Dosztojevszkij – A lélekábrázolás nagymestere

    Szerző
    dosztojevszkij - Vasily Perov portré.jpg
    Vaszilij Grigorjevics Perov – Dosztojevszkij arcképe (1872)

    „Dosztojevszkij a legnagyobb alchimisták egyike, akik valaha éltek: megmutatta az emberi élet ördögi voltát és megmutatta, az ember hogyan győzheti le az ördögöt! Ennél többet egyetlen embertől sem lehet kívánni.”
    (Hamvas Béla)

    Ősök, gyermekkor

    A Dosztojevszkij családfáját kutató genealógusok az eddig megtalált dokumentumok alapján megállapították, hogy származása visszavezethető az ezerötszázas évek elejéig. Ebből a három évszázados Dosztojevszkij nemzetségtörténetből kiolvasható, hogy felmenői között voltak: tolvajok, rablók, gyilkosok és papok, szerzetesek, szentek és látnokok. Ezek a generációs minták felismerhetőek regényalakjaiban. Ezzel a jelenséggel Szondi Lipót világhírű pszichiáter foglalkozott először, és arra a következtetésre jutott, hogy Dosztojevszkij ezeket a látens gyilkosokat és szenteket vetítette ki tudattalanul hősei lelkébe. A negatív generációs mintáit szublimálta, megtisztította, így jutva el az egyetemes testvériség eszméjének hirdetéséig.

    Az író Dosztojevszkij apja papcsaládból származó, a szegények számára, gondozására, gyógyítására épült moszkvai Mária Kórház orvosa volt. Édesanyja művelt asszony lévén férjével együtt felváltva tanította írni és olvasni a kisgyereket. Esténként két faggyúgyertya fénye mellett kezdődött a mesemondás az orosz népmesékből, az Ezeregy éjszakából és más érdekes történetekből, de az Ó- és Újtestamentum száznégy szent története gyakorolta rá a legnagyobb hatást. A Jób könyve egész életét végigkísérte. Mintha lélekben már ekkor a jövendő mérhetetlen szenvedéseire készült volna.

    Anyja korai halála és a rajongásig szeretett Puskiné, valamint apja tragédiája – akit a jobbágyai a kegyetlenkedései miatt meggyilkoltak – megrendítette, és ezt még bűntudata is fokozta, hiszen titokban ő is kívánta apja halálát. Ekkor, tizennyolc évesen csapott le rá az első epilepsziás roham, és a betegség haláláig gyötörte. És ez még csak a kezdet volt.

    Sikeres írói pályakezdés?!

    Hadmérnöki tanulmányai közben is rengeteget olvasott, elsősorban Balzac, Goethe, Schiller addig megjelent műveit. Schillerről írja:

    „Schillert könyv nélkül tudom, Schillerről beszélek, Schillerről álmodom… Fosszanak meg mindentől, hagyjanak meztelenül, de adják nekem Schillert, és én elfeledem a világot.”

    A megalázottak és megszomorítottak (1861) című regényében az Ármány és szerelem tragédiája tükröződik. Elsőszülött regényével, a Szegény emberekkel (1845) nagy sikert aratott, mint akkoriban írták: „Fél Szentpétervár a Szegény emberekről beszél”.

    Aztán ez átcsapott önmaga ellentétébe, és folyamatosan zúdultak rá a becsmérlő, gúnyolódó, megalázó kritikák. De nem roppant össze, önvizsgálatot tartott, és tanult jellembeli hibáiból: mérhetetlen hiúságából és becsvágyából.

    A halál torkában

    Ekkortájt Oroszországban egyre inkább érlelődtek értelmiségi körökben a társadalmi reformeszmék. Ebbe a folyamatba Dosztojevszkij is bekacsolódott, és belépett egy titkos társaságba, a Petrasevszkij-körbe.

    A rendszeres összejöveteleken bírálták a kormányt, a jobbágyság felszabadításáról, a cenzúra eltörléséről beszélgettek és vitatkoztak, tiltott könyveket olvastak. Dosztojevszkij nem forradalompárti volt, hanem a forradalom nélküli társadalmi átalakítás híve.

    A cári rendőrség figyelte őket, majd következett a letartóztatás, bebörtönzés, vallatás. Kihallgatásakor egyetlen rossz szót sem mondott társairól. Nyolc hónapos fogsága alatt megírta A kis hős című novelláját, és további írásokon, regényeken gondolkodott.

    Majd elérkezett az ítélethirdetés napja. A huszonegy foglyot kivezették a börtönből. A menet élén egy pap haladt, kezében kereszttel és Bibliával. A hadbíró megjelent az emelvény közepén, és monoton, gyors hangon felolvasta az ítélet szövegét. Miután már mindenkinek a fejére olvasta bűneit, a végén így szólt: golyó általi halálra ítéltetett. Dosztojevszkij felkiáltott:

    „Nem lehet, hogy kivégezzenek bennünket!”

    A hadbíró helyébe a pap lépett és beszélni kezdett:

    „A bűn váltságdíja a halál, de örökkévaló boldogság vár azokra, akik magukba tudnak szállni.”

    Csókra nyújtotta a feszületet. Volt, aki elutasította, de Dosztojevszkij megcsókolta. Aztán jöttek a hóhérok. A kürt szólt, a dobok peregtek. Az elítéltek térdre borultak. Fejük felett a hóhérok kardot törtek, majd hosszú, csuklyás, fehér zsákvászonruhába öltöztették őket. A három elsőt, Petrasevszkijt és két társát a földbe vert cölöpökhöz kötötték, és csuklyát húztak a fejükre. Dosztojevszkij a hatodik volt a kivégezendők sorában, mellette lévő két társát megölelte, és Victor Hugo Egy halálra ítélt utolsó napja című művéből szenvedélyesen idézte: „együtt leszünk Krisztussal”. A kivégző osztag tűzparancsra várt, várt, várt. De visszavonulót fújtak, a kivégzést leállították, a hadbíró újra előrelépett, majd felolvasta a cár kegyelmi határozatát:halál helyett szibériai száműzetés. Dosztojevszkijt is visszavitték a cellájába, és azonnal levelet írt Mihailnak:

    „Bátyám, kedves barátom! Minden eldőlt. Négyévi kényszermunkára ítéltek Szibériába, és azután katonai szolgálatra… Bátyám! Nem vagyok letörve, nem vesztettem el a bátorságomat. Az élet mindenütt élet, az élet bennünk van… Az emberek közel lesznek hozzám, és embernek lenni az emberek között, s annak is maradni örökre, akármilyen körülmények között is, nem gyengülni el, nem bukni el, íme az élet, ez az élet igazi értelme… Ha visszatekintek a múltamra, és belegondolok, mennyi időt vesztegettem el hiába, mennyi ment el belőle az eltévelyedéseimre, a hibáimra, a semmittevésre, az értelmetlen életre; hogy mennyire nem becsültem meg, hogy hányszor vétettem a szívem és a lelkem ellen, akkor összefacsarodik a szívem. Az élet ajándék, az élet boldogság, minden pillanata egy évszázadnyi boldogsággal képes felérni.”

    A holtak házában

    Az elítélteket karácsony éjjelén indították útnak Nyugat-Szibéria felé, lábukon tízfontos vasakkal. Egyhónapnyi viszontagságos út után megérkeztek az Irtisz folyó partján lévő Omszkba, a Holtak házába – ahogyan Dosztojevszkij nevezte.

    „A munka nagyon kemény volt, sokszor -40 fok hideg, a higany megfagyott, az egyik lábam lefagyott, malomköveket hajtottam, téglát hordtam, alabástromot zúztam… Két csupasz deszka volt az ágyunk. Takarónk rövid köpeny, amely a lábunkat meztelenül hagyta; egész éjszaka dideregtünk. A poloskát, a tetvet, a svábbogarat vékával lehetett volna mérni.” A nem politikai foglyok gyűlölték, és folyamatosan megalázták a politikai foglyokat: „Semmirekellő nemesek vagytok; vertetek minket, sanyargattátok a népet, és most az utolsónál is utolsóbbak vagytok”. Dosztojevszkij ezeket a nehéz megpróbáltatásokat elfogadta, hősiesen tűrte. Szabadidejében egyik analfabéta társát írni, olvasni tanította, egy ismeretlentől kapott Bibliát olvasgatott, a börtönkórházban naplót vezetett, és az ott lévő könyveket is olvashatta. Írói szemmel, szívvel-lélekkel volt jelen, hogy minél több tapasztalattal, érzéssel, gondolattal gazdagabban térjen vissza. Itt fogant meg benne a Bűn és bűnhődés cselekménye.
     

    Dostoevskij_1863.jpg
    Dosztojevszkij Párizsban, 1863

    Szabadulása után azt mondta önmagáról:

    „A század gyermeke vagyok, a hitetlenség és kétség gyermeke mindmáig és (jól tudom) mindhalálig. Szörnyen gyötör most a szomjúság a hit után, amely annál erősebb lelkemben, minél számosabbak az ellenérvek. És mégis Isten néha a tökéletes világosság pillanatait küldi rám. Az ilyen pillanatokban fogalmaztam meg magamban hitvallásomat, amelyben minden világos és szent. Ez a hitvallás nagyon egyszerű, íme: hinni, hogy nincs semmi szebb, mélyebb, vonzóbb, értelmesebb, bátrabb, tökéletesebb, mint Krisztus.”

    Dosztojevszkij saját szenvedéseiben átélte mások szenvedéseit is, és regényeiben, cselekedeteiben leborult az egész emberiség szenvedése előtt. Bibliai Jóbbá kellett válnia, szenvedése útját végigjárnia, hogy eljusson az egyetemes testvériség eszméjének hirdetéséig.

    Amíg nem leszel mindenki testvére...

    Főhősei nem érzéseik, hanem gondolataik, eszméik megszállottjai. A Bűn és bűnhődés (1866) Raszkolnyikovja a bőrén érzi az égbekiáltó társadalmi igazságtalanságokat, látja a megalázókat és megalázottakat. Szeretne kitörni ebből a világból, és az emberiség jótevője lenni. Érzi, hogy kitűzött céljának elérése óriási feladat. Történelmi példákat hív segítségül, s így kialakít magának egy emberképet. Két nagy csoportra bontja az embereket. Az egyik csoportba tartoznak az átlag, szürke, hétköznapi emberek, akik képtelenek nagy tettekre; a másik csoportba tartozók a „nagy emberek”, a „nagy tettekre” képesek, mint például Napóleon. „Napóleon félmillió embert áldoz fel az orosz hadjáratban. Az ilyen embereknek emelnek szobrot haláluk után” – írja Raszkolnyikov Szonjának az uzsorás vénasszony és testvére meggyilkolása után. De valóban jól választunk-e, ha figyelmen kívül hagyjuk a „Ne ölj!”parancsot és tettünk következményeit? És van-e út a bűntől a megtisztulásig? Ezek az emberi lélek legmélyére hatoló kérdések Dosztojevszkij katartikus erejű megjelenítésében emelik az írót a világirodalom nagyjai közé. Nietzsche és Freud sem véletlenül mondja, hogy tőle tanultam pszichológiát.

    A félkegyelmű című regényében (1868) a Krisztus tulajdonságaival felruházott Miskin herceg mintegy Raszkolnyikov ellentéte, a maga félkegyelmű jóságával a szívében a testvéri szeretetet megtestesülése. Dosztojevszkij gondolatban Don Quijote mellé állította, mert Miskin herceggel együtt a szép ideáját képviselik, rokon lelkek. A regény másik főhőse, Nasztaszja Filippovna a sok szenvedéssel sújtott szépség. Az ő megformálása, lélektani ábrázolása a világirodalom egyik csúcsteljesítménye. Ebben az embertelen világban a megalázott, a szenvedéstől szabadulni képtelen szépségek eleve bukásra ítéltettek.

    Egy híres francia javasasszony megjósolta az írónak, hogy családjában nemsokára tragédia történik. És ez be is következett. Szeretett fia, a kétéves Aljosa belehalt több mint három óráig tartó epilepsziás rohamába, és az apja látta saját betegségét haldokló fiában, aki ezt tőle örökölte, és akinek – úgy látta – ő a gyilkosa. „Mindannyian, mindenkivel szemben, mindenkiért és mindenért bűnösök vagyunk” – mondta többször is fia gyászában. Iszonyú fájdalmak közepette még az apátiába zuhant feleségét is ő vigasztalta, és arra kérte, alázattal viselje Aljosa elvesztését. Minden erejét összeszedve tovább dolgozott A Karamazov testvérek regényén (1880). Ebben az utolsó, befejezetlen művében összesűrítve benne van minden élettapasztalata. A cselekmény ugyan egy apagyilkosság köré fonódik, mégis A nagy inkvizítor, Zoszima szerzetes beszédei és tanításai, valamint az Epilógus fejezetek magukban hordozzák Dosztojevszkij írói hitvallását.

    A középső testvér, Iván, az Istent káromló lázadó dialógusa a regénybeli Aljosával, az istenhitben elkötelezettel A nagy inkvizítor híres leírásában olvasható. H. P. Blavatsky elismerő szavakkal méltatta Dosztojevszkijnek ezt a regényrészletét. Iván Istent tagadó érveivel szemben a haldokló Zoszima szerzetes beszédeiben és tanításaiban a következőket írja: „Hogy a világ megváltozhassék, ahhoz az embereknek kell lelkileg megváltozniuk. Amíg nem leszel mindenkinek testvére, nem jön el a testvériség (…) most mindenki arra törekszik, hogy minél jobban elkülönítse a személyét (…), és nem érti, hogy az egyén igazi biztonsága nem az elkülönült erőfeszítésben áll, hanem az emberi teljességben (…) egy-egy ember mutasson példát, és vezesse ki lelkét a magányból az emberszeretet hőstettére, még ha félkegyelműnek tartják is. Szükség van erre, hogy ki ne haljon a nagy gondolat (…)A szerető alázat hatalmas erő, nincs nála nagyobb és hozzá fogható (…), a szeretet tanító (…), ha szeretsz minden dolgot, megérted a dolgokban Isten titkát (…), s megszereted végül az egész világot általános, egyetemes szeretettel.”

    Dosztojevszkij bennünk él

    Amikor Dosztojevszkij érezte, hogy hamarosan meghal, megáldotta feleségét és két gyermekét: Fjodort és Ljubát. Halála után felesége egy kolostorban szerette volna eltemettetni, abban, amely férje kívánsága volt, ezért felkereste a zárdafőnöknőt, aki a kérésre így válaszolt: „Nekünk, apácáknak nem sok közünk van a világhoz, és az önök hírességének a mi szemünkben nincs semmilyen értéke. Nekünk szigorú áraink vannak.” Dosztojevszkaja azt kérte, hogy részletekben fizethessen, mert jelenleg nem rendelkezett a teljes összeggel, de az „apácaruhába bújt uzsorásnő” nem engedett. Így aztán egy másik kolostorban próbálkozott. Először itt is elutasították, mondván: „Dosztojevszkij csak egy egyszerű regényíró volt, semmi komolyat sem írt, jelentéktelen író”. Végül felsőbb nyomásra ingyen adták a sírhelyet és az istentiszteletet. Temetése napján már kora hajnalban hatalmas tömeg özönlötte el az utcát. Csodálói vállukon vitték a koporsót két órán keresztül. Íme, egy rövid idézet a nyitott koporsó felett mondott egyik búcsúbeszédből:

    „Dosztojevszkij rendületlenül hitt az emberi lélek végtelen és isteni erejében, amely ellenáll minden külső erőszaknak és belső romlásnak… Az ő szeretetében gyűltünk itt és most össze, igyekezzünk hát, hogy ugyanolyan szeretet fűzzön bennünket is egymáshoz, mert csak így fizethetjük meg azt, amivel (…) nagy munkájáért és sok szenvedéséért Oroszország szellemi vezérének tartozunk.” (Vlagyimir Szergejevics Szolovjov,1853-1900)

    Sírfelirata A Karamazov testvérekben olvasható, Zoszima szerzetes János evangéliumából (12,24) idézett szavai:

    „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem”.

    Felhasznált irodalom:
    Dosztojevszkij: Szegény emberek
    Dosztojevszkij: Megalázottak és megszomorítottak
    Dosztojevszkij: Feljegyzések a holtak házából
    Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés
    Dosztojevszkij: A félkegyelmű
    Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek
    Henry Trojat: Dosztojevszkij
    Istenkereső, pokoljáró (Kortársak beszélnek Dosztojevszkijről)
    Ljudmila Saraszkina: Dosztojevszkij

     


    Képek forrása:
    https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/7/78/Vasily_Perov_-_%D0%9F%D0%BE%D1%80%D1%82%D1%80%D0%B5%D1%82_%D0%A4.%D0%9C.%D0%94%D0%BE%D1%81%D1%82%D0%BE%D0%B5%D0%B2%D1%81%D0%BA%D0%BE%D0%B3%D0%BE_-_Google_Art_Project.jpg
    https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/9/9b/Dostoevskij_1863.jpg

     

     

    Cimkék