3D-s valóság: a közösségvállalás

    reklamok.jpgBárhová nézünk, kiélezett versenyhelyzettel találkozunk. Versenyre épül a gazdaságunk, figyelmünkért „versengenek” a reklámok és a TV-csatornák, mindenütt a legjobbat, a legújabbat, a leginkább hozzánk illőt kínálják nekünk. Mi pedig ebben a forgatagban úgy érezzük, muszáj valamit villantanunk, ki kell tűnnünk a tömegből, hogy mások előtt érjünk oda a fazékhoz, hiszen nem jut mindenkinek gombóc. A nagy rohamban pedig a modern társadalmak egyre szűkebb rétegénél landol és gyűlik fel a profit, miközben sokan válnak nélkülözővé, és az olló csak nyílik. A társadalmi szolidaritás jegyében a különféle szociális programokkal persze próbál a társadalom mindenkinek annyit juttatni, amennyivel túlélhet és nagyjából egészséges maradhat. Közben sokakat, úgy tűnik, mégsem zavar, ha mások terhére gyarapszik.

    Pedig az érvényesülés vágya nem ördögtől való. Ősi hajtóereje ez az embernek, amely arra sarkall, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki magunkból. Számos, humanista elveket valló gondolkodó érvelt amellett, hogy eredendő jogunk, és ezáltal természetes szükségletünk, hogy képességeinket a legteljesebben kifejleszthessük. Immanuel Kant szerint például bármely tulajdonságunknak épp az a lehetőség adja létjogosultságát, hogy egy nap elérhesse a maga legtökéletesebb állapotát. John Stuart Mill pedig egyik művének épp „[a]z emberi fejlődés leggazdagabb sokféleségének abszolút lényegi fontosságát” választotta vezérelvéül. És még folytathatnánk a sort.

    Mi csúszott félre? Hogyan lett az érvényesülés fejlődésünk késztetőjéből mások lehagyásának motorja? Talán épp az változott meg, ahogyan saját magunkról vélekedünk? Herbert Marcuse az emberre ugyancsak sokdimenziós lényként tekintett, akinek a legjobb, ha olyan társadalomban élhet, amely segíti a benne rejlő képességek kibontakoztatását. Csakhogy – mondta – a nyugati társadalmak már egyetlen dimenzióba, a gazdaságéba kényszerítik. Így ez az egydimenziós lény már azzal azonosítja magát, amije van, olyan gazdag, amennyi vagyont fel tud mutatni, és a fogyasztás lett az egyetlen örömforrása.

    stop_human.jpgTalán ez „tett be” nekünk. Minden elődünknél könnyebben hisszük el, hogy ha kiesünk a fogyasztók köréből, némi túlzással egyetlen élvezetforrásunktól esünk el. Hogy amink van, nem pusztán eszköz a boldogulásunkhoz, hanem maga a jó, amire vágyhatunk. Ahogy a marketingszakemberek oly cinikusan hangoztatják: az ember így is, úgy is szomorú, de jobb egy BMW-ben szomorkodni, mint egy Trabantban. Mintha másra nem is lennénk hivatottak. Így még harácsolásunk is igazoltnak látszik: ha „nagyobb emberré” akarok válni, ahhoz több mindent kell birtokolnom. És mivel a fizikai javak száma véges, ha nekem több jut, másnak kevesebb vagy semmi – úgy tűnik, ezt a békát le kell nyelnem, ha válni akarok valakivé.

    Örömünk javakban mérése pont annyiban tévút, amennyiben tévedés, hogy ha felmászok egy létrára, attól magasabb leszek. Világos, hogy Kant, Mill vagy Marcuse nem ilyesfajta növekedést hirdettek. A modern közgazdaság-tudomány atyjaként emlegetett Adam Smith szerint természetünkből adódóan nélkülözhetetlen számunkra mások boldogsága, holott ebből semmi egyebet nem profitálhatunk, csak annyit, hogy gyönyörködhetünk benne. Ez a vonásunk persze aligha érvényesülhet, ha a másikban vetélytársat látunk. De vajon tovább zakatol a verseny, ha kitörünk egydimenziós ketrecünkből?

    kozossegvallalas_1.jpgA viaskodás oka mindig az, hogy valami csak az egyikünké lehet. De el lehet-e venni az embertől egyéb „javait”, amelyekért nem kell sorba állnia a boltban? Elragadhatják-e nagylelkűségemet, udvariasságomat, azt, hogy törekszem az igazságosságra, mértékletességre, bátorságra, hogy pontos, szavahihető és megbízható vagyok, ha türelmesen, derűvel állok a megpróbáltatások elé, és önzetlenül, kitartóan és kreatívan vetem be akaraterőmet? És nem leszek-e mindezek birtokában nagyobb ember? Sőt: nem lesz-e sokadrangú, hogy milyen autóban vagyok az?

    Ha úgy döntök, hogy e nemes tulajdonságok térnyeréséhez mérem növekedésemet, okafogyottá válik a másokkal való küzdelem, viszont nélkülözhetetlen lesz, hogy együttműködjek a többiekkel. Hiszen mindig akad, aki már tudja azt, amit én még csak kapiskálok. Társas lényként annál könnyebben ügyködhetünk belső értékeink fejlesztésén, minél inkább összedolgozunk. Így az egydimenziós létet olyan közösségvállalásra cserélhetjük, ahol javainkat is méltóbban fogjuk elosztani egymás közt: egyedibb, időtállóbb, gazdagabb javak birtoklására irányítjuk a figyelmünket, ezért nem zsákmányoljuk ki egymást. Megosztjuk, amink van. És ettől nem leszünk kevesebbek.

    Nem csak a túlélés vagy a testi egészség a tét. Többek vagyunk ennél. Bárhová csöppentünk eddig, bármilyen sors adatott nekünk, bármennyi vagyonunk van és bármilyen bőrszínünk, mentális, lelki, szellemi közösséget alkotunk: mind arra születtünk, hogy külső-belső képességeinket a lehető legteljesebb mértékben kibontakoztathassuk. És lehetek bármily vagyonos, ez nem megy egyedül. Társak kellenek. És az úton minél tovább jutok én, annál messzebbre érnek ők is. Hát nem ez lenne a cél? A társadalmi közösségvállalás. Együtt, egymásért. Egységben.