége, elénk tárul a feltámadás csodája.

A Nap rejtélyéről szóló régi hagyományokra emlékeztetett: a tavasz első napjának első napsugara (valójában ez az év első napja) magával hozza az új, a tiszta és a jó különös erejét. Hosszú idő után ez az első fellélegzés, a hosszan tartó sötétség után ez az első fénysugár.