Platón a barlanghasonlat magyarázatában összehasonlítja a szemet a lélekkel. Ha a szem arra irányul, amit a nap megvilágít, jól lát. Hasonlóképpen, ha a lélek arra irányul, amit az igazság világít meg, megismeri és tisztán fogja látni. Nem tapogatózik a sötétben, miközben a múló, folyton változó vélemények világában bolyong. A történések mélyebb okait keresi. Ennek megfelelően, ha a figyelmünket többnyire a külső ingerek kötik le, kevesebbet fogunk a dolgok mélyére nézni, hogy az eredetüket és az értelmüket kutassuk.

Ilyenkor ösztönösen követjük az impulzusokat, amelyek magukkal ragadnak, és sokszor csak később jutunk belátásra azzal kapcsolatban, hogy vajon tényleg szükségünk van-e ezekre az élettapasztalatokra. Mert ha nem tudjuk, honnan jön a fény, akkor a félhomályban szinte minden egyformán jónak vagy rossznak tűnhet. Ez esetben nem olyannak fogjuk látni a bennünket körülvevő világot, mint amilyen, hanem az árnyékuk alapján fogunk ítéletet alkotni.

Így időnként „rózsaszínben látjuk a világot”, a valóságot megszépítve, beleképzelve vágyaink álmát. És lehetünk ezzel fordítva is: előfordul, hogy sötétebben látjuk a helyzetet, vagy rosszabb színben tűnik fel valaki előttünk, mint amilyennek később megismerjük. Ez azért lehetséges, mert a lelki életünk egén jönnek-mennek a felhők, néha beborul, amikor is lehangolódunk és borúlátón tekintünk a helyzetre. Később, ha eloszlanak a felhők, jobb lesz a hangulatunk is, és ugyanaz már nem is tűnik annyira nehéznek vagy rossznak. De mi lesz, ha lemegy a nap, és mi ismét sötétebben látjuk majd a világot?!
 

Ma láttam a Tavaszt. Láthattam volna eddig is minden évben, de felgyorsult életritmusunk miatt elmosódnak előttünk a természet legkülönlegesebb csodái.

A Tavasz, amelyet ma láttam, fénylő, finom hálóként nyújtózott el a fák között. Átadtam magam a képzeletemnek, és ez a ragyogó látvány nyomban elém idézte azokat a finom vonásokat, amelyekkel Botticelli ruházta fel saját Tavaszát. A képzeletvilág szülte varázslat nyomán a Tavasz felém fordult, és tanítása megelevenedett előttem.

Az álom és a halál hasonlóságára emlékeztetett, arra, hogy Ő hogyan képes legyőzni egyiket is, másikat is. Hogy ott, ahol azt hisszük, már mindennek vége, elénk tárul a feltámadás csodája.

A Nap rejtélyéről szóló régi hagyományokra emlékeztetett: a tavasz első napjának első napsugara (valójában ez az év első napja) magával hozza az új, a tiszta és a jó különös erejét. Hosszú idő után ez az első fellélegzés, a hosszan tartó sötétség után ez az első fénysugár.
 

Vágyaink között valószínűleg az első helyet foglalja el a boldogság utáni vágy, a szenvedés elkerülése, a békés és élvezetekkel teli élet.

Ha őszintén megkérdeznénk, mi is a boldogság, bizonyára nem találnánk két embert, akik ugyanazt válaszolnák, sokan pedig egyáltalán nem is tudnának felelni. A boldogság olyan ideális állapot, amelyre bár vágyunk, mégsem tudjuk meghatározni, hiszen magában foglalja életünk minden területét és ezzel emberi teljességünket.

A legtöbb ember nagyon elvontan képzeli el a boldogságot; annyira messzire és magasra helyezi, hogy az elérésére tett minden kísérlet már eleve kudarcra van ítélve. A cél homályos, meghatározása bizonytalan, az eszközök nem megfelelőek. Nézzük meg közelebbről, miről is van szó.