Az Új Akropolisz Filozófiai Iskola szervezői immár a 46. FILO-Cafét tartották Budapesten, a Műterem Kávézóban, 2026. május 22-én 18 órától Függetlenség és együttműködés címmel. Sokakat érdekelt, hogy vajon hogyan maradjunk önmagunk, miközben másokhoz kapcsolódunk. Vagy hogy miképp őrizhetjük meg függetlenségünket anélkül, hogy elszigetelődnénk. A rövid felvezetést követően az asztaltársaságok ezekre, s ehhez hasonló kérdésekre keresték közösen a választ.
Sercegő kávéfőző, fűszeres illatok, halk beszélgetések, örömteli újratalálkozások. A Műterem Kávézóban a World Café mintájára életre hívott FILO-Café programsorozat májusi alkalmán a Függetlenség és együttműködés témakörét járták körül a résztvevők. Hogyan maradjunk önmagunk, miközben másokhoz kapcsolódunk? Illetve a másik oldalról: Hogyan őrizhetjük meg függetlenségünket anélkül, hogy elszigetelődnénk? Az est résztvevői ezekre a kérdésekre keresték közösen a választ.
Az előadó az Iskola egyik instruktora, Apáti János volt, mellette pedig az asztalgazdák segítették az együtt gondolkodást. Célul azt tűzték ki, hogy sikerüljön közös filozófiai párbeszédet kialakítani, amelyben mindenki kap szót, aki szeretne, hogy ebben a közegben valamennyi résztvevő tanulhasson és inspirálódhasson a többiektől.
Arisztotelész szerint az ember természeténél fogva közösségi lény. Mégis, mitől lesz jó egy közösség? Kell-e ehhez vezető? Milyen különbségek léteznek a közösségek között, s milyen személyes tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban a jelenlévőknek? Az asztaltársaságok ennek fonalán indultak el és bogozgatták ki a csomókat. Az egyik beszélgetésből például kiviláglott, hogy elengedhetetlenül fontos az együttműködés és az ítélkezésmentesség, hogy biztonságos és kiszámítható keretek között tudjunk szerveződni. És az is fontos, hogy mindezt átszője az elfogadás, amelyet a közös élmények erősítenek és szilárdítanak meg.
Ugyanakkor valamennyien egyediek vagyunk, és ennek az egyediségnek köszönhetően tudunk a közöshöz hozzátenni. Mit tehetünk, hogy a közös létben ne veszítsük el ezt az egyediségünket, a saját hangunkat. Hiszen, ahogyan Kahlil Gibran libanoni költő fogalmaz: „...a tölgyfa meg a ciprus sem egymás árnyékában növekszik.” A résztvevők egy másik asztaltársaságban személyes példák mentén erről beszélgettek, s megegyeztek abban, hogy közösségben is fontos az énhatárok megtartása, a szuverenitás megőrzése, és hogy tisztában legyünk az egyéni szükségleteinkkel, valamint hogy másokét is tiszteletben tartsuk.
A régi rómaiakban megvolt az az életérzés, még a parasztember is, aki a mezőn kaszált, hogy munkájával a birodalmat építi. Nem az a lényeges, hogy ki milyen szerepet tölt be, hanem az, hogy része legyen az egésznek, és hogy a feladatát jól lássa el. A másik asztalnál arról beszélgettek, hogy mit jelent egy közösség teljes értékű tagjának lenni. A résztvevők azt emelték ki, hogy mennyire fontos tiszteletet tanúsítani a másik munkája iránt, hiszen önállóan nem lenne egyikünk sem képes arra, amire csapatmunkában juthatunk. Bár a résztvevők nem értettek mindenben egyet, meghallgatták egymás álláspontját, és a beszélgetés pont ettől vált gazdagabbá és színesebbé.
Azt estet Apáti János egy mítosz elmesélésével zárta. Prométheusz ellopta az istenektől a kreativitás tüzét, amivel megajándékozta az embert, a közösségalkotás tüzét azonban már nem sikerült megszereznie. A kreatív energia bennünk van, a közösségért azonban meg kell dolgoznunk. A jó közösség megteremtéséért tennünk is kell. Keressük meg saját szerepünket valamennyi közösségben, amelynek tagjai vagyunk.
Képek: pixabay