Ma, amikor az emberi kapcsolatok is válságba kerültek, és egyre többen a mesterséges intelligenciával való beszélgetésben találják meg a kapcsolódás lehetőségét, érdemes elgondolkodni a barátság kérdéskörén. Természetesen nem szeretnénk szembeállítani a különböző megközelítéseket, hiszen minden ember és irányzat a saját emberképéből, igényeiből és tapasztalataiból indul ki. Idealista filozófiai iskolaként a filozófiai barátságot tekintjük célunknak, és elsősorban azt keressük, hogyan tudjuk ezt megvalósítani.

Az emberi kapcsolatok, és azon belül a barátság régóta foglalkoztatja a filozófusokat. A téma talán legismertebb és legteljesebb kifejtését Senecánál találjuk, aki több helyütt is ír erről az Erkölcsi levelekben. Seneca a sztoikus filozófia mestere, de más ókori szerzőknél is fontos szerepet kap a barátság erénye: például Arisztotelésznél a Nikomakhoszi etikában, Platón Lüszisz című párbeszédében, valamint Plutarkhosz és Epikurosz tanításaiban.

De miért is van szükségünk barátokra? Seneca többek között kiemeli, hogy bár a barátok természetes módon sok mindenben támogatják egymást, a barátság lényege mégsem az, hogy valakinek a támogatására számítunk. A barátság nem alapulhat számításon. Nem azért kellenek a jó barátok, mert szükségünk van valakinek a lelki vagy anyagi támogatására, és főleg nem – modern szavakkal élve – a kapcsolati tőkéjére. Ezek is fontosak, persze, de az igaz barátság ennél jóval több és értékesebb: nem szabad aprópénzre váltani.

 

Ma, ha valakire azt mondják, hogy idealista, sokan még mindig arra gondolnak, hogy egy álmodozó, valóságtól elrugaszkodott célokért küzdő emberről van szó. A fogalmat a fiatalsággal, tapasztalatlansággal is kapcsolatba hozzák. A köztudatban ennek ellentéte pedig a felnőtt, gyakorlatias ember, aki két lábbal áll a földön, aki komoly, megvalósítható célokat tűz ki magának, és tudja, hogyan lehet ezeket elérni.

Filozófiai értelemben az idealista olyasvalakit jelent, aki képes megragadni a magasabb eszményeket, képes megérteni a mélyebb összefüggéseket és megfogalmazni a miérteket. Ahogyan a költő képes nem hétköznapi gondolatokat és érzéseket szavakba önteni, úgy képes az idealista gondolkodó megragadni a dolgok lényegét és végső célját, és mindezt érthető, megvalósítható formában közvetíteni. Az idealista olyan emberképet testesít meg, akinek a feje az égben van, de két lábbal áll a földön, és tetteivel összeköti ezt a két dimenziót.

Hogyan képes erre? Ezt egy szellemi gyakorlat teszi lehetővé, amelyet évezredek óta javasolnak minden filozófusnak: méghozzá a hétköznapi tudatállapotból való rendszeres kiemelkedést, az elmélyült kutatást és gondolkodást. A pontos megfigyelések, az összefüggések felfedezése és a fejlett képzelet segít abban, hogy meglássa, milyen jó ügyet szolgál az a valami, amiért lelkesedik. A valódi idealizmus alapja a platóni ideatanig vezethető vissza, ahol a négy legfőbb idea: a jó, a szép, az igaz és az igazságos.
 

Platón a barlanghasonlat magyarázatában összehasonlítja a szemet a lélekkel. Ha a szem arra irányul, amit a nap megvilágít, jól lát. Hasonlóképpen, ha a lélek arra irányul, amit az igazság világít meg, megismeri és tisztán fogja látni. Nem tapogatózik a sötétben, miközben a múló, folyton változó vélemények világában bolyong. A történések mélyebb okait keresi. Ennek megfelelően, ha a figyelmünket többnyire a külső ingerek kötik le, kevesebbet fogunk a dolgok mélyére nézni, hogy az eredetüket és az értelmüket kutassuk.

Ilyenkor ösztönösen követjük az impulzusokat, amelyek magukkal ragadnak, és sokszor csak később jutunk belátásra azzal kapcsolatban, hogy vajon tényleg szükségünk van-e ezekre az élettapasztalatokra. Mert ha nem tudjuk, honnan jön a fény, akkor a félhomályban szinte minden egyformán jónak vagy rossznak tűnhet. Ez esetben nem olyannak fogjuk látni a bennünket körülvevő világot, mint amilyen, hanem az árnyékuk alapján fogunk ítéletet alkotni.

Így időnként „rózsaszínben látjuk a világot”, a valóságot megszépítve, beleképzelve vágyaink álmát. És lehetünk ezzel fordítva is: előfordul, hogy sötétebben látjuk a helyzetet, vagy rosszabb színben tűnik fel valaki előttünk, mint amilyennek később megismerjük. Ez azért lehetséges, mert a lelki életünk egén jönnek-mennek a felhők, néha beborul, amikor is lehangolódunk és borúlátón tekintünk a helyzetre. Később, ha eloszlanak a felhők, jobb lesz a hangulatunk is, és ugyanaz már nem is tűnik annyira nehéznek vagy rossznak. De mi lesz, ha lemegy a nap, és mi ismét sötétebben látjuk majd a világot?!