A négy évszak A tudósok szerint bolygónk időjárás-változásait az okozza, hogy a Föld egyenlítője egy meghatározott dőlésszöget zár be a Nap körüli forgásának síkjával. Ez, valamint az, hogy az év során a Föld hol kisebb, hol nagyobb távolságra kerül a Naptól, váltakozásokat eredményez, amelyeket általában négy időszakra osztunk, és hagyományosan évszakoknak nevezünk.
Mégis, ha Mája játékáról van szó, nem elégedhetünk meg pusztán a jelenség leírásával, Mája ugyanis soha semmit nem tesz céltalanul. Érdekes lenne megtudni, miért változtatta meg annak idején a Föld tengelyének dőlésszögét.
A kimagasló régi civilizációk hagyományai arról számolnak be, hogy az ősi időkben a Föld tengelye a maival ellentétben tökéletesen függőleges volt. Ezért a bolygón volt egy központi sáv, amely az időjárásnak köszönhetően könnyen lehetett az a bizonyos paradicsom, az örök tavasz és az állandó, kellemes hőmérséklet birodalma, ahol egyforma hosszúak voltak a nappalok és az éjszakák, ahol a vetés és az aratás szinte erőfeszítés nélkül, magától ment.
Valószínűleg az emberek is különböztek a mostaniaktól. Az említett hagyományok egy ártatlan, egyszerű lényről beszélnek, egy olyan emberről, aki nem volt túl intelligens és racionális. Hiányzott még belőle a tapasztalat és a vele együtt járó fortély. Az életben maradás volt a legfontosabb a számára, és egyedül a természet nagyságának hódolt, amely mögött megsejtette az Istent.
A helyzet azonban megváltozott.
A katasztrófa után – amelyről szintén beszámolnak a régi hagyományok – a Földön minden megváltozott, tengelye már új irányba mutatott. A földi paradicsom véget ért. Elkezdődött a szenvedés, a munka, a lassú és fájdalmas öntudatra ébredés időszaka.
Így született meg az évszakok ciklikussága. Így ismertük meg a hideget és a meleget, a fényt és a sötétséget, az esőt és a szárazságot, a szeles és a szélcsendes időszakokat… Az embernek el kellett kezdenie megművelni ezt az új földet, és alaposan meg kellett figyelnie a természetet, hogy megtudja, melyik pillanat a legjobb a vetésre és az aratásra. Menedéket és lakhelyet kellett találnia magának, hiszen az éjszaka hosszú és fagyos volt, nappal pedig perzselt a nap. Így indultak meg a véget nem érő népvándorlások, amelyek során mindegyik nép egy jobb hazáról álmodva bolyongott…
A Föld – ez a nagy anya, amely olyan jól fenn tudja tartani az élet legkülönbözőbb formáit – megváltozott, és áldozatot hozott, hogy újabb leckét adjon az emberiségnek.
A változások után felbukkant embert már nem az ártatlan tudatlanság jellemezte, mint elődjét. Felébredt benne a tudat szikrája, és ahhoz, hogy megerősödjön ez a szikra, egy sor próbán kellett átmennie.
A próbák között szerepelt, hogy megbecsülje a munkát és saját életét, és hogy ráébredjen a mindennapok hasznosságára is. És talán a legfontosabb az volt, hogy megtapasztalja az idő ritmusát önmagán és az őt körülvevő egész természetben, és így fejlődjön az ismétlődő ciklusokon át.
* * *
Ha a könnyebb érthetőség kedvéért egyetlen kifejezéssel kellene meghatároznunk, mit is jelent az évszakok váltakozása, akkor erre talán az évente ismétlődő ciklus lenne a legmegfelelőbb. Arra senki sem figyel fel, hogy az évszakok meghatározott ritmusban követik egymást, méghozzá mindig ugyanabban a sorrendben: tavasz, nyár, ősz, tél. De ha ez nem így történne, arra biztosan felfigyelnénk.
Tavasszal születik az élet a földön. Ilyenkor minden kivirágzik és kinyílik a nap jótékony sugaraitól. Ez a felébredés időszaka, amikor minden lélegezni kezd.
A nyár az élet kiteljesedése. Ami tavasszal elkezdődött, most beteljesedik. Ez a gyümölcs beérésének ideje.
Ősszel az élet lassan kezd visszahúzódni. A levelek elhalványulnak, és lehullanak az ágakról. Már nincsenek virágok és gyümölcsök. A zöldet aranyló színek váltják fel.
A tél a természet halála. Ekkor minden alszik és nyugalomban van, még ha az élet láthatatlanul ott is lüktet a gyökerek mélyén. Ez a pihenés időszaka, de ez nem az örök pihenés. Új tavasz fogja követni a telet, és az, ami addig álmát aludta, újra életre kel.
Ezeket a ciklusokat, amelyeket a természetet vizsgálva könnyen elfogadunk, önmagunkra már nagyon nehezen alkalmazzuk. Mája játékának hatására az ember különleges teremtménynek hiszi magát, akinek nem kell a többi élőre vonatkozó törvényeket követnie. És ez a különleges, engedetlen ember tudatosan kivonul a természetből. Kívülről érzékeli ugyan az évszakokat, saját magában azonban nem veszi észre őket. Nem fogja fel, hogy élete az évszakokéhoz nagyon hasonló ciklusnak van alávetve.
Az ember is megszületik, fejlődik, éretté válik, megöregszik és meghal. Vaksága viszont nem engedi, hogy felismerje: halála nem végleges, mint ahogyan a természet egyetlen pihenési formája sem az. Nem veszi észre, hogy ha majd eljön az ideje, ő is újraszületik, ugyanolyan egyszerűen, mint a fák. Nem követelheti vissza magának ugyanazt a testet, ahogy a fa sem ragaszkodik a tavalyi nyár lombjához. Új lomb, új test – ugyanazok a gyökerek, ugyanaz a lélek.
Az idő ciklusai állandóan váltakoznak, gyűjtik a tapasztalatot, és a körforgás a kör középpontja felé halad. Az évszakok fáradhatatlanul váltják egymást, az ember pedig tudatlanul rója köreit, elszomorítja saját halálának Mája-játéka, amíg csak el nem éri halhatatlanságának tudatát.