A sztoikus filozófusok három eszménye

    Szerző

    sztoikusok_negy_szobor.jpgA sztoikus filozófia már bizonyította hasznosságát és jótékony hatását az egyén életvezetése szempontjából, és társadalmilag is. A görög poliszok lakói, a Római Birodalom polgárai és császárai, a keresztény egyházatyák, a reneszánsz nagyjai, a modern gondolkodók mind-mind nagyra becsülték. Népszerűsége talán épp a mélységgel párosuló praktikussága miatt máig töretlen.

    A sztoikus filozófiai irányzatot a hellenizmus korában Kitióni Zénón alapította az i. e. 300 körüli években Athénban. Később a római korban honosodott meg igazán. Akkoriban vált népszerűvé és lett a római császárok, kiváltképp az Antoninusok világnézetének vezérfonalává. Kiemelkedő képviselői között megemlíthetjük az alapító Kitióni Zénónt, a kereskedőt, Epiktétoszt, a rabszolgát, Senecát, az ügyvéd-államférfit és Marcus Aureliust, a császárt is. Ebből is látható, hogy a sztoikus filozófia nem egy szűk társadalmi réteg eszmerendszere, hanem sokkal átfogóbb és egyetemesebb gondolkodásmód.

    Tanításaikban nagy hangsúlyt helyeznek három eszményképre mint elérendő és megvalósítandó célra. Ezek a bölcs, a filozófuskirály és a világpolgárság eszményei.

    A bölcs eszménye

    A sztoikusok is vallották – és ezzel nem voltak egyedül –, hogy mindenki a boldogságot, szabadságot keresi. Bár elvileg mindenki szabadnak és boldognak érezhetné magát, sokszor mégis boldogtalanok vagyunk, és a legkülönbözőbb rabságok tartanak fogva bennünket.

    A sztoikusok szerint bölcsnek lenni annyit tesz, mint boldognak és szabadnak lenni. De ez nem holmi átmeneti hogylét csupán, amelyet a drogosok vagy alkoholisták is megtapasztalnak alkalomadtán, hanem egy állandósult lelki-szellemi állapot. Ez egyfajta kiegyensúlyozott rendíthetetlenség, amelynek nincs mellékhatása és nem másnapos tőle az ember.

    És hogyan lehet ezt elérni? Először pontosabban meg kell értenünk, mit is jelent boldognak, szabadnak, azaz bölcsnek lenni, azután pedig sok gyakorlásra van szükség. Gondoljunk csak bele, miért is lenne egyszerűbb és könnyebb az egész életünket helyes mederbe terelő bölcsességben előrelépni, mint bármely szaktudást elsajátítani? Egy-egy szakma elsajátítása sokat segít a munka terén: stabilabb életvitelt tesz lehetővé, például az anyagi javak vagy a társadalmi megbecsültség szempontjából.

    sztoikus2.pngA bölcsesség azonban mindenre, az életünk valamennyi területére kiható szuperszakma. Ahogy tehát minden hivatásnak megvan az elméleti alapja, amelyet meg lehet érteni, meg lehet tanulni (amit fontos az emlékezetünkbe vésni), továbbá van gyakorlati oldala is, hogy a tanultakat átültethessük a gyakorlatba, ez a bölcsesség keresése terén sincsen másképp.

    Mit tud a bölcs és miket gyakorol? Pontosabban mit érdemes tanulnunk és mit érdemes gyakorolnunk ahhoz, hogy előrébb lépjünk a bölcsességben?

    A bölcs mindenekelőtt a természettől tanul, mert a természet mutatja a legjobb példát a harmóniára, a teljességre. Így tehát megfigyeli, tanulmányozza és igyekszik alkalmazkodni hozzá. Elfogadja a természet törvényeit, beleértve a folytonos változás és elmúlás kényszerítő erejét is. Merthogy az szabad, aki önszántából engedelmeskedik annak, ami szükségszerűen bekövetkezik.

    „A mindenség részének, a világtermészettől befogott összes dolognak szükségszerűen el kell pusztulniuk, vagy – kifejezőbb szóval – el kell változniuk. Ha ez a változás természettől fogva rossz – mégpedig szükségszerűen rossz – volna számukra, akkor az egész – tekintve, hogy részei mindig mássá és mássá változnak, és így vagy úgy pusztulásra hajlamosak – nem volna jó vezetés alatt. Vajon maga a természet arra vállalkozott-e, hogy önmaga károsítsa saját részeit, hogy bajnak tegye ki, sőt szükségszerűen bele is döntse őket a bajba? Vagy talán tudatában sincs annak, hogy ilyesmi megesik? Mindkét föltevés elfogadhatatlan.”
    Marcus Aurelius: Elmélkedések X/7.

    A természet szabta korlátokon belül azonban szabadon dönthetünk arról, hogy hogyan viszonyuljunk a világhoz, másokhoz, a helyzetekhez, önmagunkhoz. A hozzáállásunkban, és abban, hogy milyen elvekhez ragaszkodunk, teljes szabadságot élvezünk, és a bölcs tud is élni ezzel a szabadsággal. Minden mással viszont, ha a sors úgy hozza, derűvel tud megbékélni, legyen szó a társadalmi megbecsülésről, hírnévről, gazdagságról, egészségről vagy bármi másról, ami nem csak tőle függ. Ehhez azonban nélkülözhetetlen, hogy felismerjük és belássuk, hogy mi függ tőlünk és mi nem, hogy aztán annak tulajdonítsunk jelentőséget, ami kizárólag tőlünk függ.

    Ha erre fókuszáljuk a figyelmünket és ebbe fektetjük az energiáinkat, akkor minden bizonnyal eredményeket is el tudunk majd érni. Az összes többi dologban inkább csak egyfajta szerencsejátékosok lehetünk, akiknek néha kedvez a sors, néha pedig nem, de az eseményeket nem mi irányítjuk. Márpedig, ha nem mi irányítjuk a saját sorsunkat, akkor nem vagyunk szabadok, így igazából boldogok sem lehetünk.

    „Aki szabad akar lenni, az ne akarjon és ne kerüljön olyasmit, aminek megszerzése és elhárítása másoktól függ. Ha nem így cselekszik, rabszolgának kell lennie.”
    Epiktétosz kézikönyvecskéje 14.

    A filozófuskirály eszménye

    marcusaurelius_allo.jpgA sztoikusok az uralkodással kapcsolatos nézeteikben is követik a platóni hagyományt. Platón az Állam című művében fejti ki, miért az a legjobb, ha a lehető legbölcsebbek, de legalábbis a bölcsességet keresők, azaz a filozófusok vezetik az államot.

    „Ha azoknak a számára, akik vezetni fogják az államot, találsz olyan életformát, amely többet ér az államvezetésnél, akkor lesz megvalósítható a jól kormányzott állam. Csakis ebben az államban fognak a vezető helyekre a valódi gazdagok kerülni, akik nem aranyban gazdagok, hanem abban, amiben a boldog ember gazdag: ez pedig a jó és bölcs élet. De ha koldusok és magánvagyonra éhes emberek lepik el a közügyeket, akik úgy gondolják, hogy onnan kell javakat rabolniuk, akkor nem valósítható meg a dolog. Mert ha a vezetés hatalmi harcok középpontjába kerül, ez a belső háborúskodás nemcsak őket, hanem az egész államot tönkreteszi.”
    Platón: Állam, 7. könyv, 521.

    A Római Birodalomban az Antoninusok, a sztoikus filozófiát nagyra becsülő, a kultúrát és művészeteket kiemelten támogató császárok kora a birodalom egyik legvirágzóbb, legbékésebb időszaka volt. Marcus Aurelius trónra kerülésével pedig beteljesült a platóni álom, egy ízig-vérig sztoikus filozófus lett az állam legfőbb vezetője.

    Kétezer év távlatából se nagyon van, aki megkérdőjelezné az ő emberi és vezetői kvalitását, humanizmusát, a közjó iránti elköteleződését. Pedig ekkor már alapjaiban rengették a birodalmat a belső és külső viszályok, az állandó háborúskodások, a császári palotában zajló intrikák és családi botrányok. Ilyen körülmények között még szembetűnőbb Marcus Aurelius lelkiereje és helytállása, amelyet filozófiai tanulmányaiból merített. Erről ő maga így ír:

    „Vigyázz, el ne császárosodj, fel ne vedd szokásaikat – mert ez könnyen megesik. Légy csak egyszerű, jó, tiszta, komoly, kendőzetlen, igazságszerető, istenfélő, jóindulatú, szeretetteljes, tántoríthatatlanul kötelességtudó. Arra törekedj, hogy az maradj, amivé a filozófia igyekezett tenni. Tiszteld az isteneket, segítsd embertársaidat. Rövid az élet. A földi lét egyetlen gyümölcse a tiszta érzésvilág és a közérdekű tevékenység.
    Légy mindenben Antoninus méltó tanítványa: olyan állhatatos és az értelem parancsainak teljesítésében, olyan egyenletes minden dologban, olyan kegyes, olyan tiszta tekintetű, olyan nyájas, olyan hiúság nélkül való, olyan szorgos a dolgok megismerésében, mint ő. A világért sem hagyott abba semmit, míg jól meg nem vizsgálta és alaposan ki nem ismerte! Milyen békében tűrte, hogy igazságtalanul ócsárolják, és soha nem viszonozta! Mennyire nem sietett el semmit! Mennyire nem hajlott besúgásokra! Milyen alaposan ellenőrizte az emberek erkölcseit és cselekedeteit! Nem gyalázkodott, nem aggodalmaskodott, nem gyanakodott, nem volt tudálékos! Milyen kevéssel beérte: milyen lakással, fekvőhellyel, ruhával, élelemmel, kiszolgálással! Mennyire szerette a munkát, mennyire türelmes volt! Egyszerű életmódja lehetővé tette, hogy alkonyatig kitartson ugyanabban a munkában: még testi szükség sem bántotta, csak a megszokott órában. Baráti kapcsolataiban állhatatos, mindig egyforma volt. Ha valaki szókimondóan szembeszállt nézetével, eltűrte, sőt örült, ha valami jobbra figyelmeztette. Istenfélő volt, de nem babonás. Vajha olyan tiszta lelkiismerettel nézhetnél szembe utolsó óráddal, mint ő!”

    Marcus Aurelius: Elmélkedések VI/30.

    A világpolgárság eszménye

    marcusaurelius_arnyek.jpgA görög világban a hazához való hűség, lojalitás elsősorban a városra, a poliszra vonatkozott. Természetesen adódott, hogy aki a város, a polisz polgára, az élvezi az ebből fakadó előnyöket és biztonságot is, ugyanakkor kötelességének is érzi, hogy felelősségteljesen hozzájáruljon virágzásához, amennyire csak tud.

    Ezt a polgári hovatartozást tágítják tovább a sztoikusok, mikor magukat elsősorban embernek tekintik, és csak aztán egy város vagy birodalom polgárának. Az egész világ, a kozmosz válik számukra a hőn szeretett hazává, a városállammá. Mindenütt otthon érzik magukat és a világ minden tájékáért felelősséget éreznek. A kozmosz az én poliszom – ebből fakad a manapság oly sokszor félremagyarázott kozmopolita kifejezés.

    Hogy a mai globális környezetvédelmi és politikai-gazdasági helyzetben mennyire időszerű és korszerű ez a gondolat, amely kölcsönös összefogást sürget, az talán nem is szorul magyarázatra. Ez nem mond ellent a helyi, lokális értékek ápolásának, mert ebben a nagy egységben nem egymás rovására fogunk össze, hanem egymást gazdagítjuk és erősítjük.

    „Városom és hazám, mint Antoninusnak: Róma, mint embernek: a világ. Tehát csak az a jó nekem, ami ezeknek a közösségeknek is hasznos.”
    Marcus Aurelius: Elmélkedések VI/44.

    „…ki-ki a saját tehetsége és képessége szerint járuljon hozzá a közösség kölcsönös szolgálatához.”
    Platón: Állam, 7. könyv, 519e

    „Aki azonban az okos, világpolgárhoz és állampolgárhoz méltó lelket értékelni tudja [...] mindenekelőtt a maga lelkét igyekszik értelmes, közérdeket szolgáló állapotban és tevékenységben megtartani, s hasonló törekvésében embertársát is támogatja.”
    Marcus Aurelius: Elmélkedések VI/14.

    A sztoikusok három eszménye kölcsönösen kiegészíti, vagy még inkább feltételezi egymást. Hiszen hogy is nevezhetnénk bölcsnek azt, aki nem vállal tudásához mérten felelősséget, vagy ha szűk csoportérdekeket szolgál csupán és nem az emberiség egészének a javáért küzd. Néha elérhetetlenül távolinak és idealisztikusnak tűnhetnek ezek az eszmények, de erre hadd idézzük újfent, egyfajta zárszó gyanánt is Marcus Aurelius szavait:

    „Ne reméld e földön Platón államát! Érd be azzal, ha a legcsekélyebb haladást észleled, s ne gondold, hogy ez az eredmény valami kis dolog.”
    Marcus Aurelius: Elmélkedések IX/29.


    Képek forrása: flickr