2009. február

Az árgyélusát!

„Nincs emberi egyenlőség. Csak emberi különbözőség van, doktor úr. De az árgyélusát – dühítette magát mesterségesen a szenvedélyes vitatkozók módjára –, mindig voltak urak, és mindig voltak szolgák.” Így tamáskodik a Nyugatban folytatásokban megjelenő Édes Annában Kosztolányi Tatárja.

„Tyű, az Árgyélusát! – adja Babits Mihály Kártyavár című regényében szereplője szájába a korholást. – A bíró vidéki, takarékossághoz szokott lelkét egészen felháborította a gondolat, hogy ennyit fizessen azért, amit húsz vasért is megtehetett volna.”

Ma talán kevésbé áll a szánk efféle „ebugattázásra” vagy „teremtettézésre” – és sajnos a rézfán is ritkán fütyülnek az angyalok –, hiszen már feledésbe merült ezeknek a szavaknak az eredeti jelentése. Az Árgyélus egy 16. századi széphistória, az Argyrus király főszereplőjének népies változata. Ükszüleink dédősei is szájról szájra adták unokáiknak ezt a széphistóriát, amely Vörösmarty Csongor és Tünde című színjátékának alapját is szolgáltatta. Árgyélus királyfi mesehős, akinek a neve annyit tesz: angyali, tündéri.

A nyelvünk változását – nem feltétlenül a fejlődését – mutatja, hogy már a 20. század első negyedének irodalmi nagyságai is aligha a tündéreket vagy az angyalokat akarták emlegetni, amikor ezekkel a szavakkal érzékeltették szereplőik pillanatnyi lelkiállapotát. A kifejezés formája és használata fennmaradt: megálljt parancsol valaminek. Itt a beszélgetés hevében vagy a történések sodrában megszólal a szereplők önérzete. A varázsmesében azonban ennél sokkal többről volt szó: Árgyélus az igazságérzetére hallgatva önmagának tanul meg parancsolni.

A legkisebb királyfi addig dörzsölgeti a szemét, míg elszáll a szeméből az álom, nehogy a cselvető Vénboszorka túljárjon az eszén. Pedig nagy ám az ereje a Vénboszorkány varázssípjának, többször is elaltatja az óvatlan, csalárdban bízó királyfit, aki nem tudja még megkülönböztetni a segítő erőket a gonoszaktól. Ezért van szüksége a próbákra. De a Tündérszép Ilonába, és így a szépségbe, jóságba és igazságba szerelmes Árgyélus lelkének erejével – amely a boszorkányénál is hatalmasabb – végül képessé válik a gonosz legyőzésére, és elnyeri a jutalmát: a boldogságot és a halhatatlanságot.

A varázsmese – az árgyélusát! – lelkierővel és derűvel ajándékozza meg mind az olvasót, mind a mesélőt, akiknek képzeletében megelevenedik a történet. A kiskirályfival vagyunk, érte izgulunk, vele kalandozunk és keresünk kihívásokat, azonosulunk a benne rejlő legjobb résszel, a hősiessel, nemessel. És a legkisebbik királyfi nem téveszti szem elől, hogy miért indult útnak. Bár útjuk során fivéreit kételyek kerítik hatalmukba, lakomába feledkeznek az Óperencián innen és túl, de Árgyélus feltartóztathatatlanul a legkisebb és legszebb királykisasszony nyomába ered, akit elrabolt a világot sötétségbe borító Boszorka – más mesékben a sárkány –, hogy visszaszerezze a fényt.

Platón azt tanította, hogy azok a jó mesék, amelyek híven írják le és ültetik el a lélekben a világ lényeinek-dolgainak igazi, legmélyebb természetét, és ezt a négy alaperény (a bölcsesség, a bátorság, az önmérséklet és az igazságosság) következetes megnyilvánításával érik el. Ezek a történetek alkalmasak arra, hogy a lelket ismerethez-önismerethez segítsék, és az élet minden szintjén alkalmazható ideákhoz vezessék. A mi Árgyélus mesénk is birtokában van ezen erényeknek, és talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt gondoljuk, a történet- és meseíró maga is próbák egész sorát állja ki, amíg mesehősét, főszereplőjét győzelemhez segíti.

Kelts életre egy mesehőst, írd meg egy hős történetét! – ezt a címet adtuk az idén 15. alkalommal meghirdetett történet- és mesepályázatunknak. A pályázati kiírással kifejezetten amatőr, rendszeresen nem publikáló szerzőket szeretnénk írásra ösztönözni: középiskolásokat és egyetemistákat, ifjú szülőket és nagyszülőket, régi tollforgatókat és új szárnypróbálgatókat. Bárkit, aki a képzelete szárnyán és íráskészsége nyomán születő munkájával kész próbára tenni írásbeli kifejezőkészségét.

Felhívásunkkal szeretnénk felkarolni, támogatni az emberi értékteremtő képességet, és közvetíteni, publikálni is fogjuk a legsikeresebb műveket. Ebben az esztendőben fordulatos küzdelmet bemutató, győzelemmel végződő történeteket vagy szerencsét próbáló, képzelt hősökről szőtt meséket várunk pályázatunkra. Célunk mindezzel az is, hogy visszanyúljunk a mese- és történetmesélés klasszikus értékeihez, mitikus gyökereihez. A téma iránt érdeklődők a mesekutatásainkban, korábbi évek győztes pályamunkáiban is elmélyedhetnek itt, hogy idén is minél többen ihletet nyerjenek, és tollat ragadjanak vagy billentyűzethez tapadjanak.

Héjja Edit

XV. Történet- és mesepályázat

A pályázatunkra kifejezetten amatőr, rendszeresen nem publikáló szerzők tollából várunk eddig még meg nem jelentetett műveket. A szerzők olyan hőstörténeteket és varázsmeséket küldjenek, amelyek az ember örök kérdéseivel foglalkoznak, és szépségük mellett nem csupán elgondolkodtatnak, hanem megoldási lehetőséget is kínálnak a mai embernek. A pályamű témája annyiban kötött, hogy kapcsolódjon a négy említett alaperényhez (bölcsesség, bátorság, józan önmérséklet, igazságosság) vagy feleljen meg V. J. Propp kutató által meghatározott varázsmesei kritériumoknak.

V. J. Propp a varázsmeséket formailag határozza meg: azokat a meséket sorolja ide, amelyekben megjelenik – ha hiányosan is – a 7 szerepkör (hős, álhős, ellenfél, segítőtársak, útnak indító, adományozó, keresett személy) és a 31 funkció (indulás, eltávozás, tilalom..., büntetés és esküvő). V. J. Propp: A mese morfológiája, Osiris-Századvég kiadó, Budapest 1995.

Értékelési szempontok:

A beküldött pályaművek elbírálásakor elsősorban a következőket vesszük figyelembe:

• Mennyire sikerült megfelelni a varázsmesék kritériumainak vagy megragadni a négy alaperény szellemiségét?

• A beadott történetben vagy mesében megjelenik-e a tökéletesedésre, tudatos harmóniára törekvő ember képe, példája?

• Az újszerű, fiatalos, újító megoldások – az írói véna gyakorlottságától függetlenül – előnyt jelentenek.

• Stíluselemek, nyelvi kifejezőkészség, igényesség, választékosság, helyesírás.

Formai követelmények, feltételek:

• Ebben az évben is legfeljebb 20 000 karakter terjedelmű pályaműveket várunk, és egy szerzőtől legfeljebb 2 történetet tudunk elfogadni. (A megadott terjedelem kb. 7 gépelt oldal, de a változó sorhosszúság miatt a karakterszámot ellenőrzi a zsűri.)

• A pályaművek megjelentetésére a jogot, valamint a honlapon megjelenő írások moderálásának jogát fenntartjuk.

Beküldési cím:

A pályázatokat 2009. február 1-jétől kezdődően a http://palyazat.ujakropolisz.hu oldalon lehet beküldeni, ahol nemcsak a legjobb pályaművek, hanem a varázsmesékkel kapcsolatos cikkek, kutatások, program- és könyvajánlók, érdekességek is megtalálhatók lesznek. A regisztráláskor kérjük megadni a pályázó jeligés nevét, e-mail címét, életkorát és értesítési telefonszámát.

Beküldési határidő:

2009. április 5.

Értékelés:

Az értékelés első körét április 6. és május 9. között tartjuk, ekkor a beérkezett pályamunkák közül kiválasztjuk a 10 legjobb alkotást, melyet május 10-től, az értékelés második körében, a http://palyazat.ujakropolisz.hu oldalon a nagyközönség is figyelemmel kísérhet. Ekkortól lehetőség nyílik a szavazásra is, és a legtöbb szavazatot kapott pályamunka nyeri el a Történet- és mesepályázat közönségdíját. A szavazatot leadó regisztrálók között a hősiességhez kapcsolódó könyveket sorsolunk ki.

Eredményhirdetés:

Időpont: 2009. június 13. szombat 16 óra

Helyszín: Az Új Akropolisz Központja, Budapest, VIII. kerület Rigó u. 6-8.

Az első 10 helyezettet az eredményhirdetést megelőző két hétben levélben, telefonon vagy e-mailben értesítjük. A győztes pályamunkát elektronikus újságunk 2009. júliusi számában is megjelentetjük.

A pályázat díjazása:

1. díj: 1 db hordozható számítógép (laptop) + 2 db filozófiai tanfolyam bérlet
2. díj: 30 000 Ft + 2 db filozófiai tanfolyam bérlet
3. díj: 20 000 Ft + 2 db filozófiai tanfolyam bérlet
A közönségdíj győztese könyvjutalomban részesül.
Az eredményhirdetés után a helyezettek egyéni értékelést kapnak, és részt vehetnek egy írásaikkal kapcsolatos beszélgetésen.

Filozófia mint életforma

„A hős sorsa, hogy egyedül menjen át a nagy próbákon, mégis együtt kell átélnie őket társaival. Az egyedüllét és a bajtársiasság nem zárják ki egymást, hanem mindkettőnek megvan a saját értéke és ideje.”
(Delia Steinberg Guzmán)

A végtelen világegyetem filozófusa – Giordano Bruno

1600. február 17-én máglyát gyújtottak Róma Virágpiacán, a Campo dei Fiorin. Ezen a szép nevű téren egy olyan embert égetett meg az inkvizíció, aki – ahogy egyik méltatója jellemezte – látnoki erővel, dionüszoszi lelkesedéssel hozott fényt a belterjes, az ókor tudását csak szilánkokban őrző, de inkább elferdítő és elfelejtő középkori filozófia és tudomány világába. Giordano Brunót nem tudták elrettenteni, nem tudták tanai visszavonására kényszeríteni, ahogy ezt például Galileivel tették. Kiállta a velencei inkvizíció börtönét, az Il Plombit, ahol a tengerparton, a föld alatt lévő nedves zárka falának csapódó hullámok észvesztő dörgése sem törte meg, ahogy a hét évig tartó római fogság sem. Amikor kihirdették az ellene szóló ítéletet, a tanúk leírása szerint a következőt mondta: „Ti talán nagyobb félelemmel hirdettétek ki ellenem az ítéletet, mint ahogy én azt elfogadom.” Szókratész juthat eszünkbe nemcsak a halál bátor vállalásáról, hanem Bruno életéről és gondolatairól is, hiszen benne is megnyilvánult az a filozófuseszmény, amelyet az ókori görögöktől vett át kora, a reneszánsz: az a bölcs, aki éli is a bölcsességet.

Bruno utolsó nyolc évét börtönben, életének majdnem harmadát pedig számos országot bejárva vándorúton töltötte. 1548-ban az akkor spanyol fennhatóság alatt álló Nápolyi Királyságban, a Nápolyhoz közel fekvő Nolában született (szívesen nevezte magát később nolai filozófusnak). Lejegyezte, hogy már gyermekként elgondolkodtatta a végesség-végtelenség kérdése. Szülőfalujából nézve gyermeki elméjével egy ideig a Vezúvot tekintette a világ végének, de aztán rá kellett jönnie, hogy van világ azon túl is. Az is megragadta, hogy számára messziről nézve szürkének és élettelennek tűnt a hatalmas vulkán, de amikor meglátta közelről, észrevette, hogy milyen csalókák az érzékek, hiszen gazdag szőlők és olajfaligetek virultak a hegy oldalán – onnan visszapillantva pedig faluja határa látszott terméketlennek. Lehet, hogy az emberiség gyermeki elmével mondja, hogy a világ véges, és lehet, hogy amiről azt hisszük, nem él, valójában élőbb, mint mi magunk…

A nemesi származású, de nem tehetős katona fia mindössze tizenöt éves volt, amikor jelentkezett a domonkos rendbe, ahol pappá szentelték. Hatalmas olvasottságra tett szert tanulmányai során: mindenekelőtt a görög filozófia nyűgözte le, sokat tanult a preszókratikusoktól, például Püthagorasztól, Hérakleitosztól, Parmenidésztől, az atomistáktól, jól ismerte Platónt, Arisztotelészt, a sztoikusokat és az újplatonistákat, közülük főképp Plótinoszt. Jártas volt a középkori keresztény és arab irodalomban, valamint az ezoterikus hagyományban. Kitűnt nagyszerű emlékezőtehetségével is, leírták róla, hogy bármilyen bonyolult okfejtést vagy költeményt azonnal vissza tudott idézni. Egyéni tehetségén túl azonban arra is törekedett, hogy mások számára is hatékony emlékezettechnikát (mnemotechnikát) fejlesszen ki. Nem volt egyedül ezzel az ötletével, a reneszánsz idején az emlékezőtehetség sokakat foglalkoztatott. Ebben a témában Bruno főképp az általa nagyon tisztelt Raymundus Lullusra támaszkodott. Rómában a teológia doktora lett, és a pápának is bemutatta emlékezettechnikáját. Kiderült azonban, hogy a szerzetes Bruno nemcsak hinni akart, hanem érteni is, és ezért már korán olyan kérdéseket vetett fel, amelyekkel kivívta felettesei ellenszenvét. Kivitte cellájából a szentek képeit, csupán egy keresztet hagyott benn, tiltott könyveket olvasott, megkérdőjelezett egyes dogmákat. Eljárást indítottak ellene, erre ő 1576-ban, attól tartva, hogy bebörtönzik, letette a csuhát, és elhagyta a rendet, majd hamarosan Itáliát is.

A következő tizenhat nyughatatlan évben Genfben, Toulouse-ban, Párizsban a Sorbonne-on, Oxfordban, Wittenbergben, Frankfurtban tanított, megfordult a francia III. Henrik, az angol I. Erzsébet és Habsburg Rudolf prágai udvarában. A Török Birodalmon keresztül valószínűleg eljutott Egyiptomba is, és keleti tanítóktól is tanult. 1591-ben, barátai meglepetésére visszatért Itáliába, ahol pedig nagy veszély fenyegette. Mocenigo, egy velencei nemes meghívta, hogy tanítsa őt az emlékezettechnikára, de valószínűleg kezdettől az volt a terve, hogy kiadja Brunót az inkvizíciónak. A cselvetés sikerült, a filozófus börtönbe, majd a lángok közé került. Hamvait szétszórták, művei indexre kerültek, a nevét sem volt szabad említeni, Galilei sem mert később hivatkozni rá, holott elődjeként kellett elismernie. A 18-19. században kezdték el újra olvasni, nagy hatással volt például Goethére; ennek jele, hogy a Faustban számos brunói gondolatra bukkanhatunk. Világképének párhuzamait mai elemzői a preszókratikusoknál és a keleti filozófiában találják meg, illetve számos meglátását a kvantumfizika bizonyította, és sejthető, hogy nem egy állítását majd csak a jövő fogja igazolni.

A nolai Az okról, az elvről és az egyről; A végtelenről, a világegyetemről, a világokról; A hamvazószerdai lakoma című műveiben (csak a jelentősebbeket említve) fejti ki ezt a világképet. A hamvazószerdai lakoma dialógusában Kopernikuszban a hajnalt hozó tudóst ünnepli, aki az arisztotelészi-ptolemaioszi középkori dogmával ellentétben azt állította, hogy nem a Föld a világ középpontja. Ez a hajnal megelőzi „ama régi, igazi filozófia napjának felkelését, mely annyi századon át a vak, gonosz, tolakodó és irigy tudatlanság sötét odúiban volt eltemetve”. Bruno a reneszánsz eszméjéhez híven ennek a régi, igazi filozófiának, az ókori és hermetikus hagyománynak, az időhatárokon túlnyúló bölcsességnek a felélesztésén dolgozik. Sokkal többet mond Kopernikusznál, de Galileinél is, aki több évtizeddel Bruno műveinek megjelenése után bizonyítja a heliocentrikus világképet. A világ végtelen – hogy is lehetne feltételezni a világ végességét, ha kiindulópontja, az Isten végtelen. Bár korában azt feltételezték, hogy a Szaturnuszon túl már nincsenek bolygók, ő kimondja, hogy bizonyára vannak, csak az érzékelésünk nem képes odáig hatolni (a távcsövet Bruno halála után építette meg Galilei). Sőt, a többi világban is keringenek bolygók, mert a többi csillag is a miénkhez hasonló nap. Érdemes megjegyezni, hogy nem matematikai módszerekkel és empirikus úton jutott következtetéseire, nem a jelenségeket vizsgálta, hanem az okokat kereste, tehát a metafizikai eredetet, és abból vezette le az okozatot. Szerinte a megismerésnek a tiszta gondolkodáson és az intuíción kell alapulnia, mert így az ember képzeletével összekötheti a végtelent a végessel, egyesítheti az ellentéteket. Számára például a gravitáció egy fizikai törvény, de mégsem ok, hiszen az egyetemes isteni szeretet az, ami az égitestek lelkeit arra készteti, hogy egymáshoz közelítsenek, és ennek megnyilvánulása a gravitáció.

A természet a dolgokban levő istenség, nem lehet benne szétválasztani az élőt és az élettelent, ugyanis nincs semmi élet nélkül. Minden részt láthatatlan kötelékek kapcsolnak össze, minden mindenben benne van. A világ egy végtelen nagy, egységes, élő szervezet, amelynek testei maguk is millió és millió életet hordoznak, és maguk is élőlények. Ha pedig nincs lélek és élet nélküli létezés, akkor nincs holt anyag, azaz nincs halál és elmúlás sem, hanem csak átmenet más létformákba. „A lelket pedig halhatatlannak tartom, valamint a testek is, ami a szubsztanciájukat illeti, mind halhatatlanok, mert a halál nem egyéb, mint felbomlás és újraegyesülés; ezt jelenti talán a prédikátor szava is, hogy nincs új a nap alatt.”

Takács Mária

A diadalmas fenevad elűzése – Giordano Bruno etikája

„Van az, ki nem látja a Nap fényét, ostoba, ki nem ismeri fel, s hálátlan, ki nem tiszteli, noha fénye oly vakító, jósága oly hatalmas és jótettei oly nagyszerűek, hiszen az érzékek Mestere, az élőlények atyja, az élet Teremtője fényt, meleget és boldogságot sugároz általa.” Ezekkel a gondolatokkal kezdi bevezetőjét a nolai filozófus, Giordano Bruno a híres költőnek és jóbarátjának, Sir Philipp Sidney-nek írott munkájában, A diadalmas fenevad elűzésében. A reneszánsz nagyszerű elméjének ez az írása erkölcsfilozófiai céllal született, ebben összegzi azokat a tanításait, amelyek segítségével az ember felemelkedhet az erkölcstelenség mocsarából. A címbéli fenevad ugyanis nem más, mint azok a rossz tulajdonságok és szokások, amelyek bennünk munkálkodnak, szinte láthatatlanul. Azért csak „szinte”, mert a belső arcunk, vagyis jellemünk idővel kiül az ábrázatunkra, részévé válik hanghordozásunknak, mozgásunknak, azaz valamennyi megnyilvánulásunknak. Nem mindegy tehát a viselkedésünk, és az, hogy milyen lelket tükröz a külsőnk.

A párbeszédes munka alapja egy történet, amely szerint Zeusz, mivel azt tapasztalja, hogy az emberek elfordultak az isteni világtól, s egyre anyagibb életet élnek, vadászatot hirdet a csillagképekben élő mitikus alakokra, hogy helyükre az erények kerülhessenek. Bruno a bátorságra, a gondviselésre, bölcsességre és más olyan alaperényekre hívja fel a figyelmet ezzel a művével, amelyek révén az emberek felemelkedhetnek az istenek világához, vagyis szellemi lényekké válhatnak. „Ahogy fent, úgy lent” – tartja az ősi tanítás: az égben zajló harc bennünk is zajlik. De a bennünk zajló harc kimenetele tőlünk függ. A tét nem kicsi: vagy megszabadulunk fenevadainktól, és valóban boldog, tudatos lényekké válunk, megtisztulva tévedéseinktől, vagy maradunk szenvedélyeink foglyai, avagy betegségeink áldozatai.

Orbán István

Szellőztető

Egy játékos barangolásra – avagy egy barangolós játékra – hívja olvasóinkat a Szellőztető rovata.

Biztosan többen tapasztalták, hogy ha messziről jött vendégeknek mutatják be városukat, falujukat, akkor egy kicsit az idegen szemével nézve maguk is jobban felfedezik lakóhelyük szépségeit, amelyek nem is olyan rejtettek, csak éppen nem figyelünk rájuk. Játékunk célja éppen ez: észrevenni a szépet és értékest magunk körül.

A fővárosban sokan elsétálhattunk már e szobor mellett… Nem biztos azonban, hogy felemeltük a fejünket, hogy közelebbről is szemügyre vegyük. Hol keressük ezt a Mátyás-ábrázolást? És ki az alkotója?

A helyes válasz megtekinthető itt.

Azt mondták... a humorról, a derűről