Küzdj a harmóniáért! – interjú

    Taidzsucutechnikák az Új Akropolisz Filozófiai Iskolában
    Időpont
    Helyszín
    Főnix Kultúrműhely, Budapest, VIII. Rigó u. 6–8.

    küzdj a harmóniáért.jpgAz Új Akropolisz Filozófiai Iskola minden hónap egyik szombatján harcművészeti képzést tart az érdeklődőknek. A sorozatban immár negyedik, január 26-i alkalomnak Hegedűs Zoltán taidzsucugyakorló, az előadás és a hozzá kapcsolódó gyakorlatok vezetője „A villámlás harmóniája” címet adta, utalva ezzel a harcművészet technikájának sajátosságaira. Az előadót kérdeztük filozófiáról, harcművészetről és a havonként bemutatott gyakorlatok jellegéről és hasznáról.

    Új Akropolisz: Először is, miért foglalkozik ma egy filozófus harcművészetekkel?

    Hegedűs Zoltán: A filozófia a harcművészetekhez hasonlóan az ellentétek, a kettősség feloldásának az útja. A harcban megjelenő ellentéteket, mint amilyen a támadás és védekezés, az élénkség és a nyugalom, vagy az összpontosítás és a figyelem körkörös kiterjesztésének kettősségei, azért tanulmányozzuk, mert a harmónia természetének megértéséhez vezet. A harcművészet haladó szinten közel sem a támadásról, mások legyőzéséről, lefegyverzéséről szól, sokkal inkább a megértés, a tudatosítás belső harca ez, akárcsak az önismeret, a belső fejlődés, ami a filozófia kulcsmomentuma. Ahogy Uesiba Morihei, az aikidó megalapítója mondta: „A harcos valójában olyan embert jelent, aki ragaszkodik a szeretet erejéhez, és ezért a szolgálatába áll”.

    ÚA: Így ér tehát össze benned a kettő. De van konkrét kapcsolat filozófia és harcművészetek között?

    HZ: Mindig is volt. Ennek dokumentálható kezdete az ötödik-hatodik századra, Bódhidharma, az indiai származású, legendás buddhista szerzetes megjelenésére tehető. Bódhidharma Indiából Kínába, a később méltán híressé vált saolin kolostornak is otthont adó vidékre utazott, hogy ott terjessze a buddhizmust. A történet szerint az itteni szerzetesek nem engedték be azonnal, így egy mitikus helyen, a kolostor falai előtt lévő barlangban töltötte napjait. Bódhidharma elregélt életének ezen időszaka szimbólumokkal teli, például hogy kilenc évig ült a barlangfalat nézve, és meditált, vagy az a titokzatos tanítvány, Hui-Ko, aki a fél kezét adta a tanításért. A feljegyzések ezután arról számolnak be, hogy a szerzeteseket lenyűgözte Bódhidharma kitartása, elkötelezettsége és tudása, úgyhogy végül beengedték a kolostorerődbe, amelynek nemsokára apátja lett. Tanításai roppant egyszerűek és szigorúak voltak, ezekkel a szerzetesek képességeit kívánta fejleszteni, hogy választott útjukon, Buddha követői méltóképpen haladhassanak. Az általa tanított filozófiai megközelítés a csan, vagyis „fénylő” buddhizmus elvei szerint a papoknak rengeteget kellett meditálniuk, ezt azonban nem bírták erőnléttel, ezért Bódhidharma kidolgozott nekik egyfajta edzéstervet, hogy ennek visszahatásával mentális képességeik is jobban fejlődhessenek. A gyakorlatokat főleg előzőleg szerzett harci tapasztalatai, és a jóga ősi alapformáiból alakította ki. Ezt a gyakorlatsort tekinthetjük a saolin kungfu alapjának, és minden ma ismert harcművészet feljegyzett eredetének. Legmarkánsabb üzenetei ezek: a test nem csupán egy kolonc a lélek nyakában, hanem a lelki fejlődés eszköze, és így használnunk és gondoznunk kell, nem pedig elhanyagolni, valamint, hogy a test és a lélek együttműködésével sokkal hatékonyabbak lehetünk, mind a meditáció útján elérhető megszabadulás irányába haladásban, mind pedig a fizikai megpróbáltatások idején.

    ÚA: Ezeken az alkalmakon taidzsucutechnikákat sajátíthatnak el a látogatók. Hogy kapcsolódik ez az eddig elmondottakhoz?

    küzdj a harmóniáért2.jpgHZ: A taidzsucu a zen szamurájok hagyományos pusztakezes harcrendszere. A szókép jelentése „a test használatának művészete”. Számunkra, a harc valódi természetét ismerni akarók számára mozgásos meditáció, ebben pedig hasonló minden más harcművészeti irányzathoz. A taidzsucu a csan tanításban gyökerezik – japánul ez a zen. A zen célja a tudatosítás, az önmagunkkal és a világgal kapcsolatos gondolataink, „működésünk” megismerése. A zen a tudatos megélése az életnek, bonyolítások és megakasztó vagy félrevivő gondolatok nélkül, egyszóval a jelenlét egyszerűsége. Ennek a filozófiai tudásnak a kiterjesztése minden taidzsucutechnika. Ebből látszik, hogy semmi értelme a technikákat önmagukban gyakorolni, ha nem célunk a valós, lényegi változás, vagyis a fejlődés, jobbá alakulás. A taidzsucu művészet, amely nem nélkülözheti a szimbolikus, metaforikus megjelenítéseket sem, ezért, ha most a taidzsucutechnikák lényegét kellene ábrázolni, azt mondanám, hogy olyanok, mint a villámlás. A feszültség, a mozgás, az ellentétek egymásba sodródása hozzák létre láthatatlanul, hogy összetalálkozásuk csúcsán megjelenhessen szempillantásnyi idő alatt. Két ellenfél mozgása, térbeli viszonya, szándékai, lelki tónusa alkotja meg a csatornát, amelyben egyszer csak megjelenik egy mozgásforma – a technika – vagyis a villámlás, az ucsi. A villámláshoz hasonlóan a mozgásforma rajzolatával megmutatja azt az utat, ahol véletlennek ható átalakulásukban az elemek között át lehet törni, és a lehető legkisebb ellenállás mentén el lehet jutni a legvégső határig: a kioltódásig, ami után ismét béke és csönd következik. Ehhez kapcsolható, hogy minden villám egyedi, ahogyan a harctechnikák sem a dódzsó pontos gyakorlati szabályainak megfelelően mutatkoznak meg összecsapáskor. Ahogy a régi bölcsek tartották: a harc szüli meg a technikát.
    Gyakorlati szempontból is érdekes, hogy hasonlóan a villámláshoz, a taidzsucutechnikáknak is megvan a legkisebb ellenállást jelentő járatuk, amelyek hirtelen kialakulásában nagy szerep jut önismeretünk és önirányításunk, azaz jelenlétünk képességének. Mielőtt valamilyen összeütközés fizikai szinten megnyilvánul, gondolati és érzelmi konfliktust élünk át, függetlenül attól, hogy ennek akkor éppen tudatában vagyunk-e. Hozzáteszem: bármilyen lelki eredetű belső ellentétünket feloldhatjuk, ha tudjuk, hogy nem szükséges a fizikai harc mellett döntenünk, az csupán egy lehetőség a sok közül, amelyet, ha kell, alkalmazunk. Ha mégis be kell következnie, nem azért használjuk a technikát, mert meg akarjuk mutatni, hiszen nem is tudjuk, hogy a végtelen variációk melyikét fogjuk használni. Hanem hagyjuk, hogy a harc felrajzolja a mozgásunk ívét, ahogyan a villámlás megjelenik a légkörben, hogy feloldja a láthatatlanból előtörő ellentéteket, visszaállítva a harmóniát, és békét teremtve az ég és a föld között. Ugyanígy nyilván a filozófusnak sincsenek kész forgatókönyvei a legkülönbözőbb élethelyzetekre, amikor váratlanul helyt kell állnia. Hiszen filozófia alatt nem az üres, négy fal közti elmélkedést értjük, hanem a bölcsesség szeretetét (philo szophosz) , amely arra vezet, hogy ha egy mély gondolattal, magasztos eszmével találkoztunk, a gyakorlatban is próbára tesszük, vagyis a jelenlét tudatállapotának kimunkálására használjuk fel. És nem lehet például minden konfliktust vagy döntési helyzetet egy kaptafára megoldani. Ha a tudásunk élő, vagyis alkalmazható, akkor a konkrét helyzet megszüli az ideális megoldást. Csak legyünk jelen testben, szívben, lélekjelenléttel. Ez is igaz a harcművészetekre és a filozófiára is.

    ÚA: És milyen gyakorlatokat végeznek a látogatók ezeken az alkalmakon, amelyek révén ez a tudás legalábbis megalapozható, megsejthető?

    HZ: Mindig újítunk, variálunk a programunkon, de az általános forgatókönyv valahogy így fest. Történeti, elméleti bevezető után a résztvevőkkel elsőként egy meditációs gyakorlatot végzünk, amely segítségével lecsendesíthetjük elménket, hogy még jobban koncentrálhassunk a soron következő gyakorlatokra. Ez az úgynevezett „zazen”. A célja, hogy olyan egység jöhessen létre test és elme között, amely révén együttműködnek, vagyis ugyanakkor pihennek és ugyanakkor aktívak. Ezt a koncentrált állapotot néha egyszerű gyakorlatokkal, például sétával is próbára tesszük és megerősítjük. Egész más mozgás közben „uralni” a testünket, mint egy széken ülve, elmélyedve.
    És ezután következnek a taidzsucutechnikák. Ezek között legelőbb is a megfogásokból szabadulások, ahol első sorban nem az intenzív erőkifejtés a feladat, hanem a mozdulatsor pontos végrehajtása, ami erőlködés nélkül is eredményre vezet. Gyakorlunk könnyű ütéselhárító mozdulatokat, ahol nem pusztán védekezünk, vagy csak visszatámadunk, hanem átvesszük az irányítást a támadótól, hiszen ahogyan üt vagy vág, azzal ő maga határozza meg a válaszlépést. Mi csak alkalmazkodunk a váratlan helyzethez azzal, hogy megőrizzük a belső fegyelmet. A visszatérő Mi nem sportolókkal foglalkozunk, nem versenyzőket képzünk, a cél a filozófus harcos felébresztése az emberben. Nem szabad elfelejteni, hogy a harc elsősorban a tudatosságot célzó, a jelenlét állapotáért folytatott belső viadal. A harcos a bensőjében lévő ellentmondásokat szünteti meg, az így felszabadult fizikai és mentális erővel felvértezve pedig környezete jobbításához járul hozzá. Érdemes időről-időre felidézni Uesiba nagymester fent idézett szavait. A fejlett és tapasztalt harcost a szeretet vezérli. Így állnak szoros kapcsolatban hát a filozófia és a harcművészet. A harcművészet, ha a filozófus aktív nyitottságával állunk hozzá, a magas szintű jelenlét megélésére sarkall, és a világban uralkodó kettősség törvényének megértése útján a lelki béke eléréséhez vezet.

    Előadó