Kulturális Hírlevél 47. szám
2006. július-augusztus

TARTALOM

• Előhang – Mennyit ér az élet?

• Egyiptom szent földjén

• Ajánló – Az Új Akropolisz a Sziget Fesztiválon

• A filozófia mint életforma

• Nyári programjaink

• Információk

Mennyit ér az élet?

Nehéz a címben feltett kérdésre válaszolni, amikor annyi ember hal meg nap mint nap. Betegségek, balesetek, háborúk és polgárháborúk, terrortámadások és bűncselekmények, a halál leggyakrabban látott arcai.

Mennyit ér az embernek a saját élete?
Ez attól függ, hogy ki mire tartja magát, illetve az életkörülményeitől. Az egoista számára az élet felbecsülhetetlenül drága, éppen ezért kész bármit megadni érte. A gyenge és bizonytalan embernek az élet nehezen elviselhető teher, és a fizikai test megóvásának alapösztöne ellenére sokszor inkább elhagyná ezt a világot. A fiatalok az életet csak évek egymásutániságának látják, amelyben valamilyen módon majd csak boldogok lesznek. Az öregeknek az élet értéke percekben mérhető, a napok értéke egyre nő, hiszen egyre közelebb kerülnek a halálhoz. A beteg embernek az élet fájdalom és keveset ér. A boldogtalan ember számára az élet értéktelen kínszenvedés. Annak, aki szerencsésnek érzi magát, az élet kincs.

Mennyit ér a mások élete?
Ez annyi mindentől függ, de mindenekelőtt attól, hogy milyen mércével mérjük. Annak, aki hidegvérrel öl (hogyha egyáltalán létezhet hidegség a szíve mélyén) egy ember nem több egy tárgynál, amelytől meg kell szabadulnia. Annak, aki olyan ügy miatt hal meg, amit igaznak tart, az élet a legtöbb, amit feláldozhat saját létének igazolására.
Annak ellenére, hogy milyen sokat papolnak az egyenlőségről vagy arról, hogy nem fontosak a szociális, etnikai, vallási, nemi vagy akár nemzeti különbségek, az ember életének értéke mégis attól függ, hogy kiről van szó. Még mindig „osztályozzuk” az embereket, és egyeseket megölni nem ugyanannyira súlyos, mint másokat.
A merényletekről, mészárlásokról, véres zavargásokról, polgárháborúkról, meghurcoltatásokról szóló hírek elszaporodása miatt már nem érezzük valóságosnak ezeket az eseményeket. Végül már csak úgy tekintünk rájuk, mint valami fikcióra. Hétköznapivá váltak a gyilkosságokról és halálról szóló hírek. Sajnos alig figyelünk oda az ilyen szörnyűségekre. Vagy pedig úgy gondoljuk, még ha nem is mondjuk ki hangosan: olyan messze van ez tőlem, miért foglalkoznék vele.
Már egy kis pénzért is ölnek. A számlát fegyverrel egyenlítik ki, hiszen már nem tudják megbeszélni a nézeteltéréseket. Nem egy háború miatt válnak ellenségekké az emberek, hanem éppen ellenkezőleg: a legkisebb véleménykülönbség is háborúba torkollik, ami már feljogosít a gyilkolásra. A gazdagság adta presztízsért az emberek a legkegyetlenebb tettekre képesek, amelyeket ennek a név és alak nélküli istenségnek a nevében követnek el, aki csak a bankjegyeken létezik.

Mennyi az élet értéke?
Miközben az emberek szenvedélyesen védik az élethez való jogot, az abortuszhoz és az eutanáziához való jogot nem támogatják. Mindenáron élni kell, hogy aztán bármilyen okból meg lehessen halni. Hogyan lehet az életnek ezt a fajta tiszteletét összeegyeztetni a mindennapok valóságával? Hogyan lehetne elérni, hogy az életnek valóban legyen értéke, és az ne csak irodalmi fikció vagy néhányak álma legyen?
Az emberiség hosszú – vagy rövid, attól függően, honnan nézzük – történetében számtalan merényletet követtek el az élettel szemben. Ennek ellenére ezt a történelmet az élők írták, azok, akik értékessé tették létüket azáltal, hogy a legmélyebb névtelenségből, de a méltóság oltárától elindulva haladtak előre.
Mennyi az élet értéke? Nem lenne itt az ideje annak, hogy újra megbecsüljük és mélyebb értelmet tulajdonítsunk neki, mint hogy pusztán egy villanás legyen a világ színpadán? És mindenekelőtt tennünk kell valamit azért, hogy mindenki arra legyen büszke, hogy életének napjait hasznosan és cselekvően töltötte. Eggyel több álom? Lehet, de rajtunk, embereken múlik, hogy valóra váltsuk.

Kedves Olvasóink!
Ha értékesnek látjuk az életet, értéket tudunk vinni bármelyik órájába, akkor is, amikor éppen a jóleső szabadidőt élvezzük. Ezért kívül-belül üdítő, töltődést adó nyári pihenést (és néha egy kis szellőt meg lágy esőt) kívánunk!

Egyiptom szent földjén

Az ókori egyiptomiak rajongtak hazájukért, a „szeretett föld”-ért, nem kívánkoztak el onnan, és nem akartak máshol meghalni. Számukra az ország nem pusztán egy földdarabnak számított, amelyen többi honfitársukkal együtt élhettek: Egyiptom szent föld volt, az ég és föld, élet és halál találkozási pontja.
Az egyiptomi ember világképét nehezen érthetjük meg mai gondolkodási formáinkból kiindulva. Ő benne él a világban, egynek érzi magát vele, és felismeri, hogy annak egyszerre része és alkotója. Számára mindennek jelentése van: egy tehén, egy krokodil vagy egy kígyó nem pusztán oktalan állatok, hanem a természet láthatatlan, szent törvényét tükröző és közvetítő lények, csakúgy, mint maga az ember. Az Egyiptomból ránk maradt írásokban szimbólumok gazdag világa nyílik meg előttünk. Ezek megértéséhez fokozatosan meg kell tanulnunk érteni a szimbólumok sajátos nyelvén, ki kell bontakoztatnunk magunkban az intuíciót, és így képesek leszünk a jelenségek mögé látni. Az egyiptomiak a szimbolikus gondolkodásból kiindulva néznek a világra, és mindig igyekeznek megérteni az okot, amelyből az származik. Számukra semmi sincs ok nélkül, így az ember sem alkothat semmit ok nélkül. Az egyiptomi eszmény szerint az emberi alkotásoknak egyrészt a gyakorlati életben jól használhatónak, másrészt mindenképpen szimbolikusnak is kell lenniük.

A szent tér
A szimbolikus gondolkodásmód helyszíne a tér, amelyben élünk: a természet és az ember alkotta világ. A ránk maradt egyiptomi alkotások szinte mindegyike valamilyen szentséghez kötődik: templomok, sírok, szobrok, sztélék mesélnek erről az emberit az ember felettivel összekötő kapocsról. Természetesen nem véletlenszerű, hogy hol jelölik ki a szent tér pontjait. Egy különös fajta földrajz, a „szent” földrajz születik meg annak szándékával, hogy kivetítse a földre és alkalmazza az emberi világban a kozmikus elemeket. Az egyiptomi hagyományban a szent földrajz megalkotója Szesat istennő, akitől minden szent alkotás származik. Szimbóluma a hét szirmú, félkör alakú virág, amely az istennő által az építészetben használt hat irányt jeleníti meg: fent, lent, észak, dél, kelet, nyugat, illetve a spirál. A spirál ugyanis egyesíti a többi irányt és élettel telíti azokat. Szesat ritmust hoz létre az anyagi világban, a szentséget a megfelelő formával ruházza fel. Ehhez azonban még valami szükséges: a világegyetem törvénye, Maat, hiszen ennek szellemében történik minden.
Világunkban minden kettősségekben nyilvánul meg, például fény nélkül nincs árnyék és fordítva. Ha bármelyiket figyelmen kívül hagyjuk, túlzásba esünk. Az egyiptomiak számára a kettősségek olyanok, mint egy mérleg két serpenyője. Élet és halál, kelet és nyugat, fény és sötétség folyamatosan váltakoznak. Sohasem lesz abszolút egyensúly. Szemléletük szerint az ellentéteket egyesíteni kell, vagyis meg kell haladni őket. Ezt példázza az ország két részének, Felső-Egyiptomnak és Alsó-Egyiptomnak az egyesítése is. A két rész két külön világot és országot alkotott: az egyik mocsaras, vizes, lapos, a másik hegyes, sivatagos, köves. A hagyomány szerint a történelmi korban Ménész király végezte el elsőnek a két teljesen különböző résznek az összhangba rendezését, és az utána következő uralkodóknak újra és újra véghez kellett vinniük a konkrét és egyben szimbolikus egyesítést.
Maga a fáraó is az egyesítés szimbóluma: egyesítette magában a földet és az eget. Annak az emberi világnak a megtestesítője, amely ugyancsak kettős, mint a fa, amelynek gyökere a földből kap erőt, ágai pedig az égből táplálkoznak. Az ember is egyszerre kapja táplálékát a földtől és az égtől, a levegőtől. Mind a kettőnek helye van az életünkben, de lélegzés nélkül hamarabb meghalnánk.
Az egység egyik szimbóluma a szema-taui, a két ország egyesítése. Ebben két isten a Felső- és Alsó-Egyiptomot szimbolizáló két virágot köti össze. Az egész szimbólum pedig a tüdőt és a gégecsövet ábrázolja. A tüdő a két országot átható életleheletet és véráramlást jelképezi. Ha nem tudunk lélegezni, gyorsan meghalunk. Ha az országot nem járja át az élet, az igazság, az egészség, akkor elpusztul. Ennek az áramlásnak a lehetővé tétele, az éltetés, a rendbehozatal és megújítás volt az uralkodó fő feladata. A királynak mindennap rendet kellett teremtenie saját magában is, hogy elvégezhesse az egyesítés feladatát. Ennek a szimbóluma a dzsed-oszlop felállítása, vagyis a belső és a külső harmónia létrehozására irányuló igyekezet volt. Politikai szinten a fáraók ábrázolásain látható kampó és ostor az egység megteremtésének eszközei. Az egyikkel jutalmaz, a másikkal büntet. Szeretet és harc, kedvesség és szigor – bármelyik is kerül túlsúlyba, az országban zűrzavar fog uralkodni. Az állandó dicséret elpuhulttá, az állandó büntetés félénkké és agresszívvá tesz. A királynak magában kell egyesíteni mindezen kettősségeket, és ezt kell továbbadnia az alattvalóknak is, hiszen ő az élő Isten, Egyiptom megtestesítője.

A Nílus
Egyiptom szent földrajzát nem képzelhetjük el a Nílus nélkül, amely az egyiptomiak számára több mint víz, több mint a benne úszó halak vagy vízilovak, mint közlekedési útvonal. Élőlény, amely nagyságával fizikai, érzelmi és szellemi szinten is erőt ad. Úgy tartották, hogy a földi Nílus az égi Nílusnak a földi mása. Azon halad a Napbárka, Ré bárkája, az ember életfeladatának a mintaképe, amely áthajózik a vészterhes, sötét vizeken és végül révbe ér.
A nagy folyó szétválaszt és összeköt. Elválasztja a keleti és a nyugati partot, míg észak-déli irányban összeköti a forrást a tengerrel. Ezért az egyiptomiak Hápinak, az egyik fordítása szerint boldogságnak nevezték a Nílust. Hápi a mítosz szerint a kataraktákban lakik egy barlangban, és onnan önti a Nílus vizét két korsóból. Hermafrodita, azaz női és férfi jellemzőket egyaránt viselő isten, aki ezzel azt is kifejezésre juttatja, hogy a nagy folyó egyszerre anyja (táplálója) és apja (megtermékenyítője) az országnak. A Nílus áradásának hírét Egyiptom déli határáról futárok vitték észak felé. A völgy több pontján ún. nilométerekkel mérték a vízszint magasságát, és a papok már az áradás kezdetén meg tudták becsülni, hogy milyen magas lesz az ár. Az emberek a folyóparton állva nézték a vízszint emelkedését és amuletteket dobáltak a vízbe, így köszöntve a folyó istenét. Az áradás nemcsak az új kenyeret jelentette, hanem szimbolikusan a megújulás, az újjászületés ígéretét hordozta. A Nílus adta az életet, egyrészt mindennapi szinten, másrészt kozmikus szinten is. Mindig megújuló és újjászülető jelenségként Ozirisz megtestesülését látták benne: legalacsonyabb állása Ozirisz halálára utalt, míg az áradás az Isten – a termékenység és a természet – feltámadását hirdette.

A szent idő és az ünnepek
Egyiptom szent alkotásait a természet ritmusai szerint alkották meg, hiszen ismerték és követték a természeti ciklusok rendjét. Az időbeli ritmust az ünnepek egymásutánja adta meg. Mai szemünkkel meglepően soknak tűnő, szám szerint 105 ünnepnapot tartottak egy esztendőben: naptári, gazdálkodási, vallási, nemzeti vagy helyi, uralkodói és temetési ünnepeket. Vigadtak, táncoltak, de ez a vigalom nem közönséges mulatozás volt, hanem szent tett: megújították az egyezséget az istenek és az emberek között.
Minden szent tér két tengely körül épül fel: a függőleges (ég és föld) és a vízszintes (élet és halál) tengely köré szerveződik. Ahol a két tengely metszi egymást, ott alakul ki a szent tér, és egyben ez az ünnep ideje is, az élet, a harmónia valósága. Az egyiptomiak tudatában voltak ennek a valóságnak, és ezért voltak képesek ünnepeiket mélyen, intenzíven átélni. A szent időben az ember dimenziót vált, megszűnik számára a hétköznapi, profán idő, és visszarepül a keletkezés idejébe, azonosulhat az ősi tettel, a világ megalkotásával. Az ember feladata így a régi, az első tett ismétlése, vagyis valamilyen formában a világ megalkotása, helyesebben szólva újrateremtése. Így például az évenkénti áradás ünnepén a folyó elöntötte az emberek házait, de örömmel fogadták, mert megújíthatták a régi formákat.
Az egyik legnagyobb ünnepet, a Nílus- vagy Örömünnepet július 19-én tartották. Ekkor „szertartásosan mosdottak az egész országban a Magas Nílus kezdetének vizében, amely – ahogy mondják – az új áradásból jön. Minden isten és istennő, hasonlóképpen minden ember ünnepelt.” Ezen a napon megtörtént a Neheb-kau, vagyis a különleges áldozat, amelynek szó szerinti jelentése: „ellátni a lelket”. Eljött Hápi, és meghozta az élet és a föld megújítását. A király táncot járt Hathor dendarai szobra előtt, és egy pohár bort ajánlott fel az istennek.
Voltak olyan ünnepek is, amelyeket nem évente, hanem jóval ritkábban tartottak meg, mint például a Szed-ünnepet. Általában az uralkodó trónra lépésének 30. évfordulóján zajlott, majd az első 30 év után háromévenként. Ekkor a fáraónak meg kellett újítani az erejét, újra harmóniát kellett teremtenie önmaga és a világegyetem között. Általában az újév napján, látványos felvonulással kezdődött meg. A király áldozatot mutatott be a Hóruszt saját tejével, a halhatatlanság tejével tápláló Szesatnak. Meg kellett mutatnia az erejét: különféle rituális tárgyakkal a kezében körbe kellett futnia egy mezőt. Majd a papok bevezették a két palotába, ahol megkapta Alsó- és Felső-Egyiptom koronáját, így rituálisan megújították a koronázási szertartást is. Későbbi korokban a fáraó négy nyílvesszőt lőtt ki a négy égtáj felé, hogy elűzze az ellenséget és újra megalkossa a szent teret.

Élet és halál
A leggyakoribb vélekedés az egyiptomi ember életszemléletéről az, hogy élete a halál jegyében telt. A halálnak építettek, a halállal foglalkoztak, amikor csak lehetett. Tanúk erre a ránk maradt sírok, sírmellékletek, a számtalan halotti szöveg, stb. Ezért az európai ember, aki fél a halállal való foglalkozástól, valamiféle szomorúságérzetet társít ehhez a világhoz. Azonban az általános felfogással ellentétben az egyiptomiak nem a halálnak éltek, társadalmuk nem volt halálváró. Úgy gondolták, hogy élet és halál az egy Élet, a közös Valóság két oldala, emiatt nem zárhatják ki az életükből egyiket sem. Bármelyik irányba mozdul is el az ember, túlzásba esik, így diszharmóniát teremt. Márpedig a szent tér és idő csak ott jön létre, ahol harmónia van.
Az, hogy a halál mennyire nem egy végleges, befejezett elmúlás volt a szemükben, azokból az eufemizmusokból is látszik, amelyeket elhunytjaik megnevezésére használtak. Akinek véget ért az élete, az „megtért a túlsó partra” vagy a „nyugati hegyek közé”. Igaz Hangú lett, vagy éppen „eltávozott”, esetleg „felszállt az örökfényű (vagy pusztulást nem ismerő) csillagok közé”. Úgy gondolták, hogy az élet a halálunk után egy másik, a jelenleginél finomabb síkon folytatódik, de a két világ között van egy nehéz átmenet, a köztes lét, amely már nem az egyik és még nem a másik, és ennek a szimbóluma a Níluson való áthaladás a keleti partról a nyugatira. Igyekeztek felkészülni a nagy utazásra, amely sokkal több annál, mint hogy hajóval átmegyünk az egyik partról a másikra. Az emberek egész élete felkészülés volt: mindennap átélhették a halált, hiszen mindennap találkoztak a változással. Ami elmúlt, az mindig más, mint a jövő. A jelen pedig átmenet a múlt és a jövő között, a változás, az átalakulás helye. Minden jelen pillanat egy kis utazás az ember saját keleti partjáról a nyugati partjára. Ennek jegyében szemléletük szerint intenzíven, kalandként kell élni a földön is minden pillanatot, mivel elfogadják, hogy a földi Egyiptom az égi Egyiptom tükörképe.
Az egyiptomiak tehát szerették az Életet, szerették a földjüket, amely minden szinten gondoskodott róluk, lehetővé téve, hogy zavartalanul átjuthassanak a nyugati partjukra nap mint nap, illetve földi életük végén, ahol találkozhattak a szent idővel, a dimenziók egyesülésével, és ahol visszatérhettek az Apa-Anyához, az őskezdethez, Egyiptom ősi, igazi földjére.

AJÁNLÓ

Újra a Szigeten!

Akció és hősiesség régen és ma: legyél te is filozófus!
Feltetted már azt a kérdést, hogy miért élsz, honnan jöttél, és mi a célod? Minden korban éltek olyan tanítók, mesterek - mint például Platón, Konfuciusz, Buddha, Marcus Aurelius – akik útbaigazítást és követhető mintát tudtak adni. Keressük együtt gondolataik erejét! Meg akarod ismerni rejtett képességeidet? Kíváncsi vagy az élet valódi kihívásaira? Kerekasztal-beszélgetéseink, filozófiai-önismereti kvízeink és egész héten át tartó interakív játékaink neked is segíthetnek ebben.

A Sziget Fesztiválon harmadik alkalommal részt vevő egyesületünk a Civil Sziget utcájában várja a látogatókat!

A FILOZÓFIA MINT ÉLETFORMA

A TUDAT: SZEMÉLYISÉGÜNK NAPJA

A tudat lényünk központja, minden érzelmi és mentális tevékenységünk nélkülözhetetlen viszonyítási pontja. A tudat pont és egyben tengely is, segítségével elkerülhető, hogy a külső ingerek hatására szétszórttá váljunk.
A tudat az a gyújtópont, amely megvilágítja a figyelmet. Ebben az értelemben hasonlít bolygórendszerünk Napjára, amely összehangolja a körülötte keringő égitestek mozgását. Pályáik kör, illetve ellipszis alakúak, és ugyan lehet, hogy gyújtópontjuk nem közvetlenül a geometriai középpontban helyezkedik el, mégis kétségtelen, hogy az egész rendszerben a Nap az élet alapja – a fizikai szinttől egészen a szellemiig.
Az emberi tudat hasonlóképpen működik: magában foglal minden kifejezési lehetőséget, és itt nem csupán a lelkiekre gondolunk. Az összpontosítás az a képesség, ami lehetővé teszi, hogy cselekedeteink közben mindvégig tudatában vagyunk a központunknak.
A központ pedig fénylő pontként mutatja az utat. Azonban csak úgy érhetjük el, ha egyenes – azaz igazságos és becsületes – úton járunk.

NYÁRI PROGRAMJAINK

BUDAPEST
Helyszín:

A MESEHÁZ ELŐADÁSAI

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten:  1085 Budapest, Rigó u. 6–8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756, e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
• Győrött:  9021 Győr, Árpád út 9. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 311-727, e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
• Pécsett:  7621 Pécs, Felsőmalom u. 25. II/1. Telefon: (72) 777-779, e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
• Szegeden:  6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183, e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
• Székesfehérváron: (20) 353-1466, e-mail: szfvar[kukac]ujakropolisz.hu (szfvar[at]ujakropolisz[dot]hu)