Állandó a változóban

    Zenés-verses est
    Időpont
    Helyszín
    Főnix Kultúrműhely, Budapest, VIII. Rigó u. 6–8.

    hirmorzsa_1.JPGMi lehet állandó az időben, a természetben és az emberben? Az Új Akropolisz Filozófiai Iskola tagjai a Weöres Sándor, Reményik Sándor és Kahlil Gibran műveiből összeállított zenés irodalmi esten és az azt követő beszélgetésen azokról az örök értékekről és érzésekről szavaltak és muzsikáltak, amelyek az állandóság bizonyosságát adják a folytonos változásban.

    Télen a természet visszahúzódása arra késztet bennünket, hogy befelé forduljunk, elmélyedjünk. És ehhez a belső munkához nagyszerű segítséget nyújtanak a versek, hiszen általuk a kézzelfogható világ határain kívül eső láthatatlan lényegig hatolhatunk – fogalmazott bevezetőjében Szabados Éva színésznő.

    Az előadók mély gondolatisággal telített üzeneteket adtak át az emberi, költői hitvallásról, tartásról (Rejtőzködnöm nem lehet; Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra-váltan, Jaj, csak ne felemásan, felemásan!), az alkotási folyamat nehézségeiről (A véső cseng és döng a kalapács, A márvány tűr és konokul kacag, Egy elhibázott mozdulat csupán, S a formán újra úr az ősanyag). A szimbolikus nyelvezettel átlényegített emberi érzéseket saját magukban is felismerhették a versek befogadói: a kételyt (Én csak széthulló önmagamtól félek. Attól, hogy sorsom kérdéseire / Nem csendül bennem méltó felelet), a terméketlenségtől való félelmet (A terméketlen fájdalomnak kelyhe / Múljék el tőlem Uram, ha lehet), az önzetlen szeretetet, szerelmet (Csak azért / az egyetlen napért / érdemes volt megszületnem, / amikor szeretni tudtam, s hogy szeretnek-e, nem kérdeztem). A halál miatt érzett szomorúságra (Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk) Reményik Sándor biztos tudást közvetítő Végrendelete (A holtom után ne keressetek, / Leszek sehol – és mindenütt leszek) és a főnixmadár örök megújulása ad megnyugtató választ (Mondd el, Phönix, nagy rejtélyed, / A hamuból hogy lesz élet?). A résztvevők annak is tanúivá válhattak, hogy az alkotás a teremtés misztériumának részesévé teszi az embert (Egy istenarc van eltemetve bennem; A művész büszke homloka mögött /Bontakozik fénylőn egy istenarc). És miközben az előadók az egyedi interpretációk révén maguk is alkotókká, teremtőkké váltak, a csend hangja is hallhatóvá vált, amelybe nem vegyül zavaró lárma (A bútor szögletétől / a légi fellegekig / és az égi csillagokig / a csend vonulása lakik).

    Az előadást követő beszélgetésen Szabados Éva Dsida Jenő írását hívta segítségül annak megvilágítására, hogy miként kell verset olvasni. Dsida arra az általa feltett kérdésre, hogy miben különbözik a versben szereplő szó értelme ugyanannak a szónak közönséges értelmétől, ezt a választ adja: „Főként abban, hogy kibővül, bölcseleti elemeket szív magába, melyet nem lehet ridegen meghatározni, csak édesen és borzongva megsejteni.” A költő mindezt gyakorlati példákkal is érzékelteti. Például a víz, a láng és az út szavaknak a hétköznapi nyelvben és a költészetben elfoglalt jelentését is kibontja: a víz a hétköznapokban „nem jelent egyebet, mint két atom hidrogént és egy atom oxigént, egy átlátszó, tiszta folyadékot, mely nélkülözhetetlen az élet fenntartásához”. A költészetben „jelenthet tudást, szerelmet, gazdagságot és minden olyasmit, ami kielégíti, lecsillapítja valamely vágyunkat, ahogyan a víz oltja a szomjúságot”. A láng és az út jelképrendszerét a résztvevők közösen fejtették meg, ezáltal egy pillanatra maguk is megérezhették a szó hatalmas erejét.

    És ha a szó el is száll, akkor is megmarad, ami „ott lakik kérge alatt minden dolognak”: a megénekelt örök értékek, amelyekről együtt hallhatott és beszélgethetett mindenki, aki ellátogatott a programra.