Mentsétek meg a reményt!

    Korunk kihívásai Konrad Lorenz gondolatai alapján

    Konrad LorenzKonrad Lorenz az a fajta tudós volt, aki felismeréseit a megfigyeléseinek köszönhette. Vizsgálódási módszere több szempontból filozófiainak tekinthető: a természet iránti szeretet indította kutatásra, szemlélődött, összehasonlított, gondolkodott és következtetéseket vont le. Belső kötelességének tartotta, hogy átadja tudását és azt is, hogy szót emeljen, sőt konkrét lépéseket tegyen annak védelmében, amit értékesnek tart. Természetvédő volt, de nem volt szűklátókörű, nem felejtette ki a természet egészéből az embert, sőt rámutatott, hogy korunkban maga az ember is veszélyben van. Ő a Föld betegségének oka, de benne, lelkében, az erkölcsében van a helyzet megoldásának kulcsa is. Vizsgálódásunk ezért a tudós életére, illetve azokra a veszélyekre terjed ki, amelyek ma az emberiséget fenyegetik.

    Több mint harminc év telt el azóta, hogy Lorenz a civilizációnkat fenyegető halálos veszélyekről beszélt. A helyzet időközben csak súlyosbodott. Nem az a célunk, hogy egy újabb sötét képet fessünk az előttünk álló jövőről, hanem sokkal inkább az, hogy megismerjük az okokat. Értenünk kell korunkat, meg kell látnunk azoknak a jelenségeknek a gyökerét, amelyekkel nap mint nap szembesülni kényszerülünk. Csak így van lehetőségünk arra, hogy elkerüljük csapdájukat, és tudatosan változtatni tudjunk.


    Ki volt Konrad Lorenz?

    „Mert aki önnön szemével látta a Szépséget, az sohasem lesz a halál jegyese, hanem ha a Természet szépségével találkozott, a Természeté. És ha csakugyan van szeme, feltétlenül természetbúvár lesz belőle.” (Konrad Lorenz: Salamon király gyűrűje)

    Ha számba vesszük Konrad Lorenz életének eredményeit, hosszan lehetne sorolni a listát: orvos; zoológus; a viselkedéstan, azaz az etológia tudományának megalapozója, aki a bevésődés jelenségének felfedezéséért Nobel-díjat kapott; az evolúciós ismeretelmélet atyja; Kant königsbergi tanszékének pszichológiatanára; számos egyetem díszdoktora és kitüntetettje; öt tudományos intézet alapítója; a Hortobágyi Nemzeti Park létrehozásának egyik kezdeményezője; a 70-es évektől a környezetvédelem egyik vezéralakja; számos könyv szerzője.

    Sokoldalú ember volt, aki felismeréseit kitűnő megfigyelőkészségének köszönhette. Nyitott, közvetlen emberként ismerték, jó előadó hírében állt, aki kötelességének érezte tudásának továbbadását. Ezt bizonyítja tanítványainak széles tábora, és az, hogy a tudományos témákat képes volt mindenki számára érhető, sőt szórakoztató nyelven is megírni. Jó humorérzékkel rendelkezett, és maga is sokra értékelte a humor szerepét az emberek közötti konfliktusok legyőzésében.

    Nem volt hiú a tudására, és nem ragaszkodott görcsösen az elméleteihez. Amikor Alfred Seitz bebizonyította, hogy minden kutya a farkastól származik, és nem két őstől (a farkastól és a sakáltól), ahogy Lorenz állította, a tudós büszke volt arra, hogy tanítványa túlszárnyalta.

    „A legtöbben szeretjük hipotéziseinket. (...) Bár lelkileg fájdalmas, de fiatalságunkat és egészségünket megőrző testmozgás, hogy reggeli tornaként egy-egy kedvenc hipotézisünket messzire hajítjuk. A hipotézis „szeretetéhez” természetesen hozzájárul az az idő is, amelyet az ember a bizonyításával töltött el, éppen olyan könnyen „szeretünk” meg gondolkodásmódokat, mint bármi mást.”

    Egyik könyvében magáról és hivatásáról így ír:Konrad Lorenz

    „Én természettudós vagyok, nem művész (...) Ha fel akarjuk tárni az olvasó előtt, milyen szép is az állat, bőségesen elegendő, ha ugyanúgy, mint a szigorúan tudományos munkánál, itt is a tényekre szorítkozunk. Hiszen az élő természet igazságai olyan szeretetre méltóan, olyan tiszteletet parancsolóan szépségesek, és annál szebbek lesznek, minél mélyebbre hatolunk sajátosságaiba, különlegességeibe. Oktalanság volna azt vélni, hogy a természetes összefüggések kutatása, feltárása, ismerete csökkenti örömünket a természet csodálatosságában. Épp ellenkezőleg: a természet eleven valósága annál mélyebb és tartósabb érzelmeket kelt bennünk, minél többet tudunk róla. Talán nincs is igazán jó és eredményes munkát végző biológus a világon, akit ne az élő teremtmény szépségén érzett bensőséges öröm vezetett volna hivatásához, s akinek ne mélyítette volna el a természetben, a munkában lelt örömét az a tudás, amelyet hivatása gyakorlása közben szerzett.”

    A természet teremtményeinek szépsége már kisgyermekkorában megragadta, s ez az egész életén át tartó szerelem volt a belső hajtóereje, amely kutatásra, tudásának átadására ösztönözte, és arra, hogy felszólaljon és tegyen a természet és az emberiség értékeinek megóvása érdekében.

    Első állata – ötéves korában – egy tűzszalamandra volt, amelyet élete során számtalan, különböző fajtájú madár és emlős követett.

    „Mindig úgy tartottam: hogyha egy magasabb rendű állatot meg akarok ismerni, vele kell élnem. Mindig is idegen volt tőlem az a fajta önhittség, amely a mai modern kísérleti kutatók sajátja, ők ugyanis azt hiszik, hogy minden kérdésre választ tudnak adni, még akkor is, ha egy állatot kizárólag kísérleti célból figyelnek. Ráadásul: az igazán jó kérdések csak akkor adódnak, ha az állatot közvetlenül ismerjük meg. Szoros kapcsolatban kell vele élni, ami természetesen jókora áldozatkézséget követel, a kisgyerek és a magasabb rendű állatok ugyanis egyvalamiben feltűnően hasonlítanak, hogy egyformán leküzdhetetlen vágy él bennük, hogy mindig a tiltott dolgokat műveljék.”

    Az állatokkal való együttélésből származó számtalan felismerés közül (csöppségséma, agresszió, morállal analóg viselkedésformák az állatoknál stb.) vizsgáljuk meg itt az ún. bevésődés jelenségét. Ez egy sajátos, jutalmazás nélküli és felejtésmentes tanulási folyamat, amely egyes állatfajok fejlődésének egy meghatározott, nagyon korai szakaszában megy végbe. Mindaz, amit az állat ebben a korai, érzékeny időszakban tapasztal, rögzül benne. Így például a tudóst tekintették „anyjuknak” azok a fiókák, akik a tojásból való kibújásuk után először vele találkoztak, és követték mindenhová, ami persze a tudományos megfigyelés szempontjából nagy nyereséget jelentett. Martináról, a nyárilúd-fiókáról a következőket írja:„És akkor oldalvást fordította a fejét, és nagy sötét szemével felnézett rám... Sokáig, nagyon sokáig bámult rám a kis libagyerek. Amikor aztán megmoccantam és kiejtettem egy kurta szavacskát, egyszeriben feloldódott a feszült figyelem, s a pirinyó liba köszönt... Még a kő is meglágyult volna a szegény kicsike láttán, amint el-elcsukló hangocskával, sírva-zokogva, csetelve-botolva, de elképesztő gyorsasággal totyogott nyomomban, ráadásul valami olyan elszántsággal, amelynek a jelentése egyszerűen félreérthetetlen volt: nem a fehér házi liba, hanem én, egyedül én vagyok a mamája.”

    Konrad Loranz Lorenz megfigyeléseit többféle madárfaj, így a csókák vagy a hollók esetében is hasonló módon végezte. Az ilyen módon szoktatott állatokkal ki lehetett menni a szabadba, anélkül, hogy elszöktek volna, és természetes közegükben, a kalitka rácsának korlátozása nélkül lehetett megfigyelni viselkedésük minden árnyalatát.

    „Amellett, hogy bizonyos állatpszichológiai vizsgálatokhoz nélkülözhetetlenek a fogság károsító hatásaitól mentes, egészséges lelkű állatok, van valami leírhatatlanul vonzó a szabadon élő madárban, amely elmehetne, és mégis marad, mégpedig azért marad, mert ragaszkodik hozzám. Ha a Duna-parti réteken sétálgatva meghallom a holló zengő kiáltását, s válaszrikoltásomra az égbolt magasát hasító hatalmas madár összecsukja szárnyát, zuhanón alásüvít, kurta morajlással fékez és súlytalan gyengédséggel kiköt a vállamon, engem bizony mindez bőségesen kárpótol minden széttépett könyvért, minden kiszürcsölt kacsatojásért, ahány csak terheli hollóm lelkiismeretét.”

    Az oroszországi hadifogság fordulópont volt életében. Ekkor orvosként kellett dolgoznia, de emellett továbbra is folytatta tudományos megfigyeléseit a madarakról. Gondolatait kivasalt, használt cementes zsákokra rögzítette, és ezek már nemcsak az állati, hanem az emberi viselkedés jellegzetességeiről is szóltak.

    Lorenz szerint az állati viselkedés törvényszerűségeire sok esetben a különböző fajták viselkedésének összehasonlításával lehet fényt deríteni. Ugyanígy az állati és az emberi viselkedés összehasonlításával tudjuk felfedezni a specifikusan emberi sajátosságokat is.

    „Nem kétséges, hogy az ember egészen különleges. Az az állítás, hogy az ember mindössze a főemlősök rokonságába tartozó egyik emlősállat: szentségtörés. ...Kár lenne, ha az ember eltűnne.”


    A civilizált emberiség nyolc halálos bűne

    „Végső soron Földünk minden problémája etikai probléma, még a természetvédelem ügye is.”

    „Az emberiség züllése felett érzett aggodalmam teljességgel orvosi természetű. Annak a kötelességünknek, hogy lelkileg legalább annyira helyrehozzuk az embert, hogy ezen a szép Földön ne kártevőként viselkedjék (...), ennek a kötelességünknek csak az utóbbi években ébredtem tudatára. Orvosi feladat ez, mert hát a lelkem mélyén mégiscsak orvos vagyok.” Ezekkel a szavakkal világította meg, miért vállalta, hogy a környezetvédelem kérdéseiben a „nemzet figyelmeztetője” legyen. 1973-ban adta ki A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvét, amelyben az alábbi nyolc, egymástól megkülönböztethető, jóllehet szoros okozati összefüggésben álló folyamatról ír, amelyek mind a kultúrát, mind az emberiséget pusztulással fenyegetik.

    1. Túlnépesedés

    Az orvostudomány, technika, vegyipar stb. területén növekvő tudásunk, amely arra irányul, hogy egyre nagyobb jómódban és kényelemben éljünk, az emberiség létszámának rohamos növekedésével jár együtt.

    A nagyvárosi zsúfoltságban az emberi arcok kavargó, színes forgataga arc nélküli tömeggé olvad össze, az ember névtelenné, személytelenné válik. Mivel nem tudunk minden embert érzelmileg befogadni, sok olyan társunkat, akiket egyébként barátságunkra érdemesnek tartanánk, távol kell tartanunk magunktól. Az emberi kapcsolatoktól való szándékos elzárkózás érzelmi elsivárosodáshoz és részvétlenséghez vezet, amelynek megdöbbentő eseteiről az újságok naponta tudósítanak. Ezért fordulhat elő manapság, hogy a nagyvárosok népes utcáin világos nappal áldozatokat szed az erőszak, a rablás, a gyilkosság, anélkül, hogy akár egyetlen járókelő is közbelépne.

    Hozzájárul ehhez a jelenséghez az a téves nézet is, miszerint az események alakulásában az egyén szerepe elenyésző, a nagy tömegek, a rendszerek tudják csak megváltoztatni a világot. Ennek egy visszás következménye az, hogy az egyén nem érzi magát felelősnek azokért a kollektív döntésekért, amelyekhez tudatosan vagy tudattalanul ő is hozzájárul.

    Sok ember összezsúfolódása kis helyen az emberi kapcsolatok kimerülésén, majd feladásán keresztül elembertelenedéshez vezet, és agresszív magatartást vált ki.

    „Az ember láthatólag nem arra teremtődött, hogy hosszabb ideig éljen másokkal összezsúfolva, ekkor ugyanis a benne élő részvét agresszióvá változik.”

    Lorenz sokat foglalkozott az állatvilágban és az emberek között fellépő agresszió okaival, és az így szerzett tudást saját életében is alkalmazta. Az örményországi hadifogolytábor lakóinak előadásokat tartott az állatpszichológiáról, szavalt nekik a Faustból, amit kívülről tudott, és hallgatói számára egyszerre volt tanár, színész, lelki gondozó és bohóc. Célja az volt, hogy segítsen legyőzni hadifogolytársainál az „expedíciós dühnek” is nevezett jelenséget, amely gyakran fellép egy huzamosabb ideig egymásra utalt, elszigetelt férficsoport tagjai között.

    2. A természetes élettér pusztulása

    A természetben működő rendszerekre az összetettség jellemző, egy élettér minden élőlénye alkalmazkodik egymáshoz, és nagyon szorosan függ az egyik léte a másikétól. A tápláléklánc minden láncszeme érdekelt abban, hogy a zsákmányául szolgáló, életét adó táplálék mindig rendelkezésére álljon, legyen az állat vagy növény. A ragadozó sohasem tudja teljesen kiirtani a zsákmányául szolgáló fajt, hiszen egy életközösség utolsó pár ragadozója már régen éhen halna, mielőtt rábukkanna az utolsó pár zsákmányállatra. Ez egy természetes szabályzókör, amely az úgynevezett negatív visszacsatolásokon keresztül működik és tartja fenn a rendszer egyensúlyát. (Negatív visszacsatolás: olyan hatás, amely a láncban utána következőre annyival gyengébb hatást fejt ki, amennyivel erősebben hat rá az előtte álló).

    Sőt, a természetes élettérben a zsákmányállat bizonyos mértékig rá van utalva a rá vadászó természetes ellenségre, hogy megmaradjon az ökológiai egyensúly, hiszen a „vadász” kiválasztja a betegeket az állományból, amely így egészséges marad. Ez a kölcsönhatás a vadász és a préda között nemcsak a húsevőknél létezik, hanem a növényevőknél is. Vannak például olyan patás emlősök, mint az antilop, amelyek egy bizonyos fajta füvet szeretnek. Ezeknek a fűfajtáknak azonban szintén szükségük van arra, hogy a legelés és a taposás ne engedje őket megnőni. Ha mégis megnőnek, mert kevesebb az állat, akkor ezeket a füveket nemsokára kiszorítják más fajták, amelyek természetükből adódóan jobban burjánzanak.

    Konrad Lorenz Létezhet-e hasonló harmónia az ember és a természet között?

    Lorenz szerint számos régi parasztgazdaság jó példa lehet erre, ahol generációk óta ugyanazt a földet művelik meg, és a tapasztalat útján szerzett, apáról fiúra hagyományozott ökológiai ismeretekkel nemcsak elfogadják a termőföld adományait, hanem meg is hálálják őket. Ugyanis a parasztok tudnak valamit, amit a civilizált ember, úgy látszik, már elfelejtett: bolygónkon az élet erőforrásai nem kimeríthetetlenek.
    A mai ember ezzel szemben elpusztítja az életterét, rablógazdálkodást folytat, felperzselt erdők, elsivatagosodott földterületek, halott folyók, elkarsztosodott hegytetők maradnak nyomában.

    Az élettér pusztulása, egy-egy növény- vagy állatfaj kihalása az ember számára is komoly veszélyforrást jelent. Mi közöm nekem ahhoz, hogy pusztulnak-e a békák, avagy sem? – mondja sok ember. Lorenz többször hangsúlyoz egy a természetben megnyilvánuló törvényt: minden ép ökoszisztéma annál stabilabb, minél több állat- és növényfaj vesz részt benne. Például egy vegyes típusú erdő nem megy tönkre az apácapille hernyójának az inváziójától, míg a legtöbb, tisztán tűlevelűekből álló erdőt felfalják a hernyók. Egy ilyen ültetvényben, „monokultúrás” fenyőerdőben nincs aljnövényzet, és ezért nem találnak otthonra a rovarokkal táplálkozó énekesmadarak. Nemcsak a rovarinvázió jelenthet veszélyt egy ilyen „erdőre”, hanem sokkal nagyobbak a viharkárok is. Az erdei- és lucfenyőknek tányérgyökérzetük van, és ha nincsenek más fák, amelyek mélyebbre nyúló gyökereikkel támaszt adhatnának nekik, a fenyőket úgy szórja szét egy nagyobb vihar, mint a gyufaszálakat. Először mindig a legérzékenyebb, leginkább specializálódott fajok pusztulnak ki. Helyükbe kevésbé igényes fajok lépnek. Itt is kialakul egy viszonylagos egyensúly, ez azonban sokkal sérülékenyebb. Előfordulhat, hogy a kevésbé igényes fajok hatalmas egyedszámúvá fejlődnek, amíg el nem érnek egy olyan határt, ami után az egész rendszer hirtelen összeomlik. Az ilyen túlburjánzó, végül pedig eltűnő faj számtalan más élőlényt is magával visz a pusztulásba.
    Az ökoszisztéma tehát minden egyes növény- és állatfaj pusztulásával egyre sérülékenyebbé válik, és nem tudni, mikor érjük el azt a határt, amikor összeomlik, magával rántva az embert is.
    Másrészt van egy lelki hatása is az élettér pusztulásának. A nagyvárosi ember ki van téve annak a veszélynek, hogy nem vagy csak ritkán találkozik az érintetlen természet szépségével, hiszen legtöbbször a minden harmóniától mentes nagyvárosi közegben kénytelen létezni. Lorenz azt mondja, hogy az esztétikai érzék és az etikai érzék szorosan összefügg egymással, és hogy a legsivárabb környezetben tapasztalták a legnagyobb bűnözési hajlamot.
    „Rettenetes az a gondolat, hogy mind több fiatal nő fel nagyvárosokban... Hogy lesznek belőlük olyan felelősségteljes és főleg belátó felnőttek, akik egyszer majd politikusként vagy a gazdaság szervezőjeként irányítják a Föld mint biológiai egység sorsát, ha sohasem tanulták meg, mit jelent a természet szépsége és harmóniája?”
    „A manapság gyorsan terjedő, minden szépség iránti teljes szellemi vakság lelki betegségnek tartható, és komolyan kell venni, mert az erkölcsileg elvetendő iránti érzéketlenséggel is társul.”

    3. Az emberiség önmagával való versenyfutása

    Egy téveszme szedi áldozatait: a verseny a haladás, a fejlődés nélkülözhetetlen feltétele. Ennek következménye a modern ember őrült munkatempója, hajsza, hogy a versenyben nehogy alulmaradjon, sőt lehetőleg legyőzze a többieket. Ezért a hagyományos értékek, az, hogy mi a jó és mi a hasznos az egyén és az emberiség számára, mára már feledésbe merültek. A mai emberek túlnyomó többsége már csak azt tekinti értéknek, ami a kíméletlen konkurenciaharcban alkalmas arra, hogy embertársai fölé emelje. Minden erre a célra alkalmas eszköz csalárd módon önmagában értéknek tűnik. Így lesz eszközből érték a pénz, s ugyanez vonatkozik az időre is: „Time is money” mondják azok, akik a pénzt abszolút értékmérőnek tartják, mintha minden megtakarított percnek ugyanannyi lenne az értéke. Minden erőfeszítést megér egy olyan repülőgép elkészítése, amely gyorsabban repüli át az Atlanti-óceánt, de az már nem számít, hogy ez milyen áldozatokkal és plusz kockázatokkal jár. Ezt a felpörgetett munkatempót tovább erősítik az ipar érdekei, hiszen a folyamatos termeléshez el kell hitetni az emberekkel, hogy csakis a legújabb típusú termékek képesek segíteni nekik abban, hogy előbbre jussanak a ranglétrán. A közvélemény- és a reklámkutatás módszerei mindezidáig sikeresnek bizonyultak, és a növekvő fogyasztói igények magukkal vonják a még inkább felfokozott munkatempót.

    Mi lesz mindennek a következménye?

    A félelemtől hajszolt menekülés oda vezet, hogy az emberiség megfosztja magát leglényegesebb emberi tulajdonságaitól, amelyek egyike az önmegfigyelés. Egy olyan lény, amely lemond az önmegfigyelésről, azt kockáztatja, hogy éppen specifikus emberi tulajdonságait (fogalomalkotás, beszéd, lelkiismeret, felelősségtudat) és képességeit veszíti el.

    „A hajsza vagy talán a hajsza által kiváltott félelem egyik legborzasztóbb hatása, hogy a mai ember képtelen arra, hogy csak egy rövid időre is egyedül maradjon. Az önmagába való fordulás minden lehetőségét olyan nagy igyekezettel kerüli el, mintha biztos lenne benne, hogy az önmegfigyelés kifejezetten taszító önarcképet fog mutatni, hasonlóan ahhoz, ahogy Oscar Wilde írja Dorian Gray arcképe című, klasszikussá vált regényében. A mai ember állandóan keresi a zajt, amire nincs más magyarázat, mint hogy valami mást el akar nyomni vele. (...) Talán attól fél, hogy akár egy pillanatra is szembesül önmagával.” Valószínűleg ebben keresendő a túlzottan felpörgetett életritmus egyik oka. Lorenz azt írja, hogy az okok között a birtoklásvágy és a rangkórság mellett, vagy ezek után, a félelem is jelentős szerepet játszik. Félelem a versenyben való lemaradástól, félelem az elszegényedéstől, a hibás döntésektől és attól, hogy nem lehet kiszabadulni ebből az idegölő taposómalomból.

    „A rohanásban élő embert nemcsak a mohósága hajtja, a legnagyobb csábítások sem ösztönözhetnék arra, hogy ekkora vehemenciával tegye tönkre saját magát, ő ugyanis egy gépezet, aminek a félelem az üzemanyaga.”

    4. A mélyebb érzelmek kihalása

    Lorenz szerint a mélyebb érzelmeket egyre ritkábban éli meg az emberiség. Az ok az egyre kényelmesebb és lehetőleg minden nehézségtől mentes élet keresésében van. Így egyrészt minden nehézségre, bonyodalomra túlérzékenyen reagál, másrészt viszont már nem képes értékelni a jót, és egyfajta fásultság vesz erőt rajta.

    „A bosszúsággal szembeni növekvő türelmetlenség – az örömök csökkenő vonzásával együtt – oda vezet, hogy az emberek nem képesek munkát fektetni olyan tevékenységbe, amely az »örömöket« majd csak a későbbiekben hozza meg. Ebből ered bármely újonnan támadt kívánság azonnali kielégítésének igénye. A vágyak azonnali kielégítésének igényét a termelők és a kereskedők minden lehetséges eszközzel ösztönzik, és a fogyasztók megdöbbentő módon nem veszik észre, hogy a szívélyesen kínált részletfizetési lehetőségekkel rabszolgasorba hajtják őket.”

    A kellemetlenségek mindenáron való elkerülése elsősorban az igazi örömöt teszi elérhetetlenné. Mit ért öröm alatt? Nem a gyönyört, hanem azt az érzést, ami az akadályok sikeres legyőzése után keletkezik az emberben.

    „Amikor valaki izzadtan és fáradtan, felsebzett ujjakkal, sajgó, agyongyötört izmokkal egy nehezen megmászható hegy csúcsára ér, annak tudatában, hogy hamarosan a visszaút még nagyobb nehézségeivel és veszélyeivel kell megküzdenie, valószínűleg nem gyönyör az, amit érez, hanem a legnagyobb öröm, amit csak ember elképzelhet. Gyönyörhöz hozzájuthatunk kemény, megfeszített munka és kellemetlenségek nélkül is, de „isteni szikrák” így nem szoktak kipattanni. Az, hogy a kellemetlenséget egyre kevésbé vagyunk hajlandóak eltűrni, az emberi életnek a természet által elrendelt csúcsait és mélységeit mesterségesen elegyengetett síksággá változtatja, a nagyszabású hullámhegyekből és völgyekből alig észlelhető fodrozódást, a fényből és árnyékból unalmas szürkeséget, egyszóval: halálos unalmat teremt.”

    Ha nincsen igazi öröm, ha a fásultság uralkodik, akkor jön a másik véglet: mindig újabb és újabb helyzetek, ingerek, pótlékok kellenek. „Ez az ”újdonságvágy„ jellemzi kapcsolatukat környezetük csaknem valamennyi tárgyával. A szóban forgó kultúrbetegség áldozatai ugyanúgy unnak rá szeretteikre, barátaikra, vagy akár a hazájukra, mint bizonyos ideig tartó használat után cipőjükre, öltönyükre, autójukra.”

    5. Genetikai hanyatlás
    Lorenz Az emberiség nyolc halálos bűne című könyvének ebben a fejezetben az egyén és a közösség viszonyát elemzi, párhuzamba állítva az emberi szervezet és az emberi közösség működését. Az emberi szervezetben működő „sejtrendőrség”, a szervezet immunrendszere felel azért, hogy az egész szervezetet fenyegető, „antiszociális” rosszindulatú rákos sejtek időben elpusztuljanak. „A rosszindulatú daganatok kártevése azon alapul, hogy a szervezet bizonyos önvédelmi intézkedései vagy csődöt mondanak, vagy maguk a daganatsejtek hatástalanítják azokat, miközben a test egésze küzd az »aszociális« betolakodók ellen. Amikor a környező szövetek maguk közé tartozónak tekintik, és elkezdik táplálni, akkor kezdődik a daganat halálos, áttétes növekedése.”

    Lorenz ezt a párhuzamot használva és a mai viszonyokra vetítve rámutat arra, hogy társadalmunkban ez a belső védelmi rendszer gyengül, ami az antiszociálisan viselkedőkkel szembeni túlzott engedékenységben mutatkozik meg. Mit nevez antiszociális viselkedésnek? Egy érdekes párhuzamot hoz, ugyanis azt mondja, hogy a rákkutatók is „éretlenségről” beszélnek, amikor a rosszindulatú daganatok egyik alapvető tulajdonságát határozzák meg. Ha egy sejt mindazokat a tulajdonságokat elveti, melyek egy bizonyos testszövet, például felhám, bélhám vagy a tejmirigyek részévé tehetnék, akkor szükségszerűen a törzs- vagy az egyedfejlődés korábbi szakaszának megfelelő állapotba esik vissza, ami azt jelenti, hogy egysejtűként vagy embrionális sejtként kezd el viselkedni, és nekilát az osztódásnak, tekintet nélkül a test egészére. Minél nagyobb a visszaesés, annál inkább különbözik az újonnan képződő szövet a normálistól, és annál inkább rosszindulatú a daganat.
     
    Az ember esetében is valami hasonlóról van szó, antiszociálisnak nevezi azt a viselkedést, ha egy felelős felnőtt „visszatér” a gyerekekre jellemző viselkedési formához.
     
    „A vágyak azonnali kielégítésének követelése, mindennemű felelősségérzet hiánya és a mások érzelmeinek teljes mértékű figyelmen kívül hagyása a kisgyermek tipikus, neki még megbocsátható jellemzői. Az érett felnőtt embert az jellemzi, hogy kitartó munkát tud végezni távoli célok elérése érdekében, felelősséget visel a saját cselekedeteiért és figyelemmel van tágabb környezetére is.” Az az ember, aki megreked a gyermeki állapotban, nem hasznos része a társadalomnak, hanem inkább haszonélvezőjévé válik, és ez napjainkban egyre gyakoribb.

    6. A tradíciók lerombolása, ellentét a fiatal és idősebb generáció között

    Az emberi kultúra értékeinek átadását és ezáltal fennmaradását veszélyeztető jelenség az idős és a fiatal generációk közötti szakadék növekedése, az elkülönülés. Az idősebb generáció által értékesnek tartott dolgokat a fiatalok egyre kevésbé értik, és még kevésbé tudnak ezekkel azonosulni. Ennek következménye, hogy a kultúrából a generációváltások között kihullhatnak az értékes elemek, és a generációk közötti kulturális különbség nemzedékről nemzedékre növekszik.
     
    Ennek a jelenségnek az egyik oka Lorenz szerint természetes, a pubertáskori változásokra vezethető vissza. Ebben a korban ugyanis meglazul a fiatal kötődése a szülői ház hagyományaihoz, és miközben kritikus szemmel vizsgálja ezeket a tradíciókat, új ideálok, olyan új csoportok keresésére indul, amelyekhez csatlakozhat, és amelyek eszméit magáévá teheti. Az az ösztönös kívánság, hogy egy jó ügyért harcolhassanak, különösen a fiúknál döntő a választásban. Normális esetben azonban ezek után eljön annak az az idő is, amikor újra feltámad a régi értékek iránti szeretetünk. Ez egy olyan folyamat, amelynek során lehetőség van a régi, elavult elemek megújítására és az értékes elemek továbbőrzésére.

    A generációk közötti elkülönülés azonban napjainkban kóros méreteket ölt. Lorenz szerint olyan a helyzet, mintha a fiatalok és az idősek az etnikai csoportokhoz hasonlóvá válnának, és mindez elmehet odáig, hogy a fiatalok az etnikai gyűlölethez hasonló érzülettel forduljanak az idősek felé. Mi lehet mindennek az oka?

    Az egyik ok egy tévhit, miszerint csak a racionálisan felfogható vagy a tudományosan kimutatható tartozik az emberiség állandó ismeretanyagához. Ez készteti a „tudományosan felvilágosult” ifjúságot arra, hogy olyan óriási tudást és bölcsességet dobjon el magától, ami minden régi kultúra és minden nagy világvallás részét képezi. Ha valaki azt hiszi, hogy mindez értéktelen, szükségszerűen áldozatául esik egy másik végzetes tévedésnek, ami azt a meggyőződést hirdeti, hogy a tudomány képes arra, hogy racionális úton a semmiből egy új kultúrát teremtsen.
     
    A felgyorsult fejlődési ütem és a valódi értékek felismerésének hiánya az oka annak, hogy a fiatalság elavultnak nevezi az idősebbek tudását. Szintén a felgyorsult életritmus következménye az is, hogy nem jut elég idő a megfelelő szülő-gyerek kapcsolat kialakítására. A ma felnövekvő generáció megdöbbentően nagy többségének az életéből szemmel láthatóan hiányoznak a jó példaképek. Lorenz szerint az apa ma már egyre kevésbé példakép a gyermekek számára. A paraszti és kézműves környezet kivételével egy fiú sosem láthatja az apját munka közben, még kevésbé van arra alkalma, hogy kenyérkereső tevékenysége közben segítse, és a fölényét megtapasztalhassa. A mai kiscsaládból hiányzik az a rangsor, amelyben az „öreg” igen tiszteletre méltónak számít.

    Etikai okai is vannak az elkülönülésnek. A fiatalok hamar rájönnek a mai társadalom visszásságaira, és így nem találhatnak a kormányzatban sem példaképet.

    Hasonló folyamatról ír Jorge Angel Livraga is:

    „A második világháborút követő »hideg-« vagy »piszkos« háború után, ha meg is tartották a jókról és a gonoszokról szóló mítoszt, a nyugati fiatalság mégis nagy bizonytalanságba süllyedt. Mint egy rettegő gyermek, aki igyekezett eltüntetni az 1945 után elhangzott »rossz szavakat«, közben eltüntette a történelemnek nevezett kollektív emlékezet nagy részét. A régi szokások és formák, amelyek tökéletlenségük ellenére megengedték az embernek, hogy megőrizze a jövő felé irányuló bizonyos szintű egyéni és kollektív tetterőt, mind összedőltek. S bukásukkal magukkal vittek milliónyi kiábrándult fiatalt.”

    Mi lenne a megoldás?

    Arra lenne szükség, hogy a gyerekek újra fel tudjanak nézni szüleikre, a felnőttekre, hiszen „csak akkor vagyunk képesek valakinek a kulturális tradícióit magunkévá tenni, ha az illetőt lelkünk mélyéből szeretjük és fel is nézünk rá”.

    A fiatalokban nagyon erős az a késztetés, hogy részei legyenek egy csoportnak, és ha nem találnak lehetőséget arra, hogy nemes ügyért szálljanak harcba, akkor könnyen fanatikus csoportok, a szervezett bűnözés, a kábítószerezés csapdájába eshetnek. Lorenz szerint az lenne ideális, ha a fiatalok anélkül, hogy a szülői kultúra minden értékét elvetnék, képesek lennének megreformálni a hagyományos magatartásformákat, azaz a fiatal egyértelműen egy régebbi kultúra új csoportjával azonosítaná magát.

    7. A dogmák hatásának növekedése

    Az emberi értékek hanyatlásával, a szépre és a jóra való fogékonyság csökkenésével egy újabb veszélyforrás bukkan fel, ugyanis az emberek egyre inkább manipulálhatókká válnak. Az azonos csoportkultúrában egyesülő emberek számának növekedése, a közvéleményt befolyásoló tömegtájékoztatási technika tökéletesedése a történelem folyamán még sohasem tapasztalt mértékben vezet a nézetek uniformizálásához. Az egyéniségvesztő hatások mindazoknak kapóra jönnek, akik a fontos tömegtájékoztatási eszközöket manipulálni akarják. Akár gazdasági, akár politikai a színezet, a közvélemény-kutatások, a kifinomult reklámtechnika és az ügyesen irányított divat eszközeinek segítségével hatalmat tudnak gyakorolni az emberek felett.

    „...az emberek nagy tömegeinél az vált a magas rang jelévé, ha minden modern újításnál élen jártak... Elsősorban úgy tűnik, hogy sikerült meggyőzni a fogyasztókat, hogy a legújabb ruha, bútor, autó, mosógép, mosogatógép, televízió stb. a legnélkülözhetetlenebb... státusszimbólum.”

    Lorenz szerint a tudomány sem mentes az uralkodó gondolati „divat” hatásától.

    „Nemcsak a tudományokról alkotott közfelfogás, hanem maguk a tudósok is kétségkívül hajlanak arra, hogy azt tartsák fontosnak, amit az arctalan tömeggé degradált, a természettől elidegenedett, csak a kommersz értékekben hívő, érzelemszegény, haszonállattá tett és kulturális tradícióitól megfosztott emberiség is fontosnak tart.... A »tudományok tudománya« manapság nem a bolygónk legnagyszerűbb, legnemesebb képződményének, az emberi léleknek és szellemnek a tudománya, hanem sokkal inkább az, amely sok pénzt vagy energiát, vagy még inkább mások feletti hatalmat tud biztosítani; még akkor is, ha ez a hatalom minden nagyszerűt és szépet elpusztít.”

    8. Atomfegyverek

    Jorge Angel Livraga szerint: „Az ember számára nagyobb veszélyt jelent a materializmus, a gyávaság, a kegyetlenség és az ateizmus, mint az atomsugárzás.”

    Lorenz is így gondolja. A nyolc „halálos bűn” közül ez az, ami a legkönnyebben közömbösíthető, „elegendő” lenne, ha nem gyártanánk és nem helyeznénk működésbe atomfegyvereket.

    Az atomfegyverek és egy esetleges atomháború állandó fenyegetésének azonban van egy közvetett negatív hatása, ez az úgynevezett „világvége” hangulat, amely a kívánságok azonnali kielégítésére sarkall, és felelőtlen tetteket szül.

    Milyen lesz a jövő?

    „Az ifjúságba kell vetnünk reményeinket.”

    Ha ugyanezen az úton haladunk tovább, és nincs gyors, kollektív irányváltás, akkor minden megtörténhet: éghajlatváltozás, áradások, az őserdők pusztulása, elsivatagosodás, globális felmelegedés, stb. Lorenz könyvének megjelenése óta sajnos ezen jelenségek jó része már valóság, elismert tény.

    Miben látja a megoldást Konrad Lorenz?

    Ha úrrá akarunk lenni a világot fenyegető veszélyeken, akkor először is az emberen kell változtatni.

    „Ahhoz, hogy minden veszélyt felismerjünk, önmagában a józan emberi ész is elegendő, de azt hiszem, hogy manapság ebből nagy a hiány, mégpedig azért, mert az emberek mindenben kételkednek, és úgy gondolják, hogy nincsenek már a világon igazi értékek. Ez pedig tévedés!” Arra van szükség, hogy felülvizsgáljuk, hogy eddig mit tartottunk értéknek. Vissza kell helyezni a valódi emberi értékeket az őket megillető magas helyre, a pénz, a gazdasági előny ellenében.

    Arra van szükség, hogy önmagunkat újra a Természet részének tekintsük, és felismerjük, hogy nem tehetjük úgy tönkre, hogy közben ne okoznánk nagyobb kárt saját magunknak. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy mit veszíthetünk.

    Arra van szükség, hogy megértsük: tetteinkkel valamennyien felelősek vagyunk az emberiség és Földünk soráért. Arra van szükség, hogy a kényelem nyújtotta élvezet helyett, ami elpuhít és rabszolgaságba sodor, újra értékelni tudjuk a kemény munkát, amellyel elérhetjük hosszabb távú céljainkat. Arra van szükség, hogy felismerjük a hagyományokban rejlő erőt anélkül, hogy elutasítanánk az újat.

    Arra van szükség, hogy a fiatalokban újra fel tudjuk ébreszteni a szépségre, harmóniára való fogékonyságot, hogy képesek legyenek megkülönböztetni a jót a rossztól, a szépséget a diszharmóniától. „Az embereknek tudniuk kell, milyen szép az erdő, milyen szép a tenger és minden érintetlen táj, az egész természet. A gyerekekkel már igen korán meg kell ismertetni a természetet, az állatokat... Minden azon múlik, hogy az emberek egyáltalán fogékonyak legyenek a szépre. A zenei érzék gyakran együtt jár a természeti szépségek iránti érzékkel.... fontosnak tartom, hogy már a legfiatalabbaknak megmutassuk, mi a szép és csodálatra méltó és ezzel megakadályozzuk, hogy elmenjenek az értékek mellett.”

    A megoldás, a válasz a nevelés: felszínre kell hozni és meg kell mutatni az értékeket, hogy a lélekben felébredhessen a szépségre, jóságra, igazságosságra való fogékonyság és igény. Világunk bajainak ismerete tartsa ébren figyelmünket és gyorsítsa meg a tetteinket. Ne higgyünk a rendszereknek, akár hatalmasak, akár éppen összeomlóak – üzeni Lorenz –, a világ épp annyira fog javulni, amennyire az ember javul.


    Felhasznált irodalom
    Festetics Antal: Konrad Lorenz világa. TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest, 2005.
    „Mentsétek meg a reményt!” – beszélgetések Kurt Mündllel. Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2006.
    Konrad Lorenz: Salamon király gyűrűje. Katalizátor Iroda, Budapest, 1993.
    Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. Budapest, 2002.
    Jorge Angel Livraga: Meg kell őriznünk a természet és az ember tisztaságát.