Volt egyszer egy rövid korszak az emberiség, különösen a fejlett társadalmak történetében, mikor minden korábbinál ellentmondásosabb viszonya volt a halálhoz. Az iszonyat különös élvezetével szemlélte mások szenvedéseit híradásokból és túlélőshow-kban, miközben irtózott a nehéz munkától, napjait irodaszékekben, estéit kanapékomfortban töltötte. Közben az akciófilmeket nézve nevetett a mellékszereplők megölésének komikus ábrázolásán, de saját elmúlására még gondolni sem mert, és a családokban tabuként kezelték a vég szükségszerű eljövetelét.
Csak remélhetjük, hogy az utánunk érkezők így, az akkori közelmúlt rövid érájaként emlékeznek majd a mi paradox jelenünkre. A 21. század első évtizedeire mintha meghasadt volna a tudatunk, és egy testben két lélek élne: az egyik aktív, de csak a külvilágra figyel, a másik tompán rostokol félelmei börtönében. Az egyik énünk úgy fogyasztja az erőszakos tartalmakat, mintha cukorka lenne, a másik énünk kiszalad a világból, ha a legkisebb szenvedés is fenyegeti. És mintha kettejük közt rég megszakadt volna a kommunikáció: úgy próbálunk teljes életet élni, hogy elhessegetjük a majdani elmúlás tényét.
A filozófia azonban évezredek óta fontos témának tartja a halált, mintha a bölcsesség szeretete, és életmódként alkalmazása elképzelhetetlen volna anélkül, hogy megbarátkozzunk halandó mivoltunkkal. Hogyan is élhetne teljes életet az, aki az élet egyik legfontosabb jellemzőjéről nem hajlandó tudomást venni? Hogyan válhat felnőtté bárki, aki nem képes elsiratni gyermekkorát? Hogyan változhatnánk, fejlődhetnénk, ha a megkövesedett, idejétmúlt tulajdonságainknak nincsen merszünk búcsút inteni?
Mindnyájunkkal megesik, hogy ragaszkodunk valamihez, ami már a miénk, még ha tudjuk is, hogy ideje volna megválnunk tőle, hiszen nagy bátorságot igényel elhagyni a biztos múltat az ismeretlen jövőért. De lehetséges-e másképpen aktív életet élni? Megragadni a lehetőségeinket, legyenek azok körülményeink vagy adottságaink, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki mindennapjainkból? Ha elképzelünk egy skálát, egyik végén a léttel, a másikon annak ellentétével, hová helyeznénk magunkat?
Minél kevésbé élünk olyan életet, amelyre képességeink, álmaink, lehetőségeink sarkallnának, annál inkább a nemlét felé közeledünk ezen a skálán. Különös módon, ha rettegünk az elmúlástól – ami kicsiben maga a változás, például előnytelen tulajdonságaink elhagyása –, és emiatt bénultak vagyunk és kerülünk bármely kockázatvállalást, azzal valójában mintha sürgetnénk a halált, hiszen szinte már „éljük” is.
November a halottak napjával veszi kezdetét, amikor rendszerint gyertyát gyújtunk, és elhunyt szeretteinkre emlékezünk. Olyan időszak előtt állunk, amikor egyre hosszabb lesz a sötétség, és ritka kinccsé válik a fény. Begubódzunk, szobánk csendjére vágyunk, de mindeközben nem kell hogy átadjuk magunkat a kedvtelenségnek, tétlenségnek, szorongásnak és más testi-lelki passzivitásba sodró, rossz érzésnek. Mit tehetünk ellene?
Miért ne próbálhatnánk meg kicsit másként tekinteni az elmúlásra? Valamennyi kultúra, Kelettől Nyugatig jól tudta, hogy a halál a természet örök körforgásának része – bármi, ami elhullik, új élet kibontakozására ad lehetőséget. Éppígy veheti át lustaságunk helyét a szorgalom, tudatlanságunkét a tudás, modortalanságunkét az udvariasság stb. És amikor nagyon szeretnénk jártasságot szerezni valamiben, és sikerül is nagyobb ügyességre szert tennünk – közben nem mi magunk öltük-e ki elménkből a kételyt, győztük le a fáradtságot, haladtuk meg a tétlenséget?
Miért ne gyújthatnánk meg egy új gyertyát, vagy csak képzelhetnénk el egy lángot, amely eltökéltségünket jelképezi, hogy már ma olyan életet fogunk élni, amilyet valójában szeretnénk! Miért ne döntenénk úgy, hogy átmegyünk egy kis halálon, amikor olyan tulajdonságoknak intünk búcsút – és ha kell, gyászolunk el –, amelyek gúzsba kötnek, és visszatartanak bennünket az élet kihívásaitól! Bárki egyesítheti erőit, legjobb tulajdonságait, hogy ezáltal visszahódítsa félelmek ostromolta lelki erejét. Feltehetjük tehát magunknak a kérdést: mi érett meg a halálra, a változásra bennünk? Ez a bátor viszonyulás kiút korunk ellentmondásos, változáskerülő jelenéből. És ha kitartunk, olyan út, amely saját megújult jövőnkbe vezet.
Képek forrása: flickr