A 16. SZÁZAD

    Egy korszakot kiragadni mindig önkényes. Ha két dátum közé szorítjuk a világ eseményeit, akkor mindig torzó marad. Az áttekintések természetesen az aktuálisan legfontosabbnak tetsző eseményekre korlátozódnak és éppen ezért egyre többet kívánnak. Fontos a megelőző és az eljövendő időszak is, azonban ezekből csak egy-egy villantásra van lehetőség az adott kereteken belül. Mégis, tekintsünk vissza a történelemnek erre a rövid, de eseményteli korára.
    A 16. század! Micsoda fordulatok minden szinten. A világ fenekestül felfordul, régi értékek tűnnek el, újak keletkeznek, országok, birodalmak virágzanak fel és pusztulnak el. Zaklatottság, szenvedések, bizonytalanság. Amikor valami elpusztul, akkor mindig űrt hagy maga után. Két állapot között a bizonytalanság, a kétség, a zavar uralkodik. Ebben a században lett a múlté a középkori világnézet, és a heliocentrikus világkép vagy éppen a végtelen világok tanának új elemei válságot teremtettek az emberek világképében. Hiszen a nagy tudósok (Kopernikusz, Bruno) meglátásai csak lassan terjedtek el, de erőteljesen rengették a régi világkép omladozó falait. Azokat a falakat, amelyeknek tovább mélyítették hasadékait a nagy földrajzi felfedezések, alátámasztva a tudósok állításait például a Föld gömb alakjáról. A változásokat pedig az új kontinens átkos-áldásos hatásai  is mind előmozdították.

    A század a katolikus egyház eróziójának és újraélesztésének is tanúja volt. Az addig egységes vallási felfogásban is gyökeres változások kezdődtek. A korábbi eretnekmozgalmak megrendítő akciói helyett valóságos földindulással volt egyenértékű a hihetetlenül gyorsan elterjedt reformáció, végletesen megosztva a keresztény világot. Luther, Kálvin, Zwingli és a többiek megrendítő ütést mértek a római katolikus táborra. A vészhelyzet idején azonban sikerült rendezniük soraikat, és az ellenreformációnak nevezett irányzattal, valamint olyanokkal, akiket talán korábban eretneknek tartottak volna (Loyola stb.), átvészelték a kritikus helyzetet és számos hadállásukat visszafoglalták.
    A világ változásaira mindig érzékenyen reagáló művészek alkotásai hűségesen adják vissza a kor hangulatát. A manierizmusnak nevezett művészeti irányzat motívumait, formai megoldásait majd a huszadik században fedezik fel újra, felismerve a két kor közötti számtalan hasonlóságot.


    Előzmények

    Vizsgáljunk meg néhány előzményt, amelyek fontos szerepet játszottak az „újkor” alakulásában. A változás egyik gerjesztője a művelődés terén mutatkozott. Amíg a középkorban ezen a téren az egyháznak kizárólagos hatalma volt, addig a reneszánszban az uralkodók udvaraiban is megjelenik és egyre több kiszolgálót követel. A fejedelmi kulturális központok hamarosan a felemelkedés lehetőségeivé válnak az íráskészséggel, idegen nyelvek ismeretével, szónoki képességekkel rendelkezők számára. A városfejlődéssel létrejövő környezet különösképpen kedvezett a kulturális központok kialakulásának. A gazdagodó polgárság, illetve az ősi gyökereiket, felmagasztalásukat kereső új fejedelmek szívesen áldoztak a kultúrára és a művészetre.
    Ebben a folyamatban Itália játszotta a főszerepet. Itt jöttek létre az első független városok, itt alakult ki a kor egyik legfejlettebb kereskedő- és pénzgazdasága. A megmaradt antik romok újra felkeltették az érdeklődést az ókori írók, művészek, politikai eszmék, filozófiai teljesítmények iránt. II. Pius (1458–64) már szigorú műemlékvédelmi intézkedéseket hozott, és a 16. század fordulójára az egyik legnagyobb megtiszteltetésnek számított a római műemlékek főfelügyelői posztja, ami akkor Raffaello tisztsége volt.
    Számtalan eredeti ókori szöveg felfedezése adott új lendületet a filológiai kutatásoknak. Lázas lelkesedéssel rekonstruálták az antik szövegeket és fordítottak latinra egyre több munkát. 1453-ban, amikor a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, a bizánci kincsek színe-java Itáliába áramlott. Ezenkívül azonban valami sokkal nagyobb hatású “importáru” is érkezett: a bizánci szellemi élet vezető alakjai, hónuk alatt számos eredeti, Európában akkor még ismeretlen ókori művel. A görög irodalom és az eredeti filozófiai művek megismerésének szellemi izgalma eszmei megújulást hozott, ami áthatotta az élet minden területét. Különösen Platón és Arisztotelész munkáira tekintettek nagy kíváncsisággal, mert ezeknek a szerzőknek addig csak néhány, arab közvetítéssel érkezett írása volt ismert. Platóni mintára akadémiák is alakultak. Cosimo Medici lelkesen sürgette Marsilio Ficinót, hogy fordítsa le a teljes Platónt latinra. Lorenzo „il Magnifico” pedig megalapította a firenzei akadémiát.
    Ezt a jelenséget azonban mégsem nevezhetjük általánosnak egész Európában, hiszen ugyanebben az időben a kontinens jelentős részén bizony erőteljesen középkori viszonyok uralkodtak, annak minden elmaradottságával, negatívumával együtt. A városiasodás például igen csekély mérvű volt, s Itália mellett csak Flandriára volt jellemző. A lakosság, sőt az udvarok jelentős részét nem érintették meg az új eszmények, de a folyamat elindult.
    Sokkal általánosabb hatást gyakorolt azonban egy másik újítás: a könyvnyomtatás elterjedése. Ez a találmány – az olcsó papírral együtt – lehetővé tette a könyvek elterjedését, így gyorsabban ismertekké válhattak az új eszmék, s hamarosan a korábbinál sokkal szélesebb kör juthatott hozzá a könyvekhez és nyomtatványokhoz. Természetesen az első nyomtatványok nem a humanisták művei voltak, hanem jól fizető, népszerű egyházi, illetve világi írások. Csak ezeknek a nyeresége tehette lehetővé, hogy a keveseket érdeklő, eladhatatlan humanista műveket és ókori írókat kiadhassák.

    1492. Kezdjük mi is ezzel az évvel a 16. század történetét! Több okból is fontos évszám. Kolumbusz Kristóf genovai tengerész spanyol szolgálatban Indiát keresve ebben az évben fedezte fel Amerikát. Ő maga nem volt tudatában felfedezésével, s haláláig azt gondolta, hogy Ázsiában ért partot.
    Egon Friedell írja Az újkori kultúra története című könyvében, hogy nem Amerika felfedezése és annak következményei változtatták meg a világot és az embereket, hanem a kor, az akkori közhangulat, kaland- és tudásvágy hívta életre a vakmerő földrajzi felfedezőket. A változó, forrongó helyzet következményeinek egyike volt Amerika felfedezése, amely további változásokat gerjesztett az óhazában. Ott, ahol a biztosnak és állandónak tartott középkori értékek a 16. század folyamán hihetetlenül gyors átértékelődésen mentek át.
    Említettük már a könyvnyomtatás megjelenésének „uniformizáló” hatását, azaz hogy a könyv megszűnik kiváltság lenni, és széles körben lesz elérhető. Ez természetesen változást hozott a kiadványok minőségében. Amíg régen a kézzel írott kódexeknél a magas előállítási költség és a hosszú munka megkövetelte a könyvbe kerülő írás gondos megválasztását, addig ez a 16. századra teljesen megváltozott. Hatalmas információrobbanás történt, és ez magával hozta a könyvek tartalmának minőségi leértékelődését is.
    A másik fontos változás a hadviselésben történt. Előtérbe kerültek a gyalogosok, és gyorsaságuknak, mozgékonyságuknak köszönhetően a század hadászatában ők játszották a főszerepet. Ezen kívül felgyorsult a lőfegyverek tökéletesítésének folyamata, és a század végére nagymértékben elterjedt a háborúkban, még ha szerepe nem is volt akkora, mint manapság. Ez a változás viszont komoly lelki törést eredményezett az egykori lovagi csoportok számára. Ettől kezdve vált a személyes bátorság, az egyéni hőstett szinte mellékessé. Már nem volt elég a kitűnő fegyverforgatási készség, a személyes bátorság – ami addig a lovagság csataeldöntő erényei közé tartozott –, hiszen egy lőfegyver kezelése, egy „lesipuska”, szemernyi bátorságot sem igényelt. A korábban oly egyértelmű határok kezdtek elmosódni. Cervantes Don Quijotéja mondja valahol Sanchónak, hogy milyen kor az, ahol a leggyávább jöttment lepuskázhatja a legnagyszerűbb lovagot. Cervantes regénye már a 17. században született, és remekül ábrázolja az addigra már egyértelmű átalakulást.


    Politikai változások

    Itália, a reneszánsz központja is súlyos válságba került, hiszen Európa alig néhány évtized alatt átalakult. Bár megtartotta kulturális vezető szerepét, politikailag egyre inkább kiszolgáltatottjává vált Európa két legerősebb uralkodójának, és a század elején francia hódítások pusztításait nyögte. A reneszánsz nagy fejedelme, a firenzei Lorenzo de’ Medici halálával pedig a vallási fanatikusok miatt, igaz, csak néhány évre, de romlásba dőlt az addig kulturális és politikai téren élen járó város. Az olasz városállamok már nem tudtak akkora gazdasági és politikai erőt felmutatni, és a megváltozott kereskedelmi utakat más országok vették birtokba. A tenger új urai eleinte a spanyolok és a portugálok lettek gyarmataik mesés hasznával, Itália pedig belső válságait igyekezett orvosolni.
    Ez azonban már csak a sebek gyógyítgatása lehetett, mivel Európa hatalmi viszonyai átrendeződtek. A legnagyobb befolyásra a Habsburg Birodalom tett szert, mert I. Miksa fia, Szép Fülöp előnyös házassága révén óriási birtokok kerültek a Habsburgok uralma alá: Németalföld, a Német Birodalom és Spanyolország, annak minden gyarmatával együtt.
    A bekebelezés rémétől fenyegetve, az ekkor egységesült Franciaország lépett fel ellenpólusként. Elsősorban I. Ferencnek (1515–1547) köszönhetően, aki nem szűnt meg aktív hódító politikájával ellenállni a Habsburgoknak, Európát két táborra osztotta a vetélkedés. I. Ferenc itáliai hadjáratokban látta meg a kivezető utat: 1515-ben megszállta Lombardiát, és nagy erőfeszítéseket tett a német-római császári címért. Várakozásaiban azonban csalatkoznia kellett, mert a német választófejedelmek I. Miksa unokáját, V. Károly spanyol királyt választották meg császárrá (1519–1556). Ez a mozzanat döntően befolyásolta az elkövetkező évtizedek alakulását. 1525. február 23–24. éjszakáján Paviánál I. Ferenc vereséget szenvedett V. Károly hadaitól, ő maga pedig fogságba esett.
    Fokozatosan Itália is spanyol uralom alá került. VII. Kelemen pápa (1523–1534) azonban a franciák oldalára állt, amiért a császári zsoldossereg 1527-ben bevette és felgyújtotta Rómát. Ez volt az ún. Sacco di Roma, amely óriási válságot, valóságos bénultságot idézett elő az olaszok körében, amelyet a kor művészei, írói hűségesen adnak vissza. Ez a pusztítás az anyagi veszteségen kívül a pápa világi hatalmának megtörésével is járt. Eközben V. Károly birtokainak többi részén is megpróbált spanyol mintára „rendet teremteni” – elsősorban a Német Birodalomban.
    V. Károly birodalmában, ahogy a szállóige tartja, „sohasem nyugodott le a nap”. Az ellenségekből pedig a meg-, illetve belenyugvás hiányzott. Ott cibálták a nagy oroszlánt, ahol csak érték. Egyelőre azonban elegendő ereje volt ezek visszaverésére. Az újra és újra fellángoló itáliai háború a franciákkal, illetve a német vallásháború fokozatosan felőrölte nemcsak V. Károly, de a mamutbirodalom erejét is. Ezért 1555-ben, az augsburgi vallásbékében, amely véget vetett a német vallásháborúnak és jogilag is elismerte az evangélikusokat, V. Károly beismerte politikai kudarcát, és egy évvel később lemondott császári és spanyol királyi címéről, hagyatékát pedig kétfelé osztotta.
    A kor közhangulatát jelentősen befolyásolta az a tény, hogy ekkora kiterjedésű birodalom nagyon régen volt utoljára Európában. A környező országok rettegtek a bekebelezéstől, valamint az erős rekatolizációtól. Ezért lépett többek között a különben katolikus francia király szövetségre I. Szulejmánnal, és többek között ez volt az oka annak is, hogy elhúzódott el a törökök visszaverésére irányuló közös nyugati összefogás.
    A birodalmat azonban belülről is számtalan ellentét feszítette, eleinte főleg a német területeken, később Németalföldön. Az individualista törekvések hatására már elégtelennek bizonyultak a régi típusú uralkodói módszerek. A szeparatista mozgalmak a nemzeti jellegek erősítésével pedig megrengették a korábbi időkben még megfelelő kormányzási rendszert. V. Károly és II. Fülöp nem sokat törődött az új idők szavával, és a rendteremtés érdekében az erőszaktól sem riadtak vissza. Azt azonban már az ókorban is megírták, hogy belső viszályoktól gyötörten sokkal nehezebb külső akciókat kezdeményezni. Nem is csoda, hogy erőfeszítéseik ellenére mindketten kudarcot vallottak. II. Fülöpnek hosszú évek anyagi- és véráldozatai árán sem sikerült megtartani Németalföldet, amely végül függetlenedett (1609). A kifogyhatatlannak tűnő bevételek szinten tartásához a számtalan háború mellett azonban egyre több adót kellett kivetni, és ebből az ördögi körből nem sikerült kilépni.
    Vizsgáljuk meg, hogy gazdasági téren mit örököltek V. Károly utódai. A nagy uralkodó Habsburg Birodalma minden más hatalomnál több bevételi forrással rendelkezett, kezdve az Újvilág kincseinek mesés jövedelmétől a németalföldi bevételeken át az itáliai adókig. Talán nem is furcsa, hogy még ez is kevésnek bizonyult az állandó háborúskodás miatt. Az már egyes kortársaknak is feltűnt, hogy például Amerikával úgy bántak a spanyolok, mint a rablók. Kirabolták a kincseit, a környezetet pedig elpusztították. Kevés tervszerűség volt tapasztalható a vagyon felhasználásában. A nemesfémmennyiség megnőtt, de ez nem Spanyolországot gazdagította, hanem a németalföldi és más kereskedőket. A hadviselés, a hajózás és az élelmiszerek árainál infláció tombolt. A haderő növelésének állandó szükségessége pedig kölcsönök felvételére kényszerítette az uralkodót. Mit sem értek a különleges adók, a ravasz pénzügyi manőverek, a birodalom egyre inkább eladósodott. Romlott a hitelük, a kamatlábak pedig emelkedtek, s Károly lemondása után tetemes spanyol adósságot hagyott utódjára, II. Fülöpre. S még valamit: a végeérhetetlen francia viszályt, amely akkora költséget emésztett fel, hogy a spanyol korona kényszerűségből 1557-ben fizetésképtelennek nyilvánította magát, s magával rántotta ezzel a hitelezőit is. Még ugyanebben az évben Franciaország is államcsődöt jelentett, ezért nem csoda, hogy 1559-ben békét is kötöttek egymással.
    A 17. század két nagyhatalma: Anglia és Franciaország csak a 16. század végére tett szert olyan erőre, hogy ellenfelei lehessenek a spanyoloknak. Ezért a vallási- és pártharcoktól meggyötört Franciaországnak és az elszigetelődés politikáját választó Angliának a spanyol befolyás visszaverése jelentette a kitörési lehetőséget.
    A Habsburgokhoz hasonlóan nagy hatalmat csak az Oszmán Birodalom tudott felmutatni. 1520-ra, alig öt év alatt I. Szelim szíriai, iraki, örmény, egyiptomi hódításai nyomán a birodalom területe több mint egymillió négyzetkilométerre növekedett, és már Bécset fenyegette. Amit nyugaton a Habsburgok, azt keleten a törökök jelentették, ráadásul itt még a keresztény hit is veszélyben forgott.
    A hatalmas, jól felszerelt hadsereg, a kimeríthetetlennek tűnő emberanyag nagy aggodalmat váltott ki Európában, a keresztény világban. Bár a török terjeszkedés a magyar végvárrendszernél megállt, továbbra is nyugtalanítóan hatott jelenlétük. I. Szulejmán (1520–1566) újabb hódításai azonban a birodalom csúcspontját jelentették, halála után megindult a lassú hanyatlás.
    A század utolsó éveiben a magyarországi „tizenötéves háború” (1593–1606) lényeges eredményt nem hozott, de ekkorra már megfigyelhető volt az Oszmán Birodalom befelé fordulása, hanyatlása az állam minden szintjén. Elharapózott a korrupció, megmerevedett a társadalmi szerkezet, pangott a kulturális élet, a korábban meglévő vallási türelem – részben az uralkodó szunnita vallásgyakorlattal szembeszegülő siíta irányzat miatt – türelmetlenségbe fordult, az adók növekedtek. A nagy létszámú katonaság egy része a birodalmon belül fogott rablókalandozásba, mert új hódítások híján kilátástalannak tetszett jövője. Így látszólag erősen, valójában azonban belső erjedéstől gyengülve lépett az Oszmán Birodalom a 17. századba.


    Reformáció – ellenreformáció

    Jól ismert, hogy Luther Márton maga sem gondolta volna, amikor 95 híres vitatételét kiszögezte a wittenbergi templom kapujára, hogy micsoda lavinát indít el. Eredeti szándéka szerint az elvilágiasodó, korrupt pápai hatalommal szemben (gondoljunk csak a búcsúcédulák kérdésére) az igazi kereszténység értékeit szerette volna teljes fényében látni. Már ekkor is a Biblia szövegét tartotta a legfontosabbnak, az ahhoz való hűséges visszatérést. Ez ellenkezett az egyház hivatalos álláspontjával a bibliamagyarázást illetően. 1520-ban kiközösítéssel sújtották Luthert, aki azonban nem vonta vissza tanait. Tanainak főbb pontjai szerint a Bibliát minden hívő szabadon értelmezheti, mert az a hiteles keresztény tanítás; az ember üdvözüléséhez elég a hit, nem a jócselekedetek függvénye; az egyházi szolgálatra alkalmazott személyek csak hivatalukban különböznek a többi hívőtől; a szentségeket a keresztségre és az úrvacsorára korlátozta; a bűnt szerinte csak Isten bocsáthatja meg. Ez utóbbi tétel kapcsán számos fejedelem jogot formált magának az egyházi javak kisajátítására.

    Luthernél radikálisabb irányzatot képviselt a genfi Kálvin János. Még Franciaországban dolgozta ki tanait a keresztény vallás alapjairól, de a hugenották üldözése miatt menekülnie kellett. 1532-ben Genfben telepedett le, és ott hamarosan korlátlan hatalomra tett szert. A kálvinisták egyik fő tétele, hogy az üdvözülés egyedül Isten kegyelmétől függ. A másik a predesztináció elve, azaz hogy Isten eleve eldöntötte, kiket rendel örök életre vagy kárhozatra. A demokratikus jellegű felekezeti felépítés azonban csak látszat, hiszen a legnagyobb szava Kálvinnak volt. A hitelvek itt is és a lutheránusoknál is dogmákká váltak, bárhogy is szapulták korábban ilyesmiért a katolikusokat.
    A reformáció hihetetlen mértékben elterjedt egész Európában és sok helyütt gyökeret is vert, államvallássá vált. Az eredeti elképzeléseken jelentősen túlnőtt, és az élet minden szintjén éreztette hatását. A katolikusokkal kapcsolatban emlegetett negatívumok: dogmatizmus, türelmetlenség, fanatizmus, kizárólagosságra törekvés hamarosan jellemzővé váltak az új egyházakra is. Gyorsan kiépítették egyházi szervezeteiket, és a vallásháborúk idején kegyetlenkedésekben sem maradtak el egymástól. A templomi képtilalom elve alapján például a radikálisok Németalföldön és más helyeken is számtalan felbecsülhetetlen értékű középkori műalkotást pusztítottak el.
    A reformáció nyomában járó vallásháborúk igazán az 1555-ös augsburgi vallásbéke után lángoltak fel. Ez ugyanis kimondta a „cuius regio eius religio” (akié az ország, azé a vallás) elvét. Ezzel aztán gyakorlatilag az uralkodó határozta meg, hogy népe milyen vallást kövessen. A más hiten lévőket elüldözték. Nemegyszer előfordult, hogy többször is urat váltott egy ország, s az új uralkodó a saját vallása szerint fogott az előző híveinek üldözésébe.
    Hosszú, bénult hallgatás után a pápa is rájött, hogy cselekednie kell. III. Pál (1534–1549) számos intézkedéssel járult hozzá az ellenreformációnak nevezett irányzat sikereihez. Felismerte, hogy az egyház megtisztítását a katolikus keretek között kívánó papok alkalmasak arra, hogy a reformáció térhódítását megakadályozzák. Loyolai Ignác, Xavéri Ferenc, Avilai Teréz és mások korábban talán eretnekek lettek volna, ebben a helyzetben azonban megmentőnek bizonyultak, később szentté is avatták őket. Éppen Loyolai Ignác volt az, akinek Jézus Társasága néven alapított szervezete alkalmassá vált arra, hogy harcosan lépjen fel a reformáció ellen. Sikerüket iskolarendszerük, politikai hajlékonyságuk (olykor intrikus képességeik), sokszínűségük, hitbéli tántoríthatatlanságuk adta. A legmagasabb politikai köröktől a kínai missziókig mindenhol megtalálhatók voltak. Ez a rend terjesztette el a barokk egyházi művészetet, az irányzat követendő mintaképét pedig a római Il Gesù
    templom belső és külső formája adta.
    1545. december 13-án Tridentben megnyílt a katolikus egyház egyetemes zsinata, amelyet eredetileg az egyházszakadás elkerülésére hívtak össze. Nemsokára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ez elkerülhetetlen. A szervezeti és erkölcsi kérdésekben határozott változtatásokat vezettek be, de a sarkalatos pontoknál élesen elhatárolták magukat a protestáns eszméktől. Ilyen volt a pápa egyházfőségének, az alapvető hitéleti dogmáknak, a Szentírás magyarázatának, a szentségeknek a kérdése. A legfontosabb feladat – s ennek eleget is tettek – a markáns katolikus jellemzők felmutatása volt a reformációval szemben. 1563-ban, a zsinat végére egy megerősödött katolikus oldal vetette magát újult erővel a reformáció elleni küzdelembe hitvitákkal, de gyakran háborús eszközökkel is. Ettől kezdve persze – éppen az eretnekség határának világos meghatározásával – az újítási kísérletek, a hittel valójában a tudósok szerint is összeegyeztethető kutatások (Bruno, Galilei, Kopernikusz) a dogmatizmus miatt eretnekségnek minősültek. Az inkvizíció megerősítése és az 1564-ben bevezetett hírhedt „tiltott könyvek jegyzéke” pedig ellehetetlenítették a katolikus területeken élő szabad gondolkodók működését.
    Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a protestáns területeken sem jártak sokkal jobban, hiszen a dogmák itt is olyan erősek voltak, hogy bármilyen ellentétes nézet a gondolkodó erőszakos halálához vezetett. Így például Szervét Mihály (Miguel Serveto) spanyol orvost, a vérkeringés újrafelfedezőjét, az antitrinitarizmus megalapítóját a katolikusok ugyan futni hagyták, de a kálvinista Genfben megégették eretnek nézeteiért. Ebből és a vallásháborúk példájából is kiderülhet, hogy egyik félnek sem lehetett semmit a másik szemére vetni. A kizárólagosságra törekvés, a másik (nemcsak európai, de azték, inka) vallás elpusztításának vágya rányomta bélyegét a század második felére, és erőteljesen meghatározta a 17. század történéseit is.


    Művészetek

    A reneszánsz művészetének csak a fő vonalaira koncentrálunk, hogy a századot legjellemzőbben meghatározó művészeti irányzattal, a manierizmussal szemben rámutathassunk a legjellemzőbb változásokra. A már sokszor emlegetett válság első, legérzékenyebb észlelői a 16. század elején Itáliában alkotó képzőművészek voltak.
    Leonardóval, Raffaellóval és a korai Michelangelóval csúcsára jutott a reneszánsz képzőművészet a harmónia, a tökéletes arány és a perspektíva ábrázolásában. Utánuk azonban törés következett. A válság nyugtalanító jeleire adott új formai kifejezésmód egyik legjelentősebb és legtöbbet elemzett alkotása Michelangelo Utolsó Ítélete. Az egész festményt áthatja a nyugtalanság, a forrongás, a drámai erő. Merészen új megoldásaival pedig az új irányzat fároszává vált.
    A reneszánsz a természetben tükröződő szépség újraalkotására törekedett, a lehető leghűségesebben utánozva a természetet. A manierizmusban megváltozik a tökéletes harmóniából eredő, természetes arányokra épített szépségideál. Előtérbe került az intellektus, a művész belső világa, és a belső valóság ábrázolása. Útmutatójuk a fantastica idea lett az idea naturale helyett. A szabályok helyett a művészi szabadság lett a legfontosabb, olykor már az érthetőség rovására is. Az alkotásokban a művészi invenciót, a leleményt ünnepelték leginkább. Fokozatosan eluralkodott az a nézet, hogy a művésznek nem utánoznia, újrateremtenie kell a természetet, hanem legyőznie.
    A képzőművészetben a természetes arányok elvetésével megjelennek a természetellenes, erőltetett mozdulatok és az olyannyira kedvelt szerpentinvonal. Az alkotás felépítésében a sokalakos kompozícióknak nincs határozott súlypontja, a főalakok olykor a kép hátterében, szinte rejtetten helyezkednek el. Gyakorta váltakoznak a végletekig kidolgozott motívumok az elnagyoltakkal, ezzel is fokozva a feszültséget. Az alakok természetestől eltérő megnyújtásával, torzításával, lehetetlen mozdulataival a hatáskeltés fokozására törekedtek. A manierista stíluskeltés fő eleme így a túlzás lett. Az irányzat legjelentősebb mesterei Jacopo Pontormo, Parmigianino, Giorgio Vasari, El Greco, Giovanni da Bologna, Angelo Bronzino, Tintoretto, Arcimboldo volt.
    Parmigianino Hosszúnyakú madonna (1535 k.) című képén jól megfigyelhető a testarányok megnyúlása, a bizonytalan, a valóságtól távol álló testhelyzetek (pl. a gyermek Jézus labilis helyzete a madonna ölében), az idealizált arc, a szinte lebegő főalak és a képelemek egymáshoz nem illő volta.
    A manierizmus nemcsak a festészet területén, hanem a művészetek minden ágában megjelent. A legnagyobb művek mellett azonban a végletekig eltúlzott hatáskeltés, meghökkentés, a bonyolult intellektus, a mesterkélt formák, a mindenáron való újdonság keresése már nemcsak a kor, de az attól elválaszthatatlan művészet válságát is jelezte.
    A manierizmusra adott válasz a tridenti zsinat után elinduló barokk lett, amely gyökeresen szakított elődjével, és az elkövetkezendő időszak egyeduralkodójává vált.


    Magyarország

    1490 és 1590 között mintegy száz év alatt Magyarország erőtől duzzadó államból a szétszakadás állapotába jutott. A Hunyadi Mátyás erős kezű, nagyratörő vezetése alatt kialakult struktúra az uralkodó halála után gyorsan megszűnt. A belső ellentétek még a török veszélyeztetésre sem szűntek meg. Az erélytelen II. Ulászló (1490–1516) idejében ugyan a határokat nem háborgatta a török, de az uralom fokozatosan a bárók kezébe csúszott át. Az 1526-os mohácsi csatavesztés után Magyarország lényegében elvesztette önálló politikai létét, sorsa a nagyhatalmaktól függött. A további tehetetlenség, a széthúzás és a tanácstalanság a meggyengült államot hadszíntérré változtatta. Az ország három részre szakadása pedig 150 évig tartó pangást hozott. A háborúktól sújtott területeken pusztult az amúgy sem népes lakosság, a falvak elnéptelenedtek. Gazdasági fejlesztésekről szó sem lehetett. Egyedül az agrárkonjunktúra jelentett nagyobb bevételt, de az állandó létfenyegetettség miatt ez sem hozott jelentősebb fellendülést. Északon, a Királyi Magyarországon és keleten, az Erdélyi Fejedelemségben azonban európai szintű kulturális életről lehetett beszélni – természetesen csak a magyar viszonyokhoz képest. Ezt elősegítette sok, külhonban tanuló diák, valamint a fejedelmek főleg olasz és német művészei. A kor egyik legnagyobb nemzetközi hírnévnek örvendő zeneszerzője és lantvirtuóza, Bakfark Bálint volt. Fontos megemlíteni egy másik Bálintot is, Balassit, a magyar költészet egyik legnagyobb alakját, a vitézi, hősi eszmények követőjét, a poeta doctust, a tudós költőt, aki Esztergom ostrománál halt hősi halált 1596-ban.


    Szétfoszlott egység

    A 16. század az elkülönülés kezdete. A politikai, hitbeli, gondolkodásbeli széttagoltságé. Ez az a kor, ahonnan a nemzeti ideológiák elindultak, és ezt a folyamatot csak felgyorsította a nemzeti nyelv és irodalom fejlesztése. Minden addig biztosnak tűnő érték megingott, kétségessé vált, és az általános bizonytalanságban az ember új kérdéseket vetett fel. Számos mai jelenség kiindulópontját találhatjuk meg ebben a korban. Hasonló dolgok miatt szenvedtek az emberek, hasonlóan véres konfliktusok zilálták az államok rendjét. „Kizökkent az idő” – mondja Hamlet. Új mentalitás kellett, új emberek jöttek – ez Fortimbras kora. Hogy ez hová vezetett, meddig jutott, azt korunk szintén válságoktól terhes, lelki és szellemi bizonytalanságaitól, meghasonlásaitól sújtott időszakában mérhetjük le. A szellemi és kulturális erőfeszítések eredményei azonban a mai napig hatnak, és bizonyítják, hogy vészterhes időkben is születhetnek örök értékek.

    Rusznák György
     
    Cimkék