2009. január

Csillag az égen

Téli éjszakákon csodálatos látványt nyújt a tiszta ég. Alkonyat után a kék minden árnyalatában úszó égbolton tisztán tündököl az Esthajnalcsillag, a Vénusz bolygó. Ilyenkor az éles szeműek próbára tehetik látásukat, hogy vajon ötágú csillagnak látják-e a szépséges bolygót. Azt tanították az ókori filozófusok, hogy ő a Föld idősebb testvére, mert míg a Föld csak négy elemmel bír, a Vénusz már az ötödik elem háza. Ezért is a kockába, az anyagba zárt ember szellemiségének ébresztőjét látták benne. Platón az egyik isteni „megszállottság” ihletőjének tartotta a minden reggel megújuló, soha sem öregedő Aphroditét, a szerelem istennőjét, aki istent farag az emberből. Ahogyan ez a szeretet egyre inkább nemesedik, egyre nagyobbra is nő, amíg végül ez a belső tűz a bölcsesség szerelmesévé, filo-szophosszá alakítja az embert. Az ókorban nem véletlenül hívták Lucifernek, fényhordozónak is a bolygót.

Amikor fölnézünk az égre, nemcsak egy fénylő pontot látunk: az emberi mivoltunkra emlékeztető felhívást hallunk, hiszen a szeretet és a tudás lelkünk mezejének termékeny földje. Szinte minden értékünk belőle sarjad. De szükségünk van emlékeztetőkre, ébresztő jelekre, hogy megtarthassuk az egyensúlyt, az egyenes tartást és összekötő szerepünket az ég és a föld között.

Anyagi és szellemi szükségleteink vannak, és nem feledkezhetünk el egyikről sem. Baj van, ha az egyik vagy a másik túlsúlyba kerül. Negatívan hathat az anyagi bőség, de az anyagi szűkösség is, ugyanakkor károsítja a lelket a kézzel megfoghatatlan dolgok, az eszmék, a nagy álmok hiánya.

A nagy kérdések az emberi értékeket érintik, erkölcsösségünket és tudásunkat. Ragaszkodni kell hozzájuk, mint az égen tündöklő csillaghoz. Ő mindig ott van, akkor is, amikor a napsütésben minden más látszik, és minden más százszor fontosabbnak tűnik, csak azért, mert közelebb van, és azonnali reakciónkat igényli. Idővel ráébredünk arra, hogy a csillag a belső egünkön ragyog, és ha nem cselekszünk az ő hangtalan parancsára, veszélybe kerül emberségünk.

Ilyenkor télen az Orion csillagkép is magával ragadó. Orion az égi vándor, hiszen alacsony nyári állásából lassan magasra emelkedik, és most szinte uralja az égboltot. A csillagképet egy híres görög vadászról nevezték el. A régi történet azt meséli el, hogyan vakították meg, és hogyan nyerte vissza szeme világát: végig kellett követnie a Nap útját egészen a legtávolabbi pontig, a Napkeletig, és odaérve hajnalban bele kellett néznie az óceánból kiemelkedő Napba.

A fény elvesztésének és újbóli megtalálásának a története ez, amelyet Egyiptomban a denderai templom mennyezetén található nagy, kör alakú zodiákus is őriz. Ott Orion a két lábon járó, még útja legelején tartó Ozirisz, aki az ég középpontja felé igyekszik, ahol majd egy lábon álló lesz, azaz már nem kényszerül vissza a földi világba, a halhatatlanok mozdulatlan urává válik. Mennyire más fölnézni az égre úgy, hogy olvashatjuk benne az ember felemelkedésének a történetét: Orion a szeme fényéért indul útnak, Ozirisz a tökéletességért.

Az égitestekkel kapcsolatos mesés múltbéli hagyományok nem tudományos ismeretek a bolygók és a csillagok tőlünk ki tudja hány fényévre lévő testeinek tulajdonságairól. A történetek legtöbbször nem is róluk szólnak, hanem az égen-földön vándorló ember sorsáról. És ezen az úton, amelyet mindenképpen a születés és a halál határol, nem mindegy, tudjuk-e, hogy Úton vagyunk vagy sem. Máshogyan van az ember jelen, máshogyan osztja be energiáit, mást követel meg magától, és mást enged meg magának attól függően, hogy egy napi járást vagy egy egész évet tart a szeme előtt. És ez még inkább igaz, ha lelki és szellemi Utunkra vonatkoztatjuk.

Hosszú távon érdemes gondolkodnunk, nagy álmokat szőnünk, amelyek megvalósulásához nem elegendő csak egy nemzedék, és az Útról érdemes álmodnunk, amelynek a végigjárásához nem elegendő csak egy élet. És mondjuk halkan, de mondjuk ki a költő szavaival:
„Ragyogj, ragyogj, éjféli csillag lelkem mély egén”.

Minden kedves Olvasónknak boldog Új esztendőt, és benne a „csillagához” közelebb vivő sikeres lépéseket kívánunk!

Deák Szilvia
Az Új Akropolisz magyarországi elnöke

Filozófia mint életforma

„Megteheted, hogy új életet kezdj. Csak nézd ismét azzal a szemmel a dolgokat, amivel egyszer már helyesen megláttad őket: ebben áll az új élet.”

(Marcus Aurelius elmélkedései, VII. 2.)

Giambologna Hermész-szobrai

A németalföldi (douai) születésű Giambologna (vagy eredeti nevén: Jean Boulogne) legismertebb alkotásai azok a Hermész szobrok, amelyek két helyen is, a firenzei Bargello-ban és a bécsi Kunsthistorisches Múzeumban is láthatók. A művész 20 év alatt összesen négy verzióját készítette el ennek a műnek, amely a valaha született Hermész ábrázolások közül méltán az egyik leghíresebb. Joggal merül fel a kérdés, honnan ez a műgond, miért szánt két évtizedet az életéből a Hermész szobrokra? Hogy választ találjunk ezekre a kérdésre, tekintsük át röviden a szobrász fő műveihez vezető útját.

Giambologna, aki a mesterség alapjait hazájában sajátította el Itáliát megjárt mesterétől, Jacques Dubroeucq-től, csak 25 évesen jutott el először Rómába, ahol antik és reneszánsz kori szobrokat utánzott, továbbá a hellenisztikus szobrászat technikai sajátosságait tanulmányozta. Fordulatot akkor vett stílusfejlődése, amikor találkozott az akkor már idős Michelangelóval. A neves szobrász, a Dávid, a Piétà és számtalan ismert mű faragója ugyanis bírálatot mondott egyik modelljére, amelyet részleteiben túlságosan kidolgozott, mielőtt még a figura legfőbb mozdulatát megtalálta és megformálta volna. A bírálat mély benyomást gyakorolt rá, olyannyira, hogy attól fogva nem kezdett el kompozíciót addig, amíg előtte nem mintázott hozzá vázlatot viaszból vagy agyagból (sok ma is látható ezekből Londonban, a Victoria és Albert Múzeumban).

Róma után Firenzében felkereste a kor legnagyobb mestereit, hogy tanulmányozza műveiket és tanuljon tőlük. Szállásadója, Bernardo Vecchietti segítségével bekapcsolódott a művészeti életbe is. A gazdag kereskedő mutatta be a későbbi nagyhercegnek, Francesco de’ Medicinek, aki arra buzdította a flandriai művészt, hogy telepedjen le a városban. Az ekkor már Giovanni da Bologna néven ismert alkotót 1561-től a Mediciek havi javadalmazásban részesítették. A család megrendeléseinek többsége kisplasztikákból és bronz- valamint márványszobrokból állt. Ezek egy részét az akkor már Medici tulajdonban lévő, de korábban Pitti család által birtokolt Boboli kertbe szállították. Ekkor készült az Ókeanosz kútja vagy a márványból faragott grotticellai Vénusz is. Közben tovább finomította bronztechnikáját, és alakította ki saját, rá jellemző stílusát. Ennek a stílusnak a legfőbb forrása Michelangelo és tanítványai, Niccolo Tribolo, valamint Pierino da Vinci kései reneszánsz alkotók voltak.

Ezekben az években Giambologna tökélyre fejlesztette azt a kontraposzt technikát is, amely meghaladta a korabeli szobrászat megoldási lehetőségeit. A kontraposzt kompozíciós elv lényege, hogy az ábrázolt test ellentétes irányú, összetett mozdulataiból harmonikus egyensúlyi helyzetet alakít ki a szobrász. Nem újkeletű módszerről van szó, hiszen nemcsak a reneszánsz nagyjai (pl. Michelangelo) alkalmazták, de az ókori görögök is (pl. az athéni Akropolisznál), akiknél az álló ember szobrának egyensúlyát a függőleges tengelytől mindkét irányban elmozduló testrészek (a teherhordó láb, a törzs és a kimozduló kéz) adták. Ennek – az egyébként korántsem könnyű – technikának a jegyében készültek el a Hermész szobrok is 1580 körül, amelyek kígyózó alakjai az égő lánghoz hasonlatosak. Ezzel Giambologna új életet lehelt a szobrászatba, amely Michelangelót követően – részint Bandinelli és Cellini hatására – megkövesedett és megmerevedett.

Hermész isten, mint téma is kitűnő választás volt, hiszen kevés isten testesíthetné meg a mozgást úgy, mint ő. Maia nimfa és Zeusz gyermeke, az istenek szárnyas hírnöke ugyanis állandóan úton van (nem véletlenül tartják az utazók barátjának is), és kapcsolatot teremt a két világ, a földi és az égi között. Mozgásban pedig a szelek tartják, amelyeket Giambologna szobrán a talapzatot jelentő Zephyr (vagy Zephürosz) szimbolizál. Ily módon Hermész lába nem érinti a földet, vagyis nem érintkezik az anyagi világgal. A bronzszobron az istenség jobb mutatóujját felfelé irányítja és vezeti ezzel a tekintetet az ég, az ideák világa felé, jelezve mintegy annak fontosságát, elsődlegességét, amelynek a földi, a látható világ csupán tükörképe.

A görög mitológia szerint Hermész megkaphatta Apollón aranypálcáját is, amiért megalkotta a lírát és a furulyát. Az arany pálca, amelynek rendkívüli varázsereje volt, lett Hermész egyik kísérője és attribútuma. Ezen az ősi szimbólumon, amelyen két kígyó fonódik össze 8-as alakban és a tetején szárnyacska található, a görögök kérükeiónnak, a rómaiak, és ennek nyomán a reneszánsz korban is kaduceusznak nevezték. A bot az ellentétek egyesítését jelöli, és hogy a harmónia a középútban keresendő. És itt választ is kaphatunk arra a kérdésre, miért éppen Hermész az, akinek az ábrázolására ennyi energiát szánt Giambologna. Hermész ugyanis a reneszánsz embereszmény, a két világ, az égi és földi közötti kapocs. Képes uralni a szélsőségeket, mivel megtalálta a harmóniát. Tudását pedig nem tartja meg magának, hanem megosztja másokkal: Hermész mindig tanítja az embereket, ily módon is összekapcsolva őket az istenekkel.

Giambologna már a manierizmus korának gyermeke, bár egyes szobrai kétségkívül megidézik a klasszikus reneszánszot és annak szimmetrikus formavilágát. Munkássága jelentős hatással volt az itáliai és flandriai művészetre. Kisplasztikái hamar elterjedtek az európai reneszánsz udvarokban és műhelyekben. Stílusának térnyerését erősítette, hogy tanítványai közül jó néhányan keresett művészek lettek (közéjük tartozott Adrian de Vries, Pietro Francavilla, Hubert Gerhard és Hans Reichle). Munkássága így fontos helyet töltött be a szobrászat történetében, hidat teremtve két művészóriás, Michelangelo és Bernini, és két korszak, a reneszánsz és a barokk között. Az általa képviselt manierista stílus csak akkor szorult háttérbe, amikor a barokk meghódította Rómát.

Orbán István

Szellőztető

Egy játékos barangolásra – avagy egy barangolós játékra – hívja olvasóinkat a Szellőztető rovata.

Biztosan többen tapasztalták, hogy ha messziről jött vendégeknek mutatják be városukat, falujukat, akkor egy kicsit az idegen szemével nézve maguk is jobban felfedezik lakóhelyük szépségeit, amelyek nem is olyan rejtettek, csak éppen nem figyelünk rájuk. Játékunk célja éppen ez: észrevenni a szépet és értékest magunk körül.

Kezdjük a gondolatbeli „kirándulást” a fővárosban!

Hol áll Budapesten a képen látható szobor?

A helyes válasz megtekinthető itt.

Azt mondták... a barátságról