Szeptember 24-én Budapestre látogatott az Új Akropolisz győri művészeti csoportja, a Vers-zengetők Együttes és a Léleknyelv művészeti műhely. A csaknem kétórás előadáson az amatőr művészek közel 30 költeményt szavaltak vagy énekeltek el saját feldolgozásukban. Az est házigazdája, Szabados Éva szerint manapság, mikor a külvilágban kezdenek elveszni a régi, jól megszokott kapaszkodóink, még fontosabb a belső egyensúly meglelése. Ennek eszköze lehet a költészet és a zene is, hiszen segítségükkel a lelkünk mélyéig hatolhatunk. Itt aztán nemcsak valódi önmagunkra lelhetünk rá, de olyan, mindnyájunk lelke mélyén megbújó időtlen értékekre is, amelyeket felszínre hozva egymáshoz is emberhez méltóbb formában kapcsolódhatunk.
Az előadók többek között József Attilától, Radnóti Miklóstól, Kányádi Sándortól, Szabó T. Annától, Boethiustól, Reményik Sándortól és Weöres Sándortól készültek egy vagy több költeménnyel. A gitárra komponált feldolgozásokat a zenészek olykor ukulelével, ütőhangszerekkel, dobbal vagy furulyával is kísérték. Ahogy Szabados Éva elmondta, „a vers terápia, hiszen a szépség képes lecsendesíteni az embert és kiemelni a hétköznapokból, segít megpillantani belső világunkat, hogy jobban megérthessük, elfogadhassuk és megtisztíthassuk belső folyamatainkat”. A muzsikusok épp ezzel a finomhangolással szőttek dallamot a verssorokra, hogy a dal csak segítsen kihangsúlyozni a szavak mögött rejtőző lényeget.
De nem pusztán a Vers-zengetők Együttese csillantotta meg kreativitását. Az öt szavalónak is köszönhető, hogy hamar belengte a kis termet a ritmusok és rímek otthonos közege. És ahogy fennkölten vagy épp csevegő hangnemben, egyedül, többen vagy kánonban, zengőn vagy suttogva elhangzottak az újabb strófák, az esten a költők és a közönség között valóban egyfajta lelki híd keletkezett. A vers ugyanis – folytatta a házigazda – „az idő és tér korlátait felülmúlva összekapcsol bennünket a költő lelkével, gondolataival, rajta keresztül pedig a Lélek valóságához kapcsolódhatunk. És itt, ebben a finom, fénylő, ünnepi-éteri térben találkozhatunk valójában egymással is. És csak ez lehet a Béke szilárd alapja.”
A békéé… mikor van nagyobb szükség felidézni a lélek nyelvének ábécéjét, amelyet bár sokszor újratanulunk, nehéz időkben mégis akadozva mondjuk csak fel, ha nem a maihoz hasonló embert próbáló érákban? Mikor a világ széthullani látszik, terjed a kétes és igaztalan szándék, és amivel találkozunk, mindinkább a csúfság álarcát ölti, a versek rendületlenül a jóságról és igazságosságról üzennek a költészet szépségével. „Most, amikor egyre nagyobb kezd lenni a bábeli zűrzavar – hangsúlyozta Szabados Éva –, egyre nagyobb a népek közötti feszültség, létszükséglet, hogy az emberiség rátaláljon újra a közös nyelvre. A költészet és a zene épp ezt nyújtja – egy egyetemes nyelvet, amely újra képes egyesíteni az embert a saját lelkével, és az embereket egymással.”
Erre a munkára hív például Reményik Sándor is, mikor azt írja:
„Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.”
