2009. április

Ne halaszd holnapra…

Egy reggel, amikor már benézett a szobába a tavaszi napfény, kinyitottam az ablakot, és megütötte a fülemet az a sok madárhang, amely a tél dermedtsége után, mint valami éktelenül vidám zenekar, világgá kiáltotta az élet ébredését. De szinte rögtön elkalandozott a figyelmem arra gondolva, mit is kell most reggel tennem. Hirtelen eszembe jutott, hogy fel lehetne venni diktafonra ezt a hangversenyt. Becsuktam az ablakot, kizárva ezzel mindent csipogást és trillázást. Aztán megálltam: épeszű vagyok, hogy fel akarom venni a hangokat, ahelyett, hogy ebben a pillanatban megállítanám az automatikusan a mindennapi tennivalók felett köröző gondolataimat, kicsit csendben maradnék és inkább figyelnék? Egyáltalán, mikor jönne el az a boldog idő, amikor majd meghallgatnám? Miért nem most? Hova akarom elhalasztani az élményt?

Technikai eszközeink lehetővé teszik képek, hangok tömegének rögzítését, gyűjtögetését. Van, aki úgy kirándul, hogy mindent le szeretne fényképezni, és – bár valóban a szépet akarja megörökíteni – szinte a gép kerül a szeme helyére, és lehet, hogy száz fotóval tér haza, de nem maradt ideje a látottak befogadására. Mennyire más lehetett például egy koncert vagy templomi zene meghallgatása az adatrögzítés korszaka előtt. Ma a húsáruk és a tisztítószerek társaságában hazacipelhetjük szatyrunkban egy lemezen Bach Máté-passióját, és aztán nem biztos, hogy emelkedett pillanatban használjuk fel háttérzenének. Pedig mit viszünk tovább? Nem a reprodukált képeket és hangokat, hanem a pillanat felfedezéseit, ráhangolódásait, amelyeket a lelki „élménymemória” rögzít és alakít frissítő, növelő, nem-fizikai táplálékká.

Mennyi mindent halasztunk el azzal a túlzottan optimista felkiáltással, hogy „most nem, de majd ha lesz rá időm”? Most nem olvasom el, majd később (ebben az esetben valószínűleg a több dioptriát igénylő nyugdíjas korra halmozzuk fel az olvasnivalót); most nem beszélek a munkatársammal, mert sok a dolgom (holott két mondat is elég lett volna, és rögtön oldottabb mindkét ember); most nem gondolkodom erről, majd ha lesz időm (és elfelejtjük azt, ami tapasztalattá érett volna, és nem kellene újra találkozni vele); most nem megyek ki sétálni, majd ha kevesebb lesz a munka (és így múlik el egyik évszak a másik után). Úgy tűnik, nem gazdálkodunk a jelennel, a jövő terhére.

Az „itt és most” bölcs tanácsát könnyebb a fizikai, látható dolgok esetében követni. Szigorúbbak vagyunk magunkkal, nem halasztjuk el a mosogatást, hiszen előbb-utóbb nem lenne miből enni, megcsináljuk a kötelező munkát, mert nem lesz pénzünk. Finomabb szinteken azonban nem ilyen kézzelfogható a mulasztás következménye, hiszen ki vesz észre egy elillant gondolatot, ki szól ránk egy el nem hangzott beszélgetés miatt, és látszólag semmi következménye annak, hogy nem nézegettük a virágzó fákat, és fogalmunk sincs, hogy néz ki egy cinege, mert még egyszer sem álltunk meg megfigyelni. Ezekről nehezebb elhinni, hogy valóban szükség lett volna rájuk. Mert gazdagabbak lettünk volna, kitekintettünk volna a mindennapi, feszített, állandóan intézkedő énünkből, kiszellőztettük volna a folytonosan képeket, asszociációs gondolatsorokat gyártó agyat, és időt adtunk volna annak a belső életnek, amelynek kiüresedésével, sőt gyakran éheztetésével, előbb-utóbb örömtelen, megmagyarázhatatlanul fáradt és gépies lesz az életünk, úgy, hogy magunk sem vesszük észre, mikor vált azzá. Ha egy bevásárlás tervezésével és lebonyolításával nem töltünk a szükségesnél sokkal több időt, ugyanakkor nem vonjuk meg magunktól egy zenehallgatás élvezetét, az sokkal jobban befolyásolja életünk minőségét, mint gondolnánk. És ha magunknak sem engedjük meg a figyelem és csend pillanatait, nehéz elképzelni, hogy mással finomabban bánunk, hogy megállunk, és észrevesszük, hogy akár csak egy kis gesztus is segítene neki. Valaki azt mondta egy temetésen a sír előtt állva: „Milyen jó lett volna, ha a koporsóban fekvő ember életében megkapja azt a sok szép virágot, amely most a sírkoszorúkban virít!”

Akkor reggel aztán szerencsére mégiscsak újra kinyitottam az ablakot, a madarak persze változatlan jókedvvel ontották, ami a csőrükön kifért. Én meg csak hallgattam és figyeltem.

Takács Mária

„Cselekedni és bölcsen cselekedni, amikor eljön a cselekvés ideje, várni és türelmesen várni a pihenés idején, ez hozhatja összhangba az embert az események apályával és dagályával úgy, hogy a természettel és a törvénnyel a háta mögött, a jótékonysággal és igazsággal mint vezérlő fénnyel a törekvő csodákat vihet véghez.”
(Helena Petrovna Blavatsky)

A színház a sűrített, koncentrált élet – Peter Brook munkássága

Van egy eszköz az ember kezében, amely segíthet megérteni belső folyamatait és megtisztítani a pszichéjét. A színház. Sok nagy civilizációban az istenek ajándékának tartották, amelyet azért kapott az ember, hogy a fejlődését segítse. Egy ősi indiai szövegben, a Natyasastrában így írja le egy mítosz a dráma születését:

„Abban az időben a világ mélyre süllyedt a bűnbe. Az emberek esztelen szenvedélyek rabjai voltak. Új eszközt kellett találni, mely kellemes a szemnek és a fülnek, s egyszersmind nevelő hatású, amely majd fölemeli az emberiséget. Ezért Brahma, a Teremtő, a négy véda részleteiből összeállított egy ötödiket, az előadások védáját. Az új védát átadták Bháratának, aki ember volt, és Bhárata, száz fia és a Brahma által küldött égi táncosok segítségével, megrendezte az első színdarabot. Az istenek lelkesen segítettek az új művészet kifejezőeszközeinek gazdagításában.”

Peter Brook, akit az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb színházi rendezőjének tartanak, Az üres tér című könyvében foglalja össze alkotói nehézségeit, a színház megújítására irányuló elképzeléseit és ars poeticáját. A legnagyobb nehézségnek azt tartja, hogy a színház eltávolodott eredetétől:

„Évszázadok kellettek ahhoz, hogy az orfikus misztériumokból gálaest legyen – lassan és észrevétlenül, cseppenként vizezték fel a bort.”

A színház, mivel szent rítusokból ered, képes megragadni az életünket meghatározó, láthatatlan folyamatokat. Brook szerint, ha a rítusok, szertartások elvesznek, akkor újakra van szükség, hogy a színházi élmény ismét a lélek táplálékává válhasson. Olyan ceremóniává, amely a szent időbe és térbe sűríti az élet játékát. A szent térben és időben mindennek jelentősége van, minden mozzanat fontos. Brook módszereiben ezt az elvet követi:

„Gyakran használunk próbatérnek egy szőnyeget, a színészek számára nagyon egyszerű szabállyal: a szőnyegen kívül a hétköznapi életben vagyunk, azt csinálunk, amit akarunk, pazarolhatjuk az energiánkat, végezhetünk jelentéktelen mozdulatokat, vakarhatjuk a fejünket, elalhatunk... Mindennek nincs jelentősége, de amint a szőnyegre lépünk, követelmény, hogy világos szándékunk legyen, vagy inkább azt mondanám, hogy intenzíven éljünk.”

A színház képes megmutatni az életet koncentráltan, esszenciálisan, ha a rendező és a színész tudatában van ennek a lehetőségnek, és munkájában ezt tartja szem előtt. Brook szerint ebben nagy szerepet játszik a közönség. Figyeli és átéli a játékot, együttműködik a színésszel. A francia nyelvben az egyik szó, amellyel a közönséget, nézőket jelölik, az assistance. A néző asszisztál, részt vesz az előadásban figyelmével, képzeletével. Nélküle nincs értelme a színháznak, nincs kinek átadni az üzenetet.

Brook arra is figyel, hogy legyen mit üzenni. Mindig olyan darabokat választ, amelyek a szent térbe illő, létfontosságú témát dolgoznak föl, és felidézik azokat a hagyományokat, amelyekben a régi színházi rítusok gyökereztek. Ilyen például az indiai eposz, a Mahábhárata, amelyből színházi előadást és filmet is rendezett. A Mahábhárata, amelyet az ötödik védának is tartanak, az emberiség történetét dolgozza föl a kezdetektől, azzal a céllal, hogy bevésse a Dharmát az emberek szívébe.

A Dharma a kozmikus törvény, amely fenntartja a világ rendjét, és amely alól az ember sem vonhatja ki magát. Minden embernek van saját személyes dharmája is, amely összhangban van az egyetemes Dharmával, annak egy darabkája. Amikor letérünk a dharmánkról, a kiszabott utunkról, akkor a karma (az ok-okozat törvénye) lesz az, ami visszatérít minket a helyes irányba. Ez persze szenvedéssel jár, amit gyakran úgy élünk meg, hogy az élet igazságtalan, holott csak szembesülünk azokkal a következményekkel, amelyeknek a magjait korábban elvetettük.

Peter Brook egy évtizedet dolgozott együtt Jean-Claude Carrière francia íróval az eposz színrevitelén. Az eredmény egy olyan 9 órás előadás lett, amelyben 16 nemzet 25 színésze vett részt, és amely bejárta a világot. A világturné 3 évig tartott, és a közönség mindenütt érzékenyen reagált a darabra.

Peter Brook rendezéseit mindig nagy érdeklődés övezi, és ő mindent meg is tesz, hogy munkái érdekesek legyenek, az unalmat ugyanis a színház halálos ellenségének tartja. Hangsúlyozza, hogy a színpadon zajló játéknak tele kell lennie élettel. De ez nem elegendő, szükség van olyan mondanivalóra, ami a közönség legmélyebb lelki szükségleteit elégíti ki. Enélkül a színház a könnyű szórakoztatás eszközévé válik, amely bármikor elhagyható esti program lesz a mindennapok forgatagában.

„A színházban mindig ugyanoda érkezünk vissza: nem elég, hogy az írók és színészek tapasztalják a kényszerítő hatású szükségletet, a közönségnek is tapasztalnia kell... Feladat olyan műveket teremteni, amelyek a nézőtéren tagadhatatlan éhséget és szomjúságot okoznak.”

Ehhez a színháznak újra ünneppé kell válnia, amelyet átélve a néző másként távozik, mint ahogyan érkezett. Ez nagyon nehéz feladat, mert csupán néhány óra áll rendelkezésre. De ha ez az idő koncentrált, magába sűrítheti azt a tapasztalatot, amely elindítja a belátást és a belső átalakulást.

„A színház az az utolsó fórum, ahol a szellem győzelme még mindig elképzelhető, még mindig nyitott kérdés. Világszerte számos néző igennel válaszolna erre a kérdésre, és elmondaná, hogy egy színházi élmény segítségével igenis látta már a láthatatlan arcát, s ez az élmény messze túlhaladta önnön élettapasztalatait. Állítani fogja, hogy a szépségtől és szerelemtől izzó Oidipusz, Berenice, Hamlet vagy Három nővér előadások lángra gyújtják a szellemet, és figyelmeztetik arra, hogy a hétköznapok szürkeségével nem ér feltétlenül véget minden.”

A színház a sűrített, koncentrált élet. De az élet maga is egy színpad, ahová megérkezünk, hogy eljátsszuk a főszerepünket, amit a dharmánknak is nevezhetünk. Törekedni kell, hogy megértsük, mi is ez a szerep, és meglássuk a benne rejlő lehetőségeket. A színész játéka akkor jó, ha intenzív, ha minden pillanatban jelen van. Így minden perc jelentőséget kap, nincs elfecsérelt idő. Ha akárkiből valakivé, hétköznapi, szürke figurából életünk főhősévé szeretnénk válni, akkor nem cselekedhetünk akárhogyan. Tisztán kell látni a célokat, hogy tetteinknek, szándékainknak határozott iránya lehessen. És folyamatosan figyelnünk kell a többi szereplőre is, akik ugyanúgy résztvevői a nagy közös színdarabnak.

Szabados Éva

Egy játékos barangolásra – avagy egy barangolós játékra – hívja olvasóinkat a Szellőztető rovata.

Biztosan többen tapasztalták, hogy ha messziről jött vendégeknek mutatják be városukat, falujukat, akkor egy kicsit az idegen szemével nézve maguk is jobban felfedezik lakóhelyük szépségeit, amelyek nem is olyan rejtettek, csak éppen nem figyelünk rájuk. Játékunk célja éppen ez: észrevenni a szépet és értékest magunk körül.

Időszámításunk első századaiban szerte a Római Birodalomban népszerű volt a Mithras-kultusz. Hol található hazánkban a képen bemutatott Mithras-szentély?

A) Tác
B) Óbuda
C) Fertőrákos

A helyes válasz megtekinthető itt.