Miről mesél a tölgy? A közelmúltban mutatták be A tölgy – Az erdő szíve című műalkotást, Laurent Charbonnier és Michel Seydoux rendezőpáros filmjét. Ebben egyetlen tölgyfa – és a rajta, körülötte élő lények – egyéves ciklusát követhetjük nyomon, nyártól tavaszig. A megformálás abban tér el a természetfilmek sokaságától, hogy nem kíséri narráció, nem hangzik el benne semmilyen verbális információ. Csak a természet hangjait és a zenei aláfestést fülelhetjük.
Abban az információáradatban, amelyben élünk, 80 percre a befogadás más módjára késztetik a nézőt az alkotók. Csak ülünk és nézünk, mint a moziban… Mégsem a megszokott módon, olyan tartalomfogyasztóként, akinek az ingerdömping idővel akár ki is kapcsolja az agyát. Itt nincsenek sokkoló robbantások, feszültségkeltő jelenetek, bombasztikus fordulatok. Csak a természet és mi vagyunk, madárcsivitelés, percegés, mennydörgés és eső, meg a szél játéka.
Mitől vonódunk be mégis egy több mint kétszázéves famatuzsálem látszólag történésmentes életébe? Talán, mert a világban tapasztalható kommunikációs áradat szünetében teret engednek a képsorok, hogy befogadóvá váljunk. De nem passzív befogadóvá, aki nem igazán értékeli ki a látottakat, hiszen jóformán ideje sincs rá, olyan gyorsan záporoznak rá az információk. Inkább nyitott, intelligens szemlélővé, mintha csak időmilliomosok lennénk.
Hogyan érik el mindezt? Valójában mást sem tudunk tenni, mint szemlélni az elénk táruló nem akármilyen látványt. Egyrészt esztétikai élményt nyújtó természeti képsorok peregnek előttünk, másrészt olyan világba nyerünk betekintést, ahol semmi sem rohan. Minden harmonikus ritmusban történik, csendes lüktetéssel. Mi pedig nézőként lassan rezonálni kezdünk, rákapcsolódunk az erdő zsongására, annyira megnyugtatóan hat a természet pulzálása.
A film készítői nem társítottak a képekhez kész gondolatokat, hanem a művészi, audiovizuális megformálás segíti hozzá a nézőt, hogy rálásson az erdő szimbiózisára az ő kamerájukon keresztül. Milyen érdekes, hogy szavak nélkül is mennyit mondhat az, aki a természetben rejlő szépséget és harmóniát tolmácsolja! Aki pedig fogékony rá – és mindannyiunknak van többé vagy kevésbé kimunkált arány- és szépérzéke –, abban kinyílik ezzel egy kis lelki ajtó.
Ebben a békés, érdeklődő tudatállapotban, a jelenben összekapcsolódhat bennünk a frissen szerzett benyomás az eddigi ismeretekkel. Vagy ha valamilyen területen még nem mélyedtünk el, az arra ösztökélhet, hogy kérdéseket tegyünk fel, és amint lehet, utánajárjunk. Például annak, hogy miért tisztelték a tölgyet szentként annyi kultúrában. A történet itt sem csak egyetlen fáról szól, hanem a természetről és annak törvényeiről, amelynek mi is a részei vagyunk.
Hagyományosan mit kapcsoltak ehhez a szimbólumhoz? Milyen jelentés épült köré? Ebben az ötven méter magasra is megnövő, terebélyes fában mindig is a nagyságot, erőt látták megtestesülni. Szívóssága, keménysége és hosszú életkora révén az időtállósághoz, a tartós értékekhez és az időtlenséghez kötötték. De nemcsak sokáig él, az életet is fenntartja: a gyökerétől a lombjáig számos élőlénynek otthont ad, és termése egy sereg állatnak egész évben táplálékul szolgál.
A fa, vagy életfa ősi szimbólum: a földön támaszkodik, de ágai magasan az égbe nyúlnak. Nem kevés mese, mítosz szól égig érő fákról, melyeken át az ember az égbe juthat, és általa kapcsolatba léphet magasabb világokkal. A tölgy e téren különleges, hiszen hatalmas termete és csekély elektromos ellenállása jobban vonzza a villámcsapást, mint bármelyik más fafajta. A villámlás még akkor is megtalálja, ha a tölgyesben nem magányosan áll, hanem sűrűn nő.
Éppen ezért a mitológiában olyan istenekkel hozták kapcsolatba, mint a villámokat szóró Zeusz, vagy az ugyancsak villámló tekintetű, védelmező harcos, a skandináv Thór. A tölgyerdőt sok helyütt szentnek tartották, mert villámláskor ezeken a helyeken gyakran „mennyei tüzek” cikáznak. A hagyomány szerint ilyenkor az égi csatornákon át az istenek ereje, a tűz közvetlenül lehatol az emberek világába, ezért szövődött kultusz számos tölgyliget köré.
A görög dodónai jósda eredetmondája szerint az egyiptomi Thébából repült arra a vidékre egy fekete galamb, hogy egy tölgyfára telepedve arra kérje a helyieket, hogy építsenek a fa körül jóshelyet Zeusz számára. Így lett a tölgyfa Zeusznak, az Olümposz urának vagy a rómaiaknál Jupiter főistennek a szent fája. Ez a fa világtengelyként azt a kapcsolatot jelképezi, amelyet a jósda révén az istenekkel, azaz a természet különböző erőivel tartottak fenn.
Ennek kulcsa maga az ember, a benne rejlő tüzes szikra, az értelem révén. Ő az, aki képes felfelé magasodó faként összekötni az eget és a földet, megismerni a természet törvényeit, és a földön – az erdő nagy öregjének rendíthetetlenségéhez hasonlóan – azokat hűen követni. A film alkotói nem tettek mást, mint emlékeztettek bennünket erre a kötelékre ember és természet között: ha megnyílunk a természet történéseire, narráció nélkül is beléphetünk élő valóságába.
Képek forrása: flickr, artmozi.hu, portraitofasometimeslady.com