Kulturális Hírlevél 23. szám
2004. május

TARTALOM

• Májusi programjaink
  
  
• Szerelemről a költészettel
  
  
• Idézetek a szerelemről
  
  
• A filozófia mint életforma
  
  
• Információk

Kedves Olvasó!

Azt mondják, hogy jót tesz a léleknek, ha időről időre változtatunk szokásos életkörülményeinken, jót tesz egy időre elutazni valahová. Talán a lényeg éppen abban rejlik, hogy eltávolodunk azoktól a dolgoktól, amelyeket már annyira megszoktunk, hogy szinte nem is látjuk őket a jelenben, csak valamilyen emlékformával azonosítjuk őket. Az ember ugyanis könnyen eshet a rutin rabságába, így tudata beszűkül, és nem engedi, hogy észrevegye mindazokat a változásokat, mindazt az újat, amit az élet mindig magával hoz.

Ennek egyik ellenszere és az embert ébresztő eszköze az utazás. Ilyenkor hirtelen minden új lesz, semmit sem végezhetünk félig alvó állapotban, mint a megszokott munkahelyen, utcán vagy lakásban. Mindenre oda kell figyelnünk, mert semmi sem ismerős, azaz a jelenben történő események, illetve a jelenben lévő tárgyak és emberek annyira lefoglalják a figyelmünket, hogy háttérbe szorulnak múltbéli emlékeink és jövőre vonatkozó vágyképeink egyaránt. Néha a megszokott „önmagunktól” távol zajló élet néhány napja is elegendő ahhoz, hogy kipihentnek érezzük magunkat.

Ennél is jóval nagyobb megújító erővel hat lelkünkre az olyan utazás, amely a nekünk hiányzó mentális és érzelmi táplálékot is megadja, azaz olyan élményekben részesít bennünket, amelyek nemcsak újak és az adott pillanatban kötik le a figyelmünket, hanem gondolkodási témaként újra és újra felmerülnek tudatunkban, esetleg felébresztik bennünk a mélyebb megismerés utáni vágyat, olvasásra, kutatásra buzdítanak. Hogy mi hat így az egyénre, az saját lelki alkatától, illetve képzettségétől függ, azaz bármi lehet ébresztő hatású.

Van azonban egy olyan közös témánk, amely az emberi önazonosságunkat feszegető kérdése miatt minden más témát felülmúl. Ha eltávolodunk kis világunktól – ahol a személyes dolgok feltétlen elsőbbséget élveznek és a legnagyobb figyelmet követelik –, és egy ideig egy másik nép, esetleg egy másik kultúra szemüvegén keresztül nézünk a világra, előbukkanhat a legmagasabb szempont, amelyből világunkat és önmagunkat vizsgálhatjuk: az emberiség mint nagy egész kérdése. Az emberiségé, akinek van múltja és jövője, azaz sorsa a Földön. Ha utazásaink során nemcsak egy másik nép mindennapi életével találkozunk, hanem a miénktől eltérő világnézettel, a valaha uralkodó szellemiség nyomairól tanúskodó régi városok romjaival, fel kell tennünk magunknak a kérdést: miért gondolkodott az emberiség világszerte máshogyan, mint mi, a nyugati ember? Miért volt másmilyen az értékrendje, ami kihatott erkölcsére, életformájára, egyszóval mindenére? Mit tudtak, hogy annyira másodrendűnek tekintették a fizikai életet a szellemivel szemben, hogy ez ránk, akik egy évszázad alatt megszoktuk a mindenre kiterjedő kényelmet, néha szinte sokkolóan hat?

Múltunk számtalan kérdést vet fel, de a jövőnk sem kevesebbet. És meglepő módon ahhoz, hogy tudatunkat tágító és lelkünket megújító kérdéseinket feltehessük, nem is kell elutazni. Elődeink tudása mindenhol fellelhető, közös gyökereink mindenhol „kiáshatók” a Földön. Őseink is a természetből tanultak, és városaik felépítését az állandóan múló idő és a mozdulatlan tér mögött lévő természeti törvényekhez igazították. Nem természetből kiragadott, körülbástyázott városokat építettek, hanem élő városokat, amelyek a természet életének örök mozgásából részesültek úgy, hogy lehetővé tették, hogy az ember és szerveződései időről időre megújulhassanak. Az ember ekkor még nem esett a rutin és a korlátozó szokások csapdájába – ahogyan a természet élőlényeinek egyike sem szenved ezektől –, ráadásul ő, a természeti lények tudatosság nélküli életétől eltérően, értette és tudta is, mikor és minek jött el az ideje.

Ha utazásunk után visszatértünk megszokott életünkhöz, nézzünk új szemmel minden területére, és akkor lehet, hogy olyasmire is rájövünk, amire csakis a távollét adhatott lehetőséget. Másrészt, ha megtanulnánk saját városunkban is éber turista módjára járni, aki fölnéz az épületek homlokzataira, éber figyelemmel fürkészi tereinket és hidainkat, szobrainkat és az emberek arcait is, elsajátíthatnánk a napi megújulás egyik fontos összetevőjét. Akkor van baj, ha a lelkünket gyötrő terheinket egyáltalán nem tudjuk lerakni sem otthon, sem utazás közben, és bármerre is járunk, tulajdonképpen magunkkal hurcoljuk őket. Erre kétezer éve Seneca is figyelmeztette barátját, Luciliust: „Szívet kell cserélned, nem égboltot.” A szívcseréhez nem ajánl mást, mint minden lelki baj gyógyírét: a filozófiát, amely megújítja, és így állandóan fiatallá teszi a lelket.

MÁJUSI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

A MESEHÁZ ELŐADÁSAI

GYŐR

SZEGED

SZERELEMRŐL A KÖLTÉSZETTEL

Lázár Ervin egyik meséjében Dömdödöm, a kedves mackó egy szeretett lényhez igyekszik. Meg akarja mondani neki, hogy szereti őt. Azonban mire odaér hozzá, már nem tudja kimondani a „szeretlek” szót, mert olyan emberek szájából hallotta korábban, akik biztosan nem gondolták komolyan ezt az érzelmet. Nem nehéz megérteni, miért tudott végül csak ennyit mondani: „Dömdödöm”. Igen, gyakran használjuk a „szeretet”, „szerelem” szavakat, de vajon mit mondunk vele valójában? Szeretjük például a csokit, „nagyon” szeretünk aludni, „igazán” szeretünk valamit, bár…

A szerelem ott leng körülöttünk mindenhol, ugyanakkor egyszerre mégis nagyon távol van tőlünk. Az április 16-i, a költészet napjához közel eső előadásunk a verseket hívta segítségül, kimondani a kimondhatatlant, és fogódzót nyújtani kérdéseink megválaszolásához. Mi gyújtja lángra bennünk a szerelmet? Miért szenvedünk a boldogság közepette? Hogyan lehet a szerelem átalakító erő?

Mibe leszünk valójában szerelmesek? Érdekes választ olvashatunk ki a görög mitológiából, Pórosz, a gazdagság és Pénia, a szegénység történetéből. Pórosznak és Péniának, vagyis a bőség urának és a koldusnak a gyermeke a szerelem istene, Erósz. Tehát egyszerre szegény és gazdag a szerelmes? Igen, mert arra vágyik, ami hiányzik belőle. Szeretne eggyé válni a másikkal, és így magába fogadni annak gazdagságát. Más értelemben is kettős a szerelem, hiszen vágyakozóvá tesz, és így kínoz, másrészt viszont hatalmas tetterőt és lelkesedést is ad.

Létezik a szerelemben a sok szenvedés ellenére is boldogság? Az előadás erre a gyakran feltett kérdésre válaszolva az önismeret fontosságát emelte ki. Ha nem igyekszünk magunkat megismerni, hogyan tudnánk a másikat igazán megszeretni? Ha magunkat nem tudjuk elfogadni, akkor nehéz elképzelni, hogy a másik embert tisztelni tudjuk. Az önismeret nemcsak alapja, hanem kísérője is a szerelemnek. „Nagyon szeretlek, hiszen magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled” – írja József Attila. A másik elfogadásával önmagunk megértése felé is lépünk, és különleges lehetőséget kapunk arra, hogy saját magunkkal is találkozzunk. Ficino, a reneszánsz kori Itália filozófusa szerint a szerelmes a másikon keresztül saját magát birtokolja. Felismeri a másik emberben, és egyúttal magában is, a ragyogást. Egyfajta újjászületést élhet át azzal, hogy más szemmel látja kedvesét és saját magát is. És ha második születésről beszélünk, akkor azt természetes módon meg kell előznie valamifajta halálnak. Az hal meg bennünk, amiről lemondunk a szeretett lény kedvéért: egy igazi szerelemben az önzés egy-egy darabkáját hullatjuk el.

A szerelmes annyira szereti a másikat, hogy nem csak azt látja benne, hogy milyen abban a pillanatban, hanem azt is, hogy mi az a jövőbeli jó, ami benne rejtekezik, és segíteni lehet kibontakoztatni. És ha a rosszat is észreveszi, érdemes elgondolkodni azon, hogy valószínűleg éppen azért szúrt szemet neki az a bizonyos hiba, mert maga sem mentes tőle, és legjobb, ha először magában igyekszik kijavítani, mielőtt a másiktól várja a tökéletességet.

Az egyik idézett Pilinszky-versben a halandót halhatatlanná tette a szerelem. A szerelem szárnyakat csatol az emberre, hogy elrugaszkodjon a maga szűk világából. Plótinosz szerint a szerelmes érintkezésbe kerül a széppel – akárcsak a zenész a harmóniával –, de kezdetben csak egy meghatározott testi valón keresztül képes azt felfogni. Ha az igazi szépségben akar gyönyörködni, akkor törekednie kell arra, hogy észrevegye a szépséget más megnyilvánulásokban is, és értse meg, hogy mindebben a formákon túli égi harmónia és a tökéletes szépség köszönnek vissza.

Dömdödöm tudta, hogy nem szabad elpazarolni a szeretet és a szerelem szavait. Érdemes megbecsülni azt az adományt, hogy a szerelem által olyan harmónia részesei lehetünk, amelyben megláthatjuk a szépséget és a jót egy másik emberben, saját magunkban és az emberin túl is.

Takács Mária

IDÉZETEK A SZERELEMRŐL

Weöres Sándor

A csókod festi kékre az eget,
szemed színétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ.

„Erről a sötétségről gondoljuk, hogy ez Penia mint a szegénység és mint a fény hiánya. Egyébként ama felfogóerő (a szerelem) valamely természetes ösztönétől vezetve szülőatyja felé visszafordulván tőle az isteni fénysugarat, ami Poros és a gazdagság, magába fogadja. (…) E fénysugár lángjaitól fellobban ama természetes ösztön. Ez a tűz, ez a lobogás, amely a korábbi homályból a közeledő szikra hatására keletkezik a szerelem, mely az ínségből és a bőségből született.”
(7. fejezet, 73. o.)

„(A szerelem) elsősorban a szemen, a lélek tündöklő ablakán keresztül ragyog fel. A levegőn keresztül nyomban alászáll, és a reá figyelő ember szemébe behatolván keresztüldöfi lelkét, fellobbantja vágyát, és a megsebzett léleknek s a lángra gyújtott vágynak hűs enyhet ad s gyógyírt nyújt, miközben ugyanoda ragadja fel magával, ahonnan maga is alászállott, méghozzá lépcsőzetesen, vagyis először a szeretett testéhez, a lélekhez másodszor, harmadszor az angyalhoz, végül istenhez, e ragyogás végső eredetéhez.”
(10. fejezet, 83. o.)

„Amint mondottuk, a szerelem a megpillantásban nyeri eredetét. A megpillantás az értelem és az érintés között áll, ebből fakadóan a szerelmes lelkét állandóan ellentétes erők húzzák kétfelé, s mélységek és magasságok között hányódik. Van, hogy az ölelés vágya támad benne, s van, hogy az isteni szépség iránti tiszta vágyakozás; hol ez, hol az kerekedik felül. Azonban, akik ragyogó nevelést kaptak, s elméjük miatt sem kell szégyenkezniük, az utóbbi győz; akik nem ilyenek, azokban többnyire az előbbi válik uralkodóvá.”
(10. fejezet, 82. o.)

Pilinszky János: Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.

Az idézetek forrása:

M. Ficino: A szerelemről. – Kommentár Platón Lakoma című művéhez. Arcticus Kiadó, Budapest, 2001.

A FILOZÓFIA MINT ÉLETFORMA

„A természetes kivételektől eltekintve, mindent, amit elkezdünk, a megfelelő módon be is kell fejeznünk. A töprengés azon, hogy érdemes-e valamit elkezdeni, megelőzi a tettet, és nem utána következik. Ha már elkezdtünk cselekedni, akkor akárhogyan is, de többet ér befejezni, mint gyáván visszavonulni. Az egyik valódi tapasztalatot ad, a másik félelmet és csalódottságot szül.

Az utolsó lépcsőfok ragyogó látomása egyetlen lépéssel sem visz előbbre, ha nem mozdítjuk lábunkat, és nem lépünk rá az első lépcsőfokra. És nem elég csak rálépni, hanem szilárdan meg is kell rajta maradni.”

INFORMÁCIÓK

Rövid hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten: 1088 Krúdy Gy. u. 15. (pincehelyiség). Nyitva tartás: hétköznap 18–21 óráig. Telefon: 334-2756.
  
  
• Győrött: 9021 Árpád u. 9. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 322-182.
  
  
• Szegeden: 6721 Berzsenyi u. 3. Nyitva tartás: hétköznap 18–21 óráig. Telefon: (62) 452-183.