Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok 1. kötet


    PLUTARKHOSZ

    PÁRHUZAMOS ÉLETRAJZOK


    FORDÍTOTTA
    MÁTHÉ ELEK


    ELSŐ KÖTET




    TARTALOM
    THÉSZEUSZ - ROMULUS
    THÉSZEUSZ
    ROMULUS
    THÉSZEUSZ ÉS ROMULUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA
    LÜKURGOSZ - NUMA
    LÜKURGOSZ
    NUMA
    LÜKURGOSZ ÉS NUMA ÖSSZEHASONLÍTÁSA
    SZOLÓN - PUBLICOLA
    SZOLÓN
    PUBLICOLA
    SZOLÓN ÉS PUBLICOLA ÖSSZEHASONLÍTÁSA
    THEMISZTOKLÉSZ - CAMILLUS
    THEMISZTOKLÉSZ
    CAMILLUS
    PERIKLÉSZ - FABIUS MAXIMUS
    PERIKLÉSZ
    FABIUS MAXIMUS
    PERIKLÉSZ ÉS FABIUS MAXIMUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA
    ALKIBIADÉSZ - CORIOLANUS
    ALKIBIADÉSZ
    CORIOLANUS
    ALKIBIADÉSZ ÉS CORIOLANUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA
    ARISZTEIDÉSZ - MARCUS CATO
    ARISZTEIDÉSZ
    MARCUS CATO
    ARISZTEIDÉSZ ÉS MARCUS CATO ÖSSZEHASONLÍTÁSA
    ALEXANDROSZ - IULIUS CAESAR
    ALEXANDROSZ
    CAIUS IULIUS CAESAR
    KIMÓN - LUCULLUS
    KIMÓN
    LUCULLUS
    KIMÓN ÉS LUCULLUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA
    NIKIASZ - CRASSUS
    NIKIASZ
    CRASSUS
    NIKIASZ ÉS CRASSUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA
    LÜSZANDROSZ - SULLA
    LÜSZANDROSZ
    SULLA
    LÜSZANDROSZ ÉS SULLA ÖSSZEHASONLÍTÁSA
    AGÉSZILAOSZ - POMPEIUS
    AGÉSZILAOSZ
    POMPEIUS
    AGÉSZILAOSZ ÉS POMPEIUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA
    SZÖVEGMAGYARÁZATOK


    THÉSZEUSZ - ROMULUS
    THÉSZEUSZ

    1. A földrajzírók, Sossius Senecio, amikor ismereteiket meghaladó dolgokról esik szó, térképeik szélére ilyenféle megjegyzéseket írnak: "Ezen túl nincs más, csak víztelen sivatag, vadállatok tanyája", vagy: "rejtett agyagos föld", vagy "szkütha jégmező", vagy "jégpáncéllal borított tenger".
    Párhuzamos életrajzok című művem írása közben én is így jutottam el addig az időpontig, ameddig a valószínű és a tényeken alapuló történetírás eljuthat. A régebbi időkről nyugodtan kijelenthetném én is, hogy ami rajtuk túl van, a csodáknak és a tragédiaírók regéinek világához tartozik, ahol semmi nem biztos és semmi nem bizonyítható be.
    Mivel azonban Lükurgosznak, a törvényhozónak és Numa királynak az életrajzát már megírtam, helyesnek tartom, hogy Romulus életét is elmondjam, akinek korához történetírói munkámban egyébként is közel jutottam. Amikor ezen elmélkedtem, Aiszkhülosz jutott eszembe:
    E férfihoz ki lenne fogható?
    Kit mérhetek hozzá? Ki érne föl vele?
    és természetesnek találtam, hogy a szép és dicső Athén megalapítóját, Thészeuszt állítsam szembe és hasonlítsam össze a legyőzhetetlen és nagy hírű Róma atyjával. Bárcsak kihámozhatnám a meséből azt, ami ésszerű benne, hogy a történeti valóság képét megragadhassam. De amikor a történelem makacsul ellenáll a hihetőségnek, és semmi valószerűt nem nyújt, kérem olvasóimat, fogadják megértő jóakarattal az őskori mondákat.
    2. Thészeusz sok tekintetben valóban összehasonlítható Romulusszal. Bizonytalan és homályos származásuk miatt mindkettőjükről azt híresztelték, hogy istenek gyermekei,
    mindketten daliák vagytok: ki-ki látta közöttünk,
    s a testi erő mindkettőjükben kiváló értelemmel párosult. Az egyik megalapította Rómát, a világ egyik leghíresebb városát, a másik pedig fővárossá tette Athént. Mindketten részt vettek nők elrablásában; egyikük sem kerülte el családja balszerencséjét, mindketten magukra haragították rokonaikat, életük végén mindketten elvesztették honfitársaik bizalmát - ha azt, ami nem látszik költői túlzásnak, igazságnak tekintjük.
    3. Thészeusz atyai ágon Erekhtheuszig, sőt a legelső őslakókig, anyai ágon pedig Pelopszig vezette vissza származását. Pelopszot nem is annyira kincsei, mint inkább rengeteg gyermeke tette a Peloponnészosz leghatalmasabb királyává. Lányait a legkiválóbb férfiakhoz adta nőül, fiait pedig szétküldte, hogy uralkodjanak a peloponnészoszi városok felett. Egyik fia, Pittheusz, Thészeusz nagyatyja, alapította Troizén városkáját. Pittheuszt kora egyik legbölcsebb férfiának tartották. Bölcsessége sok tekintetben hasonlított Hésziodoszéhoz, aki főképp a Munkák és napok című művében található bölcs mondásoknak köszönheti hírnevét; ezeknek egyikét Pittheusznak tulajdonítják.
    Érje be bőven igért bérével férfi barátod!
    Ezt Arisztotelész, a bölcselő is megemlíti, Euripidész pedig a "tiszteletre méltó Pittheusz tanítványának" nevezi Hippolütoszt, ami szintén Pittheusz hírnevet bizonyítja.
    Egykor Aigeusz fiúgyermek után vágyódott, és - mint mondják - azt a híres jóslatot kapta a Püthiától, hogy nem szabad asszonnyal hálnia, míg Athénba nem érkezik. Aigeusz nem értette meg világosan a jóslat értelmét; ezért amikor útban hazafelé megszállt egy éjszakára Troizénben, közölte Pittheusszal az istentől kapott jóslatot, amely így szólt:
    Tömlődnek ki ne oldd kitüremlő lábait addig,
    míg csak Athénba nem érsz, népeknek nagy fejedelme!
    Nem tudjuk, mire gondolt Pittheusz, de vagy rábeszélte Aigeuszt, hogy háljon Aithrával, vagy ravaszul úgy intézte. Aigeusz másnap megtudta, hogy Pittheusz király leányával aludt. Azt gyanította, hogy teherbe ejtette a leányt, fogott hát egy kardot meg egy pár sarut, és elrejtette őket egy kőszikla alatti üregbe, amelybe épp belefértek. Ezt egyedül csak Aithrával közölte, és meghagyta neki, hogy ha fia születik tőle, küldje el hozzá, mihelyt férfikorba jut, és már olyan erős, hogy fel tudja emelni a kősziklát, s ki tudja venni alóla az ott hagyott tárgyakat, de úgy, hogy mindenki előtt tartsa a dolgot titokban. Aigeusz ugyanis módfelett félt fivérének, Pallasznak fiaitól, akik életére törtek és megvetették, mert gyermektelen volt. A Pallasz-fiak, a Pallantidák ötvenen voltak, s valamennyiüket Pallasz nemzette. Ezután Aigeusz eltávozott.
    4. Amikor Aithra megszülte gyermekét, némelyek szerint nyomban Thészeusznak  nevezte, az ismertetőjelek letétbe helyezéséről. Mások szerint azonban csak később kapta ezt a nevet a gyermek, amikor Aigeusz fiává fogadta. Pittheusz gondoskodott a gyermek neveléséről, és Konnidaszt rendelte melléje tanítónak. Konnidasz tiszteletére az athéniak mind a mai napig kost áldoznak egy nappal a Thészeusz-ünnepek előtt, s nagyobb tisztelettel emlékeznek meg róla, mint Szilaniónról vagy Parrhaszioszról, akik közül az előbbi Thészeusz szobrát mintázta, a másik pedig arcképét festette meg.
    5. Akkor még szokásban volt, hogy az ifjak, amikor gyermekkoruk véget ért, ellátogattak Delphoiba, és áldozatot mutattak be az istennek első ízben levágott hajfürtjeikből. Thészeusz is elment Delphoiba; az egyik ottani helyet még most is Thészeiának nevezik. Hajából azonban csak a homlokára hulló fürtöket nyírta le, úgy, ahogy Homérosz mondja az abászokról; egyébként a hajnyírásnak ezt a módját thészeuszinak nevezték róla.
    Először az abászok nyírták így a hajukat, de nem azért, mint némelyek hiszik, mert az araboktól tanulták, nem is vetélkedésből a müsziaiakkal, hanem mert jó verekedők voltak, és jól értettek a kézitusához, közelharchoz. Erről szól versében Arkhilokhosz is:
    Nem feszül ott se sok íj, se parittyák nem sokasulnak,
    hogyha Arész viadalt szít csatasíkon; a kard
    végzi a sok sóhajt okozó viadalt: az eféle
    harcban oly isteniek mind ama legjelesebb
    dárdadobók, Euboia lakói...
    Azért nyírták így a hajukat, hogy az ellenség bele ne kapaszkodhassék az üstökükbe. Bizonyosan erre gondolhatott a makedónok királya, Alexandrosz is, amikor megparancsolta hadvezéreinek, hogy borotváltassák simára a katonák állát: kézitusában ugyanis az ellenfél állát lehet a legkönnyebben megragadni.
    6. Aithra sokáig titokban tartotta Thészeusz igazi származását, Pittheusz pedig elhíresztelte róla, hogy Poszeidón gyermeke. A troizéniek különösképpen tisztelték Poszeidónt; ő volt városuk védőistensége, neki áldozták gyümölcstermésük zsengéjét, és az ő háromágú szigonyát verték pénzükre is. Thészeusz erős, eszes, értelmes ifjúvá serdült. Aithra ekkor elvezette a sziklához; elbeszélte neki származásának igazi történetét, és felszólította, hogy vegye ki a szikla alól atyja ismertetőjeleit, és hajózzék el Athénba. Thészeusz nekifeszült a sziklának és könnyedén felemelte, de nem volt hajlandó hajón utazni Athénba, bár az lett volna a biztonságos, s arra kérte nagyatyja és anyja is. Abban az időben ugyanis nehéz volt a szárazföldön eljutni Athénba, mert az utat mindenhol rablók, útonállók zavarták és veszélyeztették.
    Ez a kor olyan férfiakat szült, akiknek kézügyessége és gyorsasága már-már felülmúlta az emberi mértéket, a fáradtságot híréből sem ismerték; sajnos azonban ezeket a természeti adományokat nem fordították tisztességes és hasznos célokra. Erejüket vad és kegyetlen dolgokra használták gőgös örömükben; megrontottak és elpusztítottak mindent, ami kezük ügyébe esett. Úgy gondolták, hogy szeméremmel, igazságossággal, méltányossággal és emberiességgel semmi gondja az erőseknek: ezeket az erényeket csak azok magasztalják, akik maguk nem mernek igazságtalanságot elkövetni, és félnek az igazságtalanságtól. - Néhány gonosztevőt Héraklész vándorlásai közben elpusztított, mások elbújtak előle, és így megmenekültek, vagy pedig annyira hitványak voltak, hogy senki nem törődött velük. Amikor Héraklész szerencsétlen módon megölte Iphitoszt, Lüdiába ment, és hosszabb ideig Omphalénál szolgált; ezt a bűnhődést szabta magára bűnéért. Lüdiában ezekben az években béke és biztonság uralkodott, de Görögország más részein elharapózott a bűnözés, mivel senki nem volt, aki véget vessen neki.
    Ezért volt veszélyes szárazföldön menni Athénba a Peloponnészoszról. Pittheusz azzal igyekezett rábeszélni Thészeuszt a tengeri utazásra, hogy részletesen elmesélte, milyenek az iszthmoszi útonállók, és hogyan bánnak a kezükbe kerülő utasokkal. Héraklész vitézi tetteinek híre titkon már régen lázba hozta Thészeuszt, és rengeteget gondolt a hősre. Áhítattal hallgatott minden róla szóló történetet, de különösképpen Héraklész hőstetteinek szemtanúira volt kíváncsi, vagy azokra, akik találkoztak vele, és tőle magától hallották, mit vitt véghez. Az ifjú Thészeusz nyilván ugyanolyan lelkiállapotban volt, mint sok évszázaddal később Themisztoklész, aki bevallotta, hogy Miltiadész Marathónnál aratott győzelme nem hagyta aludni. Thészeusz is bámulta Héraklész dicső tetteit, éjjelente róluk álmodott, nappal pedig sarkallta a vágy, hogy ő is hasonló tetteket hajtson végre.
    7. Thészeuszt és Héraklészt közeli rokoni kapcsolat fűzte egymáshoz, mivel Héraklész és Thészeusz anyja másod-unokatestvérek voltak. Aithra ugyanis Pittheusz lánya volt, Alkméné Lüszidikéé, Pittheusz és Lüszidiké viszont Hippodameiától és Pelopsztól származó testvérek. Thészeusz éppen ezért nem viselhette volna el a szégyent, hogy Héraklész megtisztítja a szárazföldet és a tengert a gonosztevőktől, ő viszont gyalázatot hozva vélt atyjára, Poszeidónra, megfutamodik a nehézségek elől, és bevérezetlenül viszi az igazi apja elé az ismertetőjeleket, a sarut és a kardot. Nemesi születését hőstettekkel akarta bizonyítani. Azzal a szándékkal és elhatározással indult tehát útnak, hogy erőszakoskodni nem fog senkivel sem, de ha bántják, visszaüt.
    8. Legelőször Periphétész állta útját Epidauriában. Periphétésznek buzogány volt a fegyvere, és ezért Korünétésznek - buzogányosnak - nevezték. Thészeusz harcra kelt vele és megölte, majd buzogányát magához vette, és le sem tette többé, akárcsak Héraklész az oroszlánbőrt. Héraklész az oroszlánbőrrel bizonyította, hogy milyen hatalmas fenevadat ölt meg, Thészeusz meg a buzogányt mutogatta mindenkinek azzal, hogy ez a fegyver gyengének bizonyult vele szemben, de az ő kezében legyőzhetetlen lesz.
    Az Iszthmoszon Szinniszt ölte meg, a fenyőhajlítót, mégpedig éppen úgy, ahogy az szokta öldösni az utasembereket. Ezzel is bebizonyította, hogy a rátermettség fontosabb minden ügyességnél és gyakorlottságnál, hiszen ő ezt a foglalatosságot soha nem tanulta, és nem is gyakorolta. Szinnisznek volt egy szép, sudár termetű leánya, Periguné. A leány, amikor atyját megölték, elfutott és elrejtőzött. Thészeusz mindenfelé kereste, de Periguné elbújt egy tüskés bokorral, sással és vadspárgával sűrűn benőtt helyre. A leány gyermekes ártatlanságában a bokrokat kérte, rejtsék el, s megígérte, hogy ha megmentik, soha nem bántja, soha nem égeti el őket. De Thészeusz addig hívogatta Perigunét, addig fogadkozott, hogy jól bánik vele, és nem lesz semmi bántódása, míg a leány végre előjött. Együtt is hált vele, és Melanipposzt szülte neki. Thészeusz később Déioneuszhoz, az oikhalai Eurütosz fiához adta őt feleségül. Thészeusz fia, Melanipposz, Ióxosz atyja lett, és Orünotosszal együtt gyarmatot alapított Kariában. Ióxosz férfi- és nőutódai megőrizték emlékezetükben ezt a történetet: a vadspárgát és a tüskés bokrot mindig a legnagyobb tiszteletben tartották, és soha nem vetették tűzre.
    9. A Phaiának nevezett krommüóni vad koca bősz fenevad volt, és nem valami közönséges vadállat. Küzdelmes és nehéz feladat volt elejteni. Thészeusz megszakította útját, és csak úgy mellékesen megölte az állatot - egyrészt, nehogy azt higgyék, hogy ő csak kényszerből hősködik, másrészt mert úgy gondolta, hogy a bátor férfiúnak nemcsak a gonosztevők ellen kell védekeznie, hanem a fenevadakkal is állnia kell a veszélyes harcot. Némelyek azonban azt állítják, hogy Phaia vérszomjas és kicsapongó életű rablónő volt, Krommüónban élt, erkölcstelen életmódja miatt nevezték Kocának, s hogy őt ölte meg Thészeusz.
    10. Megara határvidékén Szkirónt ölte meg: letaszította egy szikláról. Sokan azt állítják, hogy Szkirón rabló volt, aki az arra haladó utasokat fosztogatta. Azt mondják, gőgösen és fennhéjázóan rájuk parancsolt, hogy mossák meg lábát, majd hatalmas rúgással a tengerbe lökte őket. A megarai történetírók cáfolják a mondának ezt a változatát, és ahogy Szimónidész mondja, "harcba szállnak az ősi időkkel". Szerintük Szkirón nem volt sem rabló, sem gonosztevő, hanem éppen ellenkezőleg, irtotta a rablókat, s az igaz és jó emberek társa és barátja volt. Akkoriban Aiakoszt tartották a legigazságosabb görögnek, Kükhreuszt, Szalamisz királyát istenként tisztelték Athénban, Péleusz és Telamón nemes jellemét pedig mindenki jól ismeri. Nos, Szkirón veje volt Kükhreusznak, apósa Aiakosznak s nagyatyja Péleusznak meg Telamónnak, akinek anyja, Endéisz, Szkirónnak és Khariklének volt a leánya. Elképzelhetetlennek tartják, hogy ilyen kiváló férfiak családi kapcsolatba léptek volna egy hírhedt rablóval, s hogy drága kincseket bíztak rá és fogadtak el tőle. Azt mondják, Thészeusz nem akkor ölte meg Szkirónt, midőn Troizénből Athénba ment, hanem később, amikor Dioklész királyt becsapta, és elfoglalta a megaraiak birtokában levő Eleusziszt. Ilyen ellentmondó történetek maradtak fenn ezekről a dolgokról.
    11. Eleusziszban birkózásban legyőzte és megölte az arkadiai Kerküónt. Majd kissé továbbment, és Erineuszban Damasztészt - más néven: Prokrusztészt - pusztította el, belekényszerítve ágyába, éppúgy, ahogy az kényszerítette az utasembereket. Thészeusz Héraklészt utánozta: Héraklész is úgy végzett támadóival, ahogy azok akartak vele. Így áldozta fel Héraklész Busziriszt, ölte meg birkózásban Antaioszt, párviadalban Küknoszt, és így zúzta szét Termerosz fejét. Állítólag innen eredt a "termeroszi baj" szólásmondás. Termerosznak ugyanis az volt a szokása, hogy fejjel ment neki mindenkinek, akivel összetalálkozott, és úgy ölte meg. Ekképpen irtotta ki a gonosztevőket, és szolgáltatott igazságot Thészeusz is; mindenki saját bűnének megfelelően bűnhődött.
    12. Továbbhaladva, Thészeusz a Képhiszosz folyóhoz érkezett, itt találkozott a Phütalosz nemzetség tagjaival. Útja során ezek voltak az elsők, akik végre barátként üdvözölték. Kérésére bemutatták a szokásos engesztelő áldozatot, hogy a kezéhez tapadt vértől megtisztuljon, majd megvendégelték otthonukban. Ez volt az első eset, hogy szívélyes fogadtatásra talált, amióta útnak indult.
    Mint mondják, Kroniosz, vagy ahogyan most nevezik, Hekatombaión hónap nyolcadik napján érkezett Athénba. A városban ez idő tájt belső háborúk dúltak, és Aigeusz házát is igen zilált állapotban találta. A király a Korinthoszból száműzött Médeiával élt együtt, aki megígérte neki, hogy kigyógyítja magtalanságából. Médeia előbb ismerte fel Thészeuszt, mint Aigeusz, aki ekkor már öregember volt, és állandóan lázadástól rettegett. Médeia rávette Aigeuszt, hogy hívja meg az idegent asztalához, és itasson vele mérget. Thészeusz elment a lakomára, de nem akarta elárulni kilétét, azt szerette volna, ha atyja ismeri fel. Így aztán, amikor feltálalták a húsételt, Thészeusz kihúzta kardját, mintha azzal akarná a húst felszeletelni. Aigeusz nyomban felismerte a kardot. Feldöntötte a méreggel telt serleget, majd kérdéseket intézett fiához, és átölelte. Ezután összehívta a népet, és bemutatta Thészeuszt, akit a nép már csak vitézsége miatt is nagy örömmel üdvözölt. Azt mondják, hogy a méreggel telt serleg ott dőlt fel, és ott ömlött ki belőle a méreg, ahol most a körülkerített hely van az athéni Apollón Delphiniosz-szentélyben; itt állt ugyanis Aigeusz palotája. A templomtól keletre álló Hermész-szobrot ma is az "Aigeusz kapujánál lévő Hermésznek" nevezik.
    13. Thészeusz megérkezése előtt Pallasz fiai, a Pallantidák abban reménykedtek, hogy Aigeusz gyermektelenül hal meg, és Athén trónja az övék lesz; ezért nehezen viselték el, hogy Aigeusz Thészeuszt tette örökösévé. Végre is már Aigeusz is csak fogadott fia Pandiónnak, és semmi köze az Erekhtheidákhoz, most meg Thészeusz, ez a jöttment idegen uralkodjék Athénban! Ezért hát háborút indítottak. Embereiket két részre osztották; az egyik csapat vezére Pallasz volt, ezek nyíltan vonultak a város ellen Szphéttosz irányából. A másik csapat lesben állva várakozott Gargéttosznál; kétoldali támadásra készültek. Volt egy hagnuszbeli hírnök, név szerint Leósz, aki elárulta Thészeusznak, hol állnak lesben a Pallantidák. Thészeusz meglepetésszerűen rajtuk ütött, és mindnyájukat megölte. Mikor ezt Pallasz emberei meghallották, szétszéledtek. Mint mondják, Palléné község lakói ettől az időtől kezdve nem házasodtak össze hagnuszbeliekkel, és hírnökük nem kiáltotta a szokásos Akuete leó! - vagyis: "Halljátok, emberek!" - szavakat, annyira gyűlöletesnek tartották Leósz árulását.
    14. Thészeusz nem akart tétlenül maradni, meg aztán szerette volna a nép kegyét is elnyerni; ezért elindult a marathóni bika ellen, amely sok kárt okozott a Tetrapolisz néven ismert négy attikai városnak. A bikát megkötözte, és végighajtotta Athén utcáin, majd pedig feláldozta Apollón Delphiniosznak. Úgy látszik, van némi igazság a Hekaléról szóló történetben is, amely szerint Hekalé megvendégelte és házába fogadta Thészeuszt, amikor a bika ellen indult. A környező községek népei Zeusz Hekalosz tiszteletére rendszeresen megülték Hekalészia ünnepét, és megemlékeztek Hekaléról is, akit Hekalinának becézgettek, mivelhogy amúgy öregasszonyosan ő is becézte és simogatta a házába betérő ifjú Thészeuszt. Hekalé fogadalmat is tett Zeusznak, hogy áldozatot mutat be, ha Thészeusz épségben tér vissza, de Thészeusz visszatértét már nem érte meg. Ezért emlékeztek meg róla Thészeusz parancsára, hogy vendégszeretetét viszonozzák. Ezt a történetet Philokhorosz beszéli el.
    15. Valamivel később megérkeztek Krétából az adóbehajtók, immár harmadszor. Minósz, mivel fiát, Androgeószt, álnokul meggyilkolták Attikában, szüntelen háborúskodással tette tönkre az emberek életét. Sújtotta a népet az isten is: éhínség, járvány tört ki, s kiszáradtak a folyók. Apollón ekkor kijelentette: engeszteljék ki Minószt, és egyezzenek meg vele, hogy az isten haragja és a bajok megszűnjenek. Így aztán az athéniak követeket küldtek Krétába, és megállapodtak, hogy kilencévenként hét fiút és ugyanannyi leányt küldenek adó fejében Krétába. Ebben a legtöbb történetíró egyetért. A monda legtragikusabb változata szerint a Krétába küldött ifjakat és leányokat a Minótaurosz a Labürinthoszban megölte, vagy legalábbis addig bolyongtak hasztalan keresve a kijáratot, amíg mind el nem pusztultak. Euripidész ezt mondja a Minótauroszról:
    Mihaszna állat, összetákolt torzalak...
    ...Félig bikának mása, félig emberé.
    16. Philokhorosz szerint a krétaiak ezt tagadják. Szerintük a Labürinthosz börtön volt, és akit oda bezártak, nem tudott megszökni. Minósz versenyjátékokat rendezett Androgeósz emlékére, s az athéni ifjakat és leányokat, akiket addig a Labürinthoszban tartottak fogva, a győzteseknek adták jutalmul. Az első játékokon egy Taurosz nevű hatalmas hadvezér győzött. Ez a durva és embertelen férfiú keményen és kegyetlenül bánt az athéni fiatalokkal.
    A bottiaiabeliek állama című művében maga Arisztotelész sem ad hitelt annak, hogy a fiatalokat Minósz ölte volna meg, szerinte ezek az emberek öregkorukig éltek Kréta szigetén szolgasorban. Egy alkalommal, amikor a krétaiak régi fogadalmukat beváltva Delphoiba küldték elsőszülötteiket, az áldozatul felajánlottak között ott voltak az athéni rabszolgák leszármazottai is. Ezek nem tudtak megélni Delphoiban, ezért hát áthajóztak Itáliába, és letelepedtek Iapügiában, majd onnan Thrakiába mentek, s őket nevezzük bottiaiabelieknek. Ezért éneklik a bottiaiabeli leányok bizonyos áldozati szertartások közben: "Menjünk Athénba!"
    Ebből is kitűnik, milyen súlyos következményekkel jár, ha valaki olyan város gyűlöletét hívja ki maga ellen, ahol virágzik az ékesszólás és a költészet. Lám, Minószt is folyton ócsárolják és támadják az attikai színházakban. Az sem használ neki sokat, hogy Hésziodosz "a királyok királyának", Homérosz pedig "Zeusz bizalmasának" nevezi. Rengeteg szidalmat szórnak rá a tragédiaköltők a színpad deszkáiról; gonosz és erőszakos uralkodónak nevezik, de ugyanakkor királynak és törvényhozónak is, Rhadamanthüszt pedig bíróként és a minószi törvények őreként emlegetik.
    17. Elérkezett a harmadik adófizetés ideje, és az apáknak át kellett engedniök felserdült fiaikat a sorsolásra. A nép köréből újból sokan hangosan zúgolódtak Aigeusz ellen, mondván, hogy ő az oka mindennek, egyedül ő mentesül a büntetés alól, s míg törvénytelen, jöttment fiának átjátssza a hatalmat, cseppet sem törődik vele, hogy őket megfosztják törvényes magzataiktól, és így gyermektelenül maradnak. Thészeuszt nagyon bántotta a dolog; helyt adott panaszuknak, s hogy közösséget vállaljon velük, a sorsolást meg sem várva, önként jelentkezett. Bátorságát mindenki csodálta és hazaszeretetét is magasztalták. Látta Aigeusz, hogy Thészeuszt nem tudja szándékától eltéríteni, kisorsolta hát a többi ifjút.
    Hellanikosz azt állítja, hogy az athéniak nem sorshúzással döntöttek, hanem maga Minósz ment Athénba, és ő válogatta ki a fiúkat és lányokat, s elsőnek Thészeuszt választotta. Minósz kikötötte, hogy hajót az athéniaknak kell adniuk, és hogy a hajóra szálló fiatalok közül senki nem vihet magával fegyvert. Közölte velük azt is, hogy ha megölik a Minótauroszt, vége a büntetésnek.
    Korábban nem volt remény a menekülésre, ezért fekete vitorlával jelezték, hogy a hajó a szerencsétlenségébe rohan. De most Thészeusz biztatgatta atyját, és váltig hangoztatta, hogy ő majd elbánik a Minótaurosszal. Adott hát Aigeusz fehér színű vitorlát is a hajó kormányosának, és meghagyta neki, hogy azt vonja fel visszatérőben, ha Thészeusz megmenekült; ellenkező esetben feketével jelezze a gyászt.
    Szimónidész szerint Aigeusz nem fehér vitorlát adott a kormányosnak, hanem vöröset, "a sudár magyal tölgy virágának dús nedvével megfestve" - ezzel kellett volna Thészeusz megmenekülését jeleznie. Szimónidésztől tudjuk azt is, hogy a hajó kormányosa Phereklosz volt, Amarszüasz fia. Philokhorosz azt állítja, hogy Thészeusz Szalamiszból - Szkirosztól - kapta a haja kormányosát, Nauszithooszt, meg a másodkormányost, Phaiaxot is, mivel az athéniak akkor még nem értettek a hajózás mesterségéhez. A kisorsolt ifjak közt ott volt Meneszthész, Szkirosz egyik lányának fia is. Erről tanúskodik az az emlékmű, amelyet, mint mondják, Thészeusz állított Nauszithoosz és Phaiax tiszteletére Phaléronban, Szkirosz szentélye mellett; a Kübernésziát, a kormányosok ünnepét is az ő tiszteletükre szokták megrendezni.
    18. Megtartották a sorsolást, Thészeusz a prütaneionból a Delphinionba vitte a kisorsoltakat, és bemutatta Apollónnak a könyörgők szent jelét, a szent olajfa ágát fehér gyapjúfonalba takarva. A szertartás után, Munükhión hónapjának hatodik napján, hajóra szálltak. Az athéniak ezen a napon mind a mai napig leányokat küldenek a Delphinionba, hogy engesztelő áldozatot mutassanak be Apollónnak. Mint mondják, a delphoi isten úgy rendelkezett, hogy Thészeusz Aphroditét válassza vezetőjének és kísérőjének az útra. Majd nőstény kecskét áldozott a tengerparton az istennőnek, de az hirtelen bakkecskévé változott. Így kapta Aphrodité az Epitragia nevet.
    19. Thészeusz megérkezett Krétába, és Ariadné belészeretett, ahogy ezt oly sokan megírták és megénekelték. Ő adta neki a fonalat, s oktatta ki, miként juthat ki a Labürinthosz tekervényeiből. Thészeusz később megölte a Minótauroszt, és elhajózott Ariadnéval s az athéni ifjakkal. Phereküdész szerint kiverte a krétai hajók fenekét, s ezzel lehetetlenné tette, hogy üldözőbe vegyék. Démon szerint Minósz hadvezére Taurosz volt, aki a kikötőben esett el tengeri ütközetben, amikor Thészeusz elhajózott. Philokhorosz másként beszéli el az eseményeket: szerinte Minósz versenyjátékokat rendezett, és mindenki irigyen várta Taurosz győzelmét. Rossz természete miatt mindenki gyűlölte, és azt beszélték, hogy Pasziphaéval viszonya van. Így aztán, amikor Thészeusz engedélyt kért rá, hogy kiálljon vele, Minósz beleegyezett. Krétában nők is jelen lehettek a versenyeken; ott volt Ariadné is, akit Thészeusz látása azonnal lenyűgözött; csodálattal nézte, hogyan győzi le sorban ellenfeleit. Minósz különösen örült, hogy Thészeusz legyőzte a birkózásban Tauroszt és megalázta. Ezért visszaadta neki az ifjakat, és feloldotta Athént a további adófizetés alól.
    Kleidémosz sajátosan és körülményesen mondja el a történteket. Szerinte általánosan elfogadott szabály volt a görögöknél, hogy egyetlen háromevezősoros hajó sem szállhat tengerre öt főnél nagyobb legénységgel. Ezt a szabályt csak Iaszón, az Argó parancsnoka szeghette meg, aki azért szállt hajóra, hogy megtisztítsa a tengert a kalózoktól. Amikor Daidalosz visszamenekült Krétából Athénba, Minósz a rendelkezések ellenére üldözésére indult hadihajóival, majd egy vihar Szicíliába sodorta, ahol meghalt. Minósz fia, Deukalión, ellensége volt az athéniaknak, követeket küldött hozzájuk, és követelte, hogy adják ki Daidaloszt, mert ha nem, megöli azokat az athéni fiatalokat, akiket túszként adtak át Minósznak. Thészeusz szelíd hangon válaszolt, de nem volt hajlandó kiszolgáltatni rokonát, Daidaloszt, Meropénak, Erekhtheusz leányának fiát. Ugyanakkor hajóhad építésébe kezdett. A hajók egy részét Attikában, a Thümaitadák községe közelében építtette, a főútvonaltól távol, más részét pedig Troizénben, Pittheusz felügyelete alatt; titokban akarta ugyanis tartani a dolgot.
    Amikor elkészültek a hajók, Thészeusz tengerre szállt; magával vitte Daidaloszt és a krétai menekülteket, hogy az utat mutassák neki. A mit sem sejtő krétaiak barátságosan fogadták az athéniakat, Thészeusz pedig elfoglalta a kikötőt, majd titkon Knósszoszba sietett. A Labürinthosz kapui előtt összecsapott a krétaiakkal, Deukaliónt testőreivel együtt megölte. Kréta trónjára így Ariadné került. Thészeusz fegyverszünetet kötött vele, és visszakapta az athéni ifjakat, Athén és Kréta frigyre lépett, a krétaiak esküvel ígérték, hogy soha többé nem indítanak háborút.
    20. Ariadnéról és ezekről az eseményekről sok, egymástól eltérő történet maradt fenn. Az egyik szerint Ariadné felakasztotta magát, amikor Thészeusz elhagyta; a másik azt állítja, hogy Naxosz szigetére hajózott, s ott Oinarosszal, Dionüszosz papjával élt együtt, mivel Thészeusz egy másik nőbe szeretett bele, és ő magára maradt.
    Aigléért, Panopeusz lányáért ölte tüzes vágy.
    A megarai Héreasz azt állítja, hogy Peiszisztratosz ezt a sort törölte Hésziodosz költeményéből, Homérosz viszont az Alvilágról szóló leírásába ezt a sort iktatta be:
    Thészeuszt, Peirithooszt, szép sarjait isteneinknek,
    hogy ezzel az athéniak kedvét keresse. Mások azt állítják, hogy Ariadné még gyermekeket is szült Thészeusznak, Oinopiónt és Sztaphüloszt. A khioszi Ión is ezen az állásponton van, így emlékezik meg ugyanis szülővárosáról:
    Mit Thészeusz-fi emelt egykoron, Oinopión.
    Mindezekből a regeszerű történetekből a legszebbek úgyszólván közszájon forognak. Az amathuszi Paión egészen sajátos módon beszéli el Ariadné történetét. Szerinte egy vihar Küprosz partjaihoz sodorta Thészeuszt, s Ariadné, aki várandós állapotban volt, rettenetesen szenvedett a viharban hánykódó hajón, ezért kiszállt egyedül. Thészeusz eközben igyekezett hajóját megmenteni, de a vihar újra elsodorta a szárazföldről, ki a tengerre. A küproszi asszonyok gondjukba vették Ariadnét, és kétségbeesett magányában költött levelekkel vigasztalták, mintha Thészeusz írt volna neki. Részvétükkel enyhítettek kínjain, majd amikor meghalt anélkül, hogy gyermekét világra hozta volna, eltemették. Thészeusz később visszatért, és nagyon elszomorodott. Pénzt adott a város lakosainak, hogy Ariadnénak áldozzanak. Két szobrocskát is állíttatott, az egyiket ezüstből, a másikat bronzból. A Gorpiaiosz hónap második napján tartott áldozati ünnepen egy ifjú a földre veti magát, majd hangokkal és mozdulatokkal egy szülő nő vajúdási fájdalmait utánozza; Amathusz város lakói Ariadné-Aphrodité ligetének nevezik azt a helyet, ahol Ariadné sírját mutogatják.
    Több naxoszi író különös módon beszéli el a történteket, hogy valójában két Minósz és két Ariadné volt: az idősebb Ariadné Dionüszoszhoz ment nőül Naxosz szigetén, s Sztaphüloszt és fivéreit szülte neki, a fiatalabbikat meg elrabolta Thészeusz, amikor pedig magára maradt, Naxosz szigetére ment, és magával vitte Korküné nevű dajkáját, akinek sírját mutogatni szokták. Ez a második Ariadné is a szigeten halt meg, de az emlékére rendezett ünnepség egészen más jellegű. Az idősebb Ariadné ünnepét víg mulatozással ülik meg, a fiatalabbét pedig gyásszal és szomorúsággal.
    21. Thészeusz elhajózott Krétából és kikötött Délosz szigetén. Áldozatot mutatott be az istennek, és felajánlotta neki az Ariadnétól kapott Aphrodité-szobrocskát, majd eljárta az ifjakkal azt a körtáncot, amely még ma is szokásban van a délosziaknál. Ez a tánc a Labürinthosz zegzugos folyosóinak az ábrázolása bizonyos táncmozdulatokkal és - fordulatokkal. Dikaiarkhosz szerint a délosziak "darunak" nevezik ezt a táncfajtát. Thészeusz a Keratón-oltár körül járta el a táncot. Ezt az oltárt ökrök bal oldali szarvából illesztették össze. Állítólag versenyjátékokat is alapított Déloszban; a győztesek ekkor kaptak első ízben pálmaágat.
    22. Már közel jártak Attika partjaihoz, de nagy örömükben Thészeusz is meg a kormányos is elfelejtette felvonni a fehér vitorlát, amellyel jelezniük kellett volna Aigeusznak, hogy megmenekültek. A király kétségbeesésében levetette magát a szikláról és meghalt. Thészeusz közben partra szállt, és bemutatta azokat az áldozatokat, amelyeket távozásakor fogadott az isteneknek Phaléronban, majd hírnököt küldött a városba, hogy jelentse megmenekülésüket. A hírnök sok emberrel találkozott, akik mind a király halálát gyászolták, de akadtak olyanok is, akik boldogságukban megkoszorúzták, annyira örültek az ifjak hazatérésének. A hírnök elfogadta a koszorúkat, és hírnöki pálcájára tűzte. Mikor visszatért a tengerpartra, látta, hogy Thészeusz még nem fejezte be az italáldozatot; félrevonult, nem akarta megzavarni a szertartást. Az áldozat után jelentette Aigeusz halálát. Erre Thészeusz és társai sírva siettek a városba. Innen van, hogy - állítólag - még ma is a hírnök pálcáját koszorúzzák meg az athéniak az Ószkhophoria - vagyis: fürthordás - ünnepén, nem pedig a hírnököt, és hogy a jelenlevők az italáldozat közben karban ezt kiáltozzák: "Eleleu! Iu! Iu!" A két kiáltás közül az első a győzelem feletti öröm, a második pedig a rémület és a zavar kifejezése.
    Thészeusz apja temetése után váltotta be Apollónnak tett fogadalmát a Püanepszión hónap nyolcadik napján, mert ezen a napon tértek vissza épségben a városba. E napon azóta is hüvelyeseket főznek; a szokás állítólag onnan ered, hogy a megmenekült fiatalok összekeverték minden megmaradt élelmüket, megfőzték egy fazékban, majd pedig közösen elfogyasztották. Körülhordozzák az eiresziónét is - egy gyapjúfonállal körülkötözött olajágat -, ahogy akkor a könyörgés szent jelét nevezték. Vele együtt viszik a legkülönfélébb gyümölcsök zsengéjét is, ami annak a jelképe, hogy megszűnt a terméketlenség. Közben ezt éneklik:
    Eireszióné, íme, fügét s dagadó kenyeret hoz,
    s mézet a csészében, s olajat, testünk megkenni,
    s bort is a serlegben, mely elaltat mámorítóan.
    Néhány történetíró ezt a szokást a Héraklész-utódoktól származtatja, akiket az athéniak oltalomkeresők gyanánt fogadtak be és vendégeltek meg, de a legtöbben ugyanúgy írják le, mint én.
    23. Azt a harmincevezős gályát, melyen Thészeusz a fiatalokkal Krétába hajózott és épségben hazatért, az athéniak egészen Phaléroni Démétriosz idejéig megőrizték. Az elkorhadt deszkákat és gerendákat időnként újakkal és erősekkel cserélték fel, így a bölcselők is ezzel a hajóval példálóznak, amikor a "növekvőről" vitatkoznak. Egy részük azt állítja, hogy a hajó ugyanaz maradt, más részük pedig, hogy megváltozott.
    Még ma is ünneplik az Ószkhophoria ünnepét, amelyet Thészeusz alapított. Annak idején ugyanis nem vitte magával mind a kisorsolt szüzeket. Kiválasztott barátai közül két leányos külsejű, de férfias lelkű és bátor ifjút. Ezekkel forró fürdőket vétetett, nem engedte őket napfényre, bőrüket illatos kenőcsökkel kenette, hajukat nők módjára fésültette, szépítőszereket használtatott velük, s így külsejüket megváltoztatta. Arra is megtanította őket, hogyan utánozzák a leányokat beszédben, megjelenésben és járásban, hogy ne lehessen őket megkülönböztetni tőlük. Így vette be őket a szüzek közé anélkül, hogy a csalást bárki is észrevette volna. Hazatérésük után ő s a két ifjú ugyanolyan öltözékben haladt az ünnepi menetben, mint amilyenben még ma is viszik a szőlőágakat. Ezeket vagy a mítosz kedvéért viszik, hogy Dionüszosznak és Ariadnénak kedveskedjenek, vagy azért, mert Thészeuszék ősszel, szüret idején érkeztek haza. Ételvivő asszonyok is részt vesznek az ünnepi menetben és az áldozat bemutatásában; ők képviselik az anyákat, akik egykor gyermekeiknek vitték kedvenc ételeiket, és meséket mondanak az ünnep alkalmával, mert azok a régi anyák is meséket mondtak annak idején, hogy gyermekeiket bátorítsák és vidámítsák. Mindezt Démon beszéli el. Az athéniak szent ligetet is ajándékoztak Thészeusznak, és úgy rendelkeztek, hogy mindig is azok a családok fizessék az áldozati költségeket, amelyeknek akkoriban adózniuk kellett. A szertartásokat mindig a Phütalidák végezték, ezzel jutalmazta vendégszeretetüket Thészeusz.
    24. Aigeusz halála után Thészeusz nagy és csodálatra méltó vállalkozásba kezdett; egyetlen városi közösségbe egyesítette az attikaiakat. Így lett egy várossá és egy néppé a szétszórt lakosság, amelyet eddig még közérdekű ügyekben is nehezen lehetett összehívni, s amelynek körében napirenden voltak a villongások és háborúk. Thészeusz községről községre, családról családra járva győzte meg az embereket. Az egyszerű, szegény embereknél kedvező fogadtatásra talált; a hatalmasoknak király nélküli államot és demokráciát ígért, amelyben ő csak hadvezér lenne és a törvények őrének szerepét töltené be, minden más tekintetben egyenlőség uralkodna. Egy részüket meg is győzte, a többiek pedig tartottak már-már félelmetessé váló hatalmától és vakmerőségétől, s úgy gondolták, jobb, ha önszántukból engedelmeskednek, mint ha kényszeríti őket. Feloszlatta hát a különálló prütaneionokat, tanácsházakat és hivatalokat. Majd közös prütaneiont és tanácsházát építtetett az egész népnek, ott, ahol a mostani város áll, és az államot Athénnak nevezte. Közös áldozatot rendelt el, a Panathénaiát, és bevezette a Metoikia ma is megtartott ünnepét, Hekatombaión hónap tizenhatodik napján. Ezután ígéretéhez híven megszüntette a királyságot, és hozzálátott az új alkotmány megteremtéséhez. Először is az istenekhez fordult. A delphoi jósdától a következő jóslatot kapta az új állam sorsáról:
    Aigeidész, Pittheusz lányának magzata, Thészeusz!
    Sok nép sorsfonalát s mezsgyéjét tette le bévül
    városotokban atyám elrejtvén; ám te szivedben
    csak sose töprengj és ne szorongjál szertelenül, mert
    tengeri tajtékok tetején, fenn úszik a tömlő.
    Később a Szibülla állítólag ugyanezt a sorsot jövendölte Athénnak:
    Tömlőként bemerülsz, de lesüllyedned lehetetlen.
    25. Szerette volna államát még nagyobbá tenni; magához hívott hát mindenkit, egyenlő jogokat ígérve a jövevényeknek. Állítólag tőle származik ez a mondás: "Jöjjetek ide, ti népek, mind!" Athént a népek államává akarta tenni. Azt azonban nem tűrte, hogy az összevissza beáramló sokaság megzavarja és feldúlja a demokráciát. Ezért először is nemesekre, földművesekre és kézművesekre osztotta az embereket. A nemesek végezték a vallási szertartásokat, ők töltötték be a hivatalokat, rájuk bízta a törvények magyarázatát, továbbá a szent és isteni dolgok értelmezését. Egyébként teljes jogegyenlőséget teremtett; a nemesek tekintélyükkel, a földművesek jövedelmükkel, a kézművesek sokaságukkal múlták felül a többieket. Hogy ő volt az első, aki hajlandóságot mutatott a tömegek iránt - ahogy Arisztotelész mondja -, és hogy ő szakított először az egyeduralommal, Homérosz is tanúsítja, aki a hajók felsorolásakor csak az athéniakat nevezi népnek.
    Pénzt is veretett, egy ökör képével - talán a marathóni bika emlékére, de lehet az is, hogy Minósz hadvezérére gondolt, vagy egyszerűen, mert a földművelésre kívánta buzdítani a polgárokat. Mondják, hogy tőle származik a hekatomboion és a dekaboion - tehát: száz, illetve tíz ökröt érő - kifejezés. Megarát véglegesen Athénhoz csatolta, s felállíttatta az Iszthmoszon azt a híres határjelző oszlopot, amelyre két jambikus trimetert vésetett. Az oszlop keleti oldalára ezt:
    Ez itt nem Peloponnészosz, ámde Iónia,
    a nyugatira pedig ezt:
    Ez itten Peloponnészosz és nem Iónia.
    A görögök Héraklész kezdeményezésére rendezték Zeusznak az olümpiai versenyeket. Ő, hogy Héraklészt utánozza, megalapította az iszthmoszi játékokat, Poszeidón tiszteletére. A Melikertész emlékére rendezett iszthmoszi játékokat éjszaka tartották, de ez inkább szertartás volt, nem pedig látványos népünnepély. Egyesek azt is mondják, hogy az iszthmoszi játékokat Szkirón emlékére alapította, hogy a rokongyilkosság bűnétől megtisztuljon. Szkirón ugyanis Kanéthosznak és Pittheusz leányának, Héniokhénak volt a fia. Mások azt vallják, hogy nem Szkirón volt a fiuk, hanem Szinnisz, és az ő tiszteletére alapította Thészeusz a versenyeket. Ugyanakkor egyezséget kötött a korinthosziakkal, hogy az iszthmoszi játékokra érkező athéniaknak annyi díszhelyet biztosítanak, amekkora helyet a hajó vitorlája beborít, amely az ünnepségre hozta őket. Ezeket a részleteket Hellanikosz és a halikarnasszoszi Andrón beszéli el.
    26. Philokhorosz és más történetírók tanúsága szerint Thészeusz a Fekete-tenger partján is járt, amikor Héraklésszel együtt részt vett az amazónok elleni hadjáratban, és vitézségének jutalmaként megkapta Antiopét. A legtöbb történelmi forrásból azonban, így Phereküdész, Hellanikosz és Hérodórosz műveiből is az tűnik ki, hogy Thészeusz jóval később, Héraklész halála után egyedül vezette ezt a hadjáratot, s ejtette foglyul az amazónt, ami sokkal valószínűbbnek látszik. Egyetlen történelmi forrás sem említi ugyanis, hogy Thészeusz társai közül bárki is amazónokat ejtett volna foglyul. Bión azt állítja, hogy ez az egy is csalárd módon lett az övé. Az amazónok ugyanis nem idegenkedtek a férfiak társaságától, nem futottak el Thészeusz elől sem, amikor partot ért náluk, sőt ajándékokat küldtek neki. Thészeusz felhívta hajójára az ajándékot hozó amazónt, az felszállt, ő meg nyomban elhajózott vele.
    Egy bizonyos Menekratész a bithüniai Nikaia város történetéről írott könyvében azt állítja, hogy Thészeusz hosszabb időt töltött országukban Antiopé társaságában. Seregében volt három athéni testvérifjú: Euneósz, Thoasz és Szoloeisz. Az utóbbi beleszeretett Antiopéba, de érzelmeit eltitkolta társai előtt, csak egyik barátjával közölte. Az beszélt is az ügyben Antiopéval, aki mereven elzárkózott a szerelem elől, de bölcsen és jóindulatúan fogadta a dolgot, és nem árulta el Thészeusznak. Megtudva ezt Szoloeisz, belevetette magát egy folyóba, és elpusztult. Amikor Thészeusz az ifjú szomorú sorsáról és annak okáról értesült, igen elszomorodott. Bánatában eszébe jutott egy püthiai jóslat. A Püthia ugyanis lelkére kötötte Delphoiban, hogy ha egyszer idegen földön szomorúság éri, alapítson várost, és hagyjon ott társai közül vezetőket. Így aztán a várost, amelyet alapított, az istenről Püthopolisznak, a közeli folyót pedig az ifjú emlékére Szoloeisznek nevezte. A város kormányzását a két fivérre és egy Hermosz nevű athéni nemes ifjúra bízta. A püthopolisziak Hermosz házának nevezték a város egyik épületét, de később ezt - a második szótag téves hangsúlyozása következtében - Hermész házának értették, és így az istent részesítették a hőst megillető tiszteletben.
    27. Ez volt az oka az amazón háborúnak, amely semmiképpen sem lehetett jelentéktelen ügy vagy asszonyvállalkozás, hiszen ahhoz, hogy az amazónok a városban tábort üssenek és a Pnüx meg a Muszeion közelében harcoljanak, előbb el kellett foglalniuk a környező területeket és nyugodtan el kellett jutniuk a városig. Nehéz elhinni, hogy - mint Hellanikosz állítja - gyalog keltek át a befagyott kimmeriai Boszporoszon. Azt viszont, hogy a városban táboroztak, helynevek és az elesettek sírjai bizonyítják.
    Sokáig haboztak mindkét oldalon; féltek a harctól. Thészeusz végül áldozatot mutatott be a Félelem istenének - így parancsolta egy jóslat -, és összecsapott az amazónokkal. A csata Boédromión havában volt, azon a napon, amelyen az athéniak mind mostanáig a Boédromia ünnepét ünneplik. Kleidémosz részletes elbeszélése szerint az amazónok a manapság Amazóneionnak nevezett helyig tolták előre balszárnyukat, a jobbszárny viszont egészen a Khrüsza melleti Pnüxig ért. Az athéniak a Muszeiontól kiindulva támadták meg az ellenség balszárnyát. Az elesettek sírjai, Khalkódón hérosz emlékműve mellett, a mostani peiraieuszi kapuhoz vezető úton találhatók. Az amazónok ezen a szárnyon megverték az athéniakat, és egészen az Eumeniszek szentélyéig visszaszorították őket. Az athéniak viszont a Palladion, az Ardéttosz és a Lükeion felől lecsaptak az amazónok jobbszárnyára, és vissza is verték őket egészen a táborukig. Sok amazón veszítette itt életét. Kleidémosz szerint a negyedik hónapban kötöttek békét Hippolüté közvetítésével; mert szerinte Thészeusz feleségének Hippolüté volt a neve és nem Antiopé.
    Egy másik történet szerint a Thészeusz oldalán harcoló Hippolütét Molpadia ölte meg lándzsájával; az ő emlékére emelték az olümpiai szentélynél felállított oszlopot. Nem lehet csodálni, hogy a történelmi feljegyzések bizonytalanok, amikor ilyen régi eseményekről van szó. Azt is mondják, hogy Antiopé titokban Khalkisz városába vitette a sebesült amazónokat, és ott ápolta őket, továbbá, hogy többeket azon a helyen temettek el, amelyet ma Amazóneionnak neveznek. A háború békeszerződéssel ért véget, erről tanúskodik a Thészeion melletti hely neve: Orkómoszion, és az a máig fennmaradt ősi áldozat, amelyet az amazónoknak mutattak be a Thészeusz emlékére rendezett ünnepségek előtt.
    Az amazónok sírját a megaraiak is mutogatják a piactérről a Rhusz nevű helyhez vezető úton, ahol a Rhomboeidész-emlékmű áll. Mondják, hogy Khairóneia környékén is estek el amazónok, és a régen Thermódónnak, most pedig Haimónnak nevezett folyócska mellett temették el őket. Erről a Démoszthenész életéről írt könyvemben már szóltam. Valószínűleg Thesszalián sem mentek keresztül baj nélkül az amazónok; sírjukat még ma is mutogatják Szkotussza és Künoszkephalai közelében.
    28. Ezek a feljegyzésre méltó események az amazónokkal kapcsolatban. Az Amazónok felkelése című hősköltemény szerint, amelyet a Thészeisz szerzője írt, Antiopé és az amazónok a Phaidrával kötött házasság miatt indítottak hadat Thészeusz ellen, és Héraklész ölte meg őket. De ez csak mese és kitalálás. Igaz ugyan, hogy Thészeusz nőül vette Phaidrát, de csak Antiopé halála után. Antiopétól született Hippolütosz, akit Pindarosz Démophón néven ismer. Phaidra és Hippolütosz balsorsáról a történetírók is úgy írnak, mint a tragédiaköltők; valószínű tehát, hogy úgy is történt, ahogy mondják.
    29. Vannak más - színpadon még sohasem játszott - történetek is Thészeusz házasságairól: mind becstelenül kezdődtek és szerencsétlenül végződtek. Mesélik, hogy erőszakkal elrabolt egy bizonyos Anaxó nevű troizéni nőt, és hogy erőszakot követett el Szinnisz és Kerküón leányain, miután az apákat megölte. Feleségül vette Periboiát, Aiax anyját, azután Phereboiát, majd pedig Iopét, Iphiklész leányát. Aztán szerelemre gyulladt Panopeusz leánya, Aiglé iránt és elhagyta Ariadnét, ami semmiképpen sem volt szép és illő cselekedet, mint fentebb már említettem. Mindezeken felül Helené elrablásával háborúba sodorta Attikát, s emiatt rá is száműzetés és halál várt, de ezt majd később beszélem el.
    Bár az akkori idők legderekabbjai sok küzdelemben vettek részt, Hérodórosz úgy tudja, hogy Thészeusz - a lapithák és kentaurok harcát  kivéve - egyikben sem szerepelt. Mások szerint azonban elkísérte Iaszónt Kolkhiszba, és Meleagrosznak is segített a kalüdóni vadkan elejtésében; állítólag ekkor keletkezett a jól ismert mondás: "Csak Thészeusszal." Sok kiváló és vitézi tettet hajtott végre segítőtársak nélkül is, és ezért mondták róla: "Íme, egy új Héraklész." Segített Adrasztosznak is a Kadmeia alatt elesettek holttestének megszerzésében. És nem fegyverrel szerezte vissza a holttesteket - ahogy Euripidész írta tragédiájában -, hanem rábeszéléssel és megegyezéssel. Így írják a legtöbben. Philokhorosz hozzáteszi, hogy ez volt az első egyezség, amelyet a holttestek összeszedésére kötöttek, bár a Héraklészről írt könyvekben az áll, hogy ő adott ki először holttesteket az ellenségnek. A Thébai falai alatt elesett közkatonák sírjait Eleutheraiban mutogatják, a hadvezérekét pedig Eleusziszban; ezzel kedveskedett Thészeusz Adrasztosznak. Euripidész Oltalomkeresők című tragédiája ellentmond annak, amit Aiszkhülosz beszél el az Eleuszisziek-ben; ő pontosan ugyanazt mondja Thészeuszról, amit én beszéltem el.
    30. Peirithoosszal való barátságának állítólag ez a története: Nagy híre volt Thészeusz erejének és bátorságának, és Peirithoosz szeretett volna meggyőződni róla. Fogta Thészeusz marháit és elhajtotta Marathónból. Amikor megtudta, hogy Thészeusz fegyveresen üldözőbe vette, nem futott el előle, hanem szembefordult vele. Megpillantva egymást, mindkettő megcsodálta a másik szépségét, bátorságát, és elálltak a harctól. Először Peirithoosz nyújtott kezet Thészeusznak, majd felszólította, hogy bíráskodjék felette marhái elhajtásának ügyében, s ő kész alávetni magát az ítéletnek. Thészeusz elengedte a bírságot, és kérte Peirithooszt, hogy legyenek barátok és szövetségesek; barátságukat esküvel pecsételték meg.
    Amikor Peirithoosz nőül vette Déidameiát, meghívta Thészeuszt, hogy ismerje meg a lapithák országát, és legyen a vendégük. A lakomára a kentaurokat is meghívta, de ezek pimaszul és féktelenül viselkedtek, sőt részegségükben még a nőket sem kímélték. A lapithák védekezni kezdtek, és jó néhány kentaurt megöltek, a többieket pedig kidobták az országból. Thészeusz segített a lapitháknak a harcban. Hérodórosz azonban másként adja elő a történteket. Szerinte már folyt a kentaurok elleni háború, amikor Thészeusz a lapithák segítségére sietett, és akkor került először szemtől szembe Héraklésszel is. Thészeusz mindenáron fel akarta keresni Héraklészt Trakhiszban, ahol a hős éppen küzdelmeinek és bolyongásainak fáradalmait pihente ki; ez a találkozás a kölcsönös tisztelet és megbecsülés jegyében folyt le. - Több hitelt adhatunk azonban azoknak a történetíróknak, akik azt állítják, hogy a két hős több alkalommal is találkozott, s hogy Héraklészt Thészeusz közbenjárására avatták be az eleusziszi misztériumokba, miután elvégezte azokat a megelőző tisztulási szertartásokat, amelyekre bizonyos meggondolatlan cselekedetei miatt szükség volt.
    31. Hellanikosz elbeszélése szerint Thészeusz már ötvenesztendős volt, amikor a kiskorú Helenét elrabolta. Egyesek, hogy e súlyos vád alól felmentsék, azt állítják, hogy Helenét valójában nem is ő, hanem Idasz és Lünkeusz rabolta el. Ezek aztán Thészeuszra rábízták a lányt, akit ő nem volt hajlandó a Dioszkuroszoknak kiszolgáltatni. Sőt állítólag maga az atya, Tündareusz bízta Thészeuszra Helenét, mert félt Enarophorosztól és Hippokoóntól, akik erőnek erejével akarták elrabolni a kislányt. De a legvalószínűbb, legbizonyítottabb történet a következő:
    Thészeusz és Peirithoosz együtt ment Spártába. A lányt Artemisz Orthia templomából rabolták el, ahol éppen ünnepi táncot lejtett, majd megszöktek vele. Üldözőik csak Tegeáig követték őket. A továbbiakban nyugodtan keltek át a Peloponnészoszon. Közben megállapodtak, hogy sorsot vetnek: aki nyer, nőül veszi Helenét, és segít társának feleséget szerezni. A sorshúzás Thészeusznak, kedvezett. Thészeusz ezután anyja gondjaira bízta a házasságra még éretlen lánykát, Aphidnaiba vitte őket, és barátját, Aphidnoszt kérte meg, hogy vigyázzon a lányra, és tartsa titokban ottlétét a többiek előtt. Ezután viszontszolgálatképpen elkísérte Peirithooszt Épeiroszba, Aidóneusznak, a molosszoszok királyának leányáért. A király - aki feleségét Perszephonénak, leányát Korénak, házőrző kutyáját pedig Kerberosznak nevezte - úgy határozott, hogy leánya minden kérőjének meg kell küzdenie a kutyával, és az nyeri el a leány kezét, aki a kutyát legyőzi. De amikor megtudta, hogy Peirithoosz és társa nem kérni jöttek a lányt, hanem elrabolni, elfogatta őket. Peirithooszt széttépette a kutyával, Thészeuszt pedig fogolyként őriztette házában.
    32. Eközben Menesztheusz, Peteósz fia, Orneusz unokája és Erekhtheusz dédunokája - azt mondják, ő volt az első demagóg, aki a tömegek kedvét kereste - izgató szavaival fellázította a tehetősebb athéniakat, akik már régóta nehezen viselték el Thészeusz uralmát, mert úgy érezték, hogy a nemeseket megfosztotta a királyi hatalomtól, és összezárta őket egyetlen városba, hogy mindnyájukat alattvalójává és szolgájává tegye. De felizgatta az egyszerű embereket is. Szabadságuk, úgymond, nem más, mint csalóka álom. Elveszítették hazájukat és szent hagyományaikat; a sok megértő és jóságos király helyett egyetlen zsarnokot kaptak, egy jöttment idegent. Menesztheusz tehát így mesterkedett, a kezdődő zendülésnek pedig komoly ösztönzést adott a Tündaridák háborúja; sokan nem tartják lehetetlennek, hogy maga Menesztheusz biztatta fel őket.
    A Dioszkuroszok eleinte nem folyamodtak erőszakhoz, csak testvérhúgukat követelték. De amikor az athéniak kijelentették, hogy Helené nincs a városban, és nem is tudják, hol van, megkezdődött a harc. Akadémosz valahogyan megtudta, hogy Helenét titokban Aphidnaiban tartják, és ezt közölte a Tündaridákkal. Meg is becsülték őt ezért a Dioszkuroszok egész életében. És a lakedaimóniak - akik később oly sokszor pusztították Attika földjét - sem bántották soha az Akadémiát Akadémoszra emlékezve. Dikaiarkhosz viszont azt mondja, hogy két arkadiai ifjú, Ekhedémosz és Marathosz harcolt a Tündaridákkal együtt, az előbbiről nevezték el a mostani Akadémiát, Marathón pedig az utóbbiról kapta nevét, mert egy jóslatnak engedelmeskedve önként feláldozta magát a csata előtt.
    A Dioszkuroszok ekkor Aphidnai ellen vonultak, megnyerték a csatát, és elfoglalták a várost. Állítólag ekkor esett el Szkirón fia, Alükosz, aki együtt harcolt a Tündaridákkal. A megarai helyet, ahol eltemették, Alükosznak nevezik róla. Héreasz azt állítja, hogy maga Thészeusz ölte meg Alükoszt Aphidnainál, és ennek bizonyságára idézi az alábbi verssorokat:
    ...kit Aphidnai nagy csatasíkján
    Thészeusz ölt le tusán ama szépfürtű Helenáért
    egykor...
    Nem valószínű azonban, hogy Thészeusz jelen volt, amikor anyja fogságba esett, és a várost elfoglalták.
    33. Aphidnai tehát elesett és az athéniak megrémültek. Menesztheusz ekkor rávette a népet, hogy nyissák meg a kapukat a Tündaridák előtt, és fogadják őket szeretettel, hiszen ők csak Thészeusz ellen viseltek háborút, aki erőszakosságával rá is szolgált erre, a többieknek jót és üdvöt hoznak. Tetteik valóban erről tanúskodtak; bár az egész várost hatalmukba kerítették, nem kértek mást, csak azt, hogy beavassák őket a misztériumokba, mondván, hogy nekik is van annyi közük a városhoz, mint Héraklésznek. Kérésüket teljesítették, de előbb Aphidnosz örökbe fogadta őket, akárcsak Püliosz Héraklészt. A Dioszkuroszokat isteneknek járó tisztelettel vették körül, és az Anakesz névvel tüntették ki; talán azért, hogy a harcot beszüntették, vagy talán mert vigyáztak rá, hogy senkit semmi bántódás ne érjen, pedig igen nagy hadsereg tartózkodott a város falain belül. Az anakósz ekhein  kifejezést olyanokra szokták alkalmazni, akik gondoskodnak valamiről, vagy őriznek valamit. Valószínűleg a királyokat is ezért hívják anaktesz-nek. Másik magyarázat szerint a csillagok felkeléséről hívják őket Anakesz-nek, mivel az anó - vagyis: "fent" - szót az attikaiak anekasz-nak, az anóthen-t - vagyis a "fentről"-t - pedig anekathen-nek mondják.
    34. Aithra, Thészeusz anyja állítólag fogságba került, majd Spártába hurcolták, és innen ment Trójába, Helenével. Ezt Homérosz is megerősíti, mikor azt mondja, hogy Helené szolgálója lett:
    Aithré, Pittheusz lánya, tehénszemü szép Klümenével.
    Mások nem tartják hitelesnek ezt a sort, és a Munükhoszról szóló mesét is elvetik. Munükhoszt állítólag Laodiké szülte titkon Démophónnak és Aithra segítette felnevelni Trójában. Furcsa és egészen más történetet mond el Aithráról Isztrosz Attika története című művének tizenharmadik könyvében: állítólag Alexandroszt, akit Thesszaliában Parisznak neveznek, a Szperkheiosz folyó partján Akhilleusz és Patroklosz megtámadta és legyőzte, Hektor meg ugyanekkor elfoglalta és feldúlta Troizén városát, s az otthagyott Aithrát elhurcolta. Ez azonban merő képtelenség.
    35. Héraklész vendégségben járt Aidóneusznál, a molosszoszok királyánál, s a király beszélgetés közben megemlítette neki Thészeusz és Peirithoosz esetét, hogy miért jöttek, és hogy mi történt, amikor rajtakapta őket. Héraklész mélységesen elszomorodott Peirithoosz dicstelen halálán és azon, hogy a másikra is ez a sors vár. Tudta, hogy Peirithooszon már nem segít a panasz, könyörögni kezdett hát Thészeuszért; tegye meg neki ezt a szívességet a király, adja ki Thészeuszt. Aidóneusz teljesítette Héraklész kérését, és szabadon bocsátotta Thészeuszt. A hős visszatért Athénba, ahol hívei még nem veszítették el minden hatalmukat. Hálából mindazokat a szent helyeket, amelyeket a város korábban neki adományozott, Héraklésznek szentelte, és Thészeionok helyett Hérakleionoknak nevezte őket, négy kivételével - így írja Philokhorosz. De amikor újra kézbe akarta ragadni a hatalmat és az államvezetést, lázadás és zavargás tört ki. Ekkor ébredt tudatára, hogy eddigi ellenségei most már nemcsak gyűlölik, de ráadásul meg is vetik. Ezenfelül a nép nagy része elkényeztetett gyermek módjára viselkedett, és ahelyett, hogy csendben, szó nélkül engedelmeskedett volna parancsainak, elvárta, hogy Thészeusz járjon a kedvében. Amikor megkísérelte, hogy erőszakhoz folyamodjék, a népvezérek izgatásával és pártviszályok veszélyével találta magát szemben. Elkeseredésében végül titkon elküldte gyermekeit Euboiába Elephénórhoz, Khalkódón fiához. Ezután megátkozta az athéniakat Gargéttoszban, azon a helyen, amelyet mind a mai napig Aratérionnak  neveznek, és elhajózott Szküroszba. Azt hitte, hogy ott barátokra talál; de különben is öröklött földbirtokai voltak a szigeten. Lükomédész volt abban az időben a szkürosziak királya, Thészeusz tehát hozzá fordult, hogy földjeit megkapja, mondván, hogy ott szeretne letelepedni. Egyesek azt állítják, hogy segítséget kért a királytól az athéniak ellen. Lükomédész - aki talán Thészeusz hírnevét irigyelte, de az is lehet, hogy Menesztheusznak akart kedvében járni - felvezette Thészeuszt a sziget legmagasabb hegycsúcsára, mintha földbirtokait akarná neki megmutatni, majd pedig letaszította a mélységbe, ahol Thészeusz halálát lelte. Mások szerint Thészeusz szokásos vacsora utáni sétája közben botlott meg és zuhant le a szikláról. Eleinte úgyszólván senki sem vett tudomást haláláról. Athénban Menesztheusz volt a király, Thészeusz fiai pedig magánszemélyekként harcoltak együtt Ilionban Elephénórral. Menesztheusz elesett Trójában, Thészeusz fiai hazatértek és visszaállították az atyai királyságot. Később az athéniak több okból is félistenként tisztelték Thészeuszt; ezek közt legemlítésreméltóbb az a történet, amely szerint Marathónnál a méd seregek ellen harcoló csapatok látni vélték, hogy Thészeusz szellemalakja teljes fegyverzetben rohamra vezeti őket a barbárok ellen.
    36. A méd háborúk után, Phaidón arkhónsága idején  az athéniak jóslatot kértek Delphoiban. A Püthia meghagyta nekik, hogy vigyék haza Thészeusz csontjait, temessék el, és őrizzék illő tisztelettel. Nem volt könnyű a sírt megtalálni és a csontokat összeszedni, mert az ott lakó dolopszok különösen zárkózottak és vadak voltak. Kimón elfoglalta a szigetet, amint az életéről írt könyvemben már elbeszéltem, és becsületét tette fel rá, hogy megtalálja a sírt. Véletlenül megpillantott egy sast, amely egy halomszerű emelkedésen csőrével vagdosta és karmával kaparta a földet. Ezt isteni jeladásnak tekintette és ásatni kezdett a helyen. Hamarosan ráakadtak egy koporsóra, benne egy nagy termetű férfi csontjaira, mellette pedig bronzhegyű lándzsára és kardra. Amikor Kimón háromevezősoros hajóján hazavitte Thészeusz földi maradványait, az athéniak olyan ujjongó örömmel és pompával fogadták, mintha maga Thészeusz tért volna haza a városba. Ott fekszik Thészeusz a város közepén, a Gümnaszion közelében. Sírja a szökevény rabszolgáknak, a szegényeknek és a hatalom áldozatainak menedékhelye, hiszen Thészeusz egész életében védte és segítette a bajba jutottakat, és mindig megértéssel hallgatta meg a nehéz sorban élő emberek kéréseit.
    A tiszteletére rendezett legfőbb áldozati ünnepet Püanepszión hónap nyolcadik napján tartják minden évben, minthogy ezen a napon érkezett vissza Krétából az ifjakkal. De minden hónap nyolcadik napján is megemlékeznek róla, vagy mert Hekatombaión hónap nyolcadik napján érkezett meg Troizénből Athénba, mint azt Diodórosztól, az útleírótól tudjuk, vagy mert ez a szám különösképpen megilleti őt, Poszeidón állítólagos fiát, mivel Poszeidónnak is a hónap nyolcadik napján áldoznak. Nyolc az első páros szám köbe és az első négyzet kétszerese, ezért különösképpen jelképezi Poszeidón rendíthetetlen és megingathatatlan hatalmát, akit Aszphaleiosznak  és Gaiéokhosznak  szoktak nevezni.

    ROMULUS
    1. A történetírók, amikor arról van szó, hogy kitől és miért kapta Róma nagy és világszerte híres nevét, különböző nézeteket vallanak. Egyesek azt mondják, hogy a pelaszgok, akik vándorlásaik közben bejárták az ember lakta vidékek legnagyobb részét, s számos népet leigáztak, itt telepedtek le, és fegyvereik erejéről  nevezték a várost Rómának. Mások viszont úgy tudják, hogy Trója eleste után azokat a menekülőket, akiknek sikerült hajóra szállnia, a türrhéniai partokra sodort a szél, s a Tiberis folyó torkolatánál kötöttek ki. Asszonyaik már nagyon el voltak keseredve, és nehezen viselték a tengert. Ekkor egy Rhómé nevű nő - ő volt köztük a legelőkelőbb és legeszesebb - azt ajánlotta nekik, hogy gyújtsák fel a hajókat. Így is történt. A férfiak kezdetben haragudtak, de aztán nem volt mit tenniük, letelepedtek a Palatinus körül elterülő vidéken. Nemsokára kitűnt, hogy vállalkozásuk jobban sikerült, mint remélték, kitűnő földre találtak, és az ott lakók is barátságosan fogadták őket. Rhómét többek között abban a megtiszteltetésben is részesítették, hogy új városukat, mivel megalapítását neki köszönhették, Rómának nevezték róla.
    Állítólag ettől az időtől kezdve maradt fenn az a szokás, hogy az asszonyok csókkal köszöntik rokonaikat és férjüket, mert amikor a hajókat felgyújtották, így kedveskedtek nekik, és ezzel igyekeztek haragjukat kiengesztelni.
    2. Mások úgy tudják, hogy Italosz és Leukaria lányáról, Rhóméről nevezték el a várost, ismét mások szerint pedig Héraklész fiának, Télephosznak leányáról, aki állítólag Aeneas fiához, Ascaniushoz ment feleségül. Némelyek azt állítják, hogy a várost Rhómanosz, Odüsszeusz és Kirké fia alapította, vagy esetleg Émathión fia, Rhómosz, akit Diomédész küldött el Trójából. Végül vannak olyanok is, akik szerint a várost a latinok türannosza, Rhómisz alapította, aki elűzte a Thesszaliából Lüdiába, innen pedig Itáliába menekülő türrhéneket. Legvalószínűbbnek azonban az a feltevés látszik, hogy a város Romulustól nyerte nevét, de még ezen a ponton sincs teljes egyetértés. Némelyek szerint Romulus Aeneas és Phorbas leányának, Dexitheának volt a gyermeke, és testvérével, Remusszal együtt csecsemőkorában hozták Itáliába. A kiáradt folyó vizében mindnyájan odavesztek, de az a csónak, amelybe a két gyermeket tették, váratlanul megakadt a szelíd lejtésű parton és megmenekült. Ezt a helyet nevezték el Rómának. Más vélemény szerint Rhómé annak a trójai nőnek volt a leánya, aki Télemakhosz fiához, Latinushoz ment feleségül, és tőle született Romulus. Mások meg azt mondják, hogy Mars istentől szülte őt Aemilia, Aeneas és Lavinia lánya.
    Vannak, akik egész meseszerűen adják elő Romulus származását, a következőképpen: Tarchetius, az albaiak gonosz és kegyetlen királya furcsa tüneményt látott egyszer otthonában. Tűzhelyéből egy hímtag emelkedett ki, és napokon át ott maradt. Tarchetius Téthüsz istennő türrhéniai jóshelyétől azt a jóslatot kapta, hogy egy szűz leánynak kell a tűzhelyen látott jelenséggel egyesülnie, s tőle majd hírneves, vitéz, szerencsés és nagy erejű fiú születik. Tarchetius elmondta a jóslatot egyik leányának, és ráparancsolt, hogy háljon a hímtaggal, de a leány nem engedelmeskedett, és szolgálólányát küldte be maga helyett.
    Amikor Tarchetius ezt megtudta, haragjában mindkettőjüket meg akarta öletni, de álmában Vesta lebeszélte gyilkos szándékáról. A király ekkor megparancsolta a két fogságban tartott lánynak, hogy kezdjenek el szőni egy vég szövetet - ha befejezték, férjhez adja őket. De amit nappal szőttek, éjszaka Tarchetius parancsára mások felbontották. Közben a szolgálólány ikreket szült a hímtagtól. A két gyermeket Tarchetius átadta egy Teratius nevű embernek, hogy pusztítsa el őket. Teratius a közeli folyó partján hagyta a kisdedeket. Egyszer csak odament hozzájuk egy nőstény farkas, és emlőjét tartotta nekik, majd különféle madarak hoztak csőrükben élelmet és megetették őket. Végül a két csecsemőt meglátta egy tehénpásztor. Elcsodálkozott a dolgon, de azért odamerészkedett és felemelte őket. Így menekültek meg. Majd felnőttek, és végeztek Tarchetiusszal. Ezt egy bizonyos Promathión írja Itália története című művében.
    3. De a leghihetőbb és legbizonyíthatóbb történet vázlatát először a peparéthoszi Dioklész adta elő a görögöknek. Nagyjában őt követi Fabius Pictor is. Ennek is vannak különböző változatai, de lényegében a következőképpen hangzik:
    Az albai királyságot Aeneas leszármazottai, két testvér, Numitor és Amulius örökölte. Amulius két részre osztotta az örökséget: egyiküknek a kincseket és a Trójából hozott aranyat, másikuknak a királyságot juttatta. Numitor az utóbbit választotta, de Amulius a vagyon birtokában könnyűszerrel megfosztotta testvérét a királyságtól. Majd félni kezdett, hogy Numitor leányának gyermekei születnek, ezért Vesta papnőjévé tette a lányt, hogy férj nélkül, szűzen élje le életét. Vannak, akik Iliának, mások Reának, és ismét mások Silviának nevezik ezt a nőt. Kis idővel ezután kiderült, hogy a Vesta-szüzek törvényei ellenére teherbe esett. Csak a király leányának, Anthónak a könyörgése mentette meg a legkíméletlenebb megtorlástól, de így is szigorú őrizetben tartották, nehogy Amulius tudta nélkül szülje meg gyermekét. Rea Silvia végül két, szokatlanul nagy és szép fiúgyermeknek adott életet. Amulius most már igazán megijedt, és megparancsolta egyik szolgájának, hogy dobja a folyó vizébe az ikreket. Egyesek szerint ezt a szolgát hívták Faustulusnak, mások szerint azt, aki az ikreket megtalálta. A szolga teknőbe tette a csecsemőket, és lement velük a folyóhoz, hogy a vízbe dobja őket. De amikor a megáradt folyót megpillantotta, félt közel menni a vízhez, ezért a part mentén letette a teknőt, azután hazament. A folyó tovább áradt, felemelte a teknőt, és csendesen magával vitte egy szelíd lankára, amelyet Cermalusnak - vagy helyesebben: Germanusnak - neveznek, valószínűleg azért, mert latinul így nevezik az egy apától és egy anyától származó testvéreket.
    4. A közelben Ruminalisnak neveztek egy fügefát, talán - ahogy a közhit tartja - Romulusról, vagy mert delente itt kérődzött a jószág az árnyékban. De még ennél is valószínűbbnek látszik, hogy azért, mert a nőstény farkas itt szoptatta a csecsemőket; a régiek ugyanis az emlőt rumának, a csecsemők táplálásáról gondoskodó istennőt pedig Rumiliának nevezték, akinek mindig bor nélkül, tejjel áldoztak. A monda szerint a nőstény farkason kívül még egy harkály is táplálta és őrizte a csecsemőket. Mindkettőt Mars szent állatának tartják, a harkályt meg különösen becsülik és tisztelik a latinok. Így aztán könnyen elhitték az anyának, hogy Mars volt az ikrek apja. Bár az is lehetséges, hogy Amulius ejtette teherbe Silviát, csalárd módon elhitetve vele, hogy ő Mars isten, mivel teljes fegyverzetben látogatta meg. Mások véleménye szerint a csecsemők nevelőanyjának kettős értelmű neve is előidézhette a nőstény farkasról szóló monda elterjedését. A lupa szó ugyanis egyaránt jelenti a nőstény farkast és a könnyű életű nőt a latinoknál, s ilyen volt Faustulus felesége, a csecsemőket felnevelő Acca Larentia is. A rómaiak az ő tiszteletére is mutatnak be áldozatot - melyet Mars papja végez - áprilisban, a halála emlékére rendezett és Larentiának nevezett ünnepen.
    5. Tisztelnek Rómában egy másik Larentiát is, mégpedig a következőkért: a Hercules-templom őre egyszer nagyon unatkozott, és azt ajánlotta az istennek, töltsék az időt kockajátékkal. Megbeszélték, hogy ha az őr győz, kap egy értékes tárgyat az istentől, ha pedig veszít, gazdag lakomát készít Herculesnek, sőt még egy csinos nőt is visz neki a templomba, hogy vele töltse az éjszakát. Az őr dobott a kockával - először az isten, majd a maga nevében -, és veszített. Állni akarta a szavát, s ígéretéhez híven lakomát készített az istennek, majd pénzt adott Larentiának, egy nagyon csinos, de egyébként alig ismert fiatal nőnek, s meghívta a lakomára a templomba. Ágyat vetett neki, és a lakoma után rázárta a templom ajtaját, hogy töltse az istennel az éjszakát. A monda szerint Hercules valóban megjelent Larentiának, és megparancsolta neki, hogy menjen reggel a forumra, csókolja meg az első férfit, akivel szembetalálkozik, és tegye a kedvesévé. Larentia találkozott is egy előrehaladott korú, igen jómódú, nőtlen és gyermektelen férfival, Tarrutiusszal, aki kedvesévé tette és megszerette Larentiát. Amikor meghalt, szép s nagy vagyont hagyott rá. Larentia később a vagyon legnagyobb részét végrendeletileg a népre hagyta. Mondják, hogy az istenfélő, kegyes Larentiát igen tisztelték Rómában, míg egyszer csak el nem tűnt nyomtalanul, mégpedig éppen azon a helyen, ahol az az első Larentia nyugszik. Ezt a helyet most Velabrumnak nevezik, mert erre szoktak átkelni a gyakorta megáradt Tiberisen a forumra, s a révhely latin neve velatura. Mások meg azt mondják, hogy a forumtól a Circus Maximus felé vezető út mellett éppen ezen a helyen vitorlákat szoktak kifeszíteni a mutatványosok, márpedig a vitorlát velum-nak nevezik latin nyelven. Szóval ezért áll a második Larentia köztiszteletben a rómaiaknál.
    6. A kisdedeket Amulius disznópásztora, Faustulus a legnagyobb titokban magához vette, bár azt is mondják - s ez látszik valószínűbbnek -, hogy Numitor tudott a dologról, és titokban fedezte a neveltetési költségeket. A két gyermeket Gabiibe vitték, ott tanulták meg az írás-olvasást, és mindazt, amire előkelő ifjaknak szüksége volt. Állítólag a ruma - emlő - szóról hívták őket Romulusnak és Remusnak, mert a nőstény farkas tőgyét szopták, amikor rájuk találtak. Nagy és formás termetük már kora ifjúságukban elárulta származásukat. Tüzes, bátor, rettenthetetlen lelkű ifjakká serdültek mind a ketten. Mégis Romulus volt kettőjük közül az értelmesebb: már ekkor hozzáértést árult el a közügyekben. Valahányszor vita támadt a szomszédok közt vadászatok alkalmával vagy a legelők használata miatt, megmutatta, hogy uralkodásra és nem engedelmeskedésre született. Az ikrek az övékéhez hasonló vagy nyomorultabb sorsúakkal szemben mindig nyájasak voltak, de a király szolgáit, jószágfelügyelőit és nyájainak pásztorait, akik semmivel sem voltak náluk derekabbak, megvetették. Fenyegetéseikkel, haragjukkal nem törődtek. Szabad emberhez illő módon éltek és töltötték idejüket, de a szabadságot nem a tétlenségben keresték: testüket edzették, vadásztak, versenyfutást rendeztek, rablókat üldöztek, tolvajokat fogtak el, és megvédtek az elnyomottakat az erőszak ellen, így aztán hírnevük mindenfelé elterjedt.
    7. Numitor pásztorai egy alkalommal összevesztek Amuliuséival és elhajtották marháikat. Ezek nem hagyták magukat. Összeverték és megfutamították Numitor embereit, és a zsákmány nagy részét visszaszerezték. Numitor haragjával mit sem törődve sok szegényt és rabszolgát összetoboroztak, s ez már a pártütés és lázadás kezdetét jelentette. Romulus, aki szerette az áldozatokat és a jóslatokat, éppen áldozati szertartáson vett részt, amikor Numitor pásztorai összetalálkoztak Remusszal és néhány emberével. A találkozásból verekedés lett, kölcsönösen ütlegelték egymást, míg végül Numitor emberei győztek, Remust Numitor elé hurcolták és bevádolták. Numitor azonban, aki nagyon félt fivérétől, nem büntette meg az ifjút, hanem elment Amuliushoz és kérte, adjon neki elégtételt, mert bár édestestvére Amuliusnak, a király szolgái gonoszul bántak vele. Az albai nép is úgy érezte, hogy Numitort méltánytalanság érte, s ez arra bírta Amuliust, hogy átadja Remust Numitornak, mondván, hogy tegyen vele, amit akar.
    Numitor magával vitte az ifjút, és hazaérkezve csodálattal szemlélte nagy és erős termetét. Arca bátorságról, merészségről és törhetetlen lélekről tanúskodott. Látta, hogy nyugodtan viseli a történteket, s hallotta, hogy tettei sem hitványabbak megjelenésénél. Ráadásul mintha maga az isten is segítette volna Numitort, hogy az igazsághoz közel kerüljön és megsejtse, milyen nagy dolgok előtt áll. Nyájasan nézte az ifjút, és szelíd, bizalmat keltő hangon megkérdezte tőle, kicsoda és honnan származik.
    Remus felbátorodva így felelt: "Nem titkolok el előled semmit, mert te királyibbnak látszol Amuliusnál. Te előbb meghallgatod és kikérdezed az embert, s csak aztán büntetsz, de ő kérdezetlenül ítélkezik. Azelőtt azt hittük, hogy a király szolgáinak, Faustulusnak és Larentiának vagyunk ikerfiai. De most, hogy megvádoltak és megrágalmaztak előtted, s életünk is veszélyben forog, nagy dolgokat hallunk önmagunkról. Hogy mindez igaz-e, veszélyes helyzetünk most majd eldönti. Születésünk történetét homály fedi, de még furcsább, hogy miképp tápláltak és dajkáltak minket csecsemőkorunkban. Madarak és vadállatok etettek, amelyeknek odavetettek bennünket. Egy nőstény farkas nyújtotta emlőit, egy harkály hozott élelmet, s mi teknőben feküdtünk egy nagy folyó partján. A teknő még ma is megvan: rézpánt és elmosódott felírás van rajta. Származásunknak ezek a jelei bizonyosan nem érnek majd semmit szüleinknek, ha mi egyszer odavesztünk."
    Numitor, Remus elbeszéléséből és arcvonásaiból következtetve, kiszámította az ifjú korát, és egyszerre feltámadt benne az édes reménység, majd azon gondolkodott, miképpen közölhetné a hallottakat titkon leányával, akit még mindig szigorú őrizetben tartottak.
    8. Amikor Faustulus meghallotta, hogy Remust elfogták és átadták Numitornak, unszolni kezdte Romulust, hogy menjen segítségére. Nyíltan elmondott neki mindent származásukról, bár már korábban is tett rá célzásokat, és mondott egyet s mást, amiből, ha valaki jól odafigyelt, sokat érthetett. Magához vette a teknőt, és Numitorhoz igyekezett, telve félelemmel, hogy még időben érjen oda. Ezzel felhívta magára a város kapujában álló királyi őrök figyelmét, kérdéseikre zavartan válaszolt, és nem tudta eltitkolni előlük a köpenye alatt rejtegetett teknőt sem. Véletlenül volt az őrök közt egy ember, aki részt vett a gyermekek kitételében. Ez, amikor meglátta a teknőt, alakjáról és a rajta levő feliratról azonnal felismerte. Gyanút fogott, és késedelem nélkül jelentette a dolgot a királynak, s Faustulust is bevezette hozzá nyomban, hogy ki lehessen kérdezni. Faustulust hosszú és kegyetlen kínvallatás után elhagyta bátorsága, és bevallotta a gyermekek megmenekülését, de annyi lélekjelenléte mégiscsak maradt, hogy azt mondta, Albától távol pásztorkodnak, s ő most a teknővel csak azért akart Iliához menni, mert az már régóta kívánta látni és kezével érinteni, hogy ezáltal is megerősödjék gyermekei viszontlátásának reménységében.
    Amuliusszal ekkor az történt, ami a megzavarodott, haragjukban és félelmükben cselekvő emberekkel gyakran megtörténik. Egyik, különben derék, de Numitorral rokonszenvező emberét Numitorhoz küldte, hogy megtudja tőle, nem hallott-e róla, hogy a gyermekek életben vannak. Mikor az ember látta, hogy Numitor Remust karja közt tartja és dédelgeti, megerősítette őket jó reményükben, és sürgette, hogy haladéktalanul cselekedjenek, majd maga is velük maradt. Habozásra valóban nem volt idő, mert Romulus hamarosan megjelent a hozzá csatlakozott polgárok nagy tömegével, akik mind gyűlölték Amuliust és féltek tőle. Romulus nagy haderőt vitt magával, melyet centuriákba osztott. A csapatok élén egy-egy ember haladt, póznával a kezében, amelyre egy marék szénát és vesszőt kötöttek. Ezeket a manipulus - marék - szóról nevezték el, a csapatok tagjait pedig mai napig is manipularisoknak hívják. Remus a bent levőket lázította fel, Romulus pedig kint állt a csapatok élére, s a zsarnokot, aki zavarában és rémületében még gondolni sem tudott a menekülésre, kézre kerítették és megölték.
    Ezeket az eseményeket főleg Fabius és a peparéthoszi Dioklész beszéli el. Valószínűleg ez a Dioklész írta meg először Róma alapításának történetét. Elbeszélését drámai és meseszerű előadása miatt sokan hitetlenkedéssel fogadják - pedig nincs értelme a hitetlenkedésnek, ha meggondoljuk, hogy milyen nagy költő maga a sors, és hogy Róma sem juthatott volna a hatalom ilyen fokára, ha már eredetében nem lett volna valami isteni, nagy és rendkívüli.
    9. Amulius meghalt, és a dolgok rendbe jöttek, de Romulus és Remus nem akart Albában maradni, sem úgy, hogy ne ők uralkodjanak, sem úgy, hogy ők uralkodjanak, amíg anyai nagyatyjuk él. Ezért átadták Numitornak a hatalmat, lerótták anyjuk iránt az illendő tiszteletet, és elhatározták, hogy elköltöznek és várost alapítanak azon a helyen, ahol kezdettől fogva nevelkedtek: mindenesetre ez volt elhatározásuk legillőbb indoka. De nem is tehettek mást; olyan sok szökevény rabszolga és menekült sereglett hozzájuk, hogy vagy megfelelő lakóhelyet kellett nekik biztosítaniok, vagy kénytelenek lettek volna belenyugodni, hogy embereik szétszéledjenek. Az albaiak nem tartották a menekülteket méltónak rá, hogy maguk közé fogadják és polgártársaikká tegyék őket. Ez mindjárt abból az asszonyügyből  is kitűnt, amelynél igazán nem a gonoszság vezette őket, hanem az, hogy jószántából senki nem ment volna hozzájuk feleségül: az elrablás után a legnagyobb megbecsülésben részesítették az új asszonyokat.
    Mihelyt megvetették a város alapjait, oltalmat nyújtó szent helyet jelöltek ki a menekülteknek, amelyet Asylaeus istennek szenteltek; ide mindenkit befogadtak, s nem adták ki a szökött rabszolgát urának, az adóst a hitelezőnek, sem a gyilkost a hatóságoknak. Azt mondogatták, hogy a Delphoiból kapott jóslatnak engedelmeskedve nyitották meg az asylumot, hogy városuk mihamarább benépesedjék. Eleinte, mint mondják, a városban mintegy ezer ház volt. De erről később.
    Alig kezdték meg az összeköltözködést, egyenetlenkedés támadt közöttük a hely dolgában. Romulus ragaszkodott ahhoz a területhez, amelyet Roma Quadratá-nak - vagyis "négy részre osztott Rómának" - neveznek, Remus viszont a jól megerősített Aventinust választotta, amelyet régen Remoniumnak neveztek róla és most Rignariumnak hívnak. A vita eldöntését madárjóslatra bízták, s külön-külön helyen vártak a madarakra. Mint mondják, Remusnak hat, Romulusnak pedig kétszer annyi keselyű jelent meg. Remus állítólag valóban hat madarat látott, Romulus pedig hazudott, mikor azonban Remus odament hozzá, a tizenkét keselyű valóban megjelent. Ezért kedvelik a rómaiak a keselyűket madárjóslásnál.
    A pontoszi Hérodórosz állítása szerint Héraklész is örült, ha munkái közben keselyűt látott. A keselyű a legártalmatlanabb minden élőlény közül: nem tesz kárt sem a vetésben, sem a gyümölcsösökben, sem a nyájban, csak dögökkel táplálkozik, élőlényeket nem pusztít és nem bánt, a madarakhoz, rokonaihoz pedig még döglött állapotban sem nyúl, nem úgy, mint a sas, a bagoly meg a héja, amelyek megtámadják és széttépik a másfajta madarakat. Bizonyosan ezért mondja Aiszkhülosz:
    Madárfaló madár miként mocsoktalan?
    Továbbá, más madarak úgyszólván mindig a szemünk előtt vannak, és állandóan megfigyelhetjük őket, de a keselyű ritka látvány, és fiókáit sem könnyű dolog meglesni. Ritkaságuk miatt sokan azt hiszik, hogy valami másik földről érkeznek hozzánk, mint ahogy a jósok is isteni küldetésűnek tartanak mindent, ami nem természetesen keletkezik és van a helyén.
    10. Remus megtudta, hogy becsapták. Megharagudott, s amikor Romulus árkot ásatott a majdani falak köré, hol gúnyolta, hol meg akadályozta a munkát, végül pedig átugrotta az árkot. Erre némelyek szerint maga Romulus, mások szerint azonban egy Celer nevű társa leütötte Remust, s az holtan esett össze. A dulakodásban elesett Faustulus és testvére, Plistinus is, aki - a mese szerint - segített Romulusékat felnevelni. Celer Etruriába menekült, s a rómaiak róla nevezik a gyors és fürge embereket Celereknek: így többek között Quintus Metellust is, mert csodálták azt a gyorsaságot, ahogyan alig néhány napi előkészület után gladiátori játékokat rendezett elhunyt apja emlékére.
    11. Romulus a Remoriában temettette el Remust és két nevelőapját, aztán folytatta a város építését. Etruriából férfiakat hívott, akiknek, mint egy szertartáson, bizonyos szent szokások és iratok alapján, irányítaniuk és magyarázniuk kellett mindent. A mostani Comitium helyén kerek gödröt ástak, és belehelyezték mindazon dolgok zsengéit, amelyeket megszoktak és megszerettek, vagy amelyek szükségesek voltak számukra, végül mindenki hozott egy marék földet onnan, ahonnan származott, és mindezt együtt beledobálták a gödörbe. A gödröt, akárcsak az eget, mundusnak nevezték, s ez lett a középpont, amely körül a város kerületét megrajzolták. A városalapító ekkor bronz szántóhegyet illesztett az ekébe, eléje bikát és tehenet fogott, s az ekeszarvát saját kezével fogva, mély barázdát vont a város határa körül. A nyomában menőknek az volt a dolguk, hogy az ekevassal felforgatott rögöket mind befelé fordítsák, s egyet se hagyjanak kifelé fordulva. Ezzel a vonallal jelölték meg a falak kerületét, és a körülhatárolt földdarabot két szó összevonásával Pomeriumnak, falak mögötti területnek nevezték. Ahol kaput akartak hagyni, felemelték az ekét, és úgy vitték tovább, ezzel jelezték a kapunyílást. A falat, a kapuk kivételével, teljes egészében szentnek és érinthetetlennek tartották. Ez azért volt így, mert ha a kapukat is szentnek tartják, kegyeletsértés lett volna tisztátalan, de mégis szükséges dolgokat be- és kivinni rajta.
    12. Mindenki egyetért benne, hogy Róma alapítása május kalendaeja előtt a tizenegyedik napon, vagyis április 21-én történt. Ezt a napot a rómaiak megünneplik, és hazájuk születésnapjának nevezik. Kezdetben, mint mondják, nem áldoztak élőlényeket ezen a napon, mert úgy gondolták, hogy hazájuk születésének ünnepét tisztán és vértelenül kell megülni. Egyébként a város megalapítása előtt ugyanerre a napra esett egy Parilia nevű pásztorünnep is. Jelenleg a rómaiaknál az újhold napja nem esik egybe a görögökével, de többen egészen határozottan állítják, hogy Romulus a hónap harmincadik napján alapította a várost: ugyanakkor napfogyatkozás is volt, s erről állítólag a teószi költő, Antimakhosz is tudott; ez a hatodik olümpiasz harmadik évében volt.
    Varro római bölcselő idejében, aki korának legtudósabb történetírója is volt, élt egy bizonyos Tarutius nevű férfiú, Varro meghitt barátja, szintén bölcselő, s egyben matematikus, aki kedvtelésből csillagászati táblázatok összeállításával foglalkozott, s ehhez kitűnően értett. Varro egyszer arra kérte Tarutiust, hogy állapítsa meg számításaival Romulus születésének a napját és óráját - azoknak az eseményeknek az alapján, amelyek Romulus életéről ismeretesek, olyan módon következtetve, ahogyan geometriai feladatok megoldásánál szokás. Mert ahogy az ember születési időpontjából meg lehet mondani, hogy milyen lesz az élete, születésének időpontja is megállapítható, ha életét ismerjük. Tarutius vállalta a rábízott feladatot, és miután gondosan megvizsgálta mindazt, amit Romulus tett, és ami történt vele, majd ezt összevetette életkorával, halála körülményeivel és minden erre vonatkozó feljegyzéssel, habozás nélkül és teljes biztonsággal kijelentette, hogy Romulus a második olümpiasz első évében, az egyiptomiak által Khoiaknak nevezett hónap huszonharmadik napján, a harmadik órában fogantatott anyja méhében, amikor teljes napfogyatkozás volt, és Thot hónap huszonegyedik napján született napfelkeltekor, Rómát pedig a Pharmuthi hónap kilencedik napján a második és a harmadik óra közt alapította. Vannak, akik elhiszik, hogy egy város vagy egy ember sorsát előre megszabja, hogy hogyan állnak a csillagok születésük pillanatában, s a csillagok állása alapján előre meg lehet állapítani az életsorsot. Valószínű, hogy elbeszélésem újdonsága és szokatlansága kárpótolja az olvasót azért a bosszúságért, amit meseszerűsége okoz.
    13. Romulus, miután megalapította a várost, a fegyverfogható férfiakat háromezer gyalogosból és háromszáz lovasból álló katonai alakulatokba, legiókba  sorozta be. A legio név onnan származik, hogy katonáit a legharcképesebb férfiakból válogatták ki. Romulus a lakosság többi részét köznépnek, populusnak nevezte. A legelőkelőbb lakosokból százfőnyi tanácsadó testületet alakított. Ezek voltak a patriciusok, magát a testületet senatusnak, azaz öregek tanácsának hívták. Egyesek szerint azért nevezték patriciusoknak őket, mert törvényes gyermekeket mondhattak magukénak, mások szerint, mert meg tudták nevezni törvényes apjukat, amivel az odaözönlött tömegből igazán nem sokan dicsekedhettek. Ismét mások a patronálásra vezetik vissza a szó eredetét, mert így nevezték és nevezik még ma is a védnökséget, egy bizonyos Patronról, Evander egyik kísérőtársáról, a gyengék védelmezőjéről és oltalmazójáról.
    De a legközelebb mégis azok járnak a valósághoz, akik szerint Romulus azt kívánta a legelsőktől és a leghatalmasabbaktól, hogy atyai módon törődjenek a szegényekkel és gondoskodjanak róluk, a szegényeket pedig arra tanította, hogy ne féljenek a tehetősektől, s ne irigykedjenek rájuk, hanem forduljanak hozzájuk bizalommal, sőt tekintsék és nevezzék őket atyjuknak. Valószínűnek látszik, hogy így keletkezett a patricius elnevezés. A senatus tagjait az idegenek mind a mai napig "úrnak" szólítják, a rómaiak pedig a legnagyobb megtiszteltetést jelentő címmel, a patres conscripti megszólítással tüntetik ki őket, tehát olyan névvel, amely mindent kifejez, csak irigységet nem. Kezdetben csak az egyszerű "atyák" megszólítással tisztelték meg őket, majd mikor többen lettek, az "összeírt atyák" megszólítás lett általánossá.
    Romulus ezzel a tiszteletet parancsoló névvel tett megkülönböztetést a senatus és a köznép között. De ezenkívül még más elnevezésekkel is elkülönítette a hatalmasokat az egyszerű emberektől. Az előbbieket patronusoknak, vagyis elöljáróknak nevezte, az utóbbiakat pedig clienseknek, vagyis védenceknek. Igazán csodálatos volt az a jóindulat, melyet egymás iránt éreztek; ez volt sok híres és igazságos tettük alapja. A patronusok magyarázták meg a törvényeket és képviselték clienseik törvényes érdekeit minden peres ügyben, a cliensek pedig hűségesen szolgálták patronusukat, sőt ha a patronus szegény volt, segítettek neki leányai kiházasításában és adósságai kifizetésében is. Sem a törvények, sem a hatóságok nem kényszeríthették a patronusokat clienseik, a clienseket patronusaik elleni tanúvallomásra. Később, bár többi kötelezettségük érvényben maradt, szégyenletes és becstelen dolognak tartották, ha a hatalmasok pénzt fogadtak el a szegényektől. De ennyi elég is ezekről a dolgokról.
    14. Fabius elbeszélése szerint a nők elrablása a város megalapítása utáni negyedik hónapban történt. Több történetíró véleménye szerint Romulus - mivel ő maga is harcias természetű férfiú volt, és mert hitt bizonyos jóslatoknak, amelyek szerint háborúk növelik és teszik majd hatalmassá Rómát - erőszakkal lépett fel a sabinokkal szemben; nem is rabolt el sok lányt, mindössze harmincat, hiszen nem annyira házasság kellett neki, mint inkább harc. Ez azonban nem valószínű. Romulus látta, hogy városának egyre több lakosa van, és köztük nagyon kevés a házasember; a falak közt összeverődött szegény sorsú, kétes származású, gyülevész népséget pedig mindenki megvetette, s félő volt, hogy előbb-utóbb szétszélednek. Remélte, hogy a nők majd csak megbékélnek, és hogy éppen ez az igazságtalan cselekedet lesz a két nép elvegyülésének és rokonságának alapja. A következőképpen fogott a dologhoz. Legelőször is elterjesztette a hírt, hogy megtalálták egy isten föld alatti oltárát. Ezt az istent egyszer Consusnak, a tanácsadás istenének nevezték - tudvalevőleg a tanácskozások helyét consiliumnak és az állam első tisztviselőit consuloknak hívják -, máskor pedig Neptunus Equestrisnek, akinek oltárát a Circus Maximuson rendszerint letakarják, és csak a lóversenyek alkalmával fedik fel. Mások viszont úgy tudják, hogy ennek a bizonyos istennek az oltárát azért rejtették a föld alá, mivel a tanácskozásoknak rejtetteknek és titkosaknak kell lenniük. Amikor az oltárt napfényre hozták, Romulus közhírré tette, hogy egy bizonyos előre meghatározott napon fényes áldozatokat, versenyjátékokat és látványos népünnepet fognak rendezni. A nevezetes alkalomra nagy sokaság gyűlt össze. Romulus bíborköntösben, az előkelőségektől körülvéve elfoglalta a főhelyet. Megbeszélték, hogy a támadás jele az lesz, hogy Romulus feláll, összehajtja, majd újra magára teríti köntösét. Emberei körülállták, kezükben karddal, és vártak a megbeszélt jeladásra. Amikor Romulus felállt, kirántották kardjukat, és harsány csatakiáltással ölbe kapták a sabin nőket, de a férfiakat minden további nélkül futni hagyták.
    Azt mondják, hogy csak harminc nőt raboltak el (tőlük kapják nevüket a nemzetségek), az antiumi Valerius azonban ötszázhuszonhetet, Iuba pedig hatszáznyolcvanhármat említ. Romulus legfőbb mentsége, hogy az elrablott nők között csak egyetlen férjes asszony volt, Hersilia, az is tévedésből került közéjük. A rómaiak tehát nem gonoszságból vetemedtek a rablásra; kényszerhelyzetük sugallta a gondolatot, hogy a két népet egybeolvasszák. Hersiliát állítólag Hostilius, egy előkelő római férfiú vette feleségül, mások szerint azonban Romulus, szült is neki két gyermeket: egy leányt, akit elsőszülött lévén Primának neveztek, és egy fiút, akit Romulus, mivelhogy akkor gyűjtötte össze a polgárokat, Aolliusnak nevezett, de akit a későbbiek Avilliusnak hívtak. A troizéni Zénodotosznak ezt a feltevését azonban többen elvetik.
    15. A lányrablók közt, mint mondják, volt néhány közönséges férfi is, akik magukkal hurcoltak egy különösen szép arcú és termetű leányt. Az úton szembetalálkoztak előkelőbb rómaiakkal, akik el akarták tőlük venni a lányt, erre azt kezdték kiáltozni, hogy Talasiushoz, egy fiatal, de nagy hírű és kiváló férfiúhoz viszik. A szembejövők hangosan helyeseltek és jó szerencsét kívántak nekik, sőt néhányan még csatlakoztak is hozzájuk, és szeretettel, lelkesen kiáltozták Talasius nevét. A rómaiak ettől az időtől kezdve mind a mai napig Talasius nevét ismétlik nászdalaikban - ugyanúgy, mint a görögök Hümenaioszt -, mert mint mondják, Talasius nagyon szerencsésen járt a feleségével. De a karthágói Sextius Sullától, a Múzsák és a Gráciák kegyeltjétől úgy hallottuk, hogy ez volt az a szó, amellyel Romulus jelt adott a rablásra. Minden lányrabló Talasiust kiáltozott, ezért tesznek így még ma is a lakodalmakon. De a legtöbb történetíró - köztük Iuba is - úgy tartja, hogy ez a szó egyszerűen felszólítás és buzdítás a munkára, többek között fonásra, mert akkoriban az itáliai szavak még nem szorították ki a görög kifejezéseket. De ha ez így igaz, és a rómaiak a talaszia  szót ugyanolyan értelemben használták, mint mi, valószínűleg más oka van ennek a szokásnak. Amikor ugyanis a sabinok felhagytak a harccal, megállapodást kötöttek a rómaiakkal, hogy a nőknek gyapjúfonáson kívül semmi más munkát nem kell végezniök. Innen maradt fenn az a lakodalmi szokás, hogy a menyasszony átadói, kísérői, de az egész lakodalmas nép is, tréfásan a Talasius szót kiáltozzák, ezzel emlékeztetve rá a vőlegényt, hogy a házába kísért fiatal asszonynak más munkát nem kell végeznie, csak a talasziát. Mai napig is fennmaradt az a szokás, hogy a menyasszony nem saját maga lépi át a ház küszöbét, hanem ölben viszik be, mint ahogy annak idején is erőszakkal hurcolták el a lányokat. Többen meg azt állítják, hogy a menyasszony haját azért választják el dárdaheggyel, mert azt az első házasságot is fegyver és háborúskodás kísérte. Mindezekről a dolgokról részletesebben írtam Aitia  című művemben.
    A sabin nők elrablása a Sextilis, vagyis a mostani augusztus hónap tizennyolcadik napján történt, amikor a Consualia néven ismert ünnepet ülik.
    16. A nagy és harcos sabin nép apró, meg nem erősített falvakban lakott, mert úgy gondolták, hogy hozzájuk, büszke lakedaimóni gyarmatosokhoz  nem illik a félelem. Most azonban már drága zálog fűzte őket a rómaiakhoz, és féltették lányaikat. Követeket küldtek tehát Rómába tisztes és méltányos ajánlattal; kérték Romulust, adja vissza leányaikat, tegye jóvá erőszakos tettét, hogy aztán a két nép barátságot és szövetséget köthessen egymással. Romulus nem volt hajlandó visszaküldeni a lányokat, de ő is felajánlotta a szövetséget a sabinoknak. Azok már jó ideje tanácskoztak és készülődtek, most a nőrablás után pedig Acro, a caeninaebeliek királya, aki bátor s nagyszerű harcos volt, és már régóta gyanakodva szemlélte Romulus merész vállalkozásait, úgy ítélte, hogy Romulus magatartása egyre félelmetesebb és tűrhetetlenebb lesz, ha meg nem fékezik. Háborúba kezdett tehát, és hatalmas sereggel megindult Romulus ellen. Romulus ugyanígy tett. Amikor seregeik szemtől szemben álltak, párviadalra hívták ki egymást; a felfegyverzett katonák közben mozdulatlanul álltak. Romulus fogadalmat tett: ha győz, ellenfele fegyverzetét Iuppiternek szenteli - és győzött. Acrót leterítette, seregét megfutamította, városát elfoglalta. A város foglyul ejtett lakóit nem bántotta, de megparancsolta nekik, hogy rombolják le házaikat, és kövessék őt Rómába, ahol egyenjogú polgárok lesznek. Rómát tulajdonképpen az tette igazán naggyá, hogy a legyőzötteket mindig befogadta és magába olvasztotta. Aztán azon gondolkodott Romulus, hogy miként válthatná be legméltóbban Iuppiternek tett fogadalmát, mégpedig úgy, hogy egyben a polgárokat is gyönyörködtesse a látvánnyal. Kivágott hát egy óriási tölgyfát a tábor területén, és diadaljelet alakított belőle. Erre szép rendben rárakta Acro fegyverzetét, díszesen felöltözködött, fürtös fejére babérkoszorút illesztett, a diadaljelet jobb vállához támasztotta, majd diadalindulóra zendített, és megindult a fegyveres sereg élén. A polgárok áhítatos csodálattal fogadták. Minden későbbi diadalmenet ezt az első menetet utánozta. A diadaljelet Iuppiter Feretriusnak ajánlotta fel fogadalmi ajándékul. A ferire ige a rómaiaknál azt jelenti: "ütni" vagy "megverni", s Romulus Iuppitertől azt kérte, hogy ellenfelét lesújthassa és leteríthesse.
    Varro szerint az ilyenfajta hadizsákmányt spolia opimá-nak nevezték, bizonyára azért, mert a gazdagságot latin nyelven opesnek hívják. Valószínűbbnek látszik azonban, hogy a szó eredete az opusszal függ össze, ami munkát vagy művet jelent. A hadizsákmányt csak olyankor engedték spolia opimának nevezni, amikor a hadvezér az ellenfél vezérét saját kezével ölte meg a csatatéren. A rómaiaknak három ilyen hadvezére volt: az első Romulus, aki Acrót, a caeninaebeliek királyát, a második Cornelius Cossus, aki Tolumniust, az etruszk seregek hadvezérét, és a harmadik Claudius Marcellus, aki Britomartust, a gallok királyát ölte meg. Cossus és Marcellus már négylovas szekéren vett részt a diadalmenetben és vitte a diadaljelet, de Dionüsziosz téved, amikor Romulusról is ezt állítja. A legtöbb történetíró tudomása szerint Démaratosz fia, Tarquinius volt az első római király, aki ilyen díszes diadalmenetet tartott; vannak azonban, akik ezt Publicoláról állítják. A Rómában látható szobrok Romulust mind úgy ábrázolják, hogy gyalogosan vesz részt a diadalmenetben.
    17. Caeninae elfoglalása után a többi sabin folytatta a hadi készülődést: három város, Fidenae, Crustumerium és Antemnae lakói egyesült erővel megtámadták Rómát, de ők is csatát vesztettek, és kénytelenek voltak eltűrni, hogy Romulus elfoglalja városaikat, felossza földjüket, és őket magukat áttelepítse Rómába. Az elfoglalt városok földjét mind szétosztotta, csak az elrablott leányok apjának birtokát hagyta meg. A többiek, akik ezt nem viselhették el, vezérükké választották Tatiust, és Róma ellen indultak. A mostani Capitolium helyén őrséggel ellátott erőd állt, ezért nem lehetett egykönnyen megközelíteni a várost. Az őrség parancsnoka Tarpeius volt, nem pedig egy Tarpeia nevű fiatal leány, ahogy ezt azok mondják, akik Romulust együgyű színben akarják feltüntetni. Tarpeia az erőd parancsnokának leánya volt, s árulásával átjátszotta az erődöt a sabinok kezére. Szeretett volna ugyanis olyan arany karpereceket kapni, amilyeneket a sabinok karjukon hordtak, ezért árulása fejében azt kérte tőlük, amit bal karjukon viselnek. Tatius ebbe bele is egyezett; Tarpeia éjszaka kinyitotta az egyik kaput, s beengedte a sabinokat az erődbe. Úgy látszik nemcsak Antigonosz állította, hogy szereti az árulókat, de gyűlöli azokat, akik árulást követnek el, és nemcsak Caesar mondta a thrák Rhoimétalkészről, hogy szereti az árulást, de gyűlöli az árulót - így van ez mindenkivel, aki kénytelen gonosz emberek szolgálatát igénybe venni, akárcsak azok, akik felhasználják bizonyos fenevadak mérgét és epéjét: kedvelik őket, amíg szükségük van rájuk, de aztán undorodnak az aljasságtól, amelynek hasznát vették.
    Ugyanezt érezhette Tatius is Tarpeia iránt, amikor meghagyta a sabinoknak, hogy ne feledkezzenek meg ígéretükről, és ne tagadják meg tőle, amit a bal karjukon viselnek. Elsőnek ő kapcsolta le karperecét, és pajzsával együtt a nőre dobta. A többiek követték példáját, s Tarpeiát elborították és agyonnyomták a rázúduló arany karperecek és pajzsok. De meglakolt Tarpeius is, akit Romulus szintén árulónak tartott - Iuba szerint legalábbis ezt írja Sulpicius Galba. Teljesen valószínűtlenek azok a történetek, amelyek azt mondják, hogy Tarpeia a sabinok vezérének, Tatiusnak volt a leánya: eszerint Romulus erőszakkal tette feleségévé Tarpeiát, és ő apja parancsára követte el az árulást, amiért életével fizetett. Ezt állítja többek között Antigonosz is. Szimülosz, a költő is összevissza fecseg, amikor azt mondja, hogy Tarpeia nem a sabinoknak játszotta kezére a Capitoliumot, hanem a galloknak, mert szerelmes volt a gall királyba. Szimülosz versében ezt olvassuk:
    Ám Tarpeia, ki fenn lakozott Capitolium ormán,
    így rombolta porig Róma erődfalait:
    kelta király férjét s nászágya után epekedve
    hűtlen pásztora volt ősei házainak.
    Kevéssel később így ír a halálról:
    Majd botusok s kelták tenger hadi népe megölve
    sírba helyezte Padosz habjain innen eképp:
    pajzsukat öldöklő karjukról ráhajigálták,
    így tisztes temetés érte a rusnya leányt.
    18. Ott temették el Tarpeiát egy dombon, amelyet Collis Tarpeiusnak neveztek róla. Az ő nevét viselte mindaddig, amíg Tarquinius Iuppiternek nem szentelte. Tarpeia hamvait elszállították, s a név feledésbe merült, de a Capitoliumon mind a mai napig "tarpei sziklának" neveznek egy szirtet, ahonnan mélybe taszítják a gonosztevőket.
    Mikor a Capitolium a sabinok kezére került, Romulus dühében harcra hívta ki őket. Tatius bátran elfogadta a kihívást, mert úgy látta, hogy még ha rajtavesztenének is, biztos menedék várja őket. De a közbeeső terepet, ahol meg kellett ütközniök, halmok vették körül, tehát kemény és heves küzdelemre kellett számítaniuk; visszavonulásra és üldözésre nem sok hely volt. A Tiberis néhány nappal azelőtt éppen kiáradt, és az áradás mély, süppedékes iszapot hagyott maga után azon a sík területen, ahol most a forum van. Szemmel alig látható, nehezen kikerülhető, alattomos csapda volt ez, de az erre tartó, mit sem sejtő sabinoknak szerencséjük volt. Egy Curtius nevű, hírére és bátorságára büszke, kiváló férfiú előrelovagolt, s lovastul belesüllyedt az iszapba. Egy ideig még csapkodta, biztatgatta lovát, de aztán feladta a meddő küzdelmet, az állatot sorsára hagyta, de önmagát megmentette. Ezt a helyet mind a mai napig Curtius tavának hívják.
    A sabinok tehát kikerülték a veszélyt. Heves, de döntetlen küzdelem következett, amelyben sokan elestek, közöttük Hostilius is. Mint mondják, ő volt Hersilia férje és Tullus Hostiliusnak, a későbbi római királynak, Numa utódjának a nagyatyja. Valószínűleg több összecsapásra sor került, s ezek közt az utolsó volt a legemlékezetesebb, amikor Romulust fejen találta egy kődarab, és majdnem összecsuklott. Mikor Romulus megsebesült, a rómaiak feladták az ellenállást. Lassan kiszorultak a síkságról, és futva igyekeztek a Palatinus felé. Közben Romulus magához tért az ütéstől, és folytatni akarta a harcot. A menekülők elé vetette magát, és hangos szóval biztatta őket, hogy álljanak meg és harcoljanak. De azok csak futottak tovább, és nem mertek visszafordulni. Romulus ekkor ég felé tárt karokkal Iuppiterhez fohászkodott, hogy állítsa meg a hadsorokat, és ne hagyja elveszni a rómaiak ügyét, hanem segítsen rajtuk. Sokan elszégyellték magukat királyuk előtt, bátorság töltötte el őket, és megálltak ott, ahol később Iuppiter Stator, a Futást Megállító Iuppiter temploma épült. Rendezték a csatasorokat, és visszaszorították a sabinokat a mostani Regiáig és Vesta templomáig.
    19. Itt újra rájuk akartak támadni, de ekkor csodálatos és leírhatatlan látvány tartóztatta fel őket. A fegyvereken és a holttesteken át, innen is, onnan is a sabinok elrablott lányai rohantak feléjük sírva, jajveszékelve, mintha valami istenség szállta volna meg őket. Ölükben csecsemő gyermekeikkel, ziláltan lógó hajjal futottak férjükhöz és apjukhoz, s rimánkodó és becézgető szavakkal szólongatva őket, hol a sabinokat, hol a rómaiakat kérlelték. Mindkét fél ellágyult, a szemben álló hadsorok hátrahúzódtak és helyet engedtek az asszonyoknak. Sírás fojtogatta mindnyájukat, de szavaik még a látványnál is jobban meghatották őket. Érveléssel és szónoklással kezdték, könyörgéssel és kérleléssel végezték.
    "Mit vétettünk ellenetek, és mivel bántottunk meg - így szóltak -, hogy oly sokat kellett és kell még mindig szenvednünk? Erőszakkal s törvénytelenül raboltak el minket mostani uraink; elrablásunk után testvéreink, apáink és rokonaink oly soká nem törődtek velünk, hogy most már a legbensőbb kötelékek fűznek azokhoz, akik valamikor leggyűlöltebb ellenségeink voltak: ma már féltjük az egykori erőszakos és bűnös rablókat a harcban, és siratjuk őket holtukban. Akkor persze nem jöttetek, hogy bosszút álljatok a gonoszokon értünk, szüzekért, de most elszakítanátok a feleségeket férjüktől és a gyermekeket anyjuktól! Nekünk, nyomorultaknak sokkal fájdalmasabb a ti mostani segítségetek, mint az akkori nemtörődömségetek és árulásotok volt. Hát csak ennyi az ő szeretetük és ennyi a ti szánalmatok? Ha valami másért kezdtétek volna el a háborút, akkor is abba kellene hagynotok a harcot, hiszen most már apósokká, nagyapákká és rokonokká lettetek általunk. Ha pedig értünk folyik a háború, mi csak vőtökkel és unokáitokkal együtt akarunk innen elmenni, de szeretnénk visszakapni apáinkat és rokonainkat! Ne vegyétek el tőlünk gyermekeinket és férjünket! Könyörgünk, ne tegyetek ismét foglyokká bennünket."
    Sok ilyen dolgot mondott Hersilia, és a többiek is csatlakoztak hozzá. Fegyverszünetet kötöttek hát, és a vezérek tárgyalásokat kezdtek egymással. Az asszonyok ekkor odavezették férjüket és gyermekeiket apjukhoz és testvéreikhez: ételt és italt vittek a rászorulóknak, a sebesülteket pedig hazakísérték, hogy otthon ápolják őket. Így a sabinok láthatták, hogy leányaik urak otthonukban, férjük figyelmes hozzájuk, s a legnagyobb szeretettel bánik velük. Megegyeztek tehát a következőkben: aki akar, férjnél maradhat; az asszonyokat - ahogy már mondottuk - semmiféle munkával, szolgálattal nem szabad terhelni a talaszián kívül, a várost közösen fogják lakni rómaiak és sabinok, és Romulusról Rómának nevezik; a rómaiakat viszont Quiritesnek kell hívni Tatius szülőföldjéről; az uralkodást és a hadsereg vezetését megosztják egymás közt. Azt a helyet, ahol a megegyezést megkötötték, mindmáig Comitiumnak nevezik, mert latin nyelven a coire ige azt jelenti: "összejönni".
    20. Mivel így a város lakossága megkétszereződött, a sabinok közül is száz patriciust választottak a senatusba. A gyalogos legiók létszámát hatezerre emelték, a lovasokét pedig hatszázra. Három tribust állítottak fel: az elsőt Romulusról Ramnensesnek, a másodikat Tatiusról Tatiensesnek és a harmadikat Lucerensesnek nevezték el arról a ligetről, ahol annyian kerestek menedéket és nyertek polgárságot, amikor felállították az asylumot: lucus ugyanis a "liget" latin neve. Hogy a tribusok száma három volt, ez kitűnik a szóból is, a törzseket ugyanis tribusoknak, a törzsfőket pedig tribunusnak nevezik a mai napig. Minden tribus tíz nemzetséget foglalt magába; ezeket állítólag a harminc elrablott sabin nőről nevezték el, ami azonban nyilván téves állítás, ugyanis különböző helységekről kapták a nevüket.
    De azért sok más megtiszteltetésben részesítették a nőket, így például ki kellett térni előlük az útból, jelenlétükben nem volt szabad semmi illetlen kifejezést használni, sem ruhátlanul megjelenni, mert ilyen esetben a bíróság főbenjáró büntetést szabott ki a vétkesre. A törvényes házasságból származó fiúk bullát hordtak a nyakukban (a név magyarázata a vízbuborékhoz való hasonlóság), és bíborszegélyű togát viseltek.
    A két király nem tartott együttes gyűlést, mielőtt külön-külön a maguk száz senatorát össze nem hívták, és csak azután tanácskoztak közösen. Tatius háza ott állt, ahol most Iuno Moneta temploma, Romulusé pedig a Szép part néven ismert lépcsők mellett, a Palatinustól a Circus Maximushoz levezető úton. Állítólag itt állt a szent somfa. A monda szerint Romulus, hogy erejét kipróbálja, somfa nyelű dárdáját ledobta az Aventinusról. A dárda hegye oly mélyen fúródott a földbe, hogy senki nem tudta kihúzni, bár sokan megpróbálkoztak vele. A talaj termékeny volt, a somfa nyél meggyökeresedett, majd szép, sudár törzsű fává nőtt. Romulus utódai úgy tisztelték és őrizték ezt a fát, mint legszentebb ereklyéjüket, és kőfallal vették körül. Ha valaki elment mellette és látta, hogy lombja nem elég üde és zöld, hanem fonnyadt és hervadozik, hangos kiáltással adta tudtára mindenkinek, akivel találkozott, azok pedig, mintha tűz ütött volna ki, vízért kiáltoztak, s hordták a teli vödröket a fához. Mondják, hogy amikor Caius Caesar a lépcsőket javíttatta, és a munkások a fa közelében ástak, nem vették észre, hogy a gyökereket megsértették, és a fa kiszáradt.
    21. A hónapokat a rómaiaktól vették át a sabinok; az ezzel kapcsolatos említésre méltó dolgokat a Numa életéről írt könyvben már elmondottam. Romulus átvette tőlük a négyszögletes pajzs használatát s megváltoztatta a maga és a rómaiak fegyverzetét. A rómaiak azelőtt a kerek argoszi pajzsokat használták.
    Az ünnepeken és áldozatokon közösen vettek részt; a két nép hagyományos ünnepeit meghagyták, de bevezettek új ünnepeket is. Ezek közé tartozott a Matronalia az anyák tiszteletére, amiért a háborúnak véget vetettek, úgyszintén a Carmentalia. Carmentát egyesek Sors-istennőnek tartották, aki az emberek születését irányítja: ezért tisztelik őt az anyák. Mások szerint Carmenta, Evander felesége jósnő volt, aki jóslatait versben mondta el, s ezért nevezték Carmentának. (A verset ugyanis carmennak mondják.) Igazi neve Nikosztraté volt. Mások viszont - s ez a valószínűbb - "háborodott"-nak értelmezik a Carmenta szót, s ezzel az önkívületi állapot esztelen voltára utalnak. Híján lenni valaminek ugyanis annyit jelent, hogy carere, ész pedig azt, hogy mens.
    A Parilia ünnepéről már szóltam. A Lupercalia, mint időpontja is mutatja, tisztulási ünnep volt, mert február hónap törvénykezési szünnapjain tartották. A latin nyelvben a február szó tisztulást jelent: ezért volt Febrata az ünnep ősi elnevezése. A görögöknél ezt az ősrégi ünnepnapot Lükaiának nevezték, valószínűleg az arkadiaiak hozták be, akik Evanderrel jöttek, de ez sem biztos: az is lehet, hogy az ünnep neve a nőstény farkastól ered, hiszen a lupercusok néven ismert papok, amikor körbefutnak a városban, onnan indulnak el, ahol állítólag Romulust kitették. Az ilyenkor szokásos szertartások sem derítenek fényt az ünnep eredetére: két kecskét vágnak le, majd két nemes ifjú homlokát véres késsel érintik, de mások azonnal letörlik a vért tejbe mártott gyapjúkendővel. A két ifjúnak a homloktörlés után nevetnie kell; majd a kecskék bőréből szíjakat hasítanak, és derekukon övvel, de egyébként teljesen mezítelenül futásnak erednek. A kezükben levő szíjjal minden szembejövőre rávernek. Fiatal asszonyok nem futnak el az ütlegelés elől, abban a hiszemben, hogy az könnyebbé teszi a szülést, és hamarabb esnek teherbe.
    Az ünnepnek egyik sajátságos vonása, hogy a lupercusok kutyát áldoznak. Egy Butas nevű költő, aki elégikus verseiben mitológiai történetek alapján magyarázza meg a rómaiak szokásait, azt állítja, hogy amikor Romulus és társai megölték Amuliust, boldogan futottak arra a helyre, ahol a nőstény farkas őt és Remust csecsemőkorukban táplálta. Ennek emlékére ülik az ünnepet, és innen ered, hogy előkelő ifjak futnak végig a város utcáin:
    Ütve, mi útba kerül, mint egykor kardsuhogatva
    Romulus és Remus is futva fut Alba felől.
    Az akkori öldöklés és veszedelem jelképeként érintik véres karddal a homlokukat, a vérnek tejjel való letörlése pedig a farkas szoptatását jelképezi.
    Caius Acilius azt írja könyvében, hogy Romulus és Remus marhái egyszer, még a város alapítása előtt, elvesztek. A két testvér Faunushoz fohászkodott, és mezítelenül futottak el marháik megkeresésére, hogy az izzadság ne akadályozza őket futás közben: ezért futnak a lupercusok is mezítelenül. Ami pedig a kutyát illeti, ha a Lupercalia engesztelő ünnep, bizonyosan engesztelésül áldoznak kutyát. A görögök is kutyakölyköket hordoznak körül engesztelő ünnepeiken: sok helyen szokásos az úgynevezett periszkülakiszmosz, a kutyák körülvezetése. De ha a farkas tiszteletére ülik ezt a hálaünnepet, amely megmentette és táplálta Romulust, nem ok nélkül áldoznak kutyát, mert a kutya a farkas ellensége, de az is lehetséges, hogy azért kell a szegény állatnak életével fizetnie, mert a lupercusokat akadályozza futás közben.
    22. A tűz tiszteletét, mint mondják, először Romulus rendelte el, s a Vesta-szüzekre bízta; mások viszont Numának tulajdonítják. Egyébként abban mindenki egyetért, hogy Romulus nagyon istenfélő volt, sőt még a jósláshoz is értett, és úgynevezett lituus-t, vagyis görbe jósbotot hordott magával. Lituusszal jelölik meg az égtájakat a madárjósok, mikor leülnek jósszékükbe. Romulus jósbotját a Palatinuson őrizték, de mikor a gallok elfoglalták a várost, nyoma veszett. Mikor aztán a barbárokat elűzték, rátaláltak a vastag hamuréteg alatt, s bár minden más elhamvadt és megsemmisült, nem tett kárt a tűz benne.
    Romulus egyik törvénye szigorúan megtiltja, hogy a feleség elhagyja férjét, de az asszonyt el lehetett űzni hazulról, ha gyermekeit megmérgezte, ha kulcsokat hamisított, vagy ha házasságtörést követett el. Ha a férj más okból bocsátotta el feleségét, vagyonának egy része az asszonyt, másik része pedig Cerest illette meg. Annak, aki feleségétől elvált, áldozatot kellett bemutatnia az alvilági isteneknek. Furcsa, hogy az apagyilkosokra nem szabott ki külön büntetést, mondván, hogy minden gyilkosság apagyilkosság. Az előbbit gyalázatos gonosztettnek, az utóbbit lehetetlennek tartotta. Hosszú ideig valóban úgy látszott, hogy helyesen gondolkodott, amikor nem ismerte el ezt a bűntettet: Rómában nem fordult elő egyetlen apagyilkosság sem közel hatszáz éven át. Az első apagyilkos a hannibáli háborúk után Lucius Ostius volt. De erről elég legyen ennyi is.
    23. Tatius uralkodásának ötödik esztendejében a király barátai és rokonai megtámadták az úton a Laurentumból Rómába tartó követeket, és el akarták venni pénzüket. Mivel a követek nem hagyták magukat, eltették őket láb alól. Romulus követelte a felháborító gaztett megbüntetését, de Tatius halogatta és elodázta a dolgot. Ez volt az egyetlen nyílt nézeteltérésük; különben kölcsönös tiszteletet tanúsítottak egymás iránt, és közösen, a legnagyobb egyetértésben intézték ügyeiket. A meggyilkoltak rokonai, akik Tatius miatt nem kaphattak törvényes elégtételt, megölték Tatiust. Laviniumban támadták meg, ahol Romulusszal együtt áldozatot mutatott be. Majd hazakísérték Romulust, és magasztalták igazságosságát.
    Romulus Tatius holttestét az Aventinusra vitette és az Armilustrium nevű hely közelében temettette el illő pompával, de a gyilkosság megbosszulásáért nem tett semmit. Egyes történetírók elbeszélése szerint a laurentumiak félelemből kiadták Tatius gyilkosait, de Romulus szabadon bocsátotta őket azzal, hogy az első gyilkosságot megtorolta a második. Ez aztán szóbeszédre és gyanúra adott okot, hogy biztosan szívesen szabadult meg uralkodótársától. De zavar azért nem támadt sehol, és a sabinok sem lázadtak fel - egyrészt, mert szerették Romulust, másrészt, mert féltek hatalmától, harmadrészt, mert istennek tekintették, és jóakaratú csodálattal vették körül.
    Számos idegen nép is tisztelettel adózott Romulusnak. A latinok követeket küldtek hozzá, hogy barátságot és szövetséget kössenek vele. Fidenae városát, Róma tőszomszédságában, elfoglalta. Egyesek szerint meglepetésszerűen lovascsapatokat küldött a városba, meghagyva, hogy a kapukat forgassák ki sarkukból, majd váratlanul saját maga is megjelent. Mások úgy tudják, hogy először a fidenaebeliek törtek rá Rómára, elhajtották a zsákmányolt jószágot, és feldúlták a földeket és a külvárost. Romulus ekkor lesből rájuk támadt, jó néhányukat megölte, és elfoglalta a várost, de nem pusztította el, nem romboltatta le, hanem Róma gyarmatává tette. Április idusán kétezer-ötszáz lakost telepített le Fidenaeben.
    24. Ezután járvány tört ki. Az emberek hirtelen halállal haltak meg, betegség nélkül. Nem termett a föld, és a jószág sem szaporodott. Véreső hullt a városra, s így babonás félelem is járult a természeti csapásokhoz. És mivel ugyanilyen csapások érték Laurentiumot is, mindenki azt hitte, azért sújtja mindkét várost az istenség haragja, mert nem büntették meg igazságosan Tatius és a követek gyilkosait. Amikor aztán a gyilkosokat kiadták és megbüntették, azonnal alábbhagytak a csapások. Romulus engesztelő áldozattal tisztította meg a várost: ezeket az áldozatokat állítólag mind a mai napig bemutatják a Porta Ferentinánál.
    A cameriumbeliek, még mielőtt a járvány megszűnt, megtámadták Rómát, és feldúlták a város környékét, mert abban bíztak, hogy a csapásoktól sújtott rómaiak képtelenek lesznek védekezni. Romulus azonban haladéktalanul szembeszállt velük, és hatezer emberüket megölte, városukat elfoglalta, a lakosság felét Rómába telepítette át, kétszer annyi rómait pedig telepesként Cameriumba küldött Sextilis hónap első napján. Romulus tizenhat évi uralkodása után ennyi fölös lakója volt Rómának. Cameriumban többek között zsákmányolt egy ércveretű, négyfogatú harci kocsit, és Rómában állíttatta fel Vulcanus templomában, rajta saját szobrával, amint a Győzelem istennője koszorút tesz a fejére.
    25. Róma növekvő hatalma előtt a gyengébb szomszédok meghajoltak, és örültek, ha nyugton maradhattak, az erősebbek azonban, akik tele voltak félelemmel és irigységgel, nem hajtottak fejet, s útját akarták állni Róma terjeszkedésének. Elsőnek egy etruszk néptörzs, a veiibeliek, hatalmas földek birtokosai és tekintélyes város lakói, indítottak háborút, hogy visszaköveteljék Fidenaet, amelyről azt állították, hogy hozzájuk tartozik. Ez nemcsak jogtalan, hanem nevetséges állítás is volt, hiszen amikor a fidenaebeliek bajba és háborúságba keveredtek, nem siettek segítségükre, hanem hagyták, hogy embereik odavesszenek, most pedig, amikor városuk és földjük mások birtokába került, maguknak kezdték követelni. Romulus gúnyos választ adott a veiibeliek követelésére, mire azok két részre osztották csapataikat, s egyik rész Fidenae helyőrségét támadta meg, a másik pedig Róma ellen indult. Fidenaenél a veiibeliek győztek, és kétezer római katona maradt holtan a csatatéren, de Romulus végül legyőzte őket, és a veiibeliek több mint nyolcezer embert vesztettek. A Fidenaenél vívott újabb csatában a győzelem oroszlánrésze Romulusé volt, aki minden történelmi forrás tanúsága szerint rendkívüli ügyességet és bátorságot tanúsított, rátermettsége és gyorsasága pedig szinte már meghaladta az emberi mértéket. Az az állítás azonban már merő kitalálás és teljes képtelenség, hogy az ütközetben elesett tizennégyezer ellenséges katonának több mint a felét Romulus saját kezűleg ölte meg. Hiszen a messzénéiek részéről is hóbortos túlzás, amikor azt állítják, hogy Arisztomenész háromszor feláldozott száz-száz lakedaimónit.
    Az ellenség teljes veresége után Romulus futni hagyta őket és városuk ellen vonult. A nagy vereség után a lakosok nem is gondoltak ellenállásra, hanem könyörgésre fogták a dolgot, és száz esztendeig tartó békét és barátságot fogadtak, a birtokukban levő terület jelentős részét pedig átengedték a rómaiaknak. Ezt nevezték Septem pagiumnak, vagyis hét kerületnek. Ezenkívül lemondtak a folyó melletti sópároló medencékről is, és ötven előkelő polgárt adtak túszul. Romulus a győzelem után október idusán diadalmenetet tartott. A diadalmenetben felvonultatott hadifoglyok közt ott volt a veiibeliek hadvezére is, egy idősebb férfi, aki eszelősen és korához nem illő gyermekes módon viselkedett. Ezért van manapság is, hogy amikor győzelmi áldozatot mutatnak be, bíborszegélyű köntösbe öltöztetett öregembert vezetnek a forumon át a Capitoliumig, nyakában a gyermekek bullájával, a kikiáltó pedig ezt kiáltja: "Szardeisziek eladók!" Az etruszkok ugyanis állítólag szardeiszi gyarmatosok voltak, Veii pedig etruszk város volt.
    26. Ez volt Romulus utolsó háborúja. Ő sem kerülhette el azt a sorsot, amely sokszor, sőt majdnem mindig kijut azoknak, akik nagy és váratlan szerencse folytán hatalomra és dicsőségre tesznek szert. Sikerei elbizakodottá tették, kibírhatatlanul gőgösen viselkedett, eltávolodott a néptől és kíméletlen egyeduralkodó lett belőle. Különösen sértővé és gyűlöletessé vált öltözködésével. Bíbortunicát hordott, felette bíborszegélyű köntöst, és az országos ügyeket mindig trónszéken ülve intézte. Celereknek nevezett ifjak vették körül, akik parancsai gyors végrehajtásáról kapták ezt a nevet. Megint mások előtte mentek, és pálcával tartották távol a sokaságot, derekukon bőrövvel, hogy azzal bárkit megkötözzenek, mihelyt parancsot kapnak rá. Mivel pedig a ligare vagy a mostanában használatos alligare szó jelentése latinul "megkötözni", a pálcavivőket lictoroknak, a náluk levő pálcát pedig baculumnak hívták. Valószínű, hogy a lictores szó egy c betű betoldásával a litores szóból keletkezett, ami a görög leiturgoi megfelelője; a görögöknél ugyanis a léiton szó ma is nyilvános csarnokot jelöl, a laosz pedig általában népet jelent.
    27. Amikor nagyatyja, Numitor Albában meghalt, a királyi hatalom Romulusra szállt. Kedvében akarván járni a népnek, a közre bízta a kormányzást. Minden évben más elöljárót jelölt ki az albaiaknak. Rómában is ránevelte a hatalom birtokosait, hogy király nélküli önkormányzatra törekedjenek, s így hol uralkodók, hol alattvalók legyenek. Ekkor ugyanis már az úgynevezett patriciusok sem vettek részt az államügyek intézésében; csak nevük és ruházatuk tanúskodott a régi megbecsülésről. A senatusban inkább csak megszokásból és nem tanácskozás végett gyűltek össze. Csendben figyelték a rendelkezéseket, és egyetlen kiváltságuk az volt, hogy ők hallották először a király döntéseit - azután távoztak. A többi tette nem volt jelentős, de amikor a győztes háborúban szerzett földeket önhatalmúlag osztotta szét katonái között és a veiibelieknek visszaadta a kezeseket anélkül, hogy tettéhez a patriciusok hozzájárulását kérte vagy véleményét megkérdezte volna, ennek már olyan színezete volt, hogy Romulus a senatust nyíltan meg akarja alázni. Így aztán, amikor nem sokkal később hirtelen különös módon eltűnt, sokan gyanúsnak találták a senatorok viselkedését, és rágalmakkal illették őket.
    Eltűnése a Quintilis - a mostani július - hónap nonaeján történt. Halála körülményeiről a már említett időponton kívül semmi biztosat nem tudunk, pedig eltűnése napjának évfordulóján mind a mai napig bizonyos, ezekkel az eseményekkel összefüggő szertartásokat végeznek. A bizonytalanságon azonban nem lehet csodálkozni, hiszen még arról sincs hitelt érdemlő feljegyzés, hogy miként halt meg Scipio Africanus, pedig saját házában hunyt el vacsora után. Egyesek szerint régóta betegeskedett és természetes halállal fejezte be életét, mások azt állítják, hogy mérget vett be, megint más források szerint pedig ellenségei éjszaka behatoltak a házába és megfojtották. Tegyük még hozzá azt is, hogy Scipio holttestét nyilvánosan felravatalozták, hogy mindenki saját szemével láthassa, s teteme valóban mindenkiben, aki látta, bűntény gyanúját keltette fel. Ezzel szemben Romulus nyom nélkül tűnt el, testének legkisebb porcikája, ruházatának egyetlen apró foszlánya sem maradt meg. Vannak, akik arra gyanakodnak, hogy Vulcanus templomában megtámadták és megölték a senatorok, testét felvagdalták és keblükben vitték ki a darabokat a templomból. Mások meg úgy tudják, hogy Romulus nem Vulcanus templomában és nemcsak a senatorok szeme láttára tűnt el. Állítólag népgyűlést tartott kint az úgynevezett Kecske-mocsárnál, amikor hirtelen csodálatos és elmondhatatlan változások mutatkoztak a levegőben és az égen. A nap elsötétedett, és leszállt az éj, de nem szelíden és csendesen, hanem szörnyű égzengés, zápor és orkánszerű szélvihar közepette. Erre a sokaság szerteszét szaladt, de a patriciusok együtt maradtak. Mihelyt a vihar elmúlt, és a nap kisütött, a nép visszatért, és kétségbeesve kutatta, hol a király. A patriciusok nem engedték, hogy keressék és nyomozzanak utána, hanem felszólítottak mindenkit, hogy részesítsék Romulust vallásos tiszteletben, mert az istenek közé ragadtatott, és a népnek most már nem jó királya, hanem kegyes istene lesz. A sokaság szót fogadott, és áhítatos boldogságban, jó reményekkel ment útjára. De akadtak olyanok is, akik haragosan és ellenségesen szidalmazták a patriciusokat, s azzal vádolták őket, hogy együgyű mesével áltatják a népet, noha ők a király gyilkosai.
    28. A forumon, mint mondják, megjelent Julius Proclus, egy előkelő származású és nemes jellemű patricius, Romulus bizalmas és meghitt barátja, aki még Albából jött vele, és a legszentebb esküvel állította mindenki előtt, hogy szembetalálkozott az úton Romulusszal. Oly szép és magas volt, mint amilyen még soha, fegyverzete ragyogott, valósággal lángolt. Proclus a látomástól rémülten szólt hozzá:
    "Mi történt veled és mi a szándékod, király? Miért teszel ki bennünket igazságtalan és gonosz gyanúsításoknak? Miért hagyod az egész várost árván és keserű gyászban?" Mire ő így felelt: "Az isteneknek úgy tetszett, Proclus, hogy csak addig legyünk az emberek között, amíg a világ leghatalmasabb és leghíresebb városát megalapítottuk, de utána ismét a mennyben lakozzunk, ahonnan származunk. Most pedig ég veled, menj és mondd meg a rómaiaknak, hogy mértéktartással és vitézi lélekkel elnyerik majd a legnagyobb földi hatalmat. Én meg Quirinus leszek, kegyes és jóságos istenetek."
    A rómaiak hitelt adtak Proclus szavainak, részben becsületessége, részben pedig esküje miatt. Sőt annyira fellelkesültek, hogy - mintha isteni sugallat szállta volna meg őket - az elhangzottakat senki nem vonta kétségbe, egyszeribe felhagytak minden gyanakvással és rágalmazással, s imádkoztak Quirinushoz, kérve, hogy hallgassa meg őket.
    Ez a történet nagyon emlékeztet a prokonnészoszi Ariszteaszról és az asztüpalaiai Kleomédészről fennmaradt regékre. Ariszteasz állítólag egy takácsműhelyben halt meg, és holtteste, mikorra barátai odaértek, eltűnt. Néhány utasember, aki éppen akkor érkezett haza, azt állította, hogy találkozott vele útban Krotónba. Kleomédész hihetetlenül erős és óriási termetű, de hóbortos, eszelős férfi volt, aki sok erőszakos cselekedetet követett el. Egyszer egy iskolában az épület egyik tartópillérére olyan erővel ütött rá öklével, hogy a pillér derékban kettétört, a mennyezet leszakadt, s az ott tartózkodó gyermekeket megölte. Amikor Kleomédészt emiatt űzőbe vették, egy nagy ládába bújt, a láda fedelét magára csapta, és olyan erővel tartotta, hogy bár többen próbálták közös erővel, nem tudták felnyitni. Majd amikor feltörték a ládát, nem találták benne sem holtan, sem elevenen. Megdöbbentek, és Delphoiba küldtek jóslatért, s a Püthiától ezt a választ kapták:
    Ím, az utolsó hős, Kleomédész Asztüpalaiból.
    Mint mondják, Alkméné holtteste is eltűnt: amikor a temetőbe akarták vinni, a holttest helyett követ találtak a ravatalon. Sok ilyen valószínűtlen dolgot regélnek, akik a természet halandó dolgait az isteniekkel együtt istenítik. Szentségtörés és barbárság az erény isteni voltát megtagadni, de az eget a földdel összekeverni együgyűség. Legjobb, ha Pindarosszal mi is valljuk:
    Engedelmes mind, ami test, az erős halálnak,
    ám élő-eleven marad képmása mindenkor.
    Mert csak a lélek való az istenektől. Onnan jön, és oda is tér vissza, de nem a testtel együtt, hanem amikor már eltávozott és kivált a testből, s amikor már teljesen tiszta, testetlen és szent lett. Ez a száraz és nagyszerű lélek Hérakleitosz szerint úgy röppen ki a testből, mint a villám a felhőkből, de a test bilincseibe zárt és hozzátapadt lélek olyan, mint valami nyirkos, nehéz kigőzölgés, amely képtelen felfelé, a magasba szállni. Nincs tehát rá szükség, hogy a jó emberek testét lelkükkel együtt a természet ellenére a mennybe küldjük, hanem hinnünk kell, hogy a lélek és az erény - a természet s az isteni igazságosság rendje szerint - az embereket héroszokká, a héroszokat félistenekké változtatja. A félistenek pedig, miután a misztériumok beavatási szertartásában megtisztultak és megszentelődtek, mindenestül levetkezik, ami halandó és érzéki; nem az emberek alkotta törvények értelmében, hanem a valóság és a tiszta értelem jogán az istenek közé emelkednek, s így a legszebb és legboldogabb beteljesülés jut osztályrészükül.
    29. A Quirinus név, ahogyan Romulust ezután nevezték, némelyek értelmezése szerint azonos Enüaliosz isten nevével; mások szerint Romulus azért kapta ezt a nevet, mert a polgárokat is Quiritesnek hívták. Van olyan vélemény is, hogy régen a lándzsa- vagy a dárdahegyet quirisnek hívták, és hogy Iunónak egyik, dárdára támaszkodó szobrát Quiritisnek nevezik. A Regiában elhelyezett dárdát Marsnak nevezték, és dárdával szokták kitüntetni a kiváló harcosokat is, Romulust tehát mint harcos, és dárdahordozó istenséget hívták Quirinusnak. A tiszteletére emelt templom azon a halmon épült, amelyet róla neveztek el Quirinalisnak.
    Azt a napot, amelyen Romulus eltűnt, "népfutásnak" és Nonae Capratinaenak hívják, mert ilyenkor kimennek a városból, hogy a Kecske-mocsárnál áldozzanak - a kecskét caprának nevezik a latinok -, s útközben a legismertebb római neveket kiáltozzák, mint Marcus, Lucius, Caius. Így utánozzák akkori szétfutásukat és az ijedt, zavart szólongatást. Mások azt mondják, hogy ezzel nem a futást utánozzák, hanem a sietést s igyekezetet, és a következőképpen magyarázzák a dolog eredetét:
    Mikor Camillus kiűzte Rómából a hódító gallokat, az elgyengült város nehezen szedte össze magát. Számos latin törzs indított ekkor háborút Róma ellen Livius Postumius parancsnoksága alatt. Postumius tábort ütött hadseregével a város közelében, és hírnököt küldött a városba azzal az üzenettel, hogy a latinok szeretnék feleleveníteni a rómaiakkal a korábbi, de közben megszűnt baráti és rokoni jó viszonyt; fűzzék tehát egymáshoz a két népet újabb házasságkötésekkel. Küldjenek hát kellő számú hajadont és özvegyasszonyt, és békében, barátságban élhetnének, hasonló feltételekkel, mint már korábban a sabinokkal. Amikor a rómaiak meghallották az ajánlatot, hiába féltek a háborútól, úgy gondolták, hogy semmivel sem jobb, ha kiadják az asszonyokat, mint ha fogolyként viszik el őket. Zavarukban egy Philótisz - mások szerint: Tutola - nevű rabszolganő azt tanácsolta, hogy ne tegyék sem ezt, sem azt, hanem folyamodjanak cselhez, hogy a háborút és a nők kiszolgáltatását elkerüljék. A csel a következő volt: küldjék át őt, Philótiszt és más csinos rabszolganőket szabad nőknek öltöztetve az ellenséges táborba éjjel, ő majd jelt ad égő fáklyával; a rómaiak erre rohanjanak ki fegyveresen a városból, és lepjék meg az ellenséget álmában. Így is történt, és a latinok beleestek a kelepcébe. Philótisz égő fáklyával jelt adott egy vadfügefáról,  de hátulról szőnyegekkel és takarókkal olyan ügyesen elleplezte tettét, hogy az ellenség semmit nem vett észre belőle. A rómaiak viszont világosan látták a fényjeleket, s nyomban kirohantak a kapukon át, siettükben néven szólítgatva egymást. Az ellenséget meglepték és teljes győzelmet arattak, majd diadalünnepet ültek, amelyet a vadfügefáról Nonae Capratinaenak neveznek. Ezen az ünnepen a városfalakon kívül fügefák ágaiból készített lugasokban megvendégelik az asszonyokat. A rabszolganőket is meghívják, akik körbefutkosnak és játszanak, tréfából kergetik és kővel dobálják egymást, így emlékezve vissza rá, hogy miként segítették meg és támogatták a rómaiakat az ellenség elleni harcban.
    Ezt a történetet kevés történelmi forrás tartja hitelesnek. Egyébként pedig az a tény, hogy világos nappal szólítgatják egymást, és hogy kivonulnak a Kecske-mocsárhoz, inkább a történet előbbi változatával egyezik meg, bár az is lehet, hogy mindkét eset az esztendő ugyanazon a napján, de más évben történt.
    Mint mondják, Romulus életének ötvennegyedik és uralkodásának harmincnyolcadik évében távozott az élők sorából.

    THÉSZEUSZ ÉS ROMULUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA

    1. Íme ezek az emlékezetre méltó tények, amelyeket sikerült megtudnom Thészeuszról és Romulusról. Kitűnik belőlük először is az, hogy az egyik, bár nyugodtan élvezhette volna Troizénben az örökül kapott és cseppet sem megvetendő királyságot, szabad elhatározásából, kényszer nélkül, önszántából törekedett nagy dolgok véghezvitelére, a másikat viszont - Platón szavaival élve - csupán a legrosszabbtól való félelem tette bátorrá, és csak kényszerűségből hajtotta végre hőstetteit, hogy megszabaduljon a szolgasorstól és elkerülje a fenyegető büntetést. Azután Romulus legnagyobb tette az volt, hogy végzett Álba zsarnokával, Thészeusz viszont inkább kalandvágyból és mellékesen ölte meg Szkirónt, Szinniszt, Prokrusztészt, Korünétészt, s szabadította meg ekképpen Görögországot mindezektől a félelmetes zsarnokoktól, úgy, hogy azok, akiket megmentett, még csak nem is ismerték őt. Thészeusz biztonságban utazhatott volna tengeren Athénba anélkül, hogy a rablókkal bármi dolga lett volna, de Romulusnak nem lehetett nyugta, amíg Amulius élt. Mindez kétségtelenül bizonyítja, hogy Thészeusz - bár őt magát nem érte bántódás - mások érdekében szállt szembe a gonosztevőkkel, Romulus és Remus viszont, míg sérelmet nem szenvedtek, tűrték, hogy a zsarnok gonoszul bánjék másokkal. Romulus tagadhatatlan érdeme, hogy a sabinok elleni harcban megsebesült, hogy megölte Acrót, és annyi ellenséget győzött le a csatatéren, de ezzel szembeállíthatjuk a kentaurok elleni harcot és az amazónháborút.
    Ami pedig Thészeusz krétai adóval kapcsolatos merészségét illeti, amikor a szüzekkel és ifjakkal együtt elhajózott, vállalva, hogy a fenevad felfalja, vagy hogy Androgeósz sírján áldozatként lemészárolják, vagy hogy dicstelen és lealázó szolgálatot végezzen dölyfös és rosszindulatú embereknek - ami nem is olyan szörnyű, mint az előbbiek -, olyan bátorságra, nagylelkűségre, emberek iránti felelősségérzetre, olyan dicsőség- és becsvágyra volt szüksége, hogy azt el sem lehet mondani. Azt hiszem, a bölcselők igen helyesen határozzák meg a szerelmet, mint a "fiatalok megőrzésére és megmentésére irányuló isteni gondoskodást". Ariadné szerelme mindenekfelett isten műve volt, és arra szolgált, hogy Thészeusz, a szeretett férfi, megmeneküljön. Szerelméért helytelen volna hibáztatnunk, sőt azon kell csodálkoznunk, hogy a vele lévő athéni fiatalok, fiúk és leányok, nem szerették mindnyájan; mégis, ha egyedül csak Ariadné érzett így Thészeusz iránt, azt kell mondanunk, hogy istenek szerelmére méltó lény volt, mert eltöltötte a jóság és a szépség - a legkiválóbb emberi tulajdonságok - utáni szerelmes vágyakozás.
    2. Bár mindketten államférfiaknak születtek, a helyes királyi magatartást egyikük sem tudta végig megőrizni. Mindketten letértek a helyes útról, az egyik a népuralom, a másik a zsarnokság irányába, s így bár ellentétes szenvedélyek vezették őket, mindketten ugyanabba a hibába estek. Az uralkodónak először is uralmát kell fenntartania, s ezért éppen úgy kell óvnia uralmát attól, ami nem illeti meg, mint ahogyan ragaszkodnia kell mindahhoz, ami megilleti. Mert ha valaki korlátozza, vagy akár mértéken túl növeli uralkodói jogkörét, nem király többé, sem nem uralkodó. Az előbbi esetben demagóg, az utóbbi esetben pedig kényúr lesz belőle, s ezzel kihívja maga ellen alattvalóinak gyűlöletét vagy megvetését. A különbség csak az, hogy az egyik forrása a tévedés, a másiké pedig az önzés és az embertelenség.
    3. Az emberek balszerencséjét nemcsak rossz sorsuk, hanem önnön jellemük és indulataik is okozzák, mégsem menthetjük fel sem Romulust fivérével, sem Thészeuszt fiával szemben tanúsított magatartásáért, mivel tettüket elhamarkodott indulatból és esztelen haragjukban követték el. Mégis enyhébben kell megítélnünk azt, akit valami súlyos ok késztet haragra, nemcsak annyi, hogy például erősebben megütik. Mivel Romulus és fivére közt közérdekű ügyben felmerült ellentét okozta a viszályt, ez aligha lehetett ok rá, hogy szenvedélye ilyen mértékben hatalmába kerítse. Ezzel szemben Thészeuszt szerelme, féltékenysége és női rágalmak bőszítették fel fia ellen, vagyis olyan dolgok, amelyekkel szemben szinte minden ember tehetetlen. Sokkal fontosabb azonban, hogy Romulust szenvedélyes haragja jóvátehetetlen tett elkövetésére ragadtatta, Thészeusz esetében viszont alig történt több, mint szavak, szitkok és egy öreg férfi átkozódásai. A többit valószínűleg már a sors mérte az ifjúra. Ezért bárki Thészeuszra adhatja szavazatát.
    4. Romulus sorsában nagyon fontos, hogy igen szerény kezdetből emelkedett hatalomra. Mindenki rabszolgáknak és disznópásztor gyermekeinek gondolta őket, s még mielőtt ők maguk szabadokká lettek volna, csaknem az egész latin népet felszabadították. Ezért mindkettőjüket a legmagasabb kitüntetést jelentő címekkel tisztelték meg; az ellenség legyőzőinek, honfitársaik megmentőinek, népek királyainak, városok alapítóinak nevezték őket, és nem áttelepítőknek, mint Thészeuszt, aki sok város lakóinak összeköltöztetéséből teremtett közös lakóhelyet, Athént, s ennek érdekében leromboltatott sok olyan várost, amelyek ősrégi királyok és hősök nevét viselték. Igaz, hogy később Romulus is ugyanezt tette, mikor ellenségeit rákényszerítette, hogy elpusztítsák és lerombolják házaikat, és csatlakozzanak legyőzőikhez. De nem úgy járt el, hogy már meglevő várost telepített át vagy gyarapított, hanem a semmiből teremtett újat, és egy csapásra országot, királyságot, nemzetségeket, házasságokat és rokonságot teremtett magának, s mindezt anélkül, hogy bárkit tönkretett vagy megölt volna, sőt jót tett hontalan emberekkel, akiknek nem volt sem háza, sem otthona, és alig várták, hogy a nép sorai közé felvegyék őket, és polgárok lehessenek. Romulus nem rablókat és gonosztevőket ölt meg, hanem népeket hódított, városokat pusztított, s királyok, hadvezérek felett diadalmaskodott.
    5. Nem szólva róla, hogy vitás, ki ölte meg valójában Remust, és legtöbben másra hárítják a felelősséget, nyilvánvaló, hogy Romulus megmentette anyját a biztos pusztulástól, és visszaültette Aeneas trónjára nagyatyját, akit testvére dicstelen és megalázó életre kényszerített. Különben is sok jót tett nagyatyjával, s még véletlenül sem vétett ellene. De Thészeuszt, aki olyan gondatlan volt, hogy megfeledkezett a vitorla felhúzásáról, azt hiszem, még a legelnézőbb bírák sem menthetnék fel az apagyilkosság vádja alól. Egyetlen attikai író akadt, aki tudatában lévén, hogy milyen nehéz Thészeusz védelmére kelni, azt állítja, hogy Aigeusz, amikor a hajó közeledtére sietve igyekezett az Akropoliszra, hogy letekintsen, megbotlott, s lezuhant. Mintha bizony senki nem lett volna a király kíséretében, s amikor a tenger felé sietett, mintha csak úgy szolgák nélkül ment volna!
    6. Thészeusz nőrablásaira nem lehet semmi elfogadható mentséget találni. Először, mert igen gyakran követte el: elrabolta Ariadnét, Antiopét, a troizéni Anaxót, és végül, amikor már túl volt a férfikoron, a nővé még meg nem érett Helenét, aki akkor még gyermek, házasságra éretlen lányka volt, ő pedig már a törvényes házasságokból is kiöregedett. Másodszor, mert a nők elrablására semmi oka nem volt; hiszen a troizéni és spártai nők, s az amazónok, akikkel soha nem lépett törvényes házasságra, semmiképpen nem voltak méltóbbak rá, hogy gyermeket szüljenek neki, mint az athéni Erekhtheusz és Kekropsz családjából származó nők. Így azzal kell gyanúsítanunk, hogy nőrablásait egyedül féktelen kéjvágyból követte el. Ezzel szemben Romulus, ha közel nyolcszáz nő elrablásáért volt is felelős, közülük, mint mondják, csak az egyetlenegy Hersiliát tartotta meg magának, a többieket pedig szétosztotta a nőtlen polgárok között. Ezenfelül az elrabolt nőket megtisztelő, szeretetteljes és méltányos bánásmódban részesítette, s így bebizonyosodott, hogy erőszakosnak és igazságtalannak tetsző cselekedetéből csak jó származott, így tette a közösség érdekeit szolgálta.
    A sabinokat és a rómaiakat ilyen módon sikerült egyesítenie és szoros rokoni kapcsolattal egybefűznie, ami később a kölcsönös jóakarat és az állam hatalmának forrása lett. Az idő múlása is megmutatta, hogy Romulus a házastársi viszonyt mennyire nemessé, gyengéddé és állhatatossá tudta tenni, mert hiszen Rómában kétszázharminc éven át egyetlen római férfi vagy nő sem merészkedett hűtlenül elhagyni a hitvesét - ellentétben a görögökkel, akik közt csak a népük történelmében legjártasabbak tudják megmondani, ki követett el elsőnek apa- vagy anyagyilkosságot, Rómában pedig úgyszólván mindenki tudja, hogy Spurius Carvilius volt az első házasember, aki feleségétől az asszony meddősége miatt elvált. A hosszú időn kívül a tények is Romulus igaza mellett tanúskodtak. Hiszen ezeknek a házasságoknak volt köszönhető, hogy a királyok közösen uralkodtak, és a népek egyazon alkotmány szerint éltek. Thészeusz házasságai viszont nem hoztak az athéniaknak sem barátságot, sem szövetséget, de annál több gyűlölködést, háborút, polgártársaik pusztulását. Végül Aphidnai városát is elvesztették, s csak azért kerülték el azt a sorsot, amelyet Trója szenvedett Alexandrosz miatt, mert ellenségeik megkönyörültek rajtuk, amikor mint istenek előtt térdre borulva rimánkodtak hozzájuk. Thészeusz anyját pedig nemcsak fenyegette, de utol is érte Hekabé sorsa, amikor fia elhagyta és nem törődött vele, bár az is lehet, hogy fogságba esésének története, mint annyi más mendemonda, nem egyéb merő kitalálásnál. Nagy különbség van az istenség szerepéről szóló történetekben is. Romulus az istenek különös kegyéből maradt életben, az Aigeusznak adott jóslatból viszont, amely megtiltotta, hogy nőkhöz közeledjék, amíg idegen földön jár, arra kell következtetnünk, hogy Thészeusz születése az istenek akarata ellenére történt.

    LÜKURGOSZ - NUMA
    LÜKURGOSZ
    1. Lükurgoszról, a törvényhozóról úgyszólván egyetlen adat sincs, amely ne volna vitás. A legkülönfélébb történetek maradtak fenn születéséről, utazásairól, haláláról, törvényhozói és államférfiúi tevékenykedéséről; de főként abban nem tudnak megegyezni a történetírók, hogy mikor élt. Némelyek szerint Iphitosz kortársa volt, s vele együtt teremtette meg az olümpiai játékok idejére a kötelező fegyverszünetet. Ugyanezt mondja Arisztotelész, a filozófus is; szerinte ezt bizonyítja az az Olümpiában őrzött diszkosz, amelybe be van vésve Lükurgosz neve. De akik az időt a spártai királyok utódlása szerint számítják, mint Eratoszthenész és Apollodórosz, biztosra veszik, hogy jó néhány évvel az első olümpiasz előtt született.
    Timaiosz elmélete szerint különböző időben két Lükurgosz élt Spártában, de mindkettőjük tetteit az egyiknek, a híresebbiknek tulajdonítják. Az idősebb állítólag nem sok idővel Homérosz után élt, sőt némelyek szerint Homéroszt személyesen is ismerte. De azt már együgyűségnek kell tekintenünk, amit Xenophón állít egyik művében, hogy Lükurgosz a Hérakleidák korában élt. A spártai uralkodóház természetesen a legkésőbbi királyokig Hérakleidának nevezte magát, de Xenophón a Hérakleida elnevezést nyilvánvalóan Héraklész közvetlen utódaira érti.
    Bármilyen zűrzavaros is ezeknek az időknek a története, megkíséreljük, hogy elbeszélésünkben azokat a történeti forrásokat kövessük, amelyeknek adataiban a legkevesebb ellentmondás található. Így többek közt Szimónidész, a költő, azt mondja, hogy Lükurgosz nem Eunomosz fia volt, hanem Prütaniszé. A legtöbb történetírónál a következő családfát találjuk: Arisztodémosz fia volt Proklész, Proklészé Szoosz, Szooszé Eurüpón, ezé pedig Prütanisz; tőle származott Eunomosz, és Eunomosznak első feleségétől született fia volt Polüdektész. Dieutükhidasz szerint az előbbi második feleségétől, Diónasszától született Lükurgosz, aki így Proklésznak hatod-, Héraklésznek pedig tizenegyedikízbeli leszármazottja volt.
    2. Lükurgosz ősei közül Szooszt becsülték legtöbbre; az ő uralkodása alatt tették szolgáikká a helótákat a spártaiak, és ugyanakkor nagyobb földterületet hódítottak el az arkadiaiaktól. Szooszról mondják, hogy amikor Kleitór lakói egy nehezen művelhető és vízben szegény vidéken bekerítették hadseregét, megegyezett velük, hogy visszaadja a tőlük elhódított földet, ha ő és emberei mindnyájan isznak a közeli forrás vizéből. Miután a megegyezést esküvel megerősítették, Szoosz összegyűjtötte embereit, és királyságot ígért annak, aki nem iszik a forrásból, de ezt senki nem volt képes megállni, és mindnyájan ittak belőle. Utoljára ő lépett a forráshoz, de csak megnedvesítette magát, majd az ellenség szeme láttára elvonult, és megtartotta a meghódított területet, mivel nem ivott mindenki a vízből.
    De bármennyire csodálták is emiatt, uralkodóháza tagjait mégsem róla, hanem fiáról nevezték Eurüpontidáknak, mert úgy látszik, Eurüpón volt az első uralkodó, aki engedett a királyság monarchikus szigorából: kedvében járt és hízelgett alattvalóinak. Engedékenysége követelőzővé tette a népet. A későbbi királyokat részint meggyűlölték erőszakoskodásaik miatt, részint megvetették őket, mert vagy kedveztek a tömegeknek, vagy gyengék voltak vele szemben. Ezért hosszú ideig törvénytelenség és zűrzavar uralkodott Spártában. Ennek esett áldozatául Lükurgosz apja is. Éppen verekedőket igyekezett szétválasztani, amikor valaki egy nagy henteskéssel hátulról leszúrta. A királyság így idősebb fiára, Polüdektészre maradt.
    3. Nem sokkal később Polüdektész is meghalt, és mindenki azt akarta, hogy öccse, Lükurgosz legyen a király. Át is vette az uralmat, de ekkor kiderült, hogy fivérének özvegye áldott állapotban van. Mihelyt ezt megtudta, nyomban kijelentette, hogy a királyságot a gyermek fogja örökölni, ha fiú lesz, s ő csak a gyermek gyámjaként intézi az ország ügyeit. Az apátlan királyok gyámját a spártaiak prodikosznak hívták. A királyné titokban üzent Lükurgosznak, és azt az ajánlatot tette neki, hogy elhajtja magzatát, ha mint Spárta királya feleségül veszi őt. Lükurgosz visszaborzadt ettől az erkölcstelenségtől, de színleg helyeselte a királyné ajánlatát, s azt üzente neki, ne hajtsa el gyermekét, se egészségét ne kockáztassa káros és veszélyes gyógyszerek használatával - neki majd lesz gondja rá, hogy a gyermeket eltétesse láb alól, mihelyt megszületik. Így áltatta a királynét lebetegedéséig. Amikor ez bekövetkezett, elküldte bizalmas embereit a szüléshez, és meghagyta nekik, hogy ha a gyermek leány lesz, adják át az asszonyoknak, de ha fiú, azonnal vigyék hozzá, bármivel lesz is akkor elfoglalva. Történetesen éppen az állam főtisztviselőivel vacsorázott, amikor a királynénak fiúgyermeke született, s a szolgák azonnal hozzá vitték. Lükurgosz, mint mondják, karjába vette a csecsemőt, és így szólt a vele vacsorázókhoz: "Királyotok született, spártaiak!" - majd lefektette a csecsemőt a trónszékbe, és Kharilaosznak  nevezte el, a jelenlevők pedig mind örvendeztek és dicsérték Lükurgoszt, fennkölt szellemét és igazságszeretetét.
    A királyi hatalmat mindössze nyolc hónapon át gyakorolta. A polgárok között igen nagy tiszteletnek örvendett, és mind többen voltak, akik ragaszkodtak hozzá és hallgattak a szavára. De sokan irigykedtek is rá, s ezek igyekeztek megakadályozni, hogy fiatal ember létére növekedjék hatalma, főként az özvegy királyné rokonai és barátai, akik úgy érezték, hogy a királynét sérelem érte. A királyné fivére, Leónidasz, egy alkalommal nyíltan szidalmazta Lükurgoszt, s azt állította, biztosan tudja, hogy a királyságra tör. Ezzel az volt a célja, hogy Lükurgoszt már jó korán gyanúba keverje, ha Kharilaosznak valami baja történnék. Ilyen híreket terjesztett az özvegy királyné is. Lükurgosz mindezt nagyon a szívére vette, s váratlan veszedelmektől tartott. Ezért jobbnak látta, ha minden gyanúsítás elkerülése végett külföldre utazik, és távol van hazájától, mindaddig, amíg unokaöccse fel nem serdül, és örököse nem születik.
    4. Így aztán hajóra szállt, és először Krétába ment, ahol tanulmányozta az ottani alkotmányt, és a sziget legkiválóbb férfiainak társaságában töltötte idejét. A krétaiak bizonyos törvényeit helyeselte, és elhatározta, hogy ha hazaérkezik, saját hazájában is életbe lépteti őket, másokat viszont helytelenített. Krétában élt akkor egy igen kiváló és bölcs férfiú, Thalész, akit Lükurgosz barátilag rávett, hogy utazzék Spártába. Thalész mint lírai költő vált ismertté, de a költészetet csak látszatra művelte, valójában korának egyik legnagyobb törvényhozója volt. Ódái szelíd és megnyugtató hangnemükkel engedelmességre és a lélek összhangjának megőrzésére buzdították polgártársait. Azoknak, akik költeményeit hallgatták - tudtuk vagy akaratuk ellenére -, megszelídült a lelke, felhagytak a gyűlölködéssel és viszályokkal, s csak arra törekedtek, ami jó és nemes. Ily módon, mielőtt Lükurgosz hozzákezdett polgártársai neveléséhez, Thalész már úttörő munkát végzett Spártában.
    Krétából, mint mondják, Ázsiába hajózott, azzal a szándékkal, hogy összehasonlítsa a krétaiak egyszerű és szigorú életmódját az iónok szertelen pompaszeretetével és fényűzésével, mint ahogyan az orvos is egybeveti az egészséges szervezetet a beteggel. Így kívánta tanulmányozni az életmódok és a politikai viszonyok közötti különbséget. Ázsiában ismerkedett meg Homérosz költeményeivel, amelyeket Kreophülosz leszármazottjai őriztek meg. Amikor látta, hogy a költemények erkölcsi és politikai tanulsága jelentősebb szórakoztató s gyönyörködtető hatásuknál, szorgalmasan lemásolta és összegyűjtötte, hogy magával hozhassa őket hazájába. Homérosz költeményeinek hírét homályosan már ismerték, sőt egyes részeit itt-ott meg is lehetett találni a görögöknél, de széles körben csak Lükurgosz tette ismertté őket.
    Az egyiptomiak azt állítják, hogy Lükurgosz hozzájuk is ellátogatott. Itt különösen megnyerte tetszését, hogy a katonák rendjét elkülönítették más néposztályoktól, s ezt Spártában is meghonosította. És mivel a kézműveseket és iparosokat távol tartotta az országos ügyek intézésétől, előkelő és tiszta államvezetést valósított meg. Az egyiptomiak adatait Lükurgosz látogatásáról több görög történetíró is megerősíti; de a spártai Arisztokratészen, Hipparkhosz fián kívül senki nem tud róla, hogy Lükurgosz járt Libüában és Ibériában, sőt Indiába is eljutott volna, és hogy ott megismerkedett az úgynevezett "mezítelen bölcsekkel" .
    5. A spártaiaknak nagyon hiányzott Lükurgosz, és ismételten üzentek neki, hogy térjen haza. Úgy érezték, hogy bár a királyok csak névben és a nekik kijáró tiszteletben különböznek a többiektől, Lükurgosz valóban hatalomra, a nép vezetésére termett és méltó férfiú. Maguk a királyok is szívesen látták volna hazatérését, mert remélték, hogy jelenléte határt szab a nép kihívó viselkedésének. Amikor hazaérkezett, nyomban megváltoztatta a dolgok fennálló rendjét, és új alkotmányt léptetett életbe. Meg volt győződve róla, hogy az egyenként hozott törvények semmit nem érnek, s neki is úgy kell eljárnia, mint az orvosnak, aki meggyógyítja a legyengült és beteg szervezetet, mert különféle gyógyszerek és hajtószerek alkalmazásával legyőzi a szervezetben a betegséget, és teljesen új életrendet teremt. Ezzel az elhatározással először Delphoiba ment, áldozatot mutatott be az istennek, s miután megkapta a kért jóslatot, hazatért. A Püthia ebben a híres jóslatban az istenek kegyeltjének, inkább istennek, mint embernek nevezte Lükurgoszt, biztosította róla, hogy Apollón - mivel Lükurgosz jó alkotmányt kér - teljesíti kérését, és megígérte, hogy a világ legjobb alkotmányát fogja megalkotni.
    Lükurgosz erre felbátorodott, megnyerte magának a legkiválóbb spártaiakat, és felszólította őket az együttműködésre. Eleinte titokban közölte terveit barátaival, majd lassanként mind többekkel lépett kapcsolatba, s rávette őket tervei végrehajtására. Midőn a cselekvésre kitűzött időpont elérkezett, felszólított harmincat a főbb emberek közül, menjenek fegyveresen a főtérre, hogy ellenfeleiket megfélemlítsék és rémületbe ejtsék. Hermipposz fel is jegyezte ezek közül a húsz legkiválóbbnak a nevét. De Lükurgosz vállalkozásában a legnagyobb része Arthemidasznak volt, és ő segített neki a legtöbbet az új törvények megalkotásában. Zavargás keletkezett, s Kharilaosz király megijedt, mert azt hitte, hogy a mozgalom személye ellen irányul, ezért Athéné érckapujú szentélyébe, a Khalkioikoszba menekült. De mikor Lükurgosz esküvel megnyugtatta, engedett a rábeszélésnek, elhagyta a szentélyt, sőt ő maga is részt vett a vállalkozásban. Kharilaosz természeténél fogva szelíd lelkű ember volt, s állítólag egy alkalommal királytársa, Arkhelaosz, így szólt azokhoz, akik dicsérték a fiatal királyt: "Hogyne volna Kharilaosz jó ember, hiszen még a rosszakkal szemben sem tud szigorú lenni."
    Lükurgosz törvényhozói munkásságának első és legfontosabb intézkedése a geruszia felállítása volt. Platón szerint a geruszia azáltal, hogy a túlkapásokra hajló királyi hatalom mellett egyenjogúságot kapott, s valamennyi tagjának egyenlő értékű szavazata volt, az állam biztonságának és a kormányzat mértékletességének legfőbb biztosítékává lett. Eddig a kormányzat bizonytalan és ingadozó volt, mert a királyok befolyásának megerősödésekor a zsarnokság, máskor pedig a nép hatalmának növekedésekor a népuralom felé hajlott. Most azonban a szemben álló erők között az öregek tanácsa biztosította a helyes egyensúlyt, s ezzel az államhatalom szilárdságának és biztonságának legfőbb tényezőjévé lett. A tanács huszonnyolc tagja mindig a királyok oldalára állt, amikor ellensúlyozni kellett a népuralom túlkapásait, másrészt mindig kellő mértékben megszilárdította a népuralmat, hogy semmiféle zsarnokság ne tudjon erőre kapni. Az öregek tanácsának Arisztotelész tudomása szerint azért volt ennyi tagja, mert a harminc közül, akik kezdetben Lükurgosz mellé álltak, ketten gyávaságból cserbenhagyták az ügyet. Szphairosz ezzel szemben azt állítja, hogy Lükurgosz bizalmas emberei eredetileg is ennyien voltak. De az is lehetséges, hogy Lükurgosz azért választotta ezt a számot, mert a hétnek négyszerese, és így osztható a hatos szám után következő, tökéletes számmal. Én magam azt hiszem, Lükurgosz azért hívott meg huszonnyolc tagot az öregek tanácsába, mert így lett harminc a geruszia tagjainak száma a két királlyal együtt.
    6. Lükurgosz olyan buzgalommal járt el a kormányzat elrendezésében, hogy Delphoiból erre vonatkozólag egy rhétrának nevezett jóslatot hozott. A jóslat szövege így hangzik: "Amikor majd templomokat is építettél Leusz Szillaniosznak és Athéné Szillaniának, a népet felosztottad phülék és óbék szerint, s harminctagú gerusziát állítottál fel, beleszámítva az arkhagetészeket is, időről időre gyűjtsd össze a népet a Babüka és a Knakión közt; tégy javaslatokat vagy vond vissza őket, de a döntés mindig a nép joga legyen." A jóslat szövegében a phülé és az óbé szavak néptörzseket és néposztályokat, az arkhagetész-ek a királyokat jelentik; Lükurgosz a püthói istent tekintette minden államrend és kormányzás fő forrásának. A Babükát most Kheimarrosznak és a Knakiónt Oinusznak hívják, Arisztotelész szerint azonban Knakión folyó, Babüka pedig híd neve. A kettő közti térségen voltak a népgyűlések, melyeknek megtartására nem építettek sem fedett csarnokot, sem más épületet. Lükurgosz ugyanis azt gondolta, hogy az ilyesmi nem használ, sőt árt a tanácskozásnak, mert a népgyűlésen egybesereglett sokaság figyelmét szükségtelenül eltereli, ha bámészkodva nézik az ott elhelyezett szobrokat, a falakon a festményeket és a díszes mennyezetet. Amikor a nép összegyűlt, senki nem terjeszthetett elő javaslatokat, de a geruszia tagjaitól és a királyoktól fellebbezni lehetett a néphez. Később azonban, amikor a nép hozzáadásokkal vagy rövidítésekkel kiforgatta az eléje terjesztett eredeti javaslatokat igazi értelmükből, Polüdórosz és Theopomposz királyok a rhétra szövegébe a következő toldást iktatták be: "Amennyiben a nép alkotmányellenes javaslatot fogadna el, a véneknek és a királyoknak joguk van a gyűlést elnapolni." Ez azt jelentette, hogy a szavazást semmisnek jelentették ki, és a népgyűlést feloszlatták, arra hivatkozva, hogy a nép a törvényjavaslatot a közérdekkel ellentétben módosította és eltorzította. Ugyanakkor elhitették a város lakóival, hogy a rhétra szövegét isteni jóváhagyással egészítették ki. Erről szól Türtaiosz verse:
    Hallva elébb Phoiboszt, Püthóból ím hazavitték
    isten jóslatait s teljesülő szavait:
    "Istentől tisztelt vezető legyen úr a tanácsban,
    s töltse be szép Szparté város gondja szivét -
    s mind a tanácsbeli vén, meg a nép sok férfia: őket
    illeti váltakozón sorra a nyíltszivü szó."
    7. Bár Lükurgosz kevert alkotmányt hozott létre, az oligarchia különállását és uralmát nem számolta fel. Midőn utódai úgy látták, hogy az oligarchia "fennhéjázó és dühödt - mint Platón mondja-, gyeplőként tették rá az ephoroszok hatalmát". Az első ephoroszokat, Elatoszt és társait, Lükurgosz után mintegy százharminc évvel nevezték ki, Theopomposz király uralkodása alatt. Amikor Theopomposznak szemére vetette a felesége, hogy meggyengült királyi hatalmat hagy gyermekeire, a király állítólag így szólt: "Mégis nagyobbat, mert tovább fog tartani." Valóban, a spártai királyok azáltal, hogy hatalmukat nem vitték túlzásba, megszüntették az irigykedést, és elkerülték azt a veszélyt, amely végzetessé vált Messzéné és Argosz királyaira, akik nem voltak hajlandók sem engedményeket tenni, sem hatalmukat csökkenteni a néphatalom javára. Ebből tűnik ki leginkább Lükurgosz bölcsessége és előrelátása. Hasonlítsuk csak össze Spárta nyugalmát azzal a sok pártoskodással és belviszállyal, amely a királyok és a nép közt dúlt és tönkretette az ország életét a rokon és szomszédos Messzéniában és Argoszban. Ezeknek az országoknak a népe, nem is oly régen, ugyanolyan jó viszonyok közt élt, mint a spártaiak, sőt a földjeiket még szerencsésebben osztották szét a nép között; de jó sorsuk nem tartott sokáig, egyrészt királyaik elbizakodottsága, másrészt a köznép engedetlensége miatt, s így az állam fennálló rendje és intézményei megrendültek. Ebből is nyilvánvaló, milyen nagy adománya volt az istennek, hogy Spártában akadt egy ember, aki előbb alkotmányt teremtett, majd a hatalom gyakorlásának rendjét mérsékelte és megszilárdította. De erről később.
    8. Lükurgosz második és legforradalmibb politikai reformja a földosztás volt. A vagyoni aránytalanság elképesztő méreteket öltött. Igen sokan teljesen vagyontalanok voltak és az államra szorultak, közben pedig minden vagyon kevesek kezébe került. Lükurgosz el volt rá szánva, hogy a felfuvalkodást éppen úgy megszünteti, mint az irigységet, véget vet a bűnözésnek és a fényűzésnek, elsősorban pedig az állam legrégibb és legnagyobb betegségének, a szegénység és a gazdagság ellentétének. Rábírta tehát polgártársait, hogy minden megművelhető földet nyilvánítsanak köztulajdonnak, és osszák fel újra olyan módon, hogy a teljes egyenlőség és közösség alapján éljenek. A legerényesebb ember legyen egyszersmind a legelső, s ne legyen más különbségtétel, mint az aljasság elítélése és a jó tettekért kijáró dicséret.
    Szavait valóra váltotta, s Lakónia többi részén harmincezer parcellát osztott ki a perioikoszoknak, a Spártához tartozó területeken pedig kilencezret, ennyi volt ugyanis a spártai igényjogosultak száma. Egyesek szerint Lükurgosz csak hatezer parcellát osztott ki, majd később Polüdórosz további háromezret. Mások úgy tudják, hogy a kilencezer parcella egyik felét Polüdórosz, másik felét pedig Lükurgosz osztotta szét. Minden parcella akkora volt, hogy hetven mérő árpát teremjen a férj és tizenkét mérőt a feleség részére, ezenfelül pedig ugyanilyen mennyiségű szőlőt és olajbogyót. Lükorgosz úgy gondolkodott, hogy ennyi föld elegendő minden embernek ahhoz, hogy jólétben és egészségesen éljen, másra pedig úgysincs szüksége. Mondják, hogy amikor egyszer aratás utáni időben tért haza egy útjáról, s látta a szép sorjába rakott és egyforma gabonaasztagokat, elmosolyodott, és így szólt: "Lám, egész Lakónia olyan, mint egy családi birtok, melyet most osztottak fel sok testvér között."
    9. Megkísérelte az ingó vagyon felosztását is, hogy teljesen megszüntessen minden egyenlőtlenséget és aránytalanságot. Amikor azonban látta, hogy az emberek képtelenek elviselni vagyonuk köztulajdonba vételét, más megoldást keresett, és állami intézkedésekkel kísérelte meg a kapzsiság leküzdését. Először is minden arany- és ezüstpénzt kivont a forgalomból, és elrendelte, hogy fizetési eszközül csak vasat szabad használni. A vaspénz azonban olyan nehéz volt, és olyan kevés értéket képviselt, hogy tíz mina értékű pénz otthoni elraktározásához külön kamra, elszállításához pedig igásszekér kellett. Amikor ezt a pénznemet Lakedaimónban bevezették, temérdek bűn egyszerűen eltűnt. Mert miért akart volna valaki ellopni, vesztegetésképpen elfogadni, elrabolni vagy erőszakkal eltulajdonítani olyasmit, amit nem lehetett elrejteni, vagy aminek birtoklása nem volt kívánatos, és még a feldarabolása sem járt semmi haszonnal, mert mint mondják, Lükurgosz rendeletére az izzó vasat ecettel edzették, s így más célra nem lehetett felhasználni, tekintve, hogy ily módon a vas törékennyé és megmunkálhatatlanná vált.
    Később száműzte a szükségtelen és felesleges mesterségeket, bár ezek legnagyobb része magától is eltűnt a régi pénzzel együtt, hiszen senki nem vásárolt fényűzési tárgyakat. A vaspénzt Görögország más részein nem lehetett forgalomba hozni, mert semmi értéke nem volt, sőt gúny tárgya lett. Sem idegenből hozott árut, sem dísztárgyakat nem lehetett érte vásárolni, külföldi kereskedők hajói nem kötöttek ki Lakedaimón kikötőiben, földjére nem tette be lábát szószátyár szofista, vándor, jövendőmondó, leánykereskedő, arany- és ezüstműves, mert senkinek nem volt pénze. Így kicsinyenként minden fényűzés magától elsorvadt, mivel nem volt semmi, ami táplálja és élessze; a gazdag embernek semmi előnye nem volt, mert a házában felgyülemlett vagyonával nem tudott mit kezdeni. Így aztán a mindennapi és nélkülözhetetlen közhasználati tárgyakat - mint ágyakat, székeket, asztalokat - kiváló minőségben készítették. Különösen kedveltté vált a lakóniai ivópohár, főként, mint Kritiasz állítja, mert színe jól elleplezte, ha a katona nem tiszta vizet ivott, s a befelé hajló nyakban a szenny leülepedvén, a víz tisztábban jutott a szájába annak, aki ivott belőle. A spártaiak mindezt bölcs törvényhozójuknak köszönhették, mert a mesterembereknek nem kellett idejüket haszontalan holmik készítésével elfecsérelniük, hanem ügyességüket szükséges tárgyak készítésére fordíthatták.
    10. Hogy még sikeresebben harcoljon a fényűzés ellen, és megszüntesse a gazdagság utáni vágyakozást, harmadik és legcsodálatraméltóbb intézkedésével bevezette a közös étkezést. Spárta lakosainak össze kellett gyűlniök, hogy együttesen fogyasszák el a meghatározott húsételeket és növényi eredetű ételeket. Az emberek nem ülhettek asztalhoz, végigheveredve drága párnákkal borított kereveteken, rábízva magukat az asztalnál felszolgáló rabszolgákra és szakácsokra, hogy a sötétben hizlalják őket, mint falánk állatokat. Nemcsak jellemüket, hanem testüket is tönkretenné - vélte Lükurgosz -, ha kiszolgáltatnák magukat mohó vágyaiknak, sokat aludnának, idejük nagy részét forró fürdőkkel és örökös lustálkodással töltenék, s úgy ápoltatnák magukat, mintha legalábbis betegek volnának. Ez önmagában is nagy teljesítmény volt, de jelentőségét még az is növelte, hogy, mint Theophrasztosz mondja, a közös étkezéssel és az egyszerű ételek fogyasztásával Lükurgosznak sikerült a gazdagságot megfosztania minden vonzóerejétől, sőt magát a gazdagságot is megszüntette. A gazdagoknak egyszerűen nem volt módjukban, hogy használják, élvezzék vagy másoknak mutogassák étkészleteiket, mivel a gazdag együtt étkezett a szegénnyel. Így aztán Spárta volt az egyetlen város a nap alatt, amelyről el lehetett mondani, hogy itt Plutosz - a Gazdagság - vak és olyan, akár egy élettelen és mozdulatlan festmény. De nem volt meg a gazdagoknak az a lehetősége sem, hogy előbb otthon jóllakjanak, és úgy menjenek el a közös étkezőhelyre, mert társaik gondosan szemmel tartották őket, s ha nem ettek és ittak velük együtt, elpuhultaknak és mértékteleneknek kiáltották ki őket, akik méltatlanok a közös étkezésre.
    11. Mint mondják, a vagyonosok éppen e miatt az intézkedése miatt haragudtak Lükurgoszra, tüntettek ellene és szidalmazták, majd kövekkel dobálták meg, úgyhogy futva menekült a főtérről. Szerencséjére sikerült bemenekülnie az egyik templomba, mielőtt utolérték volna, egy Alkandrosz nevű ifjú azonban, aki egyébként nem volt gonosz, de heves és indulatos természetű, üldözőbe vette Lükurgoszt, és amikor az futás közben hátrafordult, botjával fejbe vágta, és kiütötte a fél szemét. Lükurgosz nem törődött az ütés okozta fájdalommal, hanem a polgárok elé állt, s megmutatta nekik sebektől vérző arcát és kivert fél szemét. A látvány szégyenkezéssel és részvéttel töltötte el őket, átadták neki Alkandroszt, és méltatlankodva hazáig kísérték. Lükurgosz megdicsérte őket viselkedésükért, búcsút vett tőlük, Alkandroszt pedig bevitte magával házába, de nem bántotta, még csak meg sem dorgálta, hanem elbocsátotta állandó szolgáit és cselédeit, s megparancsolta Alkandrosznak, hogy ő szolgálja ki. A jó szándékú ifjú szó nélkül megtette, amit Lükurgosz parancsolt, és ott maradt nála. Amikor több napot töltött vele, megismerte, hogy milyen szelíd és nemes lelkű férfiú, de különösen megcsodálta szigorúan mértékletes életmódját és fáradtságot nem ismerő munkabírását. Végül szívből megszerette, és barátainak azt mesélte, hogy Lükurgosz egyáltalán nem szigorú vagy nyers természetű, hanem a legszelídebb és legnyájasabb férfiú. Így bűnhődött Alkandrosz, ha ugyan bűnhődésnek nevezhetjük, hogy az indulatos és akaratos ifjúból, amikor felnőtt, Lükurgosz hatására szerény és józan életű férfiú lett.
    Lükurgosz a vele történtek emlékére szentélyt építtetett Athéna Optilitisznek. Azért adta az istennőnek ezt a melléknevet, mert a dór nyelvjárásban a szemet optilosznak hívják. Néhány történetíró, így Dioszkoridész, aki könyvet írt a spártai államszervezetről, azt állítja, hogy Lükurgosz, bár megsérült, nem vesztette el szeme világát, és a szentélyt hálából emeltette felépüléséért az istennőnek. Az mindenképpen bizonyos, hogy a spártaiak ez után a kellemetlen eset után leszoktak róla, hogy népgyűléseikre botot vigyenek magukkal.
    12. A közös étkezéseket a krétaiak andreion-nak, a spártaiak pedig phidition-nak  nevezik; talán mert barátságra és meghittségre nyújtanak alkalmat (éppen csak az l helyett d-t mondanak), talán mert mértékletességre és takarékosságra szoktattak. De az is lehetséges, hogy az első betű csak hozzátoldás, és a közös étkezést editiá-nak, tehát egyszerűen "evésnek" vagy "étkezésnek" hívták. Rendszerint tizenöten étkeztek együtt, esetleg néhánnyal többen vagy kevesebben, s a közös étkezés céljaira mindenki adott egy medimnosz árpalisztet, nyolc khusz bort, öt mina sajtot, öt és fél mina fügét, s egy csekély összeget húsra és halra. Ezenkívül, amikor valaki terménye zsengéjéből áldozatot mutatott be, vagy zsákmánnyal tért haza vadászatról, egy részt átadott a közös étkezés céljaira. Ha az áldozás vagy a vadászat sokáig tartott, szabad volt otthon étkezni, de különben mindenkinek jelen kellett lennie az étkezéseknél. Egy ideig nagyon szigorúan megtartották a közös étkezés szabályait. Így egy alkalommal, midőn Agisz király hazatért az athéniak ellen viselt hadjáratból, szeretett volna feleségével vacsorázni, és elküldött a neki járó ételekért, de kérését a polemarkhoszok megtagadták, majd amikor másnap haragjában elmulasztotta a szokásos áldozást, büntetést róttak ki rá.
    Az ifjak is részt vettek a közös étkezéseken, hogy ott józanságra nevelődjenek. Meghallgatták a politikai beszélgetéseket, megtanulták, hogyan viselkedjenek szabad emberek módjára. Hozzászoktak a tréfás enyelgéshez, és hogy bosszúság nélkül tűrjék, ha történetesen megtréfálták őket; azt tartották ugyanis, hogy a spártai jellemhez hozzátartozik a tréfa értése. Ha azonban valaki megsokallta, hogy kárára nevetnek, azonnal abbahagyták, mihelyt megkérte rá őket. Amikor valaki belépett közéjük, a legidősebb rámutatott az ajtóra, és így szólt: "Azon az ajtón nem megy ki egyetlen szó sem!"
    Új asztaltárs felvétele a következőképpen történt. Mindenki kezébe vett egy darabka frissen sütött kenyeret, és amikor egy szolga, fején tállal, körüljárt, szó nélkül a tálba dobták a kenyérdarabot, mint valami szavazatot; ha igennel szavaztak, a kenyérdarabot úgy hagyták, ahogy volt, ha pedig nemmel, galacsinná gyúrták, ami egyet jelentett az átfúrt szavazókővel. Ha csak egyetlen ilyent találtak a tálban, a jelentkező új tagot nem vették fel, mert vigyáztak rá, hogy a közös asztalnál ülők zavartalanul jól érezzék magukat. A jelentkezők visszautasítását a kaddizein szóval fejezték ki, mert a szavazatokat tartalmazó tálat kaddikhosznak nevezték.
    Az ételek közt leginkább a fekete levest szerették, úgyhogy az idősebbek a húsételt átengedték a fiataloknak, s ők jóllaktak a levessel. Az egyik pontoszi királyról mondják, hogy e miatt a leves miatt vásárolt magának spártai szakácsot, de mikor megkóstolta a levest, nem ízlett neki. Erre a szakács így szólt: "Király, az Eurótaszban kell fürödnie, aki ennek a levesnek az ízére rá akar jönni."
    Étkezés után egy kevés bort ittak, majd hazamentek, de fáklyát soha nem gyújtottak. Nem volt szabad ugyanis semmiféle világítóeszközt használniok, sem ekkor, sem más alkalmakkor; meg kellett szokniok, hogy éjjel és sötétben is bátran és félelem nélkül járjanak. Ez volt tehát a közös étkezések rendje.
    13. Lükurgosz nem hozott írott törvényeket, sőt egyik úgynevezett rhétrájában meg is tiltotta őket. Úgy gondolta ugyanis, hogy az állam jólétét és tiszta erkölcseit előmozdító legfontosabb rendeleteket a polgárok erkölcseibe és életmódjába kell bevésni, csak akkor maradnak fenn szilárdan és rendíthetetlenül. Szerinte a szabad elhatározás erősebb kötelék minden kényszernél, s ezt az ifjakba a nevelésnek kell beoltania, amely náluk a törvényhozó szerepét töltötte be. Ami a kisebb jelentőségű ügyeket illeti - az üzleti szerződéseket és azokat az ügyeket, ahol a szükségletek időről időre változtak -, ezek esetében jobbnak látta, ha nem hoz írott szabályokat és nem teremt merev szokásokat, hanem lehetővé teszi, hogy ezek a dolgok alkalomadtán enyhébb vagy szigorúbb elbírálás alá essenek a szakemberek megítélése alapján. Más szóval, a törvényhozás munkáját csaknem teljes egészében a nevelésre bízta.
    Az egyik rhétrája, mint már említettem is, az írásba foglalt törvényeket, a másik a fényűzést tiltotta; így többek közt elrendelte, hogy a házak fedelét fejszével, az ajtókat pedig fűrésszel kell készíteni, minden más szerszám használata nélkül. Állítólag Epameinóndasz mondotta egy alkalommal asztalánál ülve, hogy az egyszerű étkezés nem fér össze az árulással. Lükurgosz azonban már sokkal korábban tisztán látta, hogy az így épült házhoz nem illik a fényűzés és a pazarlás, mert senki nem olyan közönséges és ostoba, hogy egyszerűen és igénytelenül épült házban ezüstlábú kereveteket, bíbortakarókat, aranyserlegeket és más fényűző tárgyakat használjon. Hiszen a kerevetet a házzal, a takarót a kerevettel, ezt pedig a többi bútorral és használati tárggyal kell összhangba hozni. Ezért történt, mint mondják, hogy amikor az idős Leótükhidész Korinthoszban lakomára volt hivatalos, és megpillantotta a ház díszes, táblás mennyezetét, megkérdezte házigazdáját, vajon náluk négyszögletesre nőnek-e a fák.
    Említik Lükurgosznak egy harmadik rhétráját is, amely tiltja, hogy többször indítsanak hadjáratot ugyanazon ellenség ellen, nehogy hozzászokjon a védekezéshez s járatosabb legyen náluk a harcban. Ezt vetették később Agészilaosz király szemére, amikor többször megtámadta Boiótiát, és így képessé tette rá a thébaiakat, hogy szembe tudjanak szállni a spártaiakkal. Ezért mondta Antalkidasz, amikor látta, hogy a király megsebesült: "Csinos tandíjat kaptál, mondhatom, a thébaiaktól, akik nem akartak, de nem is tudtak harcolni, míg te meg nem tanítottad rá őket." Az ilyen rendelkezéseket nevezte Lükurgosz rhétráknak, mint Apollóntól kapott kinyilatkoztatásokat és jóslatokat.
    14. A nevelést a törvényhozó legfontosabb és legszebb feladatának tekintette, s ezért egészen az elején kezdve, gondosan figyelemre méltatta a házasság és a gyermeknemzés ügyét. Nem felel meg a valóságnak, amit Arisztotelész állít, hogy megkísérelte az asszonyok megfékezését, de felhagyott vele, mert képtelen volt korlátok közé szorítani az asszonyok szabadosságát és hatalmát; ez a hatalom annak volt köszönhető, hogy a férjek állandóan hadjáratokon vettek részt és távol voltak hazulról, ezért kénytelenek voltak feleségüknek a kelleténél többet megengedni, s mindezekhez még "úrnőnek" is szólították őket. Éppen ellenkezőleg: Lükurgosz igen nagy figyelmet fordított a nők dolgaira. A leányok testét versenyfutással, birkózással, diszkosz- és dárdavetéssel edzette, hogy a jövendő magzat erős, edzett és egészséges szervezetben foganjon és növekedjen, s a nők könnyen viseljék el a gyermekszüléssel járó fájdalmakat. Leszoktatta őket az elpuhult és elkényeztetett életről, és állandó szokássá tette, hogy az ifjak és leányok ruhátlanul vegyenek részt a körmenetekben; az istenek ünnepein körtáncot jártak, és kardalokat adtak elő, s ilyenkor nézőként jelen volt a város egész ifjúsága. Olykor gúnydalokat is énekeltek, és ezekben finom csipkelődő megjegyzéseket tettek a vétkes fiatalemberekre. Az arra érdemeseket dallal dicsérték és magasztalták, és így nagymértékben felébresztették az ifjakban a dicsvágyat és vetélkedésre való készséget. Akit bátorságáért megdicsértek, és aki híressé tette magát a leányok szemében, büszkén távozott; a hibákért járó tréfás megjegyzések töviseivel viszont együtt jártak a komoly figyelmeztetések is, különösen mivel a látványosságra összegyűlt polgárok között jelen voltak a királyok és a geruszia tagjai is.
    A leányok ruhátlan megjelenése nem volt szégyenletes, mert senki nem feledkezett meg a szeméremről, és erkölcstelenségtől nem kellett tartani; a dolog megszokottá lett, és egymással versenyre kelve vágytak szépek és egészségesek lenni. A fiatal leányokat mindez nemes versengésre ösztönözte. Növelte önérzetüket az is, hogy részt vehetnek a legkiválóbbak versengésében. Ezért tudtak úgy beszélni és gondolkodni, mint Gorgó, Leónidasz felesége. Vele történt egy alkalommal, hogy amikor egy idegenből érkezett asszonyvendége állítólag így szólt hozzá: "Ti, spártai nők vagytok az egyedüliek, akik uralkodtok férjeteken" - így válaszolt: "Igen, mert csak mi szülünk férfiakat."
    15. Mindezek a szokások növelték a házasodási kedvet; úgy értem, hogy az olyan dolgok, mint a csaknem teljesen ruhátlan fiatal leányok látványa az ünnepi körmeneteken és az atlétikai versenyeken - mint Platón mondja -, nem a geometria, hanem a szerelem kényszerével töltötte el az ifjakat. De Lükurgosz a nőtlen férfiakat különben is nemegyszer megszégyenítette. Először is nem volt szabad végignézniük a tornaünnepélyeket. Télidőben az arkhónok arra kényszerítették őket, hogy könnyű alsóruhában járják körül a főteret, és egy erre az alkalomra szerzett dalt énekeljenek arról, hogy megérdemlik büntetésüket, mert nem engedelmeskedtek a törvényeknek. De nem járt ki nekik az a kitüntető tisztelet sem, amelyben az ifjak az idősebbeket részesítették. Ezért senki nem botránkozott meg azon a gúnyos megjegyzésen, amelyet Derküllidasznak, egy különben híres hadvezérnek kellett elviselnie. Egy alkalommal ugyanis az történt, hogy a fiatalok közül senki nem adta át neki a helyét, sőt az egyik így szólt hozzá: "Nincs fiad, aki egyszer majd nekem adja át a helyét."
    Amikor az ifjú házasodni akart, erőszakkal ragadta el választottját, aki nem kiskorú vagy éretlen leány volt, hanem teljes virágjában levő fiatal nő. Az elrabolt menyasszonyt a nyoszolyólány szerepét vállaló társa vette gondjaiba. Haját rövidre nyírta, férfiruhába öltöztette, férfisarut húzott a lábára, s egy sötét szobában szalmára fektette. Ekkor a vőlegény, aki nem merült ki gyönyöröktől, hanem józan volt és, mint mindig, társaival együtt költötte el vacsoráját, bement menyasszonyához, leoldozta ruhája övét és karjába véve vitte a nászágyba, ahol csak rövid időt töltött vele, majd csendben eltávozott, s mint szokta, együtt aludt ifjú társaival. Életmódja nem változott; napjait társaival töltötte, éjszakánként velük aludt, s csak lopva és óvatosan látogatta meg fiatal feleségét, félve és restelkedve, nehogy a fiatalasszony háza népe észrevegye látogatásait. Felesége is segített, hogy alkalmi találkozásaik titokban maradjanak. Ez így tartott hosszabb ideig, és nemegyszer előfordult, hogy már több gyermekük volt, de a férj még soha nem látta feleségét fényes nappal. Az ilyen házasélet nemcsak önmegtartóztatásra és mérsékletre nevelte a házastársakat, hanem frissen megőrizte testük alkotóerejét is. Mindig megújult vággyal siettek egymás karjába, érzelmeiket nem tompította el vágyaik korlátokat nem ismerő kielégülése, és érzelmeik forrósága sem vesztett hevéből soha.
    Lükurgosznak azáltal, hogy a szemérmetességet és a rendet tette a legfőbb szabályozó tényezővé a házaséletben, sikerült megszabadítania a házastársakat a hiú és asszonyos féltékenykedéstől. Helyesnek tartotta, hogy férj és feleség minden féktelenséget távol tartson a házastársi kapcsolatból, sőt helyeselte azt is, hogy a házastársak más és arra érdemes férfiakkal is közösségben éljenek utódok nemzése érdekében. Úgy vélekedett, hogy csak nevetni lehet azokon, akik az ilyenféle közösséget elviselhetetlennek tartják, megakadályozására pedig vérbosszúhoz és háborúhoz folyamodnak. Lükurgosz házassági törvényei megengedték, hogy ha egy fiatal feleség koros férjének megtetszett egy csinos és derék fiatal férfi, összeismertesse vele feleségét, és ha viszonyukból gyermek származott, sajátjának ismerje el. Másrészt, ha egy derék és nemes férfiú megcsodált egy tisztes anyát, mert az férjének különösen szép gyermekeket szült, megkérhette az asszony férjét, hogy hálhasson feleségével és, mint aki termékeny földbe jó magot vet, hasonlóan szép gyermekeket nemzzen vele ő is; így aztán az asszony gyermekeit egytől egyig mind nemes szülőktől származó vérrokonoknak tekintették.
    A fiúgyermekeket Lükurgosz nem az apák, hanem az állam tulajdonának tekintette, s ezért arra törekedett, hogy az állam leendő polgárai ne a véletlenül adódó, hanem a legjobb szülők ivadékai legyenek. Ezenfelül merő együgyűségnek és ostobaságnak tartotta a többi törvényhozó házassággal kapcsolatos intézkedéseit. Azzal érvelt, hogy bár kutyák és lovak párosításánál mindenki szükségesnek tartja, hogy a lehető legtisztább fajú apaállatról gondoskodjék, amelyhez baráti kapcsolatok felhasználásával, de akár pénzért is hozzá tud jutni, feleségét mégis bezárva tartja, és vigyáz rá, hogy csak tőle szüljön gyermekeket, még akkor is, ha a szóban forgó férfi őrült, terhelt, öreg vagy beteges. Mintha bizony a sikerületlen gyermekek nem azoknak válnának terhére, akiktől születtek és akik felnevelik őket, a sikerült gyermekek pedig elsősorban nem a szülőknek szereznének örömet! A házasélet lükurgoszi szabályai, amelyek a természet követelményein és az állam érdekein alapultak, lehetetlenné tették, hogy a nők olyan könnyed és ledér életmódot folytassanak, mint a későbbiekben. Így aztán Spárta történelmének ebben a korszakában házasságtörés nem is fordult elő.
    Fennmaradt egy nagyon régen élt, Geradasz nevű spártai férfi mondása, aki midőn egy idegen megkérdezte tőle, mivel büntetik Spártában a házasságtörőket, ezt felelte: "Barátom, nálunk nincs egyetlen házasságtörő sem." Mikor pedig tovább faggatta az idegen: "Ha pedig mégis lenne?" "Annak akkora bikát kell adnia büntetésül - felelte Geradasz -, amely ha nyakát átnyújtja a Taügetoszon, inni tud az Eurótasz vizéből." Az idegen csodálkozva kérdezte: "Hogyan lehetne ilyen nagy bika?" Erre Geradasz nevetve csak ennyit mondott: "Hogyan lehetne házasságtörő Spártában?" Ezt tudjuk a spártaiak házassági szokásairól.
    16. Az újszülött csecsemővel apja nem rendelkezett, hanem karjába vette, és elvitte a Leszkhé  nevű helyre, ahol a törzsek vénei összegyülekeztek és megvizsgálták a kisdedet. Ha egészséges alkatú és erőteljes csecsemő volt, utasították az apát, hogy nevelje fel, egyben pedig kijelöltek neki egyet a kilencezer spártai parcellából. De ha idétlen vagy nyomorék volt, bedobták a Taügetosz Apothetai nevű szakadékába - azzal a meggyőződéssel, hogy nem előnyös sem a gyermeknek, sem az államnak, ha egy születésétől kezdve gyenge és életképtelen ember életben marad. Ezért fürdették meg az asszonyok az újszülöttet borban és nem vízben, hogy kipróbálják szervezete életképességét. Ha ugyanis epilepsziás vagy gyenge, beteges szervezetű volt a gyermek, görcsöt kapott az erős bortól, és elpusztult, de ha egészséges volt, még izmosabb lett. A dajkák nagy gondot fordítottak a gyermekekre, pólyát nem használtak, hogy minden tagjuk és egész testük szabadon fejlődjék. Hozzászoktatták őket, hogy minden ételt jóízűen fogyasszanak el, és ne legyenek válogatósak; ne féljenek a sötétben, ha egyedül maradnak; ne viselkedjenek illetlenül, és soha ne sírjanak. Ezért szoktak az idegenek spártai dajkát fogadni gyermekeik mellé. Így például Amükla, az athéni Alkibiadész dajkája is spártai volt.
    Platón szerint Periklész egy egyszerű rabszolgát, bizonyos Zópüroszt rendelt Alkibiadész mellé nevelőnek. Lükurgosz azonban soha nem bízta a spártaiak gyermekeit rabszolgákra vagy másoktól bérbe vett nevelőkre; senki nem nevelhette fiát saját tetszése szerint, hanem a fiúgyermekeket hétéves korukban csoportokba osztotta, ahol közös nevelésben részesültek, együttesen vettek részt a játékokban, és tanulmányaikat is közösen végezték. A csoportok vezetőivé a legértelmesebb és a harci játékokban legbátrabb ifjakat tette. A többiek ezek útmutatásait követték, engedelmeskedtek nekik, és alávetették magukat az általuk kiszabott büntetéseknek. Ez a fajta nevelés kitűnő iskolája volt az engedelmességnek. Az idősebbek megfigyelték a gyermekeket játék közben; vitákat és civódást támasztottak köztük, és verekedéseik közben igyekeztek megtudni, hogy meghátrálnának-e a harcban vagy sem.
    Írni-olvasni csak annyit tanultak, amennyi éppen szükséges volt. Neveltetésük legfőbb célja az volt, hogy feljebbvalóiknak fegyelmezetten engedelmeskedjenek, jól elviseljék a testi fájdalmakat, és a harcban győzzenek. Ahogy ifjakká serdültek, mind keményebb edzésnek vetették alá őket, hajukat rövidre nyírták, mezítláb járatták őket, és a játékokban majdnem mindig mezítelen testtel kellett részt venniük. Amikor betöltötték tizenkettedik évüket, levetették az alsóruhát, s egész éven át ugyanabban a köpenyben jártak. Testük mosdatlan volt, nem fürödtek, olajjal nem kenték magukat; ilyen fényűzésben csak az év néhány napján volt részük. Csoportokban és szakaszonként aludtak együtt, szalmazsákon, amelybe puszta kézzel, kés nélkül tördelték és gyűjtötték össze az Eurótasz partjain növő nád bugáját. Télen szabad volt nekik bogáncspihét keverni a nádbugák közé, mert az hitték, hogy ez valamivel melegebbé teszi fekhelyüket.
    17. Az ilyen korú fiúknak megengedték, hogy fiúszeretőt válasszanak a feddhetetlen magaviseletű ifjak közül. Az idősebb férfiak is rendszeresen látogatták a fiatal fiúk tornacsarnokait, s nézték őket harci játékaik és vidám szórakozásaik közben, mert úgy érezték, hogy mindnyájan apjuk, nevelőjük és felvigyázójuk ezeknek a gyermekeknek, akik így mindig és mindenütt szem előtt voltak, ha tehát bármelyikük valami helytelenséget követett el, azonnal figyelmeztették, vagy ha szükségesnek látták, meg is büntették. A város legkiválóbb és legmegbecsültebb polgárát jelölték ki paidonomosznak, a fiúk felügyelőjének. Az egyes csoportok felügyeletét az úgynevezett eirének közül a legértelmesebb és legbátrabb látta el. Eiréneknek azokat nevezték, akik két évvel túlhaladták a serdülőkort, melleiréneknek pedig a legidősebb fiúkat. Rendszerint egy húsz év körüli eirén volt a fiúk parancsnoka a harci játékokban, és közös lakásukon ő felügyelt a házi munkákra is. Az idősebbekkel fát, a fiatalabbakkal pedig főzelékféléket hordatott. Mindazt, amit a fiúk összehordtak, lopással szerezték; bemásztak a kertekbe, mások pedig ügyesen és óvatosan beosontak a közös étkezdékbe. De ha bármelyiküket rajtakapták a lopáson, mint ügyetlen és vigyázatlan tolvajt keményen megkorbácsolták. Ételeiket lehetőség szerint lopással szerezték, s megtanulták, hogy álmukban lepjék meg az embereket, vagy olyankor, amikor gondtalanok és nem vigyáznak holmijukra. A rajtakapott tolvaj büntetése megkorbácsolás és böjtölés volt. Élelmet szűkösen kaptak, hogy rászorítsák őket az éhezés elviselésére és hogy, már csak kényszerűségből is, minél merészebbek és ravaszabbak legyenek.
    Fogyatékos táplálkozásuk második célja az volt, hogy az ifjak magasra nőjenek. A test ugyanis jobban fejlődik, ha az életerő kifejlődését nem akadályozza a sok táplálék, amely súlyával és tömegével gátolja az egészséges növekedést, hanem könnyű lévén, magasra nő és szabadon fejlődik. Ez minden bizonnyal a testi szépségnek is hasznára volt. A sovány és sudár termet előmozdítja a tagok arányos kialakulását, a túltáplált és elnehezedett szervezet viszont akadályozza. Ezért az olyan asszonyok, akik terhességük idején hajtószereket használnak, sovány, de arányos alkatú és szép gyermekeket hoznak a világra, mert könnyebben formálódik a magzat a hajlékony anyagból. De ennek a jelenségnek az okát vizsgálják meg mások tüzetesebben.
    18. A fiúk komolyan vették ezeket a tolvajlásokat, és állítólag egy ifjú, aki lopott rókakölyköt rejtegetett köpenye alatt, eltűrte, hogy a róka fogával és körmével marcangolja beleit, és inkább belehalt sebébe, de titkát nem árulta el. Ennek a történetnek a hitelét bizonyítja az a tény, hogy a mai spártai ifjak közül magam is többeket láttam, akik ott haltak meg a korbácsütések alatt Artemisz Orthia oltára előtt.
    Vacsora után az eirén, kerevetén végigheveredve, felszólította az egyik fiút, hogy énekeljen, a másiknak pedig jól átgondolt feleleteket kellett adnia ilyenféle kérdésekre: "Kicsoda a legderekabb férfiú a városban?", vagy: "Mit gondolsz ennek meg ennek az embernek a magaviseletéről?" Ily módon az ifjakat kezdettől fogva hozzászoktatták, hogy megbírálják, mi a jó, és mi a szép, és hogy foglalkozzanak a város polgárainak magatartásával. Mert ha egy ifjút megkérdeztek, hogy ki a jó polgár, vagy hogy kit nem lehet tisztességesnek tartani, s nem tudott megfelelő módon felelni, közönyös gondolkodásúnak tekintették, s úgy vették, hogy nem törekszik az erényre. A feleletet röviden és szabatosan kellett megindokolniuk, és akinek válasza nem ütötte meg a kívánt mértéket, azt az eirén azzal büntette, hogy megharapta hüvelykujját. Az eirén az ifjakat gyakorta az idősebbek és a városi tisztviselők jelenlétében büntette, hogy el lehessen dönteni, büntetése helyes-e vagy helytelen. A büntetés végrehajtásában nem akadályozták meg az eirént, de mikor a fiúk eltávoztak, felelősségre vonták, akkor is, ha a büntetés túlzottan szigorú, de akkor is, ha a kelleténél enyhébb és elnézőbb volt.
    A fiúszeretők is osztoztak az ifjak jó vagy rossz hírében. Mondják, hogy egy alkalommal, amikor az egyik ifjú harci játék közben gyávaságra valló hangot hallatott, szeretőjét is megbüntették az arkhónok. Az egyneműek közötti szerelem annyira elfogadott szokás volt náluk, hogy derék és kiváló asszonyoknak is volt fiatalleány-szerelmese, de soha nem fordult elő, hogy féltékenykedtek volna. A fiúszeretők soha nem váltogatták szerelmesüket, és minden igyekezetükkel arra törekedtek, hogy a barátságukkal megtisztelt ifjúból az államnak minél kiválóbb polgára váljék.
    19. Az ifjakat arra tanították, hogy beszédükben a metsző gúnyt kellemes kifejezéssel vegyítsék, és mondanivalójukat lehetőleg minél kevesebb szóba sűrítsék. Mint már említettem, Lükurgosz nagy súlyú vaspénzének csekély vásárlóértéke volt, a beszéd értékét azonban, éppen ellenkezőleg, kevés szóval és egyszerű kifejezésmóddal tette tartalmassá és mély jelentőségűvé. Arra nevelte az ifjakat, hogy a hallgatás erényét megbecsülve, válaszaik tömörek és kifejezőek legyenek. Mert amiként a nemi kicsapongás rendszerint magtalanságot és meddőséget eredményez, a mértéktelen fecsegés is üressé teszi az emberek beszédét. Agisz királlyal történt, hogy amikor egy athéni látogatója kigúnyolta a spártaiak rövid kardját, és azt mondta, hogy a bűvészek az ilyen kardot könnyen lenyelik, így válaszolt neki: "Hidd el, barátom, hogy mi ezzel a kurta karddal is igen jól elérjük ellenségünket." Nekem is az a véleményem, hogy a spártaiak tömör, "lakonikus" beszéde tökéletesen eltalálja a dolog lényegét, és behatol a hallgatók elméjébe.
    Lükurgosz maga is szerette a rövid, velős kifejezéseket; kitűnik ez ránk maradt mondásaiból is. Így például, amikor az államforma kérdéséről volt szó, valakinek, aki sürgette, hogy Spártában vezessék be a demokráciát, a következőt mondotta: "Vezesd be a demokráciát előbb saját otthonodban." Amikor megkérdezték, hogy miért rendelt olyan csekély és olcsó áldozatokat, így szólt: "Hogy soha el ne mulasszuk tisztelni az isteneket." Az atlétikai versenyekről szólván kijelentette, hogy csak az olyan versenyeket engedélyezi, amelyekben a legyőzöttnek nem kell kezét nyújtva könyörögnie. Más alkalmakkor levélben válaszolt a hozzá intézett kérdésekre. Mikor megkérdezték tőle, hogyan lehet elhárítani az ellenség betörését, ezt válaszolta: "Úgy, ha szegények maradtok, és egyikőtök sem vágyik többre a másiknál." A városfalak építéséről ezt mondta: "Nem marad védtelen az olyan város, amelyet emberek és nem téglák vesznek körül." Egyébként elhinni is, kétségbe vonni is bajos, hogy valóban írt-e ilyen leveleket.
    20. A következő velős mondások bizonyítják, hogy a spártaiaknak nem volt kenyere a bőbeszédűség. Leónidasz király, amikor valaki sokszor kereste fel nagy fontosságú ügyben, de mindig alkalmatlan időben, így szólt: "Barátom, jó üggyel rosszkor hozakodol elő." Midőn Kharilaoszt, Lükurgosz unokaöccsét megkérdezték, hogy miért hozott olyan kevés törvényt nagybátyja, így válaszolt: "Kevés szavú embereknek kevés törvényre van szükségük." Amikor többen kifogásolták, hogy Hekataiosz szofista, akit meghívtak egy társas összejövetelre, egy szót sem szólt, Arkhidamidasz kijelentette: "Aki tudja, hogyan, tudja azt is, mikor beszéljen." Azok közül a csípős, de szellemes mondások közül, amelyeket már említettem, az egyiket Démaratosztól jegyezték fel. Mikor egy kellemetlen ember örökösen alkalmatlan időben feltett kérdésekkel gyötörte, s többször megkérdezte tőle, ki a legkiválóbb ember Spártában, ezt felelte neki: "Aki legkevésbé hasonlít rád." Amikor többen magasztalták az éliszieket, hogy milyen szépen és igazságosan rendezik az olümpiai játékokat, Agisz így szólt: "Olyan nagy dolog, hogy minden ötödik esztendőben egy napig igazságosak?" Theopomposz pedig, amikor egy idegen a spártaiak iránti jóindulatát bizonyítgatta, s azt állította, hogy polgártársai őt a spártaiak barátjának nevezik, megjegyezte: "Jobb volna, barátom, ha saját városod barátjának neveznének." Pleisztoanax, Pauszaniasz fia, amikor egy athéni szónok a lakedaimóniakat műveletleneknek nevezte, így szólt: "Igazad van; a görögök közül valóban egyedül mi nem tanultunk semmi rosszat tőletek." Arkhidamidasz, midőn azt kérdezte tőle valaki, hányan vannak a spártaiak, így felelt: "Éppen elegen, hogy a hitványakat elkergessük."
    Tréfás megjegyzéseikből is meg lehet ítélni jellemüket. Hozzászoktak, hogy egyetlen felesleges szót se ejtsenek ki, és annak, amit mondanak, komoly és megszívlelendő tartalma legyen. Hívtak egyszer valakit, hogy menjen és hallgasson meg egy előadóművészt, aki a fülemülét tudja utánozni. "Hallottam én már fülemülét éppen elégszer" - válaszolta az illető. Egy másik spártai férfi, mikor a következő feliratot olvasta:
    Érces Arész kaszabolta le egykor e zsarnokűzőket:
    itt Szelinusz-kapunál estek el ők a csatán,
    Így szólt: "Méltán haltak meg, mert a tüzet egészen ki kellett volna oltaniuk."
    Egy ifjúnak harci kakasokat kínált valaki azzal, hogy ezek a kakasok addig viaskodnak, amíg el nem pusztulnak. "Nekem inkább olyan kakasokat adj - mondta az ifjú -, amelyek ellenfelüket pusztítják el viadal közben." Egy másik ifjú, amikor többeket látott ülni az illemhely deszkáján, így szólt: "Dehogy ülök olyan helyre, ahonnan nem kelhetek fel az idősebbek előtt." Velős mondásaik alapján méltán elmondhatjuk, hogy a spártaiakat jobban érdekelte a szellemi torna, mint a testi.
    21. A zene és a költészet tanítására éppen olyan gondot fordítottak, mint beszédjük csinosságára és tisztaságára; énekeik bátorságra, lelkesedésre és elszántságra ösztönözték hallgatóikat. A dalok stílusa egyszerű és férfias, tartalmuk komoly és erkölcsnemesítő volt. Dicsőítették azokat a férfiakat, akik életüket adták Spártáért, vagy pedig szidalmazták a gyáva, szomorú és áldatlan életű embereket. Voltak, amelyek erényre vagy mások erényeinek magasztalására biztattak. Megint mások a különböző életkorok feladatait zengték. Helyesnek tartjuk, ha egy példát idézünk az utóbbiak közül. Ünnepeiken, különböző dalosokból összeállítva, három kar énekelt. Először az öregek kara:
    Mi harcra termett ifjak voltunk egykoron.
    A fiatalok kara erre így válaszolt:
    Mi most vagyunk azok; tapasztalj meg, ha mersz.
    Harmadiknak a fiúk kara következett:
    Mi meg leszünk; de sokkal markosabbak ám!
    Ha ismerjük a spártaiak dalait, amelyekből mind a mai napig fennmaradt egynéhány, és ha harci indulóikra gondolunk, amelyeket a fuvola hangja kísért, amikor rohamra indultak az ellenség ellen, általában igazat kell adnunk Terpandrosznak és Pindarosznak, amikor a spártaiak harci erényeit kapcsolatba hozzák a zenével.
    Terpandrosz így énekelt a lakedaimóniakról:
    Itt ifjú daliák dárdája, dalosszavu Múzsa
    díszlik, s szerte igazság...
    Pindarosz pedig így:
    ...itt a vének tanácsa,
    s legdelibb ifjú hadak dárdái, majd meg
    Múzsa és kartáncok és fénylő öröm...
    Mindketten harcban és a zenében egyaránt kiválónak mutatják a spártaiakat.
    Vasat legyőz a lant, ha húrján gyönyörű zene zendül,
    hogy saját költőjüket idézzük.
    A király ütközetek előtt a Múzsáknak mutatott be áldozatot - valószínűleg azért, hogy emlékeztesse katonáit neveltetésükre és arra, hogy az utókor lesz tetteik bírája. Biztatta őket, hogy szálljanak szembe a veszélyekkel, és hajtsanak végre emlékezetre méltó tetteket.
    22. Ilyenkor enyhítettek a fiatalok fegyelmi rendszabályain; megengedték, hogy csinosítsák hajviseletüket, ékesítsék fegyvereiket és ruházatukat, és hagyták, hogy mint a szilaj paripák, ficánkolva és nyerítve induljanak a küzdelembe. Hajviseletükre már akkor sok gondot fordítottak, amidőn gyermekből ifjúvá serdültek, de a várható veszélyek különösképpen ösztönözték őket rá, hogy hajuk csillogjon az illatos kenőcsöktől, és hogy gondosan megfésülködjenek. Lükurgosznak egyik mondása juthatott ilyenkor eszükbe, hogy a szép hajviselet azt, aki csinos, még szebbé, az elhanyagolt pedig a csúnyát még rútabbá teszi. Hadjárat idején az ifjak testgyakorlatain is enyhítettek; egész életmódjuk sokkal szabadabbá lett, így a háború csak könnyebbséget jelentett nekik a háborúra edző és előkészítő, kemény harci gyakorlatokhoz képest. Amikor csatarendjük harcra készen várta az indulást, és szemtől szemben álltak az ellenséggel, a király nőstény kecskét áldozott; a harcosoknak megparancsolta, hogy tegyenek a fejükre koszorút, a fuvolásokkal megfúvatta Kasztór indulóját, majd ő maga is harci indulóba kezdett. Fenséges és rémítő látvány volt egyszerre, amint fuvolaszóra ütemesen meneteltek, zárt csatasorokban, és nem veszítették el lelki nyugalmukat, hanem könnyű szívvel és vidáman vonultak harcba a melosz dallamára. Az ilyen harcosok bizonyára nem éreztek sem félelmet, sem dühödt indulatot. Céltudatosan indultak a küzdelembe, telve reménységgel és bátorsággal, mint akiknek oldalán maga az isten áll.
    Amikor a király az ellenség ellen indult, oldalán a versenyjátékok megkoszorúzott győztesei mentek. Beszélik, hogy egy spártai atléta az olümpiai játékokon nagy összeget utasított vissza, amikor meg akarták vesztegetni. Majd miután nehéz küzdelemben legyőzte ellenfelét, s valaki megkérdezte tőle: "Mi hasznod lesz most a győzelemből, derék spártai?" - ő mosolyogva felelte: "Az, hogy a csatasorban a király előtt harcolok az ellenség ellen." Amikor legyőzték és megfutamították az ellenséget, csak addig üldözték, amíg győzelmük kétségtelenné nem vált. Utána nyomban hátat fordítottak a csatatérnek, mert nem tartották nemes és görögökhöz méltó cselekedetnek, hogy kaszabolják és öldössék azokat, akik feladták a harcot és elhagyták a csatateret. Ez nemcsak derék és nagylelkű eljárás volt, hanem hasznos is: ellenségeik tudták róluk, hogy az ellenszegülőknek nem irgalmaznak, de megkímélik azok életét, akik megfutamodnak, ezért hasznosabbnak tartották a futást, mint hogy a csatatéren maradjanak.
    23. Hippiasz, a szofista, azt állítja, hogy Lükurgosz maga is igen kedvelte a harcot, és sok hadjáratban vett részt. Philosztephanosz pedig neki tulajdonítja a lovasság felosztását ulamoszokra: szerinte a Lükurgosz által felállított ulamosz ötvenfőnyi, négyszögben elrendezett lovas csapat volt. A phaléroni Démétriosz azonban azt állítja, hogy Lükurgosz soha nem vett részt semmiféle hadjáratban, s törvényeit békeidőben alkotta meg. Az olümpiai játékok idejére érvényes fegyvernyugvás gondolata valóban békeszerető férfiúra vall. Mások azt állítják róla - írja Hermipposz -, hogy Lükurgosz eleinte semmire nem gondolt, és semmi köze sem volt Iphitosz köréhez, hanem csak mint néző került véletlenül Olümpiába. Ekkor dorgáló és csodálkozó emberi hangot vélt hallani a háta mögött: miért nem beszéli rá polgártársait, hogy vegyenek részt az olümpiai ünnepségeken. Amikor hátrafordult és nem látott senkit, aki hozzá beszélt volna, úgy gondolta, valamely isten szólította meg; ezért fordult aztán Iphitoszhoz. Vele együtt szabályozta, s egyben ünnepélyesebbé és állandóbbá is tette az olümpiai ünnepségeket.
    24. A nevelés felnőttkorban is folytatódott Spártában. Senki nem tehette, amihez egyénileg kedve volt, hanem, mintha a város egyetlen katonai tábor volna, előre megszabott kötelességeket kellett mindenkinek elvégeznie a köz érdekében; a spártaiak általában úgy gondolkodtak, hogy senki nem él önmagának, hanem a közösségnek. Ha egyéb tennivalójuk nem akadt, felügyeltek a fiúkra, hasznos dolgokra tanították őket, vagy saját maguk tanultak az idősebbektől. Lükurgosz egyik legdicséretreméltóbb és legüdvösebb intézkedése az volt, hogy eltiltotta a polgárokat a kézművességtől s ipartól, ezért mindenki sok szabad idővel rendelkezett. Senkinek nem kellett a sok munkával és fáradsággal járó vagyonszerzéssel töltenie idejét, hiszen senki nem törekedett gazdagságra, senki nem becsülte a vagyont. A földeket különben is a helóták művelték, és - mint már említettem - a fenti szolgáltatással tartoztak.
    Egy spártai férfiú törvénykezési napokon járt egyszer Athénban, és megtudta, hogy egy athéni polgárt bírsággal sújtottak munkakerülés miatt. A bírsággal sújtott ember szomorúan ment haza, és a bírságot sokalló társai vele együtt méltatlankodtak. A spártai férfi ekkor megkérte a járókelőket, hogy mutassák meg neki azt a férfiút, akit azért sújtottak bírsággal, mert szabad ember módjára élt. Ennyire szolgainak és lealázónak tartottak a spártaiak minden mesterséget és hasznot hajtó foglalkozást. A pénz eltörlésével együtt természetesen megszűntek a pereskedések is; nem ismerték sem a dúskálkodó gazdagságot, sem az ínségeskedő szegénységet. Az egyenlőség jólétet, az egyszerűség pedig szűkölködéstől mentes életet eredményezett. Amikor történetesen nem háborúskodtak, minden idejüket kartáncokkal, ünnepségekkel, vadászattal, testgyakorlással és társas összejövetelekkel töltötték.
    25. Spártában a harmincadik életévüket be nem töltött férfiak soha nem jártak a piacra; háztartási szükségleteik beszerzését rokonaikra és fiúszeretőikre bízták. De az idősebbeket is megszólták, ha folyton a piactéren látták őket, ahelyett, hogy a tornacsarnokokban és a leszkhékben töltötték volna idejüket. Amikor összegyűltek, hogy illőképpen szórakozzanak egymás társaságában, soha még csak említés sem történt olyan dolgokról, amelyeknek mesterséghez vagy pénzszerzéshez bármi köze lett volna. Ehelyett rendszerint azzal töltötték idejüket, hogy dicsérő szavakkal emlékeztek meg a kiváló és felháborodással a rút és elítélendő tettekről. Szavaikat gyakran fűszerezték szellemes mondásokkal. Az ilyeneken aztán jóízűen nevettek, pedig ezek a megjegyzések nem voltak híján az intésnek és figyelmeztetésnek sem. Lükurgosz maga sem volt rideg és szigorú természetű ember, annyira nem, hogy Szószibiosz feljegyzése szerint kisebb szobrot is emelt a Nevetés istennőjének, és helyeselte, hogy a sok fáradság és szigorú életmód enyhítésére a lakomákat és a társas összejöveteleket tréfás beszéddel tegyék vidámabbá.
    Lükurgosz hozzászoktatta polgártársait, hogy ne önmaguknak éljenek, hanem közösségben, mint a méhek, s királyuk köré csoportosuljanak a közérdek szolgálatában. Azt kívánta tőlük, hogy lelkesedés és nemes becsvágy töltse el szívüket, és egész életüket a hazának rendeljék alá. Ez a magatartás világosan kitűnik mondásaikból is. Így amikor Paidarétosznak nem sikerült bejutnia a "háromszázak" közé, vidám arccal távozott, és örvendett rajta, hogy Spártának háromszáz nála kiválóbb fia akadt. Polükratidasz, a perzsa király hadvezéreihez küldött követség egyik tagja, amidőn megkérdezték tőle, hogy a követség tagjai hivatalosan vagy magánemberként érkeztek-e, így felelt: "Hivatalosan, ha ügyünket sikeresen elintézzük, de magánemberként, ha kudarccal távozunk." Braszidasz anyja, Argileónisz, amikor amphipoliszi látogatók keresték fel, megkérdezte tőlük, hogy fia szépen és Spártához méltón esett-e el a harcmezőn. Erre a látogatók magasztalva szóltak az ifjúról, és kijelentették, hogy Spártának nincs is több ilyen fia, Argileónisz azonban így szólt: "Ezt ne mondjátok, idegenek. Braszidasz bizonyosan derék és kiváló férfiú volt, de hazájának van sok más nála különb fia is."
    26. Az öregek tanácsának, a gerusziának tagjait, amint már említettem, első ízben Lükurgosz azok közül választotta ki, akik tervei megvalósításában támogatták. Később úgy rendelkezett, hogy amikor valaki meghalt közülük, a hatvanadik életévüket betöltött polgárok közül a legkiválóbbat válasszák a helyére. Ezt a versengést tartották mind között a legnagyobbra, mert nem arról volt szó, hogy ki a leggyorsabb a gyorsak és ki a legerősebb az erősek között, hanem a legjobbat és a legbölcsebbet kellett kiválasztani a jók és a bölcsek közül - azt, aki erényeinek jutalmaként élete hátralevő részében, hogy úgy mondjam, a legfelső fokon ítél és bíráskodik majd az államban, a halál, a becsület és az élet legnagyobb dolgainak uraként. A választás a következőképpen történt. Összehívták a népgyűlést, majd az erre a célra kiválasztott férfiak egybegyülekeztek egy közeli épületben, ahonnan sem ők nem láttak semmit, sem őket nem látta senki, csak a népgyűlés résztvevőinek kiáltozását hallották. Mint más esetekben is, a választás közfelkiáltással történt. A pályázók nem egyszerre jelentek meg, hanem sorsolás alapján egyenként vezették be őket, s egyetlen szó nélkül vonultak el a népgyűlés színe előtt. A közeli épületben összegyűlt választott bírák írótáblát tartottak kezükben, s feljegyezték rá, hogy az egyes esetekben milyen erős volt a felhangzó kiáltás. Azt nem tudták, kinek szólt a kiáltás, csak azt, hogy a népgyűlés előtt megjelentek közül elsőnek, másodiknak vagy harmadiknak következett-e az illető. Megválasztottnak azt jelentették ki, akit a leghangosabb közfelkiáltás fogadott; az aztán koszorút tett a fejére, és sorban bejárta a templomokat; az ifjak körülvették, és hangosan magasztalták, a nők pedig dicséretét zengő énekeket énekeltek, és szerencsekívánatokkal halmozták el. Rokonai ételeket készítettek neki, és azt mondták, hogy a város tiszteli őt meg ezzel a vendégséggel. Amikor körútját befejezte, a közös étkezőhelyre ment, ahol az étkezés a szokott módon folyt le, annyi különbséggel, hogy a geruszia újonnan megválasztott tagja elé két tál ételt tettek, de az egyiket nem ette meg, hanem magával vitte. Vacsora után a közös étkezőhely ajtaja előtt összegyűltek rokonságának nőtagjai, ezek közül magához szólította, akit leginkább becsült: átadta neki a megmaradt tál ételt, hogy kitüntetéséből legkiválóbb nőrokona is részesüljön. Erre a többi jelenlevő asszony kitüntetett társát hangos dicsérettel illette és hazakísérte.
    27. Lükurgosz a temetési szokásokat is igen jól elrendezte. Először is minden babonás félelmet megszüntetett azáltal, hogy nem tiltotta meg a halottak eltemetését a város területén belül, sem azt, hogy a temetők a templomok közelében legyenek. Ezzel azt akarta elérni, hogy az ifjak hozzászokjanak az ilyen látványhoz, ne féljenek a haláltól, és ne higgyék, hogy a holttestek érintése vagy a sírok közelléte megfertőzi őket. Megtiltotta, hogy a halottal együtt bármit is eltemessenek; bíborszínű lepelbe burkolták a holttestet, olajfalevelekkel borították be, és úgy tették a sírba. A halottak nevét nem volt szabad a sírkőre rávésni, csak azokét a harcosokét, akik az ellenség ellen harcolva estek el. A gyász idejét rövid időre, tizenegy napra korlátozta; a tizenkettedik napon Demeternek kellett áldozni, s ezzel a gyász véget ért. Semmit nem hanyagolt el, gondoskodása mindenre kiterjedt: az élet szükségszerű megnyilatkozásait az erények buzgó gyakorlásával és az erkölcstelenség elítélésével kötötte össze; az emberek mindenütt csak jó példákat láttak, s ezek jótékony hatással voltak rájuk.
    Ezért tiltotta meg a spártaiaknak, hogy kedvtelésből más országokba utazzanak. Nem akarta, hogy idegen erkölcsökkel ismerkedjenek meg, hogy fegyelmezetlen életmódhoz szokjanak, és hogy az otthonitól eltérő politikai nézeteket hozzanak haza. Spártából is kiutasította az oda érkező és minden hasznos cél nélkül ott tartózkodó idegeneket, nem azért, mintha attól félt volna, ahogy Thuküdidész állítja, hogy utánozzák alkotmányát, és a spártai erkölcsök megismeréséből mások is hasznot merítenek, hanem azért, hogy a spártaiakat ne tanítsák rosszra. Úgy gondolta, hogy idegen emberek szükségképpen idegen nézeteket hoznak magukkal, az új nézetek új elhatározásokat szülnek, az ezek által felkavart vágyak és szenvedélyek pedig megzavarják a fennálló politikai rend összhangját. Ezért még az idegenből behurcolt járványos betegségeknél is jobban óvta a várost az idegen erkölcsöktől és szokásoktól.
    28. Az eddig elmondottakban senki sem találhatja nyomát igazságtalanságnak vagy önteltségnek, egyesek ugyanis ilyesmit tulajdonítanak Lükurgosz törvényeinek, mondván, hogy arra ugyan jók voltak, hogy testben bátorrá tegyék az embereket, de az igazságosság hiányzott belőlük. A spártaiak krüpteia  néven ismert intézménye, amit Arisztotelész szerint Lükurgosz vezetett be, indíthatta Platónt arra, hogy elítélőleg nyilatkozzék Lükurgosz alkotmányáról. A krüpteia azt jelentette, hogy az arkhónok a legértelmesebbeknek látszó ifjakat időről időre szétküldték a falvakba; a fiúk ilyenkor csak tőrüket és a legszükségesebb élelmet vihették magukkal. Napközben szétszéledtek, és rejtekhelyeken húzták meg magukat, de éjszaka kimentek az utakra, és megöltek minden helótát, aki kezük ügyébe került. Gyakran még a szántóföldeket is átkutatták, és legyilkolták az ott dolgozó legerősebb és legkiválóbb helótákat. Hasonló dolgokat beszél el Thuküdidész is a peloponnészoszi háborúról írt művében. Szerinte a spártaiak felszabadították a vitéz és erre érdemesnek tartott helótákat; fejükre koszorút tettek, majd a felszabadított helóták körmenetben járták be az istenek templomait. Nem sok idővel később azonban, bár kétezernél is többen voltak, valamennyien eltűntek, és senki sem tudta, hogyan lelték halálukat. Arisztotelész pedig azt állítja, hogy az ephoroszok hivatalba lépésiek után formálisan hadat üzentek a helótáknak, hogy kiirtásukat ne lehessen törvényesen megbüntetni.
    Bizonyos, hogy a spártaiak keményen és kegyetlenül bántak a helótákkal. Így például rákényszerítették őket, hogy vegyítetlen bort igyanak, és így vezették be őket a közös étkezőhelyre, hogy megmutassák az ifjaknak, milyenek a részegek. Aztán megparancsolták, hogy aljas és nevetséges dalokat énekeljenek és illetlen táncokat járjanak, amelyek semmiképpen sem voltak szabad emberhez méltóak. Később, amikor a thébaiak elfoglalták Lakóniát, és megparancsolták a foglyul ejtett helótáknak, hogy énekeljék el Terpandrosz, Alkman és a spártai Szpendón dalait, a foglyok nem teljesítették a parancsot, uraik tilalmára hivatkozva; így bebizonyították, mennyire igaz az a mondás, hogy Lakedaimónban a szabad ember szabadabb és a szolga szolgább, mint bárhol másutt a világon. Én azonban azon a véleményen vagyok, hogy a spártaiaknál ilyen kegyetlenkedések jóval később fordultak elő, csak a nagy földrengés után, amikor a helóták a messzénéiekkel szövetkezve felkeltek a szabadok ellen, nagy pusztításokat vittek véghez az ország minden részén, és a fővárost már a végső pusztulás fenyegette. Én nem tudom feltételezni Lükurgoszról, hogy a krüpteiához hasonló aljasságra valaha is képes lett volna, hiszen látom, hogy mennyire emberséges és igazságos volt minden intézkedése. Erre egyébként tanúul hívhatom az istenség szavát is.
    29. Amikor a nép megszokta a főbb lükurgoszi intézményeket, és alkotmánya is megerősödött annyira, hogy fenntarthatta és megvédhette önmagát, Platón szavait idézve: ahogyan az istenség örvendett a mindenség megteremtésének és első megmozdulásának, Lükurgoszt is öröm és megelégedés töltötte el, látva törvényhozói munkájának szépségét és nagyságát, s hogy műve megindult a kijelölt úton. Ezért arra vágyott, hogy amennyire emberi előrelátás engedi, örök életűvé tegye, amit alkotott, és megváltoztathatatlanul hagyja az utókorra. Gyűlésbe hívta a népet, és elmondta, hogy mindaz, ami a közösség boldogságához és jólétéhez szükséges, megvalósult, de ami a legfontosabb és leglényegesebb, még hátravan, de nem is terjeszti eléjük, amíg ki nem kéri az isten tanácsát. Ő csak azt kéri, hogy amíg Delphoiból haza nem tér, tartsák fenn a meglevő törvényeket, és semmit ne változtassanak rajtuk, majd ha hazajön, elvégzi, amit az isten jónak lát. Amikor mindnyájan beleegyeztek és felszólították, hogy utazzék el, esküt vett a királyoktól, a geruszia tagjaitól és végül az egész néptől, hogy a fennálló alkotmányt változatlanul megtartják, amíg vissza nem érkezik, és ezzel útra kelt Delphoiba.
    Amikor megérkezett a jóshelyre, és áldozatot mutatott be Apollónnak, megkérdezte az istentől, hogy az általa hozott törvények megfelelnek-e az állam jólétének és boldogulásának. Apollón azt felelte, hogy Lükurgosz törvényei jók, és az állam jó hírneve fennmarad, amíg az általa életbe léptetett alkotmányt fenntartják. A jóslatot Lükurgosz írásba foglalva elküldte Spártába, majd újból áldozatot mutatott be az istennek, elbúcsúzott barátaitól és fiától, s elhatározta, hogy polgártársait nem oldozza fel esküvel vállalt kötelezettségük alól, és önként vet véget életének. Arra gondolt, hogy az ő korában - igaz, hogy még élhetne - jobb, ha a halált választja, különösen mert a hozzá legközelebb állók minden jel szerint boldogok és megelégedettek. Úgy vált meg életétől, hogy nem vett eledelt magához, mert egy államférfinak - gondolta - halálával is az állam érdekét kell szolgálnia. Az ilyen halál nem hiábavaló, hanem nemes cselekedet lévén, a meghaló erényét bizonyítja. Az ő életének, miután magára vállalt nemes feladatát végrehajtotta, úgyis vége van; jó sorsa és boldogsága beteljesedett; ami pedig polgártársait illeti, halálával biztosítja, hogy a jólétük fennmarad, hiszen megesküdtek rá, hogy a fennálló alkotmányt hazatéréséig megtartják. Ebben a hitében nem is csalódott, mert a hírneves és nagyszerű alkotmánnyal rendelkező Spárta Görögország legelső állama volt öt évszázadon át - mindaddig, amíg Lükurgosz törvényei fennmaradtak. Ezeken halála után senki nem változtatott a tizennégy király közül, egészen Agiszig, Arkhidamosz fiáig. Az ephoroszok testületének létrehozása sem jelentette az alkotmány eltörlését, sőt inkább megerősítését; a közhiedelem szerint kinevezésük a nép javát szolgálta, valójában az arisztokrácia helyzetét erősítette.
    30. Agisz király uralkodása alatt özönlött először pénz Spártába, s a pénzzel együtt általánossá lett a kapzsiság és a gazdagság utáni vágy. Lüszandrosz, akit ugyan nem lehetett pénzzel megvesztegetni, hozzászoktatta hazáját a pompa és a gazdagság szeretetéhez, mikor ezüstöt és aranyat vitt haza a háborúból, s ezzel alapjaiban ásta alá Lükurgosz törvényeit. Amíg ezek a törvények érvényben voltak, Spárta nem is annyira alkotmánnyal rendelkező állam, mint inkább valamely bölcs és aszkétának is beillő férfi háza népének életét élte. Miként Héraklész a költők szerint vállán oroszlánbőrrel és kezében buzogánnyal járta be az egész lakott világot, s megbüntette a gonosztevőket és az aljas zsarnokokat, Spárta is csupán kormánypálcájával és követeivel bírta engedelmességre egész Hellaszt. Letörte a jogtipró oligarchák és a zsarnokok uralmát a különböző államokban, döntőbíróként békítgette a szemben álló feleket, s leverte a zendüléseket, sokszor anélkül, hogy egyetlen pajzsot is megmozdított volna; nem tett mást, csak követét küldte el, akinek mindenki azonnal engedelmeskedett, ahogy a rajba verődött méhek is hódolnak királynőjük előtt, amikor megjelenik közöttük. Így tűnt ki ez a város kiváló kormányzatával és igazságosságával.
    Én nagyon csodálkozom azokon, akik úgy vélik, hogy a lakedaimóniak engedelmeskedni tudnak, de parancsolni nem. Nem értem, hogyan helyeselheti bárki is Theopomposz király mondását. A király, mikor valaki kijelentette neki, hogy Spárta parancsolni tudó királyainak köszönheti biztonságát, ezt válaszolta: "Sokkal inkább köszönheti engedelmeskedni tudó polgárainak." Hiszen az emberek nem hajlandók engedelmeskedni azoknak, akikben nincs uralkodói képesség; az engedelmességre bírás olyan tudomány, amelynek csak a mesterségéhez értő uralkodó lehet birtokában. Csak az olyan embert követik engedelmesen, aki jól tud vezetni. A lóidomítás művészetének is az a titka, hogy a lovat szelíddé és kezessé kell tenni; ugyanígy a kormányzás tudománya is abból áll, hogy engedelmességre kell nevelni az alattvalókat. A spártaiak azonban nemcsak engedelmességre bírtak másokat, hanem azt a vágyat is felkeltették bennük, hogy Spártát mondhassák uruknak és hogy az ő szavára hallgassanak. Nem hajókat, nem pénzt, nem harcosokat kértek tőlük, csupán egy spártai hadvezért, akit áhítatos tisztelettel vettek körül, amikor megérkezett hozzájuk; így tisztelték a szicíliaiak Gülipposzt, a khalkisziak Braszidaszt, az Ázsiában lakó görögök pedig Lüszandroszt, Kallikratidaszt és Agészilaoszt. Ezekre a férfiakra, bármely nép körében jelentek is meg, úgy néztek, mint a rend megteremtőire és józan elöljárókra; városukra, Spártára pedig úgy tekintettek, mint a jól elrendezett magán- és közélet mesterére és eszményképére. Úgy látszik, erre célzott Sztratonikosz, amikor tréfásan azt javasolta, rendeljék el törvényben, hogy az athéniak vezessék a misztériumokat, és rendezzenek körmeneteket, az élisziek tartsanak versenyjátékokat - ehhez ők értenek legjobban -, a lakedaimóniak pedig verjenek rájuk jó alaposan, ha valamelyikük hibázik. Ez persze csak tréfa volt, de már Szókratész tanítványa, Antiszthenész is megjegyezte - látva, hogy a thébaiakat mily mérhetetlen büszkeséggel tölti el a Leuktránál aratott győzelem -: "Ezek a thébaiak semmiben sem különböznek az olyan iskolás fiúktól, akik megverték tanítómesterüket."
    31. Lükurgosznak nem az volt a fő célja, hogy Spártát a népek urává tegye. Ő abban hitt, hogy miként az egyes emberek, úgy az államok életében is az erénytől és a belső egyetértéstől függ a boldogság. Intézkedéseivel és rendelkezéseivel azt kívánta elérni, hogy a polgárok szabadok és elégedettek legyenek, s józanságukat lehetőleg minél tovább megőrizzék. Alkotmányának elveit Platón, Diogenész és Zénón is magáévá tette, továbbá mindazok, akik elismerésre méltó műveket írtak erről a tárgyról. De ezek a bölcselők csak könyveket és elméleteket hagytak maguk után. Lükurgosz viszont nem írt könyveket, elméleteket sem dolgozott ki, hanem utánozhatatlan államszervezetet alkotott, és a kétkedőknek, akik azt állítják, hogy a bölcsek elméleti elképzeléseit nem lehet megvalósítani, bebizonyította, hogy igenis lehet teremteni olyan államot, amely teljes egészében a bölcsesség szeretetén alapszik. Hírneve méltán múlta felül mindazokét, akik a görögök közt valaha is alkotmányt adtak népüknek. Ezért állítja Arisztotelész, hogy Lükurgosz emlékét nem tisztelik annyira Spártában, mint megérdemelné. Pedig hát igen nagy tiszteletben részesítik, hiszen templomot emeltek emlékére, és mint istennek mutatnak be neki minden évben áldozatot. Állítólag földi maradványainak hazaszállítása után villámcsapás érte sírját. Ez egyetlen más híres emberrel sem történt meg, csak Euripidésszel, aki sokkal később halt meg, és akit Makedoniában temettek el, Arethusza mellett. Azok, akik szeretik Euripidészt, nagysága bizonyítékának tekintik, hogy halála után olyan dolog történt vele, amit csak Lükurgoszról jegyeztek fel a történetírók. Honfitársai valósággal szentként tisztelik, és szeretik az istenek is. Egyesek szerint Lükurgosz Kirrhában halt meg, de Apollothemisz úgy tudja, hogy Éliszbe vitette magát, és ott halt meg. Timaiosz és Arisztoxenosz tudomása szerint Krétában fejezte be életét; az utóbbi szerint a krétaiak mutogatják is Lükurgosz síremlékét a pergamiai országút közelében. Állítólag egyetlen fia volt csak, Antiórosz, de ez gyermektelenül halt meg, és kihalt vele a család. Barátai és rokonsága halála után sokáig rendeztek emlékünnepet a tiszteletére, és azok a napok, amelyeken az ünnepségeket tartották, Lükurgidai néven váltak ismeretessé. Hipparkhosz fia, Arisztokratész szerint krétai vendéglátói hamvasztották el holttestét, és hamvait kérésére a tengerbe szórták, hogy ne lehessen őket Spártába szállítani. A spártaiak így nem mondhatták, hogy ha holtan is, de visszatért hazájába, nem nyertek tehát feloldozást esküjük alól, és nem változtathatták meg az alkotmányt. Ezt tudom elmondani Lükurgoszról.

    NUMA
    1. Numa királyról sem tudjuk pontosan, hogy mikor élt, bár a családfákat a kezdetektől egészen az ő koráig pontosan számon tartották. De egy bizonyos Clodius Kronológiai vizsgálatok vagy ehhez hasonló című iratában azt állítja, hogy az ősrégi feljegyzések elvesztek, amikor a gallok elfoglalták Rómát, a most ismerteket pedig hamisan állították össze, mert kedvezni akartak azoknak, akik jogtalanul jutottak be a legelőkelőbb családokba. Többen cáfolják azt az állítást, amely szerint Numa Püthagorasz tanítványa volt; szerintük Numának egyrészt nem volt görög műveltsége, és csak tehetségével szerezte méltóságát; másrészt királyi neveltetését Püthagorasznál különb idegennek köszönhette. Ismét mások azt mondják, hogy Püthagorasz öt emberöltővel később élt Numánál, de létezett egy másik - spártai - Püthagorasz is, aki versenyfutásban győzött a tizenhatodik olümpiai versenyeken, s Numa ennek az olümpiasznak a harmadik évében került trónra. Ez a másik Püthagorasz itáliai utazásai közben állítólag megismerkedett Numával, és segített neki a város kormányzásában; neki köszönhető, hogy annyi spártai szokást vettek fel a rómaiak. Numa különben is sabin származású volt, és a sabinok azt állítják magukról, hogy spártai telepesek utódai. - Az időpontok pontos tisztázása mindenképpen nehéz dolog, különösen ha valaki az olümpiai győztesek neve alapján végzi a számításokat, mert az éliszi Hippiasz csak jó későn állította össze a névsort, és akkor sem hitelt érdemlő források alapján. Mindazt a feljegyzésre érdemes adatot, amelyet Numáról összegyűjtöttünk, most elmondjuk, kezdve ott, ahol a legcélszerűbbnek látszik.
    2. Róma harminchét éve állt már fenn Romulus uralkodása alatt, amikor július 5-én, vagyis azon a napon, amelyet Nonae Capratinaenak neveznek, Romulus nyilvános áldozatot mutatott be a városon kívül az úgynevezett Kecske-mocsárnál, a senatus és a nép jelenlétében. Hirtelen félelmetes égiháború támadt, viharos szélvész tört ki és egy felhő szállt a földre. A megrémült sokaság szertefutott, Romulus pedig eltűnt szem elől, és soha többé nem látta senki sem élve, sem holtan. A gyanú a patriciusokra terelődött, a nép körében híre terjedt, hogy azok a patriciusok ölték meg a királyt, akik már régen nehezen viselték a királyságot, hiszen Romulus keményen és zsarnoki módra bánt velük, és saját kezükbe akarták venni az uralmat. A patriciusok azzal igyekeztek elterelni magukról a gyanút, hogy istenként kezdték tisztelni Romulust, mondván, hogy nem halt meg, hanem jobb sors részese lett. Proclus, az egyik legtekintélyesebb patricius, meg is esküdött rá, hogy látta Romulust fegyveresen a mennybe szállni, s egy hang azt parancsolta, hogy ezután Quirinusnak nevezzék.
    A városban újra lázongás és viszály tört ki, mert nem tudtak megegyezni az eljövendő király személyében. Nagy baj volt az is, hogy a régi és az újonnan érkezett polgárok nem olvadtak egybe, az egész nép háborgott, a patriciusok pedig féltékenykedtek egymásra a köztük fennálló származási különbségek miatt. Bár a királyság fenntartásában megegyeztek, nemcsak azon civódtak és vetélkedtek, hogy ki legyen a király, hanem azon is, hogy új vezérüket a rómaiak vagy a sabinok közül válasszák-e meg. Azok, akik Romulusszal együtt alapították a várost, elviselhetetlennek tartották, hogy a sabinok - bár egyenlő jogú polgárok lettek, és a földből is egyenlően részesültek - most uralkodni kívánnak felettük. A sabinok viszont méltán kívánhatták, hogy rájuk kerüljön az uralkodás sora, hiszen amikor királyuk, Tatius meghalt, nem lázadtak fel Romulus ellen, hanem belenyugodtak, hogy egyedül uralkodjék. Azt sem mondhatta senki, hogy a sabinok mint gyengébb fél egyesültek a náluk erősebbekkel, sőt csatlakozásuk révén Róma lakosainak száma megnövekedett, s ezáltal nagyobb lett az állam ereje és tekintélye is. A vita ezek körül a kérdések körül folyt közöttük.
    Hogy ez a civódás ne idézzen elő zűrzavart és fejetlenséget, és ne maradjon irányító nélkül az államügyek intézése, a százötven patricius úgy határozott, hogy a királyi méltóságot ők fogják viselni egymás után: a fennálló szokásoknak megfelelően áldoznak az isteneknek, majd hatóránként felváltva egymást éjjel-nappal intézik az államügyeket. Az idő arányos elosztása egyrészt alkalmasnak látszott rá, hogy biztosítsa az egyenlőséget a két fél között; másrészt a hatalom váltakozása a nép irigykedését is megszüntette, hiszen látták, hogy egyetlen éjszaka és nappal leforgása alatt a királyból egyszerű polgár lett. A rómaiak a kormányzásnak ezt a formáját interregnumnak nevezik.
    3. A senatorok látszatra alkotmányosan és emberségesen uralkodtak, a nép mégis gyanakodni és zúgolódni kezdett, hogy az államformát oligarchiává akarják változtatni, a hatalmat a maguk kezére játsszák, és meg akarják szüntetni a királyságot. A két párt tehát megegyezett benne, hogy a királyt mindig az egyik nép fogja választani a másik népből: a fennálló viszonyok közt így lehet a legbiztosabban megszüntetni a viszályt, s a választandó király is így lehet a legpártatlanabb mindkét féllel szemben. Az egyik fél iránt majd azért lesz jóindulatú, mert az választotta királlyá, a másik iránt pedig azért, mert ahhoz fűzik vérségi kapcsolatok. A sabinok átengedték a választási elsőbbséget a rómaiaknak. A rómaiak is jobbnak látták sabin királyt választani, mint a sabinok által választott rómait elfogadni. Megtanácskozták hát maguk között a dolgot, és a sabin Numa Pompiliust választották királlyá. Numa nem a Rómába költözött sabinok közé tartozott, de erényei miatt óriási köztiszteletnek örvendett; megválasztásának a sabinok és a rómaiak egyformán örvendtek. A választás eredményét közölték a néppel, majd a két nép vezető senatorait együttesen követségbe küldték Numához, hogy megkérjék: jöjjön hozzájuk és fogadja el a királyságot.
    Numa a sabinok egyik leghíresebb városában, Curesben született; erről a városról nevezték magukat a rómaiak a sabinokkal együtt Quiritesnek. Numa a város köztiszteletben álló polgárának, Pomponiusnak volt a fia. Négy testvére közül ő volt a legkisebb. És mintha különös isteni végzés folytán történt volna így, pontosan azon a napon született, amelyen Romulus Rómát alapította, vagyis május kalendaeja előtt tizenegy nappal, április 21-én. Természetéből fakadt az erények gyakorlása, de még edzettebbé tette magát a tanulás, az önfegyelmezés és a bölcselet tanulmányozása által. Így nemcsak a szenvedélyektől tisztult meg, hanem a barbárok között dívó erőszakoskodástól és kapzsiságtól is. Igazi férfinak azt tartotta, aki eszével szab határt szenvedélyeinek. Ezért száműzött házából minden fényűzést és kicsapongást. Polgártársai és az idegenek egyaránt pártatlan bírának és tanácsadónak tartották minden vitás ügyben. Szabad idejét nem töltötte gyönyör- vagy pénzhajhászással, hanem áhítatos istentiszteletekkel s értelmes elmélkedésekkel az istenek halhatatlan lényéről és örök hatalmáról. Ezzel olyan megbecsülést és hírnevet szerzett magának, hogy Tatius, aki Romulusszal együtt uralkodott Rómában, vejévé fogadta, és egyetlen leányát, Tatiát hozzá adta feleségül. De ő nem vált fennhéjázóvá házasságától, és nem költözött apósához, hanem a sabinok közt maradt, és gondját viselte idős atyjának. Tatia is inkább magánéletbe visszavonult férje nyugalmát választotta a tisztelet és dicsőség helyett, amely Rómában apja házát körülvette. Tatia, mint mondják, házaséletük tizenharmadik évében meghalt.
    4. Numa ekkor búcsút mondott a városi élet kedvteléseinek, s ideje legnagyobb részét vidéken töltötte; magányosan bolyongott az elhagyott helyeken és az istenek szent ligeteiben. Ekkor keletkezett a Numa istennőjéről szóló monda. Az emberek azt beszélték, hogy Numa nem szomorúságból és nem is lelki zavarok miatt kerülte az embereket, hanem mert sokkal fenségesebb társaságra talált. Egeria nimfa ugyanis arra méltatta, hogy férjévé tegye. Numa nemcsak a mérhetetlen boldogságot kóstolta meg ebben a viszonyban, hanem jártasságra tett szert általa az isteni bölcsességben is. A történet feltűnő módon hasonlít más ősrégi mondákhoz; ugyanezt mesélik a phrügök Attiszról, a bithüniaiak Hérodotoszról, az arkadiaiak Endümiónról, más népek pedig más hősökről; valamennyiüket boldognak és isten kedveltjének tartják. Van némi okunk feltételezni, hogy az istenség, aki nem a lovakat vagy a madarakat, hanem a kiváló, jámbor és bölcs embereket kedveli, örömest találkozik velük, és nem tartja társaságukat lealacsonyítónak vagy megvetendőnek. De azt már nehéz elhinni, hogy bármely isten vagy isteni lény örömét lelheti az emberi test szépségében és a vele való érintkezésben.
    Abban is lehet némi igazság, amit az egyiptomiak mondanak - ők ugyanis azt vallják, hogy az isteni szellem egyesülhet asszonnyal, és teherbe is ejtheti, de hasonló kapcsolat férfiember és istennő közt elképzelhetetlen -, csak arról feledkeznek meg, hogy minden testi egyesülés kölcsönös és kétoldalú. De az, hogy istenek gyengéd érzelemmel viseltessenek emberek iránt, vonzódjanak erényük és erkölcsük nemességéhez, helyes és elképzelhető gondolat. Nem alaptalanok tehát azok a mondák, amelyek szerint Phorbasz, Hüakinthosz és Admétosz Apollón kedvesei voltak. De az volt a sziküóni Hippolütosz is, akihez a Püthia, valahányszor Kirrhába hajózott (mintha Apollón megérezné jöttét és örvendene neki), ezt a hősi verset énekelte:
    Lelkem, Hippolütész tengerre kiröppen, a kedves.
    A mondákból tudjuk, hogy Pan isten dalaiért kedvelte Pindaroszt. Az istenség a Múzsák kedvéért Arkhilokhoszt és Hésziodoszt különös tiszteletben részesítette a haláluk után. Tudjuk továbbá azt is, hogy Aszklépiosz még életében barátságával tüntette ki Szophoklészt, halála után pedig, mint mondják, egy másik isten temettette el. Ha mindezt elhisszük, van-e jogunk kételkedni benne, hogy az istenség személyesen is felkereste Zaleukoszt, Minószt, Zoroasztért, Numát és Lükurgoszt, akik királyként kormányozták vagy alkotmánnyal ajándékozták meg országukat? Nem helyénvalóbb-e azt hinnünk, hogy az istenek az uralkodókkal és államférfiakkal azért társalogtak, hogy jóra oktassák és biztassák őket, a költőkkel és lantosokkal viszont inkább csak a szórakozás kedvéért találkoztak? Ha pedig valaki másként vélekednék, Bakkhülidésszel szólva mi is csak azt mondjuk neki: "Széles az út." Nem képtelenség azonban az a vélemény sem, amelyet Lükurgoszról, Numáról és a többi törvényhozóról állítanak: amikor nagy újításokat hozó alkotmányt dolgoztak ki a zabolátlan és fegyelmet nem ismerő tömegeknek, önnön tekintélyük növelésére elterjesztették, hogy személyes kapcsolatban állnak az istenekkel - a kitalált mesével persze saját népük üdvét és jólétét szolgálták.
    5. Numa már betöltötte negyvenedik esztendejét, amikor követek érkeztek Rómából, és megkérték, hogy legyen a királyuk. A követek szónoka Proclus és Velesus volt. Korábban már mindkettőjüket jelölték a királyságra: Proclus Romulus, Velesus pedig Tatius népének volt a jelöltje. A két követ beszédet mondott abban a hiszemben, hogy Numa örömmel fogadja jó szerencséjét. De úgy látszik, Numát jó sokáig kellett kérlelni, amíg rá tudták beszélni, hogy megváltoztassa véleményét. Ő békében és nyugalomban él - így érvelt -, miért vállalkozzék hát uralkodásra olyan város felett, amely létét és növekedését a háborúknak köszönheti? Numa, aki apjának és egy Marcius nevű rokonának jelenlétében beszélt, így folytatta: "Az emberek életében minden változás veszélyekkel jár. Midőn valaki semmiben nem lát hiányt és semmire nem panaszkodhatik, csak esztelenség bírhatja rá, hogy elhagyja és megváltoztassa megszokott életmódját, amelynek egyetlen előnye feltétlenül van: biztosabb, és így kétségtelenül jobb a bizonytalannál. Ami Romulusszal történt, azt bizonyítja, hogy királynak lenni még bizonytalan állapotnak sem nevezhető, hiszen ő is gyanúba keveredett, hogy alattomos módon megölette királytársát, Tatiust, és a patriciusokat is gyanúba keverte, hogy őt alattomosan eltették láb alól. És most ugyanezek az emberek dicsőítik Romulust mint az istenek leszármazottját, és terjesztik róla azt a csodás és hihetetlen történetet, hogy az istenség gondoskodott táplálásáról s életének megmentéséről. De én halandónak születtem, és mindenki ismeri azokat, akik tápláltak és felneveltek. Ha jellememben vannak is dicséretre méltó vonások, ezek távolról sem olyanok, amilyenekre egy uralkodásra termett férfiúnak szüksége van. Én arra vágyom, hogy csendben és nyugalomban éljek, távol a gyakorlati élet bajaitól, és a tudományokkal foglalkozhassam. Én békében nőttem fel, és csak azokat a dolgokat szeretem, amiknek semmi köze nincs a háborúhoz, s az olyan embereket kedvelem, akik jámboran tisztelik az isteneket, a barátságban lelik örömüket, földjüket művelik vagy pásztorkodnak. Rátok, rómaiakra, Romulus sok háborút hagyott örökségül, még ha ti nem akartátok is. Hogy városotok sikeresen vállalkozhassék ezekre a háborúkra, tapasztalt és ereje teljében levő királyra van szükségetek. Különben is nagyon megszokta már népetek a kedvező hadiszerencsét, és további győzelmekre vágyik, hogy az ország területét növelje s másokon uralkodjék. Engem csak kinevetnének, ha az istenek és a jog tiszteletére, az erőszak és a háború gyűlöletére oktatnám azt a népet, amelynek sokkal inkább van szüksége hadvezérre, mint királyra."
    6. Ilyen érveléssel akarta Numa visszautasítani a királyságot, de a rómaiak buzgóan kérlelték, hogy ne döntse őket újabb viszálykodásba és polgárháborúba, hiszen kívüle nincs senki, akiben mindkét párt megegyezik, és aki megszüntetheti a viszályt. Amikor a küldöttek eltávoztak, atyja és Marcius külön is kérlelték, és igyekeztek rábeszélni, hogy fogadja el az isteneknek ezt a nagy ajándékát.
    "Ha nem vágyol gazdagságra - így szóltak -, mert megvan bőségben mindened, sem a királyi hatalom kínálta hírnévre, mert az erényből nagyobb hírnév származik, tekintsd a királyi tisztet az isteneknek végzett szolgálatnak, amely egy pillanatig sem hagyja szunnyadni igazságérzetedet. Ne fuss az uralkodás elől, és ne kerüld el, mert az a bölcs ember számára nagy és szép tettek mezeje, ahol fényes alkalom nyílik az istenek tiszteletére, és ahol személyes példamutatással könnyűszerrel, gyorsan kegyességre lehet ösztönözni az embereket. A rómaiak szerették Tatiust idegen származása ellenére is, és most istenként tisztelik halott királyuk, Romulus emlékét. Ki tudja, hogy ez a győzelmekhez szokott nép nem unt-e rá a háborúra, s annyi diadalmenet és gazdag zsákmány után nem arra vágyik-e, hogy szelíd és igazságszerető király uralma alatt élvezze a törvényes rend és a békesség áldásait? Ha pedig valóban annyira fékezhetetlenek, ha valóban esztelen harci vágy tartja őket hatalmában, nem helyesebb-e, hogy a hatalom gyeplőjét te vedd kezedbe, indulatukat másfelé tereld, és hazádat s az egész sabin népet a barátság és a kölcsönös jóakarat kötelékeivel egybekötve egyetlen virágzó hatalmas állammá tedd?"
    A sok kérleléshez még kedvező előjelek is járultak, s polgártársai is arra biztatták Numát, hogy menjen a követekkel Rómába, fogadja el a királyságot, egyesítse és olvassza egybe a két népet.
    7. Numa végül a királyság elfogadása mellett döntött, áldozatot mutatott be az isteneknek, és útra kelt Rómába. A senatus és a nép eléje ment, s hihetetlen lelkesedéssel üdvözölte. Az asszonyok az alkalomhoz illő örömkiáltásokkal fogadták, a templomokban áldozatokat mutattak be, s olyan boldogság töltött el mindenkit, mintha a város nem királyt, hanem királyságot kapott volna. Midőn a forumra értek, Spurius Vettius, aki az ideiglenes király tisztét viselte, szavazásra szólította fel a népet. Minden szavazat Numára esett. Odavitték elébe méltósága jelvényeit, de addig nem vette át őket, amíg meg nem kapta az isten jóváhagyását a királyság elfogadásához. Papok és jósok kíséretében felment tehát a Capitoliumra, amelyet a rómaiak akkor Tarpeji-dombnak neveztek. Ekkor a főjós betakarta Numa fejét, és arcát dél felé fordította, majd odaállt mögéje, jobb kezét fejére tette, hangosan imádkozott, és tekintetét körbejártatva várta, hogy a madarak röpüléséből vagy más előjelből megmutatkozzék az istenek akarata. A sokaság dermedt csendben állt a forumon, és izgatottan várta, mi történik, míg végre kedvező előjelként jobb oldali irányból madarak repültek el felettük. Numa ekkor magára öltötte a királyi palástot, és lement a fellegvárból a sokaság közé, ahol örvendező kiáltásokkal fogadták, mint a legkegyesebb férfiút és az istenek kegyeltjét.
    Amikor átvette a hatalmat, legelső intézkedésével feloszlatta a háromszázak testületét, melyet Romulus Celeres-nek - vagyis "gyorsaknak" - nevezett el, s mely személyes testőrségét alkotta, mert nem akart bizalmatlan lenni azokhoz, akik megbíztak benne, mint ahogy nem akart olyanok felett uralkodni, akik nem bíztak benne. Második intézkedésével papi testületet alapított Romulus tiszteletére, a papot Flamen Quirinalis néven Iuppiter és Mars papja mellé rendelte. A rómaiak már korábban is_flamen-eknek  hívták papjaikat a fejükön hordott posztófövegről, amelyet állítólag pilamenai néven is ismertek, mert akkoriban még gyakrabban vegyítettek görög szavakat latin nyelvbe. Iuba azt állítja, hogy a papi köntös latin neve, a laena is azonos a görögök khlaina szavával; Iuba szerint a Iuppiter papja mellett szolgáló, élő szülőkkel rendelkező fiúgyermek neve is - a latin Camillus - azonos a Hermésznek több görög vidéken használt Kadmillosz nevével.
    8. Miután Numa ezekkel az intézkedéseivel megszerettette magát a néppel, arra törekedett, hogy ezt a kőkemény és harcias várost szelídebbé és igazságszeretőbbé tegye. Róma akkor valóban olyan állapotban volt, amelyet Platón "lázasnak" nevez. Létrejöttét a mindenünnen odaözönlő elszánt és harcias férfiak merészségének és bátorságának, táplálékát és hatalma növekedését pedig a folytonos hadjáratoknak és az örökös háborúskodásnak köszönhette; s amint a földbe vert cölöp annál szilárdabban áll, minél több ütés hull le rá, Róma is a veszedelmek által lett erősebbé. Numa tehát, mivel úgy gondolta, hogy nem lesz könnyű és megvetendő feladat megpuhítani s békéhez szoktatni ezt a nagyra törő és önfejű népet, az isteneket kérte, hogy legyenek segítségére feladatának elvégzésében. Gyakran mutatott be áldozatokat, rendezett ünnepi körmeneteket és körtáncokat, s mivel az ünnepélyesen komoly szertartások kellemes szórakozást is nyújtottak, sikerült velük megnyernie a nép kegyét és megszelídítenie harcias természetét. Máskor az istenek haragjával rémítgette őket, közölte velük, hogy szörnyű látomásai voltak, s félelmetes hangokat hallott; így azután a babonás hiedelmek segítségével sikerült megfékeznie és alázatossá tennie őket. Főként emiatt terjedt el az a hiedelem, hogy Numa bölcsességét és műveltségét Püthagoraszhoz fűződő szoros barátságának köszönhette. Valóban, a vallásos cselekedeteknek és szertartásoknak mind Püthagorasz bölcseletében, mind Numa kormányzati rendszerében fontos szerep jutott. Azt is mondják, hogy Numa közismert pompaszeretete, méltóságteljes modora és magatartása is Püthagorasz hatását mutatja. Püthagoraszról azt beszélték, hogy megszelídített egy sast - varázsszavakkal megállította röptében és magához hívta -, majd megjelent Olümpiában a versenyekre összegyűlt sokaság körében, és megmutatta nekik arany combját. Más szemfényvesztő mutatványairól és bűvészkedéseiről is maradtak fenn feljegyzések. Ezért írta róla a phliuszi Timón:
    Püthagoraszt immár a varázsló hírneve vonzza:
    embereket hajhász fenségesröptü szavakkal.
    Numáról hasonlóképpen terjedtek el meseszerű történetek egy istennőhöz és hegyi nimfához fűződő szerelméről és a Múzsákkal való találkozásairól. Ő maga isteni jóslatok alakjában előadott tanításait a Múzsáknak tulajdonította, s a rómaiakat különösen annak a Múzsának a tiszteletére oktatta, akit ő Tacitának, azaz hallgatagnak vagy szótlannak nevezett. Lehetséges, hogy ezzel is kifejezésre akarta juttatni, mennyire emlékezetében tartotta és tisztelte a püthagoreusoknak a hallgatásról szóló tanítását.
    Az istenszobrokra vonatkozó rendelkezései is teljesen megegyeznek Püthagorasz tanaival. Püthagorasz azt vallotta, hogy az őslétező fel nem fogható és nem érzékelhető, láthatatlan, nem teremtette senki és csak gondolkodás útján közelíthető meg. Numa is megtiltotta a rómaiaknak, hogy az istenekről emberi vagy állati képmásokat készítsenek. Rómában az isteneknek eleinte nem voltak festett vagy faragott képmásai. Történelmük első százhetven évében több templomot és szentélyt építettek, de szobrokat nem emeltek az isteneknek. Úgy gondolkodtak, hogy kegyeletsértő dolog volna a magasabb rendű lényeket alsóbbrendűként ábrázolni, de különben is az istenséget csak az elme foghatja fel. Áldozataik is hasonlítottak a püthagoreusokéhoz: nagyrészt vértelen, olcsó liszt- és italáldozatok voltak, s a legegyszerűbb adományokból állították össze őket.
    Ezenkívül más, közvetettebb bizonyítékokat is hoznak fel rá, hogy a két férfiú ismerte egymást, például azt, hogy a rómaiak polgárjogot adtak Püthagorasznak. Ezt a tényt Epikharmosz vígjátékíró jegyezte fel Anténórnak ajánlott írásában, s ez a régi író tudvalevőleg a püthagoreusok iskolájához tartozott. A másik bizonyíték, hogy Numa Püthagorasz fiáról Mamercusnak nevezte egyik fiát a négy közül. Mint mondják, a patricius Aemilia nemzetség Mamercustól származik, Numa ugyanis fia beszédének ellenállhatatlan bája miatt nevezte a gyermeket Aemiliusnak.  Magunk is hallottuk többektől, hogy valamikor régen egy jóslat meghagyta a rómaiaknak, állítsanak szobrot a legbölcsebb és legbátrabb férfiúnak, s ők a forumon két ércszobrot emeltek, az egyiket Alkibiadésznak, a másikat Püthagorasznak. Ehhez azonban sok kétség fér, és gyermekes dolog volna arról vitatkoznunk, hitelt érdemlő-e ez az értesülés vagy sem.
    9. Numának tulajdonítják a pontifexek főpapi testületének alapítását, állítólag ő maga volt az első főpap. Némelyek szerint a pontifex név onnan származik, hogy ezek a papok a mindenható isteneket szolgálják, a rómaiak pedig tudvalevőleg potens-nek mondják a "hatalmas" szót. Mások úgy tudják, hogy a főpapok nevét a "lehetséges" szóra kell visszavezetni, mert a törvényhozó csak a lehetséges áldozatok elvégzését kívánta tőlük, és nem emelt kifogást az ellen, ha valami nagyobb akadály lehetetlenné tette az áldozást. De a legtöbb történetíró igen nevetségesen magyarázza a szó eredetét; azt mondják például, hogy "hídcsinálókat" jelent, és a papok azokról a szent és régi áldozatokról kapták nevüket, amelyeket a Tiberis hídján végeztek, latinul ugyanis pons-nak hívják a hidat. Szerintük a hidak őrzése és karbantartása - éppen úgy, mint több más megváltozhatatlan és ősi szertartás is - e papok hatáskörébe tartozott, a rómaiak ugyanis a fahidak lerombolását nemcsak törvénytelen, de szentségtörő cselekedetnek is tartották. Azt is mondják, hogy a rómaiak, egy jóslatban kapott parancs szerint, minden vasalkatrész nélkül, faszögekkel szerelték egybe a hidakat, s kőhíd csak sokkal később, Aemilius quaestorsága idején  készült. Más nézetek szerint viszont fahidat sem emeltek Numa korában, az első Numának leányától származó unokája, Ancus Marcius uralkodása alatt épült.
    A legmagasabb rangú főpapnak, a pontifex maximusnak tiszte a vallási kérdések magyarázata és a jóslás lett; felügyelete nemcsak a nyilvános szertartásokra, hanem a magánemberek áldozataira is kiterjedt. Meg kellett akadályoznia, hogy bárki megszegje vagy megmásítsa az ősrégi szokásokat, és ő adott felvilágosítást, hogyan kell imádni és kiengesztelni az isteneket. A pontifex maximus volt a Vesta-szüzek legfőbb felügyelője is, Numának tulajdonítják ugyanis az első Vesta-szüzek felszentelését és az örök tűz őrzésének megszervezését. Vagy azért választott szüzeket az őrzésre, mert a tiszta és romolhatatlan tűz szolgálatát szűzi és szeplőtlen emberi lényekre akarta bízni, vagy mert a szüzességet hasonlónak tartotta a tűz meddő és pusztító természetéhez. Ahol Görögországban örök tüzet tartanak fenn, mint Delphoiban és Athénban, ott szülésre már képtelen, idős asszonyokra bízzák a tűz gondozását. Ha pedig a tűz véletlenül kialszik - mint például Athénban, amikor kilobbant a szent mécses Arisztión zsarnoki uralma idején,  Delphoiban, amikor a médek felgyújtották a templomot, később a mithridatészi háborúkban és a római polgárháború alatt, amikor lerombolták az oltárt, s a szent tűz megsemmisült -, nem szabad más tűzzel meggyújtani, hanem a nap sugarainak tiszta, fertőzetlen tüzével kell újra lángra lobbantani. Erre a célra rendszerint olyan fémtükröt használnak, amelynek egy egyenlő szárú derékszögű háromszög határozza meg görbületét. A nap felé fordított tükör összegyűjti a gyújtópontban a ráeső sugarakat, a levegő erősen megritkul, s a visszaverődött sugarak lángra lobbantják az odatett könnyű és száraz anyagot. Némelyek állítása szerint a szűz papnőknek az az egyetlen kötelessége, hogy a szent tüzet őrizzék, de mások úgy tudják, hogy más és beavatatlan személyek által soha nem látható tárgyakra is vigyázniuk kell. A Camillusról írt életrajzban részletesen elmondtam, ami ezekről a dolgokról elmondható.
    10. Első alkalommal Geganiát és Vereniát szentelte fel Vesta-szűznek, majd Canuleiát és Tarpeiát. Servius később hatra növelte számukat, s ez a szám mai napig is megmaradt. A király rendelete értelmében a papnőknek harminc éven át kell megőrizniök szüzességüket: az első tíz évben megtanulják a szertartásokat, a következő tíz évben szent tisztüket végzik, a harmadik évtizedben pedig másokat tanítanak meg rá. Harminc esztendő után, ha akarják, férjhez mehetnek, és felcserélhetik szent hivatásukat más életmóddal, de mint mondják, kevesen élnek ezzel a lehetőséggel. Akik mégis élnek vele, rendszerint szerencsétlenül járnak - életük hátralevő része örökös bánatban és szomorúságban telik el, s példájuk másokat is babonás félelemmel tölt el, úgyhogy inkább megőrzik szüzességüket öregkorukig és halálukig.
    Numa a Vesta-szüzeknek nagy kiváltságokat biztosított, így például még apjuk életében végrendelkezhetnek, gyám nélkül intézhetik ügyeiket, akárcsak a háromgyermekes anyák. Bárhova mennek, lictorok járnak előttük; ha a vesztőhelyre kísért halálraítélttel találkoznak, a kivégzés elmarad, de meg kell esküdniök rá, hogy a találkozás véletlenül és nem szántszándékkal történt. Aki gyaloghintójuk elé lép, halálbüntetéssel lakol. A Vesta-szüzeket kisebb vétségekért megvesszőzik, néha maga a pontifex maximus hajtja végre a büntetést. A bűnöst mezítelenre vetkőztetik, a megvesszőzés függönnyel elsötétített helyen történik. Ha a papnő elveszíti szüzességét, a Porta Collina közelében élve eltemetik. Itt, még a városfalon belül, van egy latinul agger-nek nevezett halom, alatta pedig egy kisebb föld alatti helyiség, ahova létra vezet le. A helyiségbe vetett ágyat tesznek, mellette mécsest gyújtanak, s a legszükségesebb élelmiszerekből odakészítenek egy csöppnyit: kenyeret, cserépedényben vizet, tejet és olajat; így akarják elhárítani maguktól azt a vádat, hogy a legszentebb szolgálatokra felszentelt személyt éhhalállal ölik meg. A bűnöst keresztülviszik a forumon egy szíjakkal szorosan átkötött és sűrűn lefüggönyözött gyaloghintóban, hogy belülről egy hang ne hallassék ki. A gyaloghintót az emberek mélyen lesújtva kísérik útján, és mindenki kitér előle. Rómában nincs ennél félelmetesebb látvány, és nincs szomorúbb napja a város lakóinak. Amikor a gyaloghintó megérkezik a kijelölt helyre, a szolgák eloldják a szíjakat, a főpap a büntetés végrehajtása előtt titkos imát mond, kezét az égre emeli az istenekhez, majd a lefátyolozott vétkes papnőt ráállítja a létrára. Ezután ő maga és paptársai elfordítják arcukat, a papnő lemegy a föld alatti helyiségbe, a kívül maradottak felhúzzák a létrát, utána pedig sok földet hánynak a bejáratra, míg egyenlővé nem lesz a halom felszínével. Így büntetik meg azokat, akik megszegik szüzességi fogadalmukat.
    11. Állítólag Numa építtette Vesta kör alakú templomát, ahol az örök tüzet őrzik. A templommal nem a föld alakját kívánta utánozni, hanem a világmindenségét, amelynek középpontjába a püthagoreusok a tüzet teszik; ezt hívják ők Vestának és a világ egységének. A földről azt tanítják, hogy nem mozdulatlan, és nincs a világ középpontjában, hanem a tűz körül kering, és nem a legbecsesebb és legelső része a világegyetemnek. Mint mondják, idős korában Platón is úgy vélekedett a földről, hogy csak másodsorban fontos, a középső és legfontosabb hely nála kiválóbb égitestnek jut.
    12. A pontifexek adnak meg útbaigazítást az ősi temetkezési szertartások felől azoknak, akiknek szükségük van rá. Numa kioktatta az embereket, hogy ne irtózzanak az alvilági istenektől, hiszen a vallás előírja, hogy tisztelni kell őket mint lényünk legfontosabb részeinek birtokosait. Kiváltképp tisztelet illeti a Libitina néven ismert istennőt, aki a temetkezési szertartásokra és az áldozatokra ügyel (akár Proserpinával azonosítjuk őt, akár Venusszal); így tartják legalábbis a legtudósabb rómaiak, akik - igen helyesen - úgy gondolják, hogy az ember születése és halála ugyanazon istenség hatalma alá tartozik. A gyász időtartamát Numa is a leélt évek száma szerint szabta meg. Háromévesnél fiatalabb gyermek halálát nem kellett meggyászolni; ha a gyermek ennél idősebb korban halt meg, a gyász minden év után egy hónappal növekedett, de csak a tizedik évéig. Tíz év után a gyász időtartama függetlenné vált az évek számától, és tíz hónapban állandósult. Ugyanennyi ideig tekintették özvegynek az elhunyt férj feleségét is; ha valaki tíz hónapnál rövidebb időn belül újra férjhez ment, Numa törvényei értelmében vemhes tehenet kellett áldoznia.
    Bár Numa több más papi testületet is felállított, közülük csak kettőről, a Salius-papokról és a Fetialis  néven ismert papokról emlékezem meg, mert leginkább ezek mutatják, hogy milyen kegyes és istenfélő férfiú volt. A Fetialisok, hogy úgy mondjam, a béke őrei voltak, amint ez a nevükből is kitűnik; szerintem ugyanis az volt a tisztük és feladatuk, hogy a viszályokat a szó erejével szüntessék meg, és amíg a békés megegyezés reménye lehetetlenné nem vált, ne engedjenek fegyverekhez nyúlni. A görögök ugyanis azt tartják békének, amikor a szemben álló felek között nem erőszakkal, hanem a szó erejével intézik el az ellentéteket. A római Fetialisok gyakran maguk keresték fel azokat, akik a sértést elkövették, és rábeszélték őket, hogy tanúsítsanak méltányos magatartást. Ha azonban megtagadták tőlük a kérés teljesítését, és jogtalan követelésekkel álltak elő, tanúul hívták az isteneket, sok és nehéz átokkal sújtották az ellenszegülőket és hazájukat, s csak akkor üzenték meg a háborút. A király, ha a Fetialisok ellenzése és tiltakozása ellenére háborút indított, a katona, ha fegyvert fogott, megszegte a törvényt. A Fetialisoknak kellett eldönteniük, igazságos-e a háború, és az uralkodó csak azután tette meg a szükséges intézkedéseket. Mint mondják, a gall veszedelem is azért szakadt a városra, mert megsértették a papoktól elrendelt szertartásokat.
    Történt ugyanis, hogy a barbár hadak Clusium városát ostromolták; Rómából Fabius Ambustust küldték követségbe az ellenséges táborba, hogy kérjen fegyverszünetet az ostromlottaknak. Midőn nem kapott kielégítő választ, úgy gondolta, követi megbízatása véget ért. Eléggé meggondolatlanul fegyvert ragadott a clusiumiak mellett, és párviadalra hívta ki a legkiválóbb barbár harcost. Szerencséje volt, legyőzte ellenfelét, és fegyvereit zsákmányul ejtette. De a gallok felismerték, hírnököt küldtek Rómába, és bevádolták, hogy a fegyverszüneti szerződést megszegve, hadüzenet nélkül bocsátkozott harcba velük. Rómában a Fetialisok felszólították a senatust, hogy szolgáltassa ki Fabiust a galloknak, Fabius azonban a tömegeknél keresett menedéket, és a nép közbenjárására felmentették a vád alól. Kevéssel ezután a gallok Rómára támadtak, s a Capitolium kivételével az egész várost feldúlták. Mindezt részletesebben előadom a Camillusról írt könyvben.
    13. A Saliusok papi testületét Numa a következő alkalomból alapította: uralkodása nyolcadik esztendejében járványos betegség pusztított egész Itáliában és Rómában is. Mint mondják, az egész nép kétségbe esett, és ekkor hirtelen egy bronzpajzs esett az égből Numa kezébe. A király csodás történetet beszélt erről a pajzsról: Egeriától és a Múzsáktól hallotta. A történet szerint a pajzs a város megmentésére hullt alá az égből, meg kell tehát őrizni, és alakra és nagyságra egészen hasonló tizenegy másik pajzsot kell készíttetni, hogy még egy tolvaj se tudja megkülönböztetni az égből hullt pajzsot a többitől. Azt is mondta, hogy a helyet, ahol a pajzs a földre hullt, és a körülötte levő ligeteket, ahol gyakran találkozott a Múzsákkal, szentté kell nyilvánítani, azt a forrást pedig, amely itt fakadt, a Vesta-szüzeknek kell felajánlani, hogy szentelt vizével hintsék be és tisztítsák meg templomukat. Mondják, hogy a járvány azonnali megszűnése is bizonyságul szolgált. Numa megmutatta a pajzsot a pajzskészítőknek, és felszólította őket, készítsenek hozzá teljesen hasonlókat, de erre az egyetlen Veturius Mamurius kivételével senki sem vállalkozott. Ő szívesen vállalta a pajzs lemásolását, s olyan tökéletes hasonlatossággal készítette el az égből hullt pajzs valamennyi mását, hogy még Numa sem tudta megkülönböztetni a valódit a másolatoktól. Ezeknek a pajzsoknak az őrzésére és gondozására alapította a király a Salius-papok testületét. A Saliusok nem egy Salius nevű szamothrakéi vagy mantineiai férfiról, a fegyvertánc feltalálójáról kapták nevüket, amint némelyek állítják, hanem valószínűleg a latin salire, vagyis "ugrani" szótól; a Saliusok ugyanis ugráló táncot jártak Róma utcáin március havában. A tánchoz bíborköntöst öltöttek, derekukra széles ércövet kötöttek, fejükre ércsisakot tettek, és pajzsukat rövid karddal verdesték. Táncukban a legfontosabb szerep a láb mozdulatainak jutott, könnyedén mozogtak, ütemesen hajladoztak, s tánc közben egész lényük csupa erőt, de egyben könnyedséget árult el.
    A pajzsok neve ancilia,  alakjuk miatt, ugyanis nem kör alakúak, nem is oválisak, mint a közönséges pajzsok, hanem oldalaik befelé ívelnek s szarvszerű görbületekben találkoznak. De az is lehet, hogy a szó eredetileg összefügg a görög ankón, vagyis "könyök" szóval, mert a pajzsot könyökükön hordják a papok. Ezt állítja Iuba is, aki a szót mindenképpen görög eredetűnek szeretné feltüntetni. Származhatik az elnevezés a görög anakathen szóból is, mert az eredeti pajzs az égből "hullt alá"; vagy az akeszisz-ből - tehát "gyógyítás"-ból -, mert a pajzs meggyógyította a járványos betegségeket. Ugyanígy gondolhatna valaki az aukhmosz, tehát "szomjas" szóra, vagyis a szárazság megszüntetésére, végül az anaszkheszisz-re is, amely pedig a csapások megszűnését jelenti; az athéniak tudvalevően a Dioszkuroszokat Anakesz-nek nevezik - ha már mindenáron görögből akarjuk származtatni a szót.
    Mint mondják, a Salius-papok Mamuriust, hogy megjutalmazzák nagy kézügyességéért, harci dalukban nevének említésével tisztelik meg. Mások szerint azonban nem Veturius Mamuriust éneklik meg, hanem a veterem memoriam szavakat mormolják a dalban, tehát a "régi emléket" idézik.
    14. Numa, miután megszervezte a papi testületeket, a Vesta-templom közelében felépíttette a Regiát, a királyi palotát. Ideje legnagyobb részét itt töltötte szent cselekményekkel, a papok tanításával vagy a vallás szent dolgairól elmélkedve. Volt egy másik palotája is a Quirinalis-dombon; ennek helyét mai napig is mutogatják. Körmenetek, de különösen papok felvonulása idején hírnökök járták be a várost, s felszólították a lakosságot, hogy tartson ünnepélyes csendet, és szüntessen be minden munkát. Mint mondják, a püthagoreusok hasonlóképpen megtiltották, hogy az emberek csak úgy mellékesen imádják és tiszteljék az isteneket - megkívánták tőlük, hogy készüljenek fel elméjükben a szent cselekmények végzésére, és úgy induljanak el hazulról. Numa is azt gondolta, hogy a polgároknak nem szabad csak úgy mellékesen és nemtörődöm módra meghallgatni vagy végignézni az istenek szertartásait, hanem hagyják abba minden munkájukat, és kizárólag az istentiszteletre fordítsák elméjüket. Az utcákon ilyenkor meg kellett szűnnie a lármának, a kiabálásnak, a mesterségekkel járó zajoknak. Ennek a szokásnak némi nyoma mindmáig fennmaradt, mert amikor a consul madárjóslatot kér vagy áldozatot mutat be, többen ezt kiáltják oda neki: Hoc age! - ami azt jelenti: "Ezt tedd!" Ezekkel a szavakkal intik rendre a jelenlevő sokaságot.
    Numa sok más rendelkezése is hasonlított a püthagoreusokéihoz, akiknek többek között ilyen tanácsaik ismeretesek: "Ne ülj a khoinixra!" "Ne piszkáld karddal a tüzet!", "Ha egyszer útra keltél, vissza ne fordulj!", "Az égi isteneknek páratlan, az alvilágiaknak páros számot áldozz!" Szavaik igazi értelmét azonban eltitkolták a beavatatlan tömeg előtt. Numa némely szabályának értelme is titkos volt. Így például: "Nem szabad az isteneknek italáldozatot bemutatni meg nem metszett szőlőtőről!", "Áldozatot ne mutass be liszt nélkül", "Fordulj meg, mielőtt térdre borulsz és imádkozol!", "Imádkozás után ülj le!" Ezek közül az első két szabály - úgy látszik - a föld megművelését az emberek vallásos kötelességévé teszi, az imádkozás közben való megfordulás pedig talán a világmindenség forgását jelképezi. Valószínűbbnek látszik, hogy aki az istenekhez imádkozik, a templomba léptekor háttal áll a napnak - mivel a templomok mind napkeletre néznek -, ezért előbb megfordul a nap irányába, és csak azután vissza az isten szobrához, imája ezzel a körfordulattal mindkettőhöz szól, az istenhez is és a naphoz is. De lehetséges, hogy a megfordulás a rejtélyes egyiptomi kerékre utal, s azt jelzi, hogy semmi sem állandó az emberi dolgokban, és hogy az istenség bármiként fordítsa is életünket, döntését szelíd megadással kell fogadnunk. Az imádkozás után való leülés, amint mondják, jó előjel arra, hogy az imában előterjesztett kérés sikerrel jár, s az isten áldása fogja kísérni a könyörgőt. Más vélemény szerint a közbeeső szünet elválasztja egymástól a szent cselekményeket, vagyis az istenhez imádkozó személy, elvégezvén az első szertartási cselekményt, az isten jelenlétében leül, majd segedelmével új szent cselekményhez fog. De talán mindez azzal van összefüggésben, amit fentebb mondottunk, és a törvényhozó ahhoz akar bennünket hozzászoktatni, hogy ne sietve és mellékesen imádkozzunk az istenséghez, hanem csak olyankor, amikor bőségesen van rá szabad időnk.
    15. A vallásos nevelés eredményeként a város polgárai olyan engedelmesen és ellentmondás nélkül ismerték el Numa hatalmát, hogy még a legképtelenebb és leghihetetlenebb történeteket is valónak fogadták el, és elhitték, ha királyuk így kívánta tőlük. Mint mondják, egy alkalommal több polgárt meghívott asztalához, s értéktelen edényekben igen egyszerű és közönséges ételekkel vendégelte meg őket. Alig kezdődött el azonban a vendégség, azt a meglepő hírt közölte, hogy jön az istennő, akivel találkozni szokott, és a vendégek szeme láttára egyszeriben megtelt háza drága mívű serlegekkel, ízletes ételektől roskadozó, csodásan felterített asztalokkal. Egy még meglepőbb történet arról szól, hogyan találkozott Iuppiterrel. Eszerint két istenség, Picus és Faunus élt az Aventinuson, amikor az még lakatlan domb volt, kívül esett a város határán, és forrásokban bővelkedő, árnyas erdő borította. Picust és Faunust leginkább a görögök szatírjaihoz és Panjaihoz lehet hasonlítani. Ezek a latin istenségek bejárták Itáliát, és hathatós gyógyszereikkel, bűvészkedéseikkel olyanféle csodákat műveltek, mint a görögöknél az Ida hegyén lakó Daktüloszok. A két istent Numa úgy ejtette foglyul, hogy bort és mézet kevert a forrás vizébe, amelyből inni szoktak. Amikor aztán rabságba estek, elváltoztatták igazi természetüket, s mindenféle rút, félelmetes alakot öltöttek magukra. Midőn azonban belátták, hogy Numa erős fogságából nem tudnak szabadulni, sok mindent megjósoltak neki, és többek közt megtanították a villámcsapások ellen védekező engesztelő áldozatra, amelyet a mai napig is hagymával, hajjal és apró tengeri halakkal végeznek. Varázserejükkel magát Iuppitert idézték meg, aki haragosan rámordult Numára, és azt mondta neki, hogy az áldozatot fejekkel kell bemutatni. Midőn Numa megkérdezte: "Hagymafejekkel?", Iuppiter így felelt: "Nem, emberekével." Hogy elhárítsa magától ezt a szörnyűséget, Numa ismét megkérdezte: "Hajjal?" Erre Iuppiter így felelt: "Élővel." "Élő tengeri hallal?" - toldotta meg Numa a kérdést úgy, ahogyan erre Egeria tanította. Iuppiter ekkor megengesztelődve - hileósz, ahogyan görögül mondják - távozott; ezért nevezik ezt a helyet Iliciumnak, s ezért végzik így az engesztelő áldozatot. Ez a meseszerű és nevetséges történet is jól mutatja az akkori emberek gondolkodásmódját, amelyet a szokások fejlesztettek ki bennük. Numa állítólag annyira bízott az istenekben, hogy egy alkalommal, amikor ellenséges sereg közeledését jelentették neki, mosolygott, és csak ennyit mondott: "Én pedig áldozom."
    16. Azt mondják, Fidesnek és Terminusnak első ízben Numa emelt templomot, és ő tanította meg a rómaiakat arra, hogy Fides - tehát a Hűség istennője - nevére tegyék le a legünnepélyesebb esküt, ugyanúgy, ahogy ezt az esküformát a mai napig használják. Terminus a határok őre. Neki ott mutatnak be köz- és magánáldozatokat, ahol határmezsgyék választják el egymástól a szomszédos földeket. Terminusnak most élő állatot szokás áldozni, régen azonban vértelen áldozatot mutattak be neki. Numa úgy vélekedett, hogy a határ istene szükségszerűleg a béke őre és az igazság tanúja, ezért minden vérontástól tisztának kell maradnia. Valószínű, hogy Numa király állapította meg először a város határait. Romulus még nem akarta felmérni saját területének pontos elhatárolásával, hogy mit hódított el másoktól; úgy vélekedett, hogy a határ a hatalom béklyója, ha tiszteletben tartják, de a jogtalanság bizonyítéka, ha nem tartják tiszteletben. Róma földje kezdetben igen kicsiny volt, de Romulus később annál több területet szerzett hozzá fegyveres erővel. Numa az így szerzett földet mind szétosztotta a szegények és földtelenek között, hogy megszüntesse a szegénységet és a nélkülözést, minden jogtalanság fő okozóját. Az embereket rászoktatta a földművelésre, hogy a földdel együtt ők maguk is megszelídüljenek. Mert semmi más foglalkozásból nem származik olyan átható és tartós békeszeretet, mint a földművelésből; a földművesben az ember harcos természetéből csak az a kitartó készség marad meg, hogy földjét harc árán is kész megvédeni, de eltűnik belőle a kapzsiságra és jogtalanságra való hajlam. Éppen ezért Numa a béke csodaszereként nyújtotta a polgároknak a földművelést, ezt a sokkal inkább erkölcsnemesítő, mint gazdagságszerző foglalkozást. A város földjét pagusoknak, vagyis falvaknak nevezett részekre osztotta fel, s mindegyik élére felügyelőket és felvigyázókat rendelt. A pagusokat időnként személyesen is meglátogatta, és a polgárok jellemét elvégzett munkájukból ítélte meg; némelyeknek kitüntető tisztségeket adott, a resteket és a rossz munkásokat viszont feddéssel és korholással próbálta megjavítani.
    17. A legtöbb csodálatot azzal az intézkedésével érdemelte ki, hogy a népet foglalkozási ágak szerint osztotta fel. Mint már mondottuk is, a város lakossága két népből keletkezett. Ezek nem tudtak igazán összeolvadni. Később sem tűntek el a nézeteltérések; napirenden voltak a súrlódások és viszályok. Numa tehát, minthogy tudatában volt, hogy ha a nehezen vegyülő és kemény anyagokat valaki összezúzza és szétporlasztja, a kisebb részek már sokkal könnyebben összekeverednek, elhatározta, hogy az ország egész lakosságát részekre osztja. Ily módon akart új különbségeket teremteni köztük, hogy az eredeti és nagy ellentétet kisebbekkel tüntesse el. A népet mesterségek szerint osztotta fel fuvolásokra, aranyművesekre, ácsokra, ruhafestőkre, cserzővargákra, nyeregkészítőkre, rézművesekre és fazekasokra, a többi mesterséget pedig egy közös csoportba egyesítette. Minden egyes csoport részére megfelelő társas összejöveteleket, gyűléseket és istentiszteleti cselekményeket rendelt el. Így aztán véget vetett annak, hogy a város lakói közül egyesek sabinoknak, mások rómaiaknak, egyesek Tatius, mások Romulus alattvalóinak nevezzék és gondolják magukat; az új felosztás az egész lakosság harmonikus egybeolvadását eredményezte.
    Numa dicséretre méltó módon megváltoztatta azt a törvényt is, amely feljogosította az apákat, hogy gyermekeiket eladhassák rabszolgának, és elrendelte, hogy kivételt kell tenni az olyan gyermekkel, aki atyja beleegyezésével kötött házasságot. Igazságtalannak tartotta ugyanis, hogy egy asszonynak, aki tudomása szerint szabad férfiúhoz ment feleségül, végül rabszolgával kelljen együtt élnie.
    18. Numa csillagászattal is foglalkozott, nem alaposan ugyan, de nem is minden hozzáértés nélkül. Romulus uralkodása idején ésszerűtlenül és minden rendszer nélkül állapították meg a hónapok időtartamát. Egyes hónapokban húsz, másokban viszont harmincöt, sőt annál is több nap volt. Sejtelmük sem volt a nap és a hold pályája közötti különbségről, csak arra ügyeltek, hogy minden évben háromszázhatvan nap legyen. Numa kiszámította, hogy a holdév háromszázötvennégy és a napév háromszázhatvanöt napja közt tizenegy napnyi különbség áll fenn. Ennek a tizenegy napnak a kétszereséből, vagyis huszonkét napból minden második év február hónapja után beiktatott egy szökőhónapot, amelyet a rómaiak mercedinusnak neveznek. Az év tartamának szabálytalansága, amelyet Numa ilyenképpen némileg orvosolt, később további javításra szorult.
    Megváltoztatta a hónapok sorrendjét is. A március, amely addig első volt, a harmadik helyre került. Január lett az első hónap, amely Romulus idejében a tizenegyedik volt. Így lett az egykori tizenkettedik és utolsó hónap, a február, mint most is, a második. Sokan azt állítják, hogy ezt a két hónapot - a januárt és a februárt - Numa csatolta az esztendőhöz, amely addig csak tíz hónapból állt, aminthogy némely barbár népnél csak háromból, a görögök közül az arkadiaiaknál négyből, az akarnánoknál pedig hatból. Mint mondják, az egyiptomiaknál régebben csak egy, majd később négy hónapból állt az év. Ezért történhetett meg, hogy bár a legfiatalabb eredetű földön laknak, ők látszanak a legősibbnek - egyszerűen azért, mert családfáikban elképesztően nagy az évek száma, ugyanis valójában a hónapokat veszik éveknek.
    19. Hogy az esztendő eleinte tíz hónapból állt a rómaiaknál, és nem tizenkettőből, az utolsó hónap neve bizonyítja, amelyet mind a mai napig tizediknek  hívnak. Hogy március volt az első, az a hónapok sorrendjéből is kitűnik. Az attól számított ötödik hónapot ugyanis quintilisnek, a hatodikat pedig sextilisnek hívták, és így sorban végig a többit. Ezért aztán amikor a január és február sorrendben március elé került, az előbb említett quintilist továbbra is ötödiknek nevezték, noha szám szerint a hetedik lett. Egyébként érthető, hogy Romulus a Marsnak szentelt márciust tette meg az év első hónapjának, a másodikat pedig áprilisnak nevezte el Aphroditéról, akinek ebben a hónapban mutatnak be áldozatot. A hónap első napján mirtuszkoszorús fejjel fürdenek az asszonyok. Mások állítása szerint az április a kemény hangzású p betűvel nem eredhet Aphrodité nevéből, hanem a tavasz eljövetelét jelzi, azét a hónapét, amely a szabad természetben kinyitja a virágok bimbóit és feltárja a fák rügyeit, ahogyan ezt a latin aperire jelzi. A következő hónapot májusnak nevezik Maiáról, Mercurius anyjáról, június pedig Iunóról kapta nevét. Mások úgy tudják, hogy ez a két hónap az életkorokról vette nevét, május a maiores-nek nevezett idősekről és június a iuniores-nek nevezett fiatalokról. A többi hónap a sorrendje után kapta nevét, a hatodik: sextilis, és így tovább, szeptember, október, november és december. Később a quintilist Caesarról, Pompeius legyőzőjéről júliusnak nevezték el, sextilist pedig a második Caesarról augusztusnak. A sor szerint következő hónapokat Domitianus rövid időre saját családi nevéről nevezte el Germanicusnak és Domitianusnak, de amikor meggyilkolták, mindkét hónap visszakapta korábbi nevét. Csak a két utolsó hónap, november és december őrizte meg nevét mindvégig változatlanul.
    A Numától az évhez hozzáadott vagy más helyre tett hónapok közül február a megtisztulás ideje volt, legalábbis a név jelentése erre mutat; ekkor végzik a halotti áldozatokat, és tartják a Lupercaliát, amely elsősorban tisztulási ünnep. Az esztendő első hónapját Ianusról nevezik januárnak. Azt hiszem, Numa azért tette át az elsőről a harmadik helyre a márciust, amely Marstól kapta nevét, mert az államvezetés művészetét többre becsülte, mint a hadművészetet. Az ősrégi időkben Ianus, aki némelyek szerint félisten, mások szerint király volt, mint a polgáriasult közösségi élet híve és barátja megszelídítette az emberek vadállati életmódját. Ezért ábrázolják kettős arccal, jelezve, hogy a régi körülmények helyébe újakat teremtett az emberek számára.
    20. Ianusnak kétajtajú temploma van Rómában, ezeket az ajtókat a háború kapujának nevezik, mert háborúban nyitva állnak, de mindig be vannak zárva béke idején. A béke azonban ritka dolog volt Rómában, mert a birodalom nagy kiterjedése miatt valahol mindig folyt háború a környező barbár népek ellen. A templomot csak Caesar Augustus idején zárták be, midőn legyőzte Antoniust, korábban pedig - rövid időre - Marcus Atilius és Titus Manlius consulsága idején,  de hamarosan újra háború tört ki, s a templom ajtaját kinyitották.
    Numa uralkodása idején azonban egyetlen napon sem látták nyitva a kaput, s negyvenhárom éven át állandóan zárva maradt, annyira teljes és általános volt a béke. A király igazságszeretete és békés lelkülete nemcsak Róma népét szelídítette meg és vonta igézetébe, hanem a környező városokat is. Mintha valami egészséges levegő áramlott volna feléjük Rómából, s ez hasonló változást idézett elő náluk is. Mindnyájukat eltöltötte a rend és a béke utáni vágyakozás, arra vágytak, hogy földjüket műveljék, gyermekeiket zavartalanul neveljék, és tiszteljék az isteneket. Egymást követték ünnepségek és lakomák; az emberek nem féltek egymástól, és vidáman töltötték együtt idejüket. Ez a nyugalom azután el is terjedt egész Itáliában, mintha Numa bölcsessége lett volna minden jóság és igazság forrása. Az akkor élt emberek boldog életének valósága mögött még a költők túlzásai is elmaradnak: "A pajzsok vasveretű fogantyúit hamuszín pókháló fonja be." Vagy: "Rozsda emészti a lándzsa hegyét s a kétélű kardot, nem hallszik kürt harsány szava már, s pilláidról a mézédes álmot nem orozza el semmi sem."  A történelem nem tud sem háborúról, sem lázadásról, sem politikai fordulatról, amíg Numa volt a király. Sőt mi több, személye iránt senki nem érzett sem gyűlöletet, sem irigységet, összeesküvést nem szőttek ellene, és trónjára nem áhítozott senki sem. Istenfélelme (mert az istenek különös gondot viseltek rá), tiszteletre méltó erényei, vagy az istenek ajándékaként kapott jó szerencséje (amely uralkodása idején minden gonoszságtól romlatlanul és tisztán megőrizte az életét) nyilvánvaló bizonyítékává tették annak a merész kijelentésnek, amelyet Platón sok évvel később tett az állam kormányzásáról, hogy az emberek bajai csak akkor szűnnének meg, és nehézségeik akkor múlnának el, ha az istenek különös kegyelméből egy személyben egyesülne a filozófus bölcsessége és a király hatalma, s így az erény győzedelmeskednék a gonoszság felett. Mert valóban boldog a bölcs, de boldogok azok is, akik hallják a bölcs szájából az igazságokat. A néppel szemben aligha van szükség kényszerre vagy fenyegetésre, ha az emberek uralkodójuk világos és tündöklő példamutatásában az erény megtestesülését látják. Ilyenkor önként követik a józanságot, s királyukkal együtt barátságban és egyetértésben élnek, feddhetetlenül és boldogan. Minden kormányzat legszebb célja az ilyen élet, s a királyi tiszt betöltésére az a férfi a legméltóbb, aki képes alattvalóiba ilyen gondolkodásmódot beléoltani. Numa ezt, úgy látszik, mindenki másnál inkább megértette.
    21. A történetírók nem értenek egyet Numa gyermekeit és házasságait illetőleg. Egyesek szerint egyedül Tatiával lépett házasságra, és csak egyetlen leánya volt, Pompilia. Más források négy fiát is említik: Pompont, Pinust, Calpust és Mamercust, akik mindnyájan nagy tiszteletben álló családok alapítói voltak. Pompontól származtak ugyanis a Pomponiusok, Pinustól a Pinariusok, Calpustól a Calpurniusok és Mamercustól a Mamerciusok; éppen ezért mindnyájan használták a Rex, vagyis "Király" melléknevet. A történetírók harmadik csoportja az előbbi történészeket azzal vádolja, hogy csak az illető nemzetségeknek akartak kedveskedni, midőn hamis családfákat koholtak, hogy igazolják Numától való származásukat. Szerintük Pompilia anyja nem Tatia volt, hanem Lucretia, akit Numa már uralkodása idején vett feleségül. Abban azonban mindnyájan egyetértenek, hogy Pompilia Marciushoz ment feleségül, annak a Marciusnak a fiához, aki Numát rábeszélte a királyság elfogadására, majd vele együtt Rómába költözött, és kitüntetésképpen senatori rangot kapott. Ez az idősebb Marcius Numa halála után Hostiliusszal együtt pályázott a királyi méltóságra, és amikor alulmaradt a küzdelemben, éhen veszítette önmagát. A fiatalabb Marcius, Pompilia férje, Rómában maradt; az ő fiuk volt az az Ancus Marcius, aki Tullus Hostiliust követte a trónon. A későbbi király ötéves gyermek volt, amikor nagyatyja, Numa meghalt, aki különben nem gyors vagy hirtelen halállal fejezte be életét; az aggkor és a hosszan tartó betegség végzett vele, amint azt Piso megírta róla. Halála nem sokkal nyolcvanadik évének betöltése után következett be.
    22. Életét temetése is irigylésre méltóvá tette. A temetési szertartáson részt vettek a szövetséges és baráti népek küldöttei, s áldozati ajándékokat és koszorúkat hoztak magukkal; felravatalozott holttestét senatorok vitték, a gyászkíséretet az istenek papjai alkották, mögöttük haladt az egész nép, az asszonyok és a gyermekek is. A gyászmenet tagjai nem úgy viselkedtek, mintha késő öreg korában meghalt király temetési szertartásán vettek volna részt, hanem mintha élete virágjában meghalt legkedvesebb rokonukat temetnék hangos sírás és zokogás közepette. Numa holttestét, mint mondják, tilalmának engedelmeskedve nem hamvasztották el, hanem két kőkoporsót készítettek, és a Ianiculus-domb tövében temették el őket; az egyikbe holttestét tették, a másikba pedig azokat a szent könyveket, amelyeket saját kezűleg foglalt írásba, mint a görög törvényhozók törvénytábláikat. Mivel a papokat úgyis megtanította mindarra, amit ezek a könyvek tartalmaztak, és elméjükbe gondosan bevéste a szövegeket, ezért rendelkezett úgy, hogy a könyveket holttestével együtt eltemessék. Meggyőződése volt ugyanis, hogy nem tenné jól, ha holt betűkre bízná a bennük levő szent titkokat. Mint mondják, a püthagoreusok is ezen megfontolás alapján nem foglalják írásba tanításukat, hanem buzgó oktatással vésik arra méltó tanítványaik emlékezetébe. Állítólag egy alkalommal, amikor geometriai méréseikre vonatkozó homályos és titkos eljárásukat valamely méltatlan személlyel közölték, az istenség azzal fenyegette meg őket, hogy törvényellenes és kegyeletsértő tettüket súlyos és általános szerencsétlenséggel torolja meg. Ezért méltán megbocsáthatunk azoknak, akik kapcsolatot igyekeznek találni Püthagorasz és Numa között, hiszen sok köztük a hasonlóság.
    A Valerius Antias köréhez tartozók azt állítják, hogy a koporsóba tizenkét vallásos tartalmú és tizenkét, görög nyelven írt bölcseleti tárgyú könyvet tettek be. Körülbelül négyszáz évvel később, Publius Cornelius és Marcus Baebius consulsága idején  egy nagy esőzés elmosta a sírt, és az ár a két koporsót magával ragadta. A koporsók fedele leesett; mindenki láthatta, hogy az egyik teljesen üres, a holttest nyomtalanul eltűnt belőle, de a másikban megtalálták a könyveket. Mint mondják, Petilius, az akkori praetor, elolvasta a könyveket, majd a senatusba vitte őket, és kijelentette, hogy véleménye szerint helytelen és kegyeletsértő eljárás volna, ha tartalmukat közzétennék. Így aztán a könyveket a Comitiumra vitték és elégették.
    Valóban elmondhatjuk, hogy az igazságos és derék férfiak hírneve haláluk után csak növekszik, mert az irigység nem sok idővel éli túl őket, sőt nemegyszer már haláluk előtt is elenyészik. Numa hírnevét azonban az utána következő királyok sorsa még fénylőbbé teszi. Öt utódja közül az utolsó elveszítette trónját és száműzetésben halt meg, de a többi négy sem fejezte be életét természetes halállal, hármat közülük összeesküvők gyilkoltak meg. Közvetlen utódja, Tullus Hostilius kinevette és megvetette Numa legkiválóbb erényeit, főként jámborságát és istenfélelmét, mondván, hogy ezek asszonyi elpuhultságra és tétlenségre vezetnek, s ezért elhatározta, hogy ismét harcra szoktatja a város polgárait. Ostoba dölyfe azonban nem sokáig tartott, mert egy súlyos és homályos betegség teljesen megváltoztatta gondolkodásmódját, babonaságra adta fejét, ami azonban egészen más volt, mint Numa istenfélő kegyessége. Mint mondják, a nép körében is elterjesztette a babonákat. Végül villámcsapás okozta halálát.

    LÜKURGOSZ ÉS NUMA ÖSSZEHASONLÍTÁSA

    1. Most, hogy Numa és Lükurgosz élete történetét elbeszéltük, és mindkettőt megismertük, ha nehéz is a feladat, nem szabad visszariadnunk a kettőjük közötti különbségek egybevetésétől. Közös tulajdonságuk volt bölcsességük, istenfélelmük, rátermettségük népük kormányzására és nevelésére, s hogy törvényeiket mindketten isteni forrásból származtatták. De vannak olyan jó tulajdonságaik is, amelyek külön-külön jellemzőek mindkettőjükre. Először is Numának felajánlották és így kapta, Lükurgosz pedig visszautasította a királyi méltóságot. Az előbbi úgy nyerte el, hogy senkitől nem kérte, az utóbbi pedig, bár a birtokában volt, visszaadta. Az egyiket, magánember létére, idegenek hívták meg a trónra, a másik lemondott a királyságról és magánemberként kívánt élni. Szép dolog igazságossággal királyságot szerezni, de nem kevésbé szép az igazságosságot többre becsülni a királyságnál. Az erény tette olyan híressé az egyiket, hogy méltónak tartották a királyságra, s ugyancsak az erény tette a másikat olyan naggyá, hogy a királyságot megvetette.
    A második különbség, hogy amiként a zenészek hangolják lantjukat, Lükurgosz is felajzotta Spártának fényűzéstől elernyedt, Numa viszont meglazította Róma túlfeszített húrjait. Kettőjük közül Lükurgosznak mégis sokkal nehezebb feladatot kellett elvégeznie, mert nem arra bírta rá a polgárokat, hogy vessék le mellvértjüket és adják ki kezükből kardjukat, hanem hogy vessék le az aranyat és az ezüstöt, s dobják ki házukból a drága kereveteket és asztalokat; nem arra vette rá őket, hogy hagyják abba a hadviselést, s helyette lakomákat és áldozati ünnepeket rendezzenek, hanem hogy a dőzsölés és mulatozás helyett harci gyakorlatokat tartsanak, és edzzék testüket a küzdőtereken. Így aztán az egyik minden célját jóakaratú rábeszéléssel és polgártársai előtti tekintélyével érte el, a másik viszont kénytelen volt testi épségét is kockáztatni, s célját még így is alig tudta elérni.
    Numa nyájas és emberszerető Múzsája békére és igazságosságra szoktatta, s megszelídítette az erőszakos és harcias polgárokat. Igaz, hogy a helótákkal való kegyetlen és jogtalan bánásmódot Lükurgosznak kell tulajdonítanunk, Numáról viszont elmondhatjuk, hogy még görögebb módra járt el, amikor született rabszolgákkal is megízleltette a szabadság méltóságát, mert ő hozta szokásba, hogy a Saturnaliák ünnepén a rabszolgák közös asztalnál üljenek uraikkal. Numa ősi intézkedése szerint tehát évről évre élvezhették munkájuk gyümölcsét azok, akik segítettek a termelésében. Egyesek a saturnusi kor maradványát látják ebben a szokásban, akkor ugyanis még nem volt sem úr, sem szolga, testvérként és egyenjogúságban élt a földön mindenki.
    2. Általában mindketten arra törekedtek, hogy mértékletességre és józanságra neveljék népüket, bár az egyik a bátorság, a másik pedig az igazságosság erényét szerette jobban, de az is lehet, hogy a két nép különböző természete és szokásai egymástól eltérő intézkedéseket tettek szükségessé. Numa nem gyávaságból szüntette meg a háborút, hanem mert az igazságtalanságok elkövetését kívánta megelőzni. Igaz, Lükurgosz sem azért tette harciassá a spártaiakat, hogy igazságtalanságokat kövessenek el, hanem hogy mások ne bánhassanak velük jogtalanul. Így aztán, hogy véget vessenek a túlkapásoknak, és kijavítsák a hibákat, kénytelenek voltak nagy változtatásokat végrehajtani a polgárok életében. Ami pedig a polgárság felosztását és elkülönítését illeti, Numa alkotmánya teljes mértékben megfelelt a néptömegek érdekeinek, mert az aranyművesekből, fuvolásokból, sarukészítőkből vegyes és sokszínű közösséget alkotott. Ezzel szemben Lükurgosz alkotmánya szigorú és arisztokratikus volt. A közönséges mesterségek űzését a rabszolgákra és bevándorolt idegenekre korlátozta, a polgároknak pedig csak a pajzzsal és a dárdával volt szabad törődniök, egyetlen mesterségük a hadviselés volt, és mindnyájan Arészt szolgálták; semmi máshoz nem értettek, semmi másra nem volt gondjuk, csak feljebbvalóiknak engedelmeskedtek, s csak az volt a fontos, hogy az ellenséget legyőzzék. Szabad embereknek tilos volt üzleti tevékenységet folytatniuk, hogy teljesen és minden tekintetben szabadok legyenek; az üzleti élet intézése a rabszolgák és a helóták dolga volt, éppen úgy, mint az ételek elkészítése és felszolgálása is. Numa nem tett ilyen megkülönböztetéseket, s bár véget vetett a háborús zsákmányolásnak, nem tiltott el semmi vagyonszerző foglalkozást, és nem szabott határt az ebből származó egyenlőtlenségnek sem, sőt hagyta, hogy a gazdagság korlátlanul növekedjék, s a városba özönlő és ott felgyülemlő szegénységgel semmit nem törődött. Persze mindjárt a kezdet kezdetén kellett volna szembeszállnia a kapzsisággal, amint ezt Lükurgosz tette, amikor még nem volt számottevő az aránytalanság, s a vagyon megoszlásában még nem mutatkoztak nagyobb egyenlőtlenségek; ekkor még elejét lehetett volna venni az egyenlőtlenségből származó bajoknak, amelyek később olyan súlyossá váltak, s igen sok és igen nagy szerencsétlenség származott belőlük. Ami a föld felosztását illeti, úgy gondolom, Lükurgoszt nem érheti vád, hogy megtette, sem pedig Numát, hogy nem gondolt rá. Lükurgosz az egyenlőséget tette alkotmánya alappillérévé, Rómában viszont a föld felosztása valamivel korábban már megtörtént, így Numának semmi oka nem lehetett rá, hogy újra földet osszon vagy az akkor még valószínűleg érvényes első felosztást megváltoztassa.
    3. Ami az asszony- és gyermekközösséget illeti, mindketten helyes politikai meggondolásból nevelték féltékenységtől mentes életre a férfiakat, bár más és más módszerekkel. Ha egy római férfiúnak elég gyermeke született feleségétől, bárki, akinek nem voltak gyermekei, megkérhette rá, hogy engedje át feleségét, akár véglegesen, akár pedig csak úgy, hogy később visszaadja. A spártai férfiú, noha feleségével továbbra is együtt élt, és az asszony teljes jogú felesége maradt, átengedhette az asszonyt más férfinak gyermekek nemzése céljából, ha az történetesen megkérte rá. Sőt, mint említettük is, sokan meghívtak házukba olyan férfiakat, akiktől szép alakú és kiváló gyermekek nemzését remélték. Mi hát a különbség a kétféle szokás közt? Talán az, hogy a spártaiak teljes közönnyel viseltettek házastársukkal, és nem ismerték a féltékenységet, amely olyan sok ember életét emészti és dúlja fel, a rómaiaknál viszont inkább szemérmeskedő szerénységről beszélhetünk, amely új házastársi kapcsolat felajánlásával ismeri be, hogy a meglévő házasélet közössége már tűrhetetlenné vált.
    Numa a fiatal leányokat gondosabb őrizet alatt tartotta nőiességük és a kellő illem megőrzése végett; Lükurgosz viszont teljes, női mivoltukkal össze nem egyeztethető szabadságot adott nekik, ami ellen a költők kifogást is emeltek. Combmutogatóknak nevezték a spártai leányokat - így többek közt Ibükosz is -, és azt vetették szemükre, hogy futnak a férfiak után. Euripidész ezt mondja róluk:
    Kik elhagyják ifjak körében otthonuk
    pucér combbal, s lazán megoldva leplüket.
    Valóban, a fiatal leányok khitónjának alsó szárnyait nem varrták össze, így járás közben hátracsapódtak, és egész combjuk kilátszott. Szophoklész igen világosan beszél erről:
    Ily ifjú lány, s ruhája már se rejti, úgy
    redőz kikandikáló
    combjain - Hermioné...
    Éppen ezért, mint mondják, nagyon merészen viselkedtek, s ezt elsősorban férjükkel szemben éreztették, otthon ők voltak az urak, nyilvános alkalmakkor a vitában állást foglaltak és szabadon beszéltek a legfontosabb ügyekben is. Numa változatlanul fenntartotta azt a tiszteletet és megbecsülést, amelyben a férjes asszonyokat Romulus részesítette, hogy elfeledtesse elrablásuk sérelmét. Másrészt a legteljesebb szemérmetességre nevelte és arra oktatta őket, hogy rájuk nem tartozó dolgokba ne avatkozzanak, legyenek józanok és tudjanak hallgatni; Rómában a férjes asszonyok soha nem ittak bort, s ha csak férjük nem volt jelen, még a legszükségesebb dolgokról sem volt szabad beszélniök. Mesélik, hogy amikor egyszer egy nő peres ügyében saját maga szólalt fel a forumon, a senatus jóslatban tudakolta meg, milyen bajra kell a városnak felkészülnie. A római nők engedelmességre kész szelídségének fényes bizonyítéka, hogy mindvégig megőrizték emlékezetükben azokat, akik fellázadtak ez ellen a szabály ellen. Mert amint a mi történetíróink feljegyezték, hogy kik voltak az elsők, akik polgártársaik vérét ontották, harcba szálltak testvéreikkel, első ízben követtek el apa- vagy anyagyilkosságot, a rómaiak is megemlékeznek arról, hogy Spurius Carvilius volt az első, aki elküldte feleségét (tehát Róma alapításától kezdve kétszázharminc éven át egyetlenegyszer sem történt ilyesmi), és hogy Pinarius felesége, egy Thalaea nevű asszony volt az első, aki összeveszett anyósával, Geganiával, Tarquinius Superbus uralkodása idején.  Ilyen jól és a célnak megfelelően rendezte el Numa, a törvényhozó, a házassági ügyeket.
    4. A fiatal leányok nevelése összhangban állt azokkal az elvekkel, amelyeket kiházasításuknál követtek. Lükurgosz akkor adta férjhez a leányokat, amikor már felnőttek és vágytak a házaséletre, hogy így, engedve a természet kívánalmainak, két fiatal egybekelése a kölcsönös öröm és vonzalom jegyében jöjjön létre, gyűlölettől és félelemtől mentesen, így aztán szervezetük elég erős és fejlett volt hozzá, hogy a magzatot kihordják, és elviseljék a szülési fájdalmakat, mert nyilvánvaló, hogy a házasság egyetlen célja az utódok nemzése és világra hozatala. A rómaiak viszont tizenkét éves korukban vagy még ennél is korábban adták férjhez a leányokat, hogy így mind testben, mind erkölcseikben tisztán és érintetlenül lépjenek be a házaséletbe. Nyilvánvaló, hogy a házasodás spártai módja jobban megfelel a természet követelményeinek gyermekek nemzése szempontjából, a római viszont több tekintettel van az együttélés erkölcsi szabályaira.
    Lükurgosznak az az intézkedése, hogy gondosan felügyelt a fiúkra, csoportokba gyűjtötte és oktatta őket, pontosan előírta közös étkezéseiket, testgyakorlataikat és játékaikat, azt bizonyítja, hogy Numa nem volt különb a többi törvényhozónál, mert ő az apákra bízta, hogy fiaikat kívánságaik és szükségleteik szerint neveljék. Minden apa annak nevelhette fiát, aminek akarta: földművesnek, hajóácsnak, kovácsnak vagy fuvolásnak, mintha a nevelést nem kellene a kezdet kezdetétől egy bizonyos célra irányítani, hanem csak annyi volna, mint egy utazás: az utasok más és más érdektől és szándéktól vezettetve szállnak fel ugyanarra a hajóra, de csak a veszély pillanatában egyesülnek a közös jó érdekében, egyébként mindenki csak önmagával törődik. A legtöbb törvényhozónál nem lehet kifogásolni, ha tudatlanságból vagy gyengeségből hibát követ el; de midőn egy bölcs férfiú elnyeri a királyi hatalmat egy újonnan szervezett államban, amelynek népe semmi ellenállást nem tanúsított vele szemben, mivel kellene elsősorban törődnie, mint azzal, hogy az ifjak helyesen nevelkedjenek, testük edzett legyen, jellemükben zavart keltő hibák ne támadjanak, s mindvégig az erény ösvényein haladjanak? Egyébként Lükurgosz törvényei, sok kiváló tulajdonságuk mellett, épp ennek köszönhették fennmaradásukat. Keveset használt volna az eskü tekintélye, ha törvényeit nem oltotta volna be az ifjak szívébe rendszeres neveléssel, ha alkotmányának szenvedélyes szeretetét nem szívta volna magába minden spártai az anyatejjel. Ezért maradtak fenn törvényhozásának alapelvei ötszáz éven át, mint ahogyan a szövet magába szívja a jó és erős festéket; Numa alkotmánya azonban, amelynek az volt a célja, hogy Róma békében és barátságban éljen, vele együtt elenyészett. Halála után annak a templomnak kapuját, amelyet uralkodása alatt zárva tartottak - csakugyan, mintha valami ketrecbe zárta volna oda a háborút -, azonnal szélesre tárták, s Itália földje megtelt vérengzéssel és holttestekkel. Így alkotmányának szép és igazságos építménye nem maradt fenn, mert hiányzott belőle a nevelés belső összekötő ereje.
    "Nos, Róma vajon nem háborúinak köszönhette-e jólétét?" - kérdezhetné valaki. Sokáig tartana, amíg meg tudnók adni a feleletet erre a nehéz kérdésre, főként az olyanoknak, akik azt vallják, hogy az állam jóléte sokkal inkább a gazdagságban, a fényűzésben és a másokon való uralkodásban áll, mint a biztonságban, a nemeslelkűségben és a mértékletességgel párosult igazságosságban. Úgy látszik, azt is Lükurgosz javára kell írnunk, hogy a rómaiak azáltal jutottak el a hatalom csúcsára, hogy megszüntették Numa intézkedéseit, a spártaiak pedig, velük ellentétben, mihelyt hűtlenné váltak Lükurgosz rendjéhez, a legmagasabb pontról a legmélyebbre süllyedtek, elveszítették vezérszerepüket a görögök között, s a teljes pusztulás veszélye fenyegette őket. Numának az a nagy és szinte isteni érdeme, hogy bár idegenből hívták meg a trónra, sikerült megváltoztatnia a viszonyokat tisztán a rábeszélés erejével, és erőszak alkalmazása nélkül tudott király lenni a nézeteivel egyet nem értő város felett, Lükurgosz viszont fegyveresen vezette a nép ellen az előkelőket. Numa tehát bölcsességével és igazságszeretetével hozta létre az egyetértést és az összhangot a polgárok között.

    SZOLÓN - PUBLICOLA
    SZOLÓN

    1. A nyelvész Didümosz Szolón törvénytábláiról szóló és Aszklépiadészhoz intézett vitairatában Philoklészre hivatkozva azt állítja, hogy Szolón atyja Euphorión volt; ez azonban ellentmond minden más Szolónnal foglalkozó műnek. Mindenki más egyetért ugyanis benne, hogy Szolón Exékesztidész, vagyonban és befolyásban nem átlagon felüli, de annál előkelőbb származású athéni polgár fia volt, Exékesztidész ugyanis Kodrosz királyig vezette vissza családfáját. A pontoszi Hérakleidész úgy tudja, hogy Szolón anyja Peiszisztratosz anyjának unokanővére volt. Eleinte Szolón és Peiszisztratosz szoros barátságot tartott egymással, mert rokoni kapcsolat fűzte őket össze, de még inkább azért, mert Peiszisztratosz szép termete és csinos arca állítólag gyengéd érzelmeket keltett Szolónban. Bizonyosan ez volt az oka, hogy amikor később politikai nézeteltérések támadtak közöttük, soha nem ragadtatták magukat szenvedélyes haragra és gyűlölködésre, korábbi érzelmeik lelkükbe ivódtak és megmaradtak, hiszen
    Zeusz eleventüzü lángja hevíté lelküket.
    Szolón megírta költeményeiben, hogy a szép külsőnek soha nem tudott ellenállni, s nem is harcolt a szerelem ellen, "mint ökölvívó a küzdőtéren". Sőt egyik törvénye megtiltja a rabszolgának, hogy testét olajjal megkenje vagy fiúszeretőt tartson - nyilván, mert ezt elfogadott és tiszteletre méltó szokásnak tartotta, és csak az arra érdemeseket buzdította rá, a méltatlanokat pedig eltiltotta tőle. Peiszisztratosz, akinek fiúszeretője egy Kharmosz nevű ifjú volt, szobrot emelt Erósznak az Akadémiában azon a helyen, ahol a fáklyafutóversenyek résztvevői fáklyájukat meggyújtották.
    2. Szolón, mivel atyja - Hermipposz tudósítása szerint - a családi vagyont adakozásra és ajándékozásra fecsérelte, fiatal korában kereskedésből élt. Bár bőven akadt barátja, aki szívesen támogatta volna, restellte igénybe venni a mások segítségét, mivel családi körülményei folytán ahhoz szokott hozzá, hogy mindenkor ő segítsen másokon. Többek véleménye szerint inkább tapasztalat- és ismeretszerzés céljából, mint pénzkeresés végett utazott. A tudásszomj mindig nagy volt benne, s még öregkorában is ezt mondogatta:
    Bárha öregszem, még egyre sokat tanulok.
    A gazdagságot semmire sem tartotta, s így szólt:
    (Egyformán vagyonos,) ki ezüsttel, tenger arannyal
    gazdag, s az, ki kövér búzamezők uraként
    sok lovat, öszvért tart - de az is, ki csak étel-itallal
    töltekezik, s kinek ép teste virul, s gyönyörét
    zsenge fiúban vagy lányban leli fölcseperedve;
    érett korra biz ez mily nagyon élvezetes!
    Másutt pedig ezt mondja:
    Bár a vagyont áhítozom, azzal mégse szeretnék
    jogtalan élni; nyomán lépdel a meglakolás.
    Becsületes államférfinak nincs szüksége rá, hogy a kelleténél többet törődjék vagyonszerzéssel, de arra sem, hogy megvesse, ami a tisztes életmódhoz szükséges. Azokban az időkben, amint Hésziodosztól tudjuk, a munka nem volt szégyen. Foglalkozása senkire nem hozott szégyent, a kereskedés meg éppen megbecsült életpálya volt, mert a kereskedő távoli földekkel ismerkedett meg, királyokkal kötött barátságot, és sok tapasztalatra tett szert útjain. Voltak kereskedők, akik nagy városokat alapítottak, így például Prótisz megszerettette magát a Rhodanosz völgyében élő keltákkal, és megalapította Massiliát. Állítólag Thalész, a bölcselő és Hippokratész, a matematikus is kereskedett, Platón pedig Egyiptomban eladott olaj árából fedezte úti kiadásait.
    3. Valószínűleg Szolón kereskedő foglalkozásával függ össze, hogy szerette a költekező, könnyű életmódot, s költeményeiben többet szól az élvezetekről, mint bölcselőkhöz illik; de úgy van az, hogy aki sok kockázatot vállal, cserében gyönyörökkel teli életet kíván magának. Alábbi sorai azonban azt mutatják, hogy nem a gazdagok, hanem a szegények oldalán állt:
    Sok gaz gazdag, amíg sanyarognak a legderekabbak;
    el ne cseréljük azért kincseikért az erényt!
    Mert maradandó ez mindenkor, míg a világon
    kézről kézre tovább perdül örökkön a pénz.
    Költeményeivel, úgy látszik, kezdetben semmi komoly célt nem kívánt elérni; verseit inkább csak szórakozásból, a saját gyönyörűségére írta szabad idejében. Később azonban filozófiai, sőt politikai gondolatok is megszólalnak bennük. Ezeket a költeményeit nem történelmi emlékezésnek szánta, hanem vagy azért írta őket, hogy intézkedéseit igazolja, vagy pedig, hogy buzdítsa, intse és figyelmeztesse az athéniakat. Egyesek azt állítják, hogy megkísérelte megénekelni törvényeit is, idézik is verse kezdősorait, melyek így hangzanak:
    Zeusz Kronidészt, a királyt kérleljük elébb: valamennyi
    törvényünk siker és tündöklő üdv koronázza!
    Erkölcsbölcseletében - korának más bölcselőihez hasonlóan - leginkább a politikai vonatkozásokat vizsgálta; természettudományi nézetei nagyon felületesek és elavultak, amint ez jól kitűnik a következőkből:
    Hó- meg jégzivatar felhőkből zúdul a földre,
    villámfény, vakitó, nemzi a menny moraját.
    Szélviharoktól táncol a tengerhab; de ha senki
    föl nem szántja színét, akkor a legszelídebb.
    Úgy látszik, Thalész volt annak a kornak egyetlen bölcselője, aki a köznapi szinten felülemelkedve szemlélte a világot, a többiek politikai érdemeikért nyerték el a bölcselő nevet.
    4. Ezek a bölcselők előbb állítólag Delphoiban gyűltek össze, majd Korinthoszban, ahova Periandrosz hívta meg őket, és lakomát rendezett tiszteletükre. Nagyobb dicsőségükre ide-oda küldözgettek egy tripuszt, sorban eljuttatták egymáshoz, közben mindegyik túl akart tenni a másikon színlelt szerénységben, bár többre becsülte magát a másiknál. Ennek a tripusznak a története így szól:
    Egy alkalommal, amikor néhány halász Kósz szigetén kivetette hálóját, milétoszi látogatók tartózkodtak a szigeten, és látatlanban megvették előre a fogást. A hálóban egy aranytripusz volt, amelyet állítólag a Trójából hazatérő Helené egy régi jóslatra emlékezve dobott a tengerbe. A látogatók és a halászok között civódás támadt a tripusz miatt, a két város magáévá tette az ügyet, és háborút indított egymás ellen. A harcoló felek a Püthiához fordultak döntésért, aki a tripuszt a legbölcsebb férfiúnak ítélte, így hát először Thalésznak küldték el Milétoszba. A kósziak szívesen cselekedtek így, bár előzőleg háborút viseltek a tripusz miatt Milétosz egész lakossága ellen. Thalész azonban kijelentette, hogy Biasz bölcsebb nála, és odaadta neki a tripuszt, ő viszont továbbküldte a magánál még bölcsebbnek, így aztán a tripusz körbejárt, míg másodszor is Thalészhoz került. Ekkor Milétoszból Thébaiba vitték, és ott felajánlották Apollón Iszméniosznak. - Theophrasztosz úgy tudja, hogy a tripuszt először Biasznak vitték el Priénébe, és Biasz csak ezután küldte el Milétoszba Thalészhoz. Így járta sorba valamennyi bölcset, amíg másodszor is Biaszhoz került, s végül Delphoiba. Ezek a történet legelterjedtebb változatai; mások szerint Kroiszosz Delphoiba nem tripuszt küldött, hanem talpas ivópoharat, ismét mások szerint ezt a serleget Bathüklész hagyta itt.
    5. Szolón mint magánember egyszer állítólag találkozott Anakharszisszal, más alkalommal pedig Thalésszal. Anakharszisz, mint mondják, felkereste Athénban Szolón házát, és bekopogtatott ajtaján. Idegen látogató, mondta, s azért jött, hogy vendégbaráti viszonyt kössön Szolónnal. A házigazda erre azt felelte, hogy helyesebb odahaza szerezni barátokat. "Igen ám - mondta Anakharszisz -, de te itthon vagy, köss hát velem vendégbarátságot." Szolónnak tetszett Anakharszisz talpraesett válasza, s egy ideig vendégül látta házában. Szolón ekkor már részt vett a közügyek intézésében, s éppen törvényei megszövegezésén dolgozott. Amikor Anakharszisz ezt megtudta, kinevette Szolón hitét és igyekezetét, hogy írott törvényekkel korlátok közé szorítsa polgártársai igazságtalanságát és kapzsiságát. Nem érnek többet az ilyen törvények, mint a pókháló, mondta; a gyengéket és az apró vétkeseket megfogják, a hatalmasok és gazdagok viszont széttépik. Szolón erre állítólag azt felelte, hogy az emberek megtartják a szerződéseket, ha megszegésükből egyik félnek sincs haszna. Törvényeit egyébként is úgy alkotta meg, mondta, hogy polgártársai világosan lássák, megtartásuk, nem pedig megszegésük szolgálja mindenki érdekét. Sajnos az eredmény sokkal inkább Anakharszisz balsejtelmét igazolta, mint Szolón reménységeit. Anakharszisz ezután megjelent egy népgyűlésen, s kifejezte álmélkodását, hogy a görögöknél a bölcsek beszélnek, de a tudatlanok döntenek az állam ügyeiben.
    6. Szolón meglátogatta Thalészt Milétoszban, és csodálkozását fejezte ki, hogy Thalész miért nem házasodott meg és miért nem lettek gyermekei. Thalész akkor nem válaszolt, de néhány nappal később egy idegen szólította meg Szolónt, és Thalész felbujtására azt állította, hogy tíz napja jött Athénból. Szolón megkérdezte, hogy történt-e valami Athénban, mire az ember - pontosan úgy, ahogyan erre Thalész kitanította - így felelt: "Zeuszra, csak annyi, hogy egy ifjú embert temettek, és holttestét az egész város kikísérte a temetőbe. Úgy hallottam, fia volt a város egyik kiváló, első polgárának, aki azonban nem volt jelen a temetésen, mert - amint mondták - régóta idegenben tartózkodik." "Szerencsétlen ember! - kiáltott fel Szolón. - Hogy hívják?" "Bizony hallottam, de már nem emlékszem rá; csak tudom, hogy mindenki mint bölcs és igazságos embert emlegette." Szolónt az idegen szavaira mind nagyobb aggodalom töltötte el, s végül zavartan megkérdezte, nem Szolón volt-e az ifjú atyja. Amikor az idegen megerősítette, hogy igen, így hívták, Szolón a fejét verte, és szavaival is, tetteivel is elárulta mély fájdalmát. Thalész erre mosolyogva kézen fogta, s így szólt hozzá: "Látod, ez tart vissza engem a házasságtól és a gyermekek nemzésétől, hiszen ekkora fájdalmat még te sem tudsz elviselni, pedig igazán kemény ember vagy. De nyugodj meg, egy szó sem igaz az egészből." Ezt a történetet Hermipposznak állítólag egy bizonyos Pataikosz beszélte el, aki azzal dicsekedett, hogy Aiszóposz lelke lakik benne.
    7. Dőre, hitvány lelkű ember, aki annak a megszerzéséről is lemond, amire szüksége van, mert fél, hogy egyszer majd elveszti. Ebből a megfontolásból senki nem kívánhatna magának gazdagságot, hírnevet vagy bölcsességet, hiszen rettegnie kellene, hogy esetleg elveszíti. Hányszor látjuk, hogy az embernek még az erénye is odavész - valami betegség miatt vagy kábítószerek fogyasztása következtében -, pedig az aztán minden másnál drágább kincs! Thalész sem tudott megszabadulni a félelemtől azáltal, hogy lemondott a nősülésről, mert ahhoz le kellett volna mondania hazájáról és rokonairól is. Hiszen, úgy mondják, örökbe fogadta Kübiszthoszt, nővére fiát. Az emberi lélekhez hozzátartozik a szeretet vágya; ugyanúgy beléoltotta a természet, mint az érzékelést, a gondolkodást vagy az emlékezést. És akinek nincs családja, másokat halmoz el szeretetével. Gyakran megtörténik, hogy törvényes örökösök hiányában idegen vagy törvénytelen ágyból származó gyermekek és szolgák foglalják el a házat vagy a birtokot, és nemcsak szeretetünkkel, hanem törődésünkkel és aggodalmunkkal is körülvesszük őket. Nemegyszer láthatunk rideg férfiakat, akik a világért meg nem házasodnának, a világért nem nemzenének gyermeket, de ha rabszolgájuk vagy ágyasuk gyermeke megbetegszik vagy meghal, lesújtja őket a fájdalom, és méltóságukhoz nem illő módon siránkoznak. Sőt vannak, akik kutyájuk vagy lovuk elvesztése miatt is méltatlanul és megalázó módon jajveszékelnek. Mások viszont, még ha derék fiukat szakítja is el tőlük a halál, méltósággal viselik el bánatukat, és józan megfontoltságban élik le életük hátralevő részét. Tulajdonképpen a gyengeség okoz végtelenül sok fájdalmat, és nem az érzelmek, az tölti el félelemmel a csapásokra felkészületlen embereket. A gyengék nem tudják élvezni, amire vágynak, sőt ha megszerzik is, szüntelen gyötrődés és félelem tölti el őket, hátha kincsüket valaha el kell veszíteniük. Nem szegénységgel kell védekeznünk javaink pusztulása ellen; barátaink elvesztésétől nem óv meg, ha nem szerzünk barátot; a gyermekeink halálán érzett fájdalomtól nem úgy kell megszabadulnunk, hogy gyermektelenek maradunk, hanem úgy, hogy józan ésszel szembenézünk balsorsunkkal. De ebből egyelőre ennyi is elég.
    8. Az athéniak belefáradtak a hosszú és áldatlan háborúba, amelyet Szalamisz szigetéért folytattak a megaraiakkal, törvényt hoztak hát, s halálbüntetés terhe alatt megtiltották, hogy a jövőben bárki a Szalamiszért vívott harcok újrakezdéséről írjon vagy beszéljen. Szolón megalázónak tartotta a törvényt, s látta azt is, hogy a fiatalok közül sokan kívánják a háború újrakezdését, de nem mernek semmibe belefogni, mert félnek a törvény szigorától. Erre őrültséget színlelt, s családja elterjesztette róla, hogy megzavarodott. Ezalatt csendben megírt egy elégiát, a vers szövegét könyv nélkül megtanulta, majd fején sipkával kirohant a város főterére. Nagy sokaságtól körülvéve felment a hirdetőkőre, és belekezdett elégiája eléneklésébe:
    Hírnökként jövök én ama százszor szép Szalamiszból,
    nem pusztán szavakat hozva, de dalt, gyönyörűt.
    A költemény címe: Szalamisz; nagy műgonddal megírt száz sorpárból áll. Amikor Szolón elénekelte, barátai - különösen Peiszisztratosz - nem győzték magasztalni a verset, s biztatták a népet, hogy kövesse Szolón szavait. A törvényt nyomban érvénytelennek mondták ki, és Szolónt választották meg hadvezérnek.
    Az eseményeket az athéniak így beszélik el: Szolón Peiszisztratosszal a Kóliasz-hegyfokhoz hajózott. Az athéni asszonyok éppen mind ott voltak, hogy a szokásos áldozatot bemutassák Demeternek. Szolón innen Szalamiszba küldte egy megbízható emberét, s utasította, hogy tettesse magát szökevénynek, és biztassa fel a megaraiakat, hogy hajózzanak vele a lehető leggyorsabban a Kóliasz-hegyfokhoz, ha a legelőkelőbb athéni asszonyokat foglyul akarják ejteni. A megaraiak beleestek a csapdába, és egy hajóval elküldték embereiket. Szolón már messziről látta, hogy közeledik a hajó a sziget felől. Erre az asszonyokat hazaküldte, a még szakálltalan ifjakat pedig női ruhába öltöztette. Az ifjak bekötötték a fejüket kendővel, sarut húztak és ruhájuk alá tőrt rejtettek. Szolón rájuk parancsolt, hogy táncoljanak és játsszanak a parton, amíg az ellenséges katonák ki nem szállnak, ők pedig a hajót kézre nem kerítik. Alaposan felkészültek hát, s csakugyan, a megaraiak, amint hajójuk kikötött, a partra ugrottak s a látványtól megtévesztve versengve rohantak az asszonyokra, hogy foglyul ejtsék őket. A megaraiakat az utolsó emberig lekaszabolták, az athéniak pedig átkeltek a szoroson és birtokukba vették a szigetet.
    9. Más hagyomány szerint azonban nem így történt Szalamisz elfoglalása. Szolón előbb a következő jóslatot kapta a delphoi istentől:
    Áldozatot szentelj a hazának sok honi hőse
    tiszteletére, kiket kebelén aszóposzi rög rejt,
    és kik porladozón a napáldozatot szemlélik.
    A jóslat értelmében éjjel a szigetre hajózott, és áldozatot mutatott be két hérosznak, Periphémosznak és Kükhreusznak. Azután ötszáz athéni önkéntest toborzott, s a népgyűléssel megígértette nekik, hogy ha elfoglalják a szigetet, rájuk bízzák a község vezetését. Halászbárkákon indultak útra egy harmincevezős hadihajó kíséretében. Szalamiszban a Niszaia kikötő felé néző kőgátnál kötöttek ki. A Szalamisz városában tartózkodó megaraiak bizonytalan híreket kaptak a vállalkozásról, de azért útnak indítottak néhány fegyverest és egy hajót is, hogy figyelje meg az ellenség minden mozdulatát. Mihelyt a hajó az athéniak közelébe ért, Szolón hatalmába kerítette, a legénységet őrizetbe vette, majd válogatott athéniakat ültetett a hajóba, s kiadta a parancsot: hajózzanak a város irányába, lehetőleg titokban. Ő maga a szárazföldön megütközött a megaraiakkal, a hajón tartózkodó athéniak pedig, míg a csata tartott, meglepték és elfoglalták a várost.
    Ezt a híradást látszanak megerősíteni a szertartások is. A szertartás azzal kezdődik, hogy egy athéni hajó közeledik csendben, majd amikor a part közelébe ér, a legénység hangos harci kiáltásokba kezd, egy harcos teljes fegyverzetben partra ugrik, diadalkiáltással Szkiradion hegyfoka felé rohan, s ott találkozik a szárazföld felől közelítő fegyveres csapattal. E hely szomszédságában áll Enüaliosz szentélye, amelyet Szolón építtetett a Megara felett aratott győzelem és a harcban elesettek emlékére. Egyébként mindazoknak, akik sértetlenek maradtak a csatában, szabad elvonulást engedett.
    10. A megaraiak veszteségeik ellenére folytatták a háborúskodást, és mindkét fél sok kárt okozott a másiknak; végül megkérték a lakedaimóniakat, hogy legyenek közvetítők és döntőbírók. Több történetíró elbeszélése szerint Szolón Homérosz tekintélyére hivatkozott a vitában, és a hajók felsorolásából a következő két verssort olvasta fel:
    Hozta tizenkét bárkáját Aiász Szalamiszból,
    és odavitte, hol állt sűrű hadirendje Athénnak.
    Maguk az athéniak is elismerik, hogy Homérosz állításai nem történeti tények, de azért Szolón bebizonyította a bíráknak, hogy Aiasz fiai - Philaiosz és Eurüszakész - athéni állampolgárságot kaptak, majd átadták a szigetet az athéniaknak, amikor két attikai városban, Braurónban és Melitében letelepedtek. Különben is a philaidák községe, ahonnan Peiszisztratosz is származik, Philaiosztól kapta nevét. Szolón azt az érvet is felhozta a megaraiak ellen, hogy Szalamiszban a halottakat athéni és nem megarai módra temetik; a megaraiak ugyanis halottaik arcát keletnek, az athéniak viszont nyugatnak fordítják. A megarai Héreasz tagadta, hogy a megaraiak így temetkeznének, s erősködött, hogy a megaraiak is nyugat felé fordítják halottaik arcát, sőt ami ennél is fontosabb, Athénban egy koporsóba csak egy halottat tesznek, Megarában viszont hármat, sőt négyet. Mint mondják, Szolónnak kedvezett az a Püthia-jóslat, amely szerint az isten Szalamiszt ión területnek nyilvánította. A lakedaimóni döntőbírák öten voltak: Kritolaidasz, Amompharetosz, Hüpszékhidasz, Anaxilasz és Kleomenész.
    11. Már ezek az események is nagymértékben növelték Szolón hírnevét és tekintélyét. De még jobban csodálták, még jobban ünnepelték egész Görögországban, amikor felszólalt a delphoi szentély érdekében, és kijelentette: ne tűrjék a görögök, hogy a kirrhaiak megszentségtelenítsék a jóshelyet, hanem siessenek segítségére, és tegyék lehetővé, hogy a delphoiak biztosíthassák Apollón tiszteletét. Az ő rábeszélésére döntött az amphiktüóniai szövetség a háború mellett. Sokan állítják ezt, köztük Arisztotelész is, aki a püthói játékok győzteseinek felsorolásakor Szolón érdemének tekinti a háborút. A vezéri tisztet mégsem rá bízták, mint Hermipposz szerint a szamoszi Euanthész állítja. Így tudja a szónok Aiszkhinész is, s a Delphoiban őrzött feljegyzések Alkmaiónt és nem Szolónt említik a háború hadvezéreként.
    12. A külóni vérbűn hosszú időre felkavarta Athén életét. Külón összeesküvő társai Athéné szentélyébe menekültek, Megaklész arkhón azonban rábeszélte őket, hogy álljanak bíróság elé. Az összeesküvők fonalat kötöttek az istennő szobrának talapzatához, és a fonallal a kezükben megindultak lefelé, de mikor a "tiszteletre méltó istennők"  templomához értek, a fonal magától elszakadt. Erre Megaklész és arkhóntársai rájuk rohantak, s azzal a felkiáltással, hogy az istennő megtagadta tőlük a védelmet, a templomon kívül maradtakat megkövezték, a szentélybe menekülőket pedig felkoncolták, csak azok maradtak életben, akik az arkhónok feleségénél kerestek menedéket. Emiatt az arkhónok a nép szemében "átkozottak" és gyűlöltek lettek. Külón életben maradt társai hamarosan ismét erőre kaptak, és folyvást áskálódtak Megaklész leszármazottai ellen. A belső viszály egyre fokozódott, és a nép két pártra szakadt. Szolón, aki ekkor már hírneves férfiú volt, Athén legkiválóbb embereivel együtt a nép színe elé lépett, és kérve kérte az "átkozottakat", hogy fogadják el a háromszáz legelőkelőbb polgárból összeállított bíróság döntését. A vádbeszédet a Phlüa községbeli Mürón tartotta, a bíróság elítélte a szentségtörőket. A család életben maradt tagjait száműzték, a halottakat kiásták sírjukból és a határon túlra dobták.
    A zavargások tetejébe a megaraiak újra támadtak, az athéniak elvesztették Niszaiát, és ismét kiűzték őket Szalamiszból. A várost félelmetes csodajelek hozták rémületbe, s a jósok az áldozatokból azt olvasták ki, hogy jóvá kell tenni a vérbűnöket és vérfertőzéseket. Az athéniak ekkor Krétába küldtek a phaisztoszi Epimenidészért; őt tartották a hetedik bölcsnek azok, akik Periandroszt nem sorolták a bölcsek közé. Epimenidészt szerették az istenek, s igen járatos volt az isteni kijelentések és a misztikus szertartások dolgában. Kortársai azt híresztelték róla, hogy Balté nimfa gyermeke és ő az új Kurész. Amikor Athénba érkezett, barátságot kötött Szolónnal, segítette és egyengette törvényhozásának útját. Bölcsebb és szelídebb istentiszteleteket, temetkezési szokásokat honosított meg; bevezetett bizonyos áldozatokat a gyászszertartások közé, s eltörölte azokat a durva és barbár szokásokat, amelyeket a legtöbb asszony kötelezőnek tartott. A legfontosabb azonban, hogy különféle engesztelő és megtisztító szertartásokkal, valamint szentélyek építésével felavatta és megszentelte a várost; a lakosságot az igazságos szóra figyelővé és egyetértésre hajlamossá tette. Mondják, hogy amikor ellátogatott a munükhiai hadikikötőbe, mindent részletesen megnézett, és így szólt a körülötte állókhoz: "Milyen vak is az ember, amikor a jövőjéről van szó! Ha tudnák az athéniak, hogy ez a hely milyen szerencsétlenséget hoz rájuk, a fogaikkal szaggatnák szét..." Állítólag hasonló előérzete volt Thalésznak is, amikor úgy rendelkezett, hogy Milétosz egyik legszegényebb és legelhanyagoltabb negyedében temessék el, de előre megmondta, hogy ez a hely egyszer majd Milétosz főtere lesz. Az athéniak Epimenidészt nagy csodálattal vették körül, szerették volna gazdagon megjutalmazni és kitüntetésekkel elhalmozni, de ő nem fogadott el mást, csak egy gallyat a szent olajfáról, és elhagyta a várost.
    13. Mihelyt a Külón személye körüli viszályok elsimultak, és a vérbűnnel terhelteket száműzték, mint fentebb elbeszéltem, az athéniak közt újra fellángoltak a pártviszályok, s a lakosság annyi pártra oszlott, ahány földrajzi része volt a városnak. A hegyvidékiek demokratikusak voltak, a síkvidékiek oligarchikusak, a tengerpart közelében lakók harmadik pártja viszont a középúton kívánt maradni, hogy megakadályozza bármelyik szélsőség érvényesülését. A gazdagok és szegények közti ellentét élesebb volt, mint valaha; a város helyzete a teljes bizonytalanság képét mutatta, s a zavarok megszüntetésére egyetlen mentségnek az egyeduralom látszott. Az egyszerű nép az utolsó szál emberig a gazdagok adósa volt. Földjüket nekik művelték, minden termény hatodát nekik fizették, ezért a parasztokat hektémoroszoknak (hatodosoknak) vagy csak egyszerűen napszámosoknak nevezték. Sokan saját személyüket zálogosították el, s hitelezőik bármikor eladhatták őket rabszolgának otthon vagy az ország határain túl. Mások kénytelenek voltak gyermeküket eladni (ezt semmiféle törvény nem tiltotta), vagy kegyetlen hitelezőik elől elmenekültek a városból. A többség, közöttük a legbátrabbak, egymást biztatták, hogy ne essenek kétségbe, és ne engedjenek az igazságtalanságnak, hanem válasszanak valakit, akiben megbízhatnak, s aki képes őket vezetni. Azt javasolták, szabadítsák fel a tartozásaik miatt eladott rabszolgákat, osszák fel a földet, és változtassák meg gyökeresen az állam alkotmányát.
    14. Athénban a legértelmesebbek belátták, hogy Szolón az egyetlen ember, aki mentes kora bűneitől, mert nincs köze a gazdagok igazságtalanságaihoz, de nem feszélyezi a szegények nyomorúsága sem; hozzá fordulták tehát, és kérték, vegye kezébe a közügyeket, s szüntesse meg a viszályokat. A leszboszi Phaniasz azt beszéli, hogy Szolón a város érdekében mindkét felet megtévesztette, a szegényeknek titokban földosztást ígért, a gazdagoknak pedig szavatolta a megkötött szerződések érvényességét. Szolón azonban azt állítja, hogy nagyon nem szívesen vállalta a közügyek irányítását, mert félt az egyik fél kapzsiságától és a másik fél elkeseredett dühétől. Philombrotosz után őt választották arkhónná, egyszersmind döntőbíróvá és törvényhozóvá; a gazdagok bíztak benne, mert vagyonos volt, a szegények pedig derék embernek tartották. Mint mondják, sokan emlegették egy megválasztása előtt tett kijelentését, hogy "az egyenlőség nem szül viszályt"; ez tetszett vagyonosnak és vagyontalannak egyaránt. Az előbbiek ugyanis úgy értelmezték szavait, hogy az egyenlőséget az érdemre és a kiváló teljesítményekre, az utóbbiak pedig, hogy a mértékre és a számarányra kívánja alapozni. Így mindkét fél nagy reménykedéssel nézett a jövőbe, s a vezető emberek mindkét részen arra igyekeztek rábeszélni Szolónt, hogy fogadja el az egyeduralmat. Váltig biztatták, hogy elérkezett a hatalom átvételének ideje, és a polgárság csak benne bízik. Akik nem tartoztak egyik párthoz sem, hanem középütt álltak, tisztában voltak vele, milyen lassú és fáradságos eljárás viták és törvények útján gyökeres változásokat létrehozni az alkotmányban; szívesen láttak volna tehát az államügyek élén egyetlen embert, aki a legigazságosabb és legbölcsebb valamennyi között. Némelyek állítása szerint Szolón az alábbi jóslatot kapta Delphoiból:
    Ülj a hajó közepére, aképp igazítsad a kormány
    rúdját; s majd segítőtársad lesz számos athéni.
    Barátai megrótták, amiért visszariasztja az egyeduralom neve; feddhetetlensége hamarosan törvényes királysággá változtatja az egyeduralmat - mondogatták -, ahogyan nemrégiben Euboiában Tünnóndasz, legutóbb pedig Milétoszban Pittakosz esetében történt. Szolónt azonban semmilyen érvelés nem tántorította el szilárd elhatározásától, s barátainak, mint mondják, azt felelte, "kellemes hely az egyeduralom, csak nem lehet belőle kiszállni".
    Phókoszhoz írt költeményében ezt mondja:
    ...ám, hogy én szülőhazám
    megkíméltem, és kegyetlen zsarnokság nyügét reá
    nem vetettem, meggyalázva, sárba rántva hírnevem:
    mégse bánom, s úgy hiszem, csak így emelkedem fölül
    minden emberen...
    Ebből kitűnik, hogy már törvényeinek közzététele előtt is nagy tekintélye volt. Azoknak, akik kigúnyolták, mert nem vállalta az egyeduralmat, egyik versében így felelt meg:
    Aj, Szolón nem mélyreszántó elme, nem bölcs férfiú!
    Isten annyi jót kinált, s ő nem kapott a kincs után.
    Csuda halat fogott, hatalmas hálóját a hájfejü
    mégse húzta össze, szíve mersze mind inába szállt.
    Hisz csak ülnék én a polcra, gyűjtenék busás vagyont!
    Csak lennék athéni zsarnok egy napig, habár legott
    bőrömet lerántanák s kiirtanák is írmagom!
    15. Így beszéltette a tömeget és a közönséges gondolkodásúakat saját magáról. Az egyeduralmat nem vállalta, de azért nem bánt kesztyűs kézzel az athéniakkal. Nem lett puhánnyá, nem tett engedményt a hatalmasoknak, és törvényeit nem azok szája íze szerint alkotta meg, akik megválasztották. Ahol a dolgokat rendben találta, nem orvosolt vagy újított, mert félt tőle, hogy ha a várost mindenestül felforgatja, nem lesz ereje a közrend helyreállításához és a viszonyok megjavításához. Csak olyan változtatásokat vett tervbe, amelyeket - remélte - rábeszélésére elfogadnak vagy személyes tekintélyével keresztül tud vinni; mint maga is mondta: "Erőszakot vegyítve össze és jogot."
    Amikor később megkérdezték tőle, hogy a legjobb törvényeket adta-e az athéniaknak, ezt felelte: "A legjobbakat, amelyeket hajlandók voltak elfogadni."
    Egyes írók rámutatnak az athéniaknak arra a szokására, hogy a kellemetlen dolgoknak kellemesen és emberségesen hangzó nevet adnak: ezért nevezik a rossz hírű nőket barátnőiknek, az adókat hozzájárulásnak, a katonaságot városi őrségnek, a börtönt bentlakásnak. Nos, úgy látszik, Szolóné volt az ötlet, hogy az adósságok eltörlését "teherlerázásnak" nevezze. Ez volt az első politikai intézkedése, s törvényének szövege a fennálló adósságok eltörlését a teher lerázásának nevezte. Leszögezte azt is, hogy a jövőben az adós saját személyét nem ajánlhatja fel zálogul. Több történetíró - köztük Androtión - véleménye szerint a szegényeken nem az adósságok elengedésével segített, hanem a kamatok csökkentésével, s így járt a kedvükben; ezt az emberséges eljárást nevezte teherlerázásnak, s megtoldotta még a mértékegységek és a pénzláb módosításával is. Szolón az ezüstmina értékét száz drakhmában szabta meg a korábbi hetvenhárom drakhma helyett. Így az adós számszerűen ugyanakkora összeget, de értékben kevesebbet fizetett vissza. Ez komoly kedvezményt jelentett az adósnak, de a hitelezőt sem károsította meg. A legtöbb történetíró viszont egyetért benne, hogy a "teherlerázás" a záloglevelek érvénytelenítését jelentette; ezt olvashatjuk ki Szolón költeményeiből is. Büszkén hangoztatja, hogy az elzálogosított földből
    a sürün kitüzdelt határkövet
    kilépettem, s a szolga föld immár szabad.
    Azokról a polgárokról, akiket adósságaik miatt az ország határain túlra rabszolgának eladtak, majd hazahoztak, ezt mondja:
    ...nem beszélve Attiké
    nyelvén immár, kik kóboroltak szerteszét,
    s kiket goromba rabkötél sanyargatott
    honukban...
    Ezeket az embereket, mint mondja, ő szabadította fel. Állítólag emiatt érte élete egyik legnagyobb kellemetlensége. Mikor a törvény legjobb megfogalmazásán törte a fejét, és kereste a közzététel legalkalmasabb időpontját, elmondta bizalmas barátainak, Konónnak, Kleiniasznak és Hipponikosznak, hogy a földhöz nem szándékozik hozzányúlni, az adósságokat viszont eltörli. Barátai egy percet sem vesztegettek, hanem Szolón bizalmával visszaélve, hatalmas összegeket vettek kölcsön gazdag polgároktól és nagy földbirtokokat vásároltak. Amikor pedig a törvény rendelkezései életbe léptek, megtartották a földbirtokokat, s az adósságokat nem fizették vissza. Emiatt súlyos vádak érték Szolónt, mondván, hogy neki magának nemhogy kára lett volna törvényeiből, hanem másokkal együtt még hasznot is húzott belőlük. Ez a vád azonban hamarosan rágalomnak bizonyult, mivel kiderült, hogy Szolón is elveszített öt talentumot. Ekkora összeget adott ugyanis kölcsön, és elsőnek vállalta saját törvénye hátrányos következményét. Mások - közöttük a rhodoszi Polüzélosz - szerint nem is öt, hanem tizenöt talentumról volt szó, barátait azonban adósságtolvajoknak tartották.
    16. Politikája nem nyerte meg egyik fél tetszését sem. A gazdagokat magára haragította a záloglevelek érvénytelenítésével, de a szegények is megharagudtak rá, mert reményeik ellenére nem valósította meg a földosztást, s nem tette kötelezővé az egyforma és egyenlő életmódot, miként Lükurgosz. Csakhogy Lükurgosz tizenegyedízig Héraklész leszármazottja volt; sok éven át uralkodott Lakedaimónban, sok barátja, nagy tekintélye és hatalma volt, s jól tudta, hogyan használja fel kapcsolatait reformjai szolgálatában. Lükurgosz szívesebben alkalmazott erőszakot, mint rábeszélést, amire aztán rá is ment a fél szeme. A város jóléte és nyugalma érdekében keresztülvitte, hogy a polgárok között senki ne legyen se gazdag, se szegény. Szolón soha nem ment el idáig újításaival: maga is a nép fia volt, jómódú, de nem gazdag. Ennek ellenére mindazt megvalósította, amire hatalma volt, egyes-egyedül abban bízva, hogy akaratát keresztül tudja vinni, és polgártársai hisznek neki. Mégis, az alábbi versben maga ismeri el, hogy a többséget megsértette, mert mást vártak tőle:
    S mert bolondul vélekedtek, megdühödtek most reám,
    s görbe szemmel méregetnek mint közellenségüket.
    De hozzáteszi, ha bárkinek hasonló hatalom lett volna a kezében:
    Nyúzná a népet, nem nyugodna, zűrzavart
    ébresztve, míg le nem fölözte dús tejét.
    Az athéniak hamarosan mégis belátták reformjai hasznosságát, felhagytak a személyes panaszokkal, közös áldozatot mutattak be, amelyet szeiszakhtheiá-nak, a "terhek lerázásának" neveztek, majd megbízták Szolónt, készítsen új alkotmányt, és szerkesszen törvényeket. A közügyeket nemcsak részben, hanem teljes egészében rábízták: ő állapította meg az arkhónok, a népgyűlés és a hatóságok jogkörét, ő végezte a hivatalok felülvizsgálását, határozta meg a hivatalnokok számát és kötelességeit. Végül tetszése szerint döntötte el, hogy a fennálló rendelkezésekből melyeket szüntet meg, s melyeket hagy érvényben.
    17. Mindenekelőtt Drakón törvényeit érvénytelenítette szigorúságuk és a kiszabott büntetések súlyossága miatt, csak a gyilkosságért járó halálbüntetést hagyta meg. A drakóni törvények értelmében halálbüntetéssel sújtották a legcsekélyebb bűncselekményeket is. Így a munkakerülők, a zöldség- és gyümölcstolvajok ugyanolyan büntetést szenvedtek el, mint a templomrablók és a gyilkosok. Később sokszor idézték Démadész bírálatát, hogy Drakón nem tintával, hanem vérrel írta törvényeit. Mikor megkérdezték tőle, miért sújtott halálbüntetéssel oly sok vétséget, Drakón állítólag azt felelte, hogy szerinte a kis bűnök is megérdemlik a halálbüntetést, a nagyobbakra pedig nem talált súlyosabbat.
    18. Szolón a korábbi állapotoknak megfelelően meghagyott minden állami hivatalt a vagyonos osztály kezében, de azért részt adott a köznépnek is az államügyek intézésében. Ő vezette be a vagyonbecslést. Az első osztályba azokat sorolta, akiknek évi termése száraz vagy cseppfolyós terményben ötszáz mérő; ezeket nevezte ötszáz mérősöknek. A második osztályba azok kerültek, akik lovat tartanak és termésük háromszáz mérő; ezeket hívta lovagoknak. Ökörfogatúaknak nevezte azokat, akiknek kétszáz mérő a termésük; ezek kerültek a harmadik osztályba. Minden többi polgárt napszámosnak neveztek; ezek nem viselhettek állami hivatalt, de tagjai voltak a népgyűlésnek és az esküdtbíróságoknak. Eleinte ez az intézkedés nem sokat jelentett, de később annál fontosabbnak bizonyult, mert Szolón a legtöbb vitás ügyben az esküdtbíróságra bízta a döntést. Még olyan ügyekben is, amelyekben a hatóságok bíráskodtak, megadta a fellebbezés jogát az esküdtbírósághoz. Mint mondják, az esküdtbíróságok befolyását azzal is növelte, hogy a törvényeket tudatosan homályos és félreérthető módon szövegezte meg. Ha a vitás felek nem tudtak megegyezni a törvény szövege alapján, kénytelenek voltak az esküdtbírósághoz fordulni; a bíróság tagjai döntöttek a törvények értelmezésében. Szolón ezt a tevékenységét a következő szavakkal méltatja:
    Annyi jogot juttattam a népnek, amennyi elég volt,
    s kellő megbecsülést: súlya se sok, se kevés.
    S óvtam a polcon ülőt meg a kincseiért irigyeltet,
    hogy soha szégyenfolt szennye ne érje fejét.
    Védtem erős pajzzsal mindkét felet, és sose tűrtem,
    hogy diadalt üljön jogtalan ez vagy amaz.
    Szolón úgy gondolta, hogy jobban meg kell szilárdítania a köznép helyzetét, s ezért mindenkinek megadta a jogot, hogy törvényes megtorlásért folyamodhassék, ha jogsérelem érte. Ha valakit megtámadtak, testileg bántalmaztak, megsértettek, megkárosítottak, kérhette a bíróságtól a törvényes eljárás megindítását. Ily módon a törvényhozó bölcsen hozzászoktatta a polgárokat, hogy egyetlen test részeiként érezzenek és együtt szenvedjenek. Fennmaradt Szolónnak egy mondása, amelyből világosan kitűnik a törvény szelleme. Amikor megkérdezte tőle valaki, hogy szerinte melyik a legjobban kormányozott város, így válaszolt: "Az, amelyben a sérelmet elszenvedők és azok, akiket nem ért sérelem, együttesen lépnek fel és büntetik meg a jogtiprókat."
    19. Az Areioszpagoszon, vagyis Arész halmán ülésező tanácsot a volt arkhónokból alakította meg, akiket évenként választottak. A tanácsnak, arkhón lévén, maga Szolón is tagja volt. Mivel pedig látta, hogy a nép még mindig forrong és nyugtalan az adósságok elengedése miatt, egy négyszáz tagból álló második tanácsot is felállított száz-száz taggal a négy phüléből, hogy előzetesen vitassanak meg minden ügyet, ami a népgyűlés elé kerül. Az Areioszpagosz tanácsát az államrend felügyelőjének és a törvények őrének tette meg. Úgy gondolta, ha az állam e két tanácsra mint kettős horgonyra bízza magát, nagyobb nyugalommal élhet.
    Mint már mondottuk, a legtöbb történetíró Szolónt tekinti az Areioszpagosz megalapítójának. Legfőbb bizonyítéknak azt hozzák fel, hogy Drakón nem említi az Areioszpagosz tagjait, hanem mindig csak bírákról, ephetészekről emlékezik meg, amikor a gyilkossági ügyekről beszél. Szolón tizenharmadik törvénytáblájának nyolcadik törvénye viszont így rendelkezik: "Akiket polgárjoguktól Szolón arkhónsága előtt fosztottak meg, visszanyerik polgárjogukat, kivéve, ha az Areioszpagosz, az ephetészek, illetve a prütaneion ítélete alapján, a baszileuszok intézkedésére gyilkosság, emberölés vagy egyeduralomra törés miatt száműzetésben voltak a törvény kihirdetésekor." Ezek a szavak arra mutatnak, hogy az Areioszpagosz tanácsa Szolón arkhónsága és törvényei előtt már fennállt. Hogyan ítélhetett volna el az Areioszpagosz embereket Szolón előtt, ha csak Szolóntól kapta az ítélkezés jogát? Lehet, hogy a törvény szövegének fogalmazása homályos vagy hiányos, s azt kívánja kifejezni, hogy azokat fosztják meg polgárjoguktól, akiket olyan bűnökért ítéltek el, amelyek felett a törvény kihirdetése óta az Areioszpagosz, az ephetészek, illetve a prütaniszok ítélkeznek, a többieket viszont nem. De ebben a kérdésben döntsön az olvasó.
    20. Szolón törvényei között van egy különös és váratlan cikkely, amely megfosztja polgárjogaiktól azokat az athéniakat, akik pártviszályok idején egyik fél oldalára sem állnak. Ezzel nyilván azt akarta elérni, hogy senki ne legyen közönyös és érzéketlen a közügyek iránt, ne csupán magánvagyonát akarja biztonságba helyezni, s ne örvendezzen, amiért távol maradt a zavaroktól és nem vett részt hazája szenvedéseiben. Mindenkitől megkövetelte, hogy csatlakozzék a jobb és igazabb ügyhöz, vegyen részt a közös veszélyben, ajánlja fel segítségét, és ne várja ki biztonságban, melyik fél lesz a győztes.
    Helytelennek, sőt nevetségesnek látszik egy másik törvénye, amely megengedi a gazdag örökösnőnek, hogy ha törvényes férje nem képes férji kötelességét teljesíteni, valamelyik közeli rokonához menjen nőül. Némelyek szerint ez az intézkedés is helyes volt, mert olyan férfiak ellen hozta, akik nincsenek ugyan férfierejük birtokában, de vagyonukért gazdag örökösnőt vesznek feleségül, és a törvény segítségével erőszakot tesznek a természeten. Ha az ilyenek látják, hogy gazdag feleségük azzal áll össze, akivel akar, vagy felbontják a házasságukat, vagy ha fenntartják, megszégyenülnek kapzsiságuk és önteltségük miatt. Bölcs intézkedés volt, hogy a gazdag özvegy ne választhasson más házastársat, csak férje valamelyik közeli rokonát, hogy ily módon a gyermek a családban maradjon. Ugyanezt a célt szolgálja az a rendelkezés is, hogy a vőlegényt és a menyasszonyt addig nem szabad kiereszteni a nászszobából, amíg meg nem esznek együtt egy birsalmát, továbbá hogy a férjnek pedig havonként legalább háromszor kell együtt hálnia feleségével. Még ha nem az összes gyermek származik is a házasságból, ennyi megbecsüléssel tartozik a férj erényes feleségének, ennyi gyöngédség elveszi az ilyen esetekben, természetes rossz érzések élét, s megakadályozza, hogy férj és feleség teljesen elhidegüljön egymástól.
    Különben pedig Szolón tiltotta a hozományt. A menyasszony nem vihetett magával a házasságba mást, csak három rend ruhát és kisebb értékű háztartási holmit. Rendelkezésével azt akarta elérni, hogy a házasság ne váljék vagyonszerző intézménnyé, s a férjet és feleséget csak a szeretet, a kölcsönös gyengédség és a gyermekek világra hozása tartsa össze. Mikor Dionüszioszt, a szürakuszai uralkodót arra kérte anyja, hogy engedélyezze a város egyik polgárával kötendő házasságát, még ő is azt felelte, hogy ő maga megszegte ugyan a város törvényeit, amikor egyeduralkodó lett, ahhoz azonban nincs bátorsága, hogy a természet törvényét megszegje, és össze nem illő életkorúak házasságát engedélyezze. Nem is volna szabad megengedni egyetlen államban sem ilyen rendellenességet; nem szabad beleegyezni olyan kort és érzelmeket megcsúfoló kapcsolatokba, amelyek a házasság természetes célját nem érhetik el. Bölcs arkhónnak vagy törvényhozónak azt kell mondania, amikor egy vénember fiatal nőt akar feleségül venni, amit Philoktétésznek mondtak:
    Persze, nászra jó leszel, szegény!
    Ha pedig öregedő gazdag nő hálószobájában fiatal férfit talál, akit az asszony jól tart és hizlal, mint valami fogolykakast, vigye magával fiatal hajadonhoz, akinek nem jutott férj. De ebből ennyi is elég.
    21. Szolón másik, sokat dicsért törvénye megtiltja, hogy bárki is rosszat mondjon az elhunytakról, mert a kegyelet azt parancsolja, hogy megszenteljük a holtak emlékét, s ne támadjuk azokat, akik már nincsenek közöttünk, de a politikai bölcsesség megkívánja, hogy ne gyűlölködjünk a halál után. A törvény élőkről sem engedett rosszat mondani templomban, bíróság előtt, közhivatalokban, versenyjátékokon és az istenek ünnepélyein. A bírság öt drakhma volt: hármat a megsértett személynek, kettőt a közpénztárnak kellett fizetni. Szolón tisztában volt vele, hogy az emberi természethez hozzátartozik a fegyelmezetlenség, és hogy a haragjában senki nem képes féken tartani a nyelvét. A törvényhozónak tehát alkalmazkodnia kell a valósághoz, és okosabb, ha eredményes büntetést szab ki kevés vétkesre, mint ha hatástalant sokakra.
    Sokan dicsérték Szolónnak a végrendelkezést szabályozó törvényeit is. Azelőtt nem lehetett végrendelkezni, s az elhunyt minden vagyonának és házának a saját nemzetségén belül kellett maradnia. Szolón azonban megengedte, hogy aki gyermektelenül hal meg, vagyonát tetszés szerint arra hagyja, akire akarja. Ezzel megmutatta, hogy a barátságot a vérségi kapcsolatok, az érzelem szabadságát a kényszer fölé kívánja emelni; törvénye lényegileg azt is jelentette, hogy a vagyont tulajdonná tette. Másrészt nem adott teljes szabadságot a végrendelkezésben, és érvénytelennek mondott ki minden olyan végrendeletet, amelyet betegség, kábítószer vagy kényszer hatására, börtönben vagy nő befolyására készítettek. Nagyon helyesen úgy gondolkodott, hogy ha valakit jobb belátása ellenére beszélnek rá valamire, ugyanannyit ér, mint ha az illető kényszer alatt cselekednék: a ravasz csalást és a kényszerítést, a gyönyört vagy a fájdalmat mind olyan dolgoknak tekintette, amelyek elhomályosítják az ember józan ítélőképességét. Törvényben szabályozta a nők nyilvános helyeken való megjelenését ünnepi és gyászszokásait, s a nők viselkedésében megtiltott minden túlzást és féktelenséget. Ha egy asszony elutazott hazulról, háromnál több ruhát és egy obolosz áránál több élelmet vagy italt nem vihetett magával, sem egy könyöknél magasabb kosarat; éjszaka csak kocsin utazhatott, s a kocsi előtt fáklyás embernek kellett mennie. Eltörölte azt a szokást is, hogy a nők véresre marcangolják arcukat a temetésen, s hogy idegen temetésen gyászdalokat énekeljenek. Temetéskor nem volt szabad ökröt levágni, sem a halottal háromnál több öltözet ruhát sírba tenni. Más család sírját csak temetéskor volt szabad látogatni. Ezek a tilalmak nagyrészt megvannak a mi törvényeinkben is; de a mi törvényeink úgy rendelkeznek, hogy a günaikonomosz-ok - a női erkölcsökre felügyelő testület tagjai - büntetik meg a gyász alkalmával férfiatlanul, asszony módra viselkedőket.
    22. Szolón észrevette, hogy lassan a város megtelik mindenfelől odaözönlő emberekkel, akik az itt uralkodó biztonság hírére érkeznek Attikába. Tudta, hogy az ország földje nagyrészt terméketlen és sovány, a tengeri kereskedelemből pedig csak akkor jut áru az országba, ha más árut adnak érte cserébe. Ezért a polgárokat mesterségek űzésére biztatta, s törvényt alkotott, amely szerint a fiú csak akkor köteles öreg apját eltartani, ha az mesterségre taníttatta. Lükurgosz másként járt el, csakhogy Lakedaimónban nem telepedtek le tömegesen idegenek, s a város földje, hogy Euripidészt idézzük, "...nagy sokaknak, tágas kétszerannyinak" . Ráadásul a város körül mindenütt hatalmas helótatömeg élt, azt pedig okosabb volt nem hagyni tétlenül, hanem nehéz, megalázó, testi erejét felőrlő munkával sújtani. Lükurgosz könnyen megtehette, hogy Lakedaimón polgárait felmentse a fárasztó és lealacsonyító testi munka alól; állandóan fegyverben tartotta őket, a katonáskodás volt az egyedüli mesterség, amit megtanultak és szüntelenül gyakoroltak. Szolón kénytelen volt törvényeit igazítani a tényékhez, és nem a tényeket a törvényekhez. Látta, hogy Attika földje csak szegényes megélhetést nyújt a földműveseknek, henye, munkátlanul élő tömegeket pedig nem tud eltartani. Ezért megbecsülte a mesterségeket, s az Areioszpagoszra bízta, hogy felülvizsgálja a polgárok jövedelmi forrásait és megbüntesse a munkakerülőket.
    Egy másik, sokkal szigorúbb intézkedéséről a pontoszi Hérakleidész számol be: a hetairától származó fiúkat felmentette az alól a kötelezettség alól, hogy atyjukat támogassák. Világos ugyanis, hogy ha egy férfi megveti a házasságot, legfeljebb az érzéki gyönyörök kedvéért él együtt egy nővel, nem pedig gyermekek nemzése végett. Így megkapja méltó büntetését, hiszen nem támaszthat semmiféle igényt gyermekeivel szemben, akik tőle csak a törvénytelen származás szégyenét kapták.
    23. Szolónnak a nőkre vonatkozó törvényei általában nagyon következetlenek. Megengedte például a tetten ért házasságtörő megölését. Ha valaki szabad nőn erőszakot követett el, büntetése száz drakhma volt, az elcsábításért viszont csak húsz drakhma büntetés járt; a törvény azonban nem vonatkozott olyan nőkre, akik nyíltan áruba bocsátják magukat, s akiket hetairáknak neveznek, azok ugyanis nyugodtan elmehettek bárkihez, és pénzt fogadhattak el szolgálataikért. A törvény tiltja, hogy valaki tulajdon leányát vagy nővérét eladja, hacsak rajta nem kapja, hogy hajadon létére férfival volt együtt. Értelmetlen dolog, hogy ugyanazt a vétséget egyszer a legszigorúbban bünteti, máskor pedig elnézően, s inkább csak névleges büntetést szab ki a tettesre. A következetlenség oka az lehetett, hogy abban az időben nagy pénzhiány volt a városban, és nehéz volt előteremteni a büntetésképpen kiszabott összeget. Amikor az áldozatokat felbecsülték, úgy számoltak, hogy egy juh és egy drakhma egy mérő gabonát ér. Az iszthmoszi játékok győztese száz, az olümpiai játékoké ötszáz drakhma jutalmat kapott. Öt drakhmát kapott, aki hím farkast ejtett el, egyet, aki farkaskölyköt. A phaléroni Démétriosz szerint egy ökör, illetve egy birka ára is ugyanennyi volt. A válogatott áldozati állatok ára, ahogyan Szolón tizenhatodik törvénytábláján megszabta, természetesen sokkal magasabb volt, mint a közönséges állatoké, de még így is alacsony, ha a mai árakkal hasonlítjuk össze. Az athéniak ősidők óta könyörtelen harcot folytattak a farkasok ellen, mert Attika földje alkalmasabb legeltetésre, mint földművelésre. Némelyek szerint a négy athéni phülé sem ión fiaitól, hanem a különböző foglalkozási ágaktól kapta nevét. A harcosok voltak a hoplitészek, a mesteremberek az ergadészek, a két másik osztályból pedig a földműveseket teleontészeknek, a gulyásokat és juhászokat aigikorészeknek nevezték.
    Attikának nincsenek egész éven át vízzel telt folyói, sem bővizű forrásai; a vízellátást többnyire ásott kutakkal biztosítják. Szolón törvényei ezért elrendelték, hogy minden közkutat egy hippikon - azaz négy sztadion - távolságban szabadon használhat a lakosság. Ennél nagyobb távolságban saját kutat kell ásni. Ha tízölnyire leásnak, és nem találnak vizet, egy hat mérce űrtartalmú vödröt naponta kétszer megtölthetnek szomszédjuk kútjából, mert Szolón azt tartotta, hogy a rászorulókon segíteni kell, de a restek nem érdemelnek támogatást. A faültetés szabályozására vonatkozó törvényei is szakértelemről tanúskodnak. Senkinek nem volt szabad szomszédja földjéhez öt lábnál közelebb fát ültetni; ha füge- vagy olajfáról volt szó, kilenc lábban állapította meg a határt. Ennek a két fának a gyökerei ugyanis nagyon messzire kinyúlnak, úgyhogy elszívják a talajban levő táplálékot és nedvességet a többi fától, azonkívül kigőzölgésük is ártalmas. Ha valaki árkot vagy gödröt ásott, olyan távolságra kellett maradnia szomszédja földjétől, mint amilyen mélyre ásott, két szomszédos méhkas közt pedig legalább háromszáz lábnyi távolságot kellett hagyni.
    24. Szolón egyedül az olaj kivitelét engedte meg, más élelmiszerekét megtiltotta, s kihirdette, hogy a tilalmi rendelkezések megsértőit az arkhón nyilvános átokkal sújtja, vagy pedig száz drakhma bírságot kell a közpénztárba fizetniük. Ezt a törvényt az első törvénytábla tartalmazza. Hitelesnek látszik az a hagyomány, hogy a régi időkben a füge kivitele tilos volt, s a fügecsempészek feljelentőit hívták szükophantészeknek. Szolón törvényt hozott a négylábú állatok által okozott károkról is; például ha egy kutya megharapott valakit, három könyök hosszú lánccal meg kellett kötözni, és ki kellett szolgáltatni annak a személynek, akit megharapott. Ez az intézkedés mindenütt fokozta a közbiztonságot.
    Meglehetősen kétes a polgárjog megszerzését szabályozó törvénye. Csak azoknak adott ugyanis polgárjogot, akik hazájukból végleg eltávoztak, vagy azért vándoroltak ki családostul, hogy Athénban mesterséget folytassanak. Ezzel állítólag nem az volt a célja, hogy másfajta bevándorlókat távol tartson Attikától, hanem hogy odacsalogassa azokat, akik majd értékes polgárai lesznek a városnak. Úgy gondolta, hogy joggal bízhat azok hűségében, akik kényszerből vagy határozott céllal hagyták el hazájukat. Szolón törvényhozására igen jellemző az a rendelkezése is, amely a démoszionban szokásos közös étkezésekre vonatkozik. Az ottani étkezést a paraszitein - vagyis: egy asztalnál étkezés - szóval fejezi ki. Nem engedte meg, hogy ugyanaz a személy túlságosan gyakran vegyen részt a közös étkezéseken, másrészt büntetést szabott ki azokra, akik elmulasztották a megjelenést, amikor kötelességük lett volna. Az előbbit kapzsiságnak, az utóbbit a közösség megvetésének tekintette.
    25. Valamennyi törvényének érvényességét száz évben szabta meg. A törvények szövegét négyszögletes keretbe illesztett, forgatható fatáblákra írták. Néhány maradványukat mai napig is őrzik a prütaneionban. Arisztotelész szerint ezek a fatáblák kürbeisz néven voltak ismeretesek. Kratinosz  vígjátékíró ezt mondja róluk:
    Szolónra és Drakónra, kiknek máma már
    törvénytábláin árpapörkölés folyik.
    Mások azt mondják, hogy a kürbeisz szó csak a vallási szertartásokra és áldozatokra vonatkozó törvények neve volt, a többit egyszerűen tábláknak hívták.
    A tanács tagjai közösen esküt tettek, hogy megtartják Szolón törvényeit; minden egyes ilyen theszmothétész külön-külön is fogadalmat tett a főtéren a hirdetőkő mellett, hogy ha bármelyik törvényt megszegi, a saját testsúlyával azonos súlyú szobrot állíttat fel Delphoiban színaranyból.
    Szolón megfigyelte, hogy a hónapok szabálytalan hosszúságúak, és a hold keringési ideje nem egyezik a nap keltével és nyugtával. Megfigyelte azt is, hogy a hold gyakran ugyanazon a napon utoléri, sőt el is hagyja a napot. Elrendelte, hogy az ilyen napot ó- és újhold napjának kell nevezni, s hogy a napnak azt a részét, amely a hold és a nap találkozásáig eltelik, a végéhez érő, a többi részét pedig az akkor kezdődő hónaphoz kell számítani. Úgy látszik, ő értelmezte helyesen először Homérosznak erre vonatkozó sorát:
    Majd mikor elfogy a hold, és kezd növekedni az újhold
    A következő napot numéniának, vagyis a hónap első napjának nevezte. A hónap huszadik napjától kezdve a napokat nem előre számolta, hanem visszafelé, levonva harmincból úgy, ahogy a hold fogyott.
    Törvényeinek életbe léptetése után igen sokan keresték fel; némelyek magasztalták a törvényeket, mások kifogásolnivalót találtak bennük. Tanácsot akartak adni neki, mit toldjon hozzájuk vagy mit hagyjon el belőlük. Sokan fordultak hozzá kéréssel, vagy keresztkérdések alá vették néhány apróbb részletre vonatkozóan, s meg akarták tudakolni, mi a célja egyik vagy másik rendelkezésének. Szolón belátta, hogy nem tud minden kérést teljesíteni, de azt is tudta, hogy magára vonja az athéniak haragját, ha kérdéseikre egyáltalán nem válaszol. Szeretett volna kitérni polgártársai gáncsoskodása elől, hiszen jól tudta, amint saját maga mondja, hogy:
    Nagy tettel tömeges tapsot aratni nehéz.
    Azt kérte tehát, hogy üzleti ügyekben - hajói dolgában - tíz évig távol maradhasson a várostól. Azt remélte, hogy ennyi idő alatt az athéniak hozzászoknak a törvényeihez.
    26. Először Egyiptomba ment és ott tartózkodott egy ideig, amint ő maga is említi:
    Nílus-torkolat és a kanóboszi part közelében.
    A héliopoliszi Pszenóphisszal és a szaiszi Szónkhisszal, a két legtudósabb egyiptomi pappal együtt filozófiai tanulmányokat folytatott. Platón szerint tőlük hallotta az Atlantiszról szóló történetet, amelyet később verses alakban ő ismertetett meg a görögökkel. Ezután Küprosz szigetére hajózott; itt kitüntető szeretettel fogadta Philoküprosz, az egyik küproszi fejedelem - a Thészeusz-fi Démophón által alapított egyik nagy város uralkodója - a Klariosz folyó partján. Bár a város könnyen védhető helyen épült, a környékén nehezen művelhető, silány földek terültek el. Szolón tehát rábeszélte Philoküproszt, hogy telepítse át a lakosságot a város alatt elterülő szép síkságra, s ott építtessen másik, kellemesebb és nagyobb várost. Maga is ott maradt és felügyelt a város alapításánál. Segítségükre volt a legjobb életmód és a közbiztonság megteremtésében. Végül sok új lakos sereglett Philoküprosz városába, s ezt a sziget többi fejedelme irigykedéssel nézte. A fejedelem azzal fejezte ki tiszteletét Szolón iránt, hogy a várost, amelyet azelőtt Aipeiának hívtak, Szoloinak nevezte el. Szolón Philoküprosznak ajánlott elégiájában így szól a város alapításáról:
    Hosszan uralkodol itt, a Szoloibeli népen: e várost
    tartod székhelyedül, s majdan utódaid is.
    S engem e büszke szigetről, kék ibolyák koszorúzta
    Küprisz, vígy haza most épen a fürge hajón!
    Áldd meg e városkát ragyogó hírnévvel, örömmel,
    s érjek egészségben majd honi földre magam.
    27. Kroiszosszal való találkozását némelyek - időszámítási okok alapján - koholt történetnek tekintik. Mivel azonban erre a híres történetre oly sokan hivatkoznak, sőt ami ennél is fontosabb, annyira illik Szolón jelleméhez, s méltó nagy lelkéhez és bölcsességéhez, nem tartom koholmánynak pusztán az időrendi táblák miatt, amelyeket oly sok tudós próbált már egyeztetni, de a bennük található ellentmondásokat soha nem tudta megindokolni. Mint mondják, Szolón Kroiszosz meghívására érkezett Szardeiszbe, s ugyanazt tapasztalta, mint amikor valaki első ízben utazik egy ország belsejéből a tengerpartra, és azt hiszi, hogy minden folyó, amelyet megpillant, már maga a tenger. Ez történt Szolónnal is, mert amikor belépett a királyi palota fogadótermébe, és látta a pompás öltözetű ajtónállókat, a testőrök és udvaroncok kérkedve járkáló csoportjait, mindegyikről azt hitte, hogy Kroiszoszt látja. Végre aztán a király színe elé jutott. Kroiszoszt valósággal elborította a pompás bíborpalást, a sok drágakő és díszes arany ékszer, a sok drága és ritka holmi, amelyektől a trónján ülő király lélegzetelállító látványt nyújtott. Amikor azonban Szolón megállt Kroiszosszal szemben, a meglepetés legkisebb jelét sem árulta el, és nem mondta el azokat a magasztaló szavakat, melyeket a király elvárt tőle. Nem csinált titkot belőle - sőt azoknak, akiknek jó szemük volt hozzá, hogy észrevegyék, világosan ki is mutatta -, mennyire megveti az efféle ízléstelenséget és hiú dicsekvést. A király parancsot adott, hogy nyissák ki Szolón előtt kincstárának ajtóit, és vezessék végig fényűzően berendezett palotája termein. Pedig nem volt rá szükség, mert Szolónnak Kroiszosz megpillantása is elég volt hozzá, hogy jellemét tisztán lássa. Mégis megnézett mindent, s mikor ismét a király elé vezették, Kroiszosz megkérdezte, látott-e már nála boldogabb embert. Szolón azt felelte, látott: polgártársát, az athéni Telloszt. Tellosz - mondta Szolón - nagy tiszteletnek örvendett, és mindenki által megbecsült fiak maradtak utána; életében soha semmiben nem szenvedett hiányt vagy szükséget, és hazájáért harcolva dicsőségesen halt meg a csatatéren.
    Kroiszosz ekkor már csak ostoba különcnek nézte Szolónt, amiért nem a rengeteg ezüst- és aranykincs birtoklását tekinti a boldogság ismertetőjelének, s nem értette, hogy lehet egy ismeretlen nevű athéni közpolgár életét és halálát fölébe helyezni az ő királyi hatalmának és gazdagságának. De azért másodszor is megkérdezte, vajon Tellosz után tud-e nála boldogabb embert. Szolón azt felelte, tud: Kleobiszt és Bitónt, akik anyjukat és egymást minden halandónál jobban szerették. Egy alkalommal - folytatta -, amikor az ökrök késve érkeztek haza a szántásból, magukat fogták járomba és úgy húzták anyjuk szekerét Héra templomáig. A polgárok szerencsekívánatokkal halmozták el a fiúk anyját, s az asszony nem tudott hova lenni az örömtől. Áldozat és lakoma után a két fiú lefeküdt, s nem ébredt fel többé; szenvedés és fájdalom nélkül haltak meg, boldogan az őket ért nagy dicsőségben.
    "Minket tehát nem számítasz a boldog emberek közé?" - fakadt ki haraggal Kroiszosz. Szolón nem akart hízelegni a királynak, de nem is akarta jobban ingerelni, tehát így felelt: "Nekünk, görögöknek, lüdek királya, gyengécskén adott az isten boldogságot, s bölcsességből is - úgy tűnik - egyszerűt, szerényét, nem királyian csillogót. Ez a bölcsesség arra tanít bennünket, hogy az emberi élet mindig ki van téve a szerencse forgandóságának, ezért ne csodáljuk senki boldogságát, amíg szerencséje megváltozhatik. A jövő mindig változásokkal terhes, s mi csak azt tartjuk boldognak, akinek boldogságát az isten élete végéig meghagyta. A még élő és a sors változásainak kitett ember boldogsága éppolyan bizonytalan és múlékony, mint a versenyfutóé, akinek győzelmét nem hirdették ki, és nem nyerte még el a győzelmi pálmát..." Szolón ezzel elbúcsúzott Kroiszosztól, akit mélyen megsértett, de bölcsebbé nem tett.
    28. Aiszóposz, a meseíró, ugyanebben az időben szintén Szardeiszben tartózkodott mint Kroiszosz nagy tiszteletben tartott vendége. Amikor értesült a dologról, bántotta, hogy a király oly nyersen bánt Szolónnal, és jó tanácsképpen így szólt a bölcshöz: "Hidd el, Szolón, királyoknak vagy mondjunk minél kevesebbet, vagy minél kedvesebbet." "Zeuszra mondom, nem - felelte Szolón -, hanem vagy minél kevesebbet, vagy minél hasznosabbat."
    Kroiszosz nagyon lenézte Szolónt. Később azonban háborúba keveredett Kürosszal, a háborút elvesztette, az ellenség elfoglalta városát, ő maga fogságba került, és úgy volt, hogy máglyán kell meghalnia. Az egész perzsa hadsereg és Kürosz szeme láttára megláncolva hurcolták a máglyára, s ekkor hangosan háromszor felkiáltott: "Szolón, Szolón, Szolón!" Kürosz elcsodálkozott, s odaküldte embereit, kérdezzék meg tőle, miféle ember vagy isten ez a Szolón, hogy nyomorúságában csak hozzá folyamodik.
    Kroiszosz ekkor, semmit el nem hallgatva, elmesélte az egész történetet:
    "Az a férfiú a görög bölcsek egyike - mondotta. - Egykor magamhoz hívattam, de nem azért, hogy hallgassak rá, vagy olyan dolgokat tanuljak tőle, amelyekre bizony igen nagy szükségem lett volna, hanem hogy lássa akkori boldogságomat, s hites tanúként hírét vigye. Most már tudom, hogy szerencsétlenebb vagyok boldogságom elvesztése miatt, mint amilyen szerencsés voltam, amikor magaménak mondhattam. Boldogságomból nem volt más hasznom, csak a dicsőség és mások csodálata. Most azonban, hogy sorsom balra fordult, szörnyű és elkerülhetetlen szenvedés zúdult rám. Szolón előre látta, mi következik; óva intett, hogy ne feledkezzem meg életem végéről, és ne bízzam elvakultan a bizonytalan jövőben."
    Mindezt jelentették Kürosznak, s mert bölcsebb volt Kroiszosznál, és látta, hogy Szolón szavainak igazságát a tények igazolták, nemcsak hogy szabadon engedte Kroiszoszt, hanem élete végéig tiszteletben is tartotta. Szolónnak mindenképpen dicsőségére vált, hogy néhány szavával megmentette egy király életét, egy másikat pedig bölcsességre tanított.
    29. Szolón távolléte idején az athéni nép ismét pártokra szakadt. A síkságon lakók vezére Lükurgosz volt, a tengerparton lakóké Megaklész, Alkmaión fia, a hegyvidéken lakóké pedig Peiszisztratosz. Őt a zsellérek nagy tömege követte; ezek gyűlölték leginkább a gazdagokat. Így bár Szolón törvényei még érvényben voltak, mindenki a forradalom kitörését várta, s azt kívánta, hogy változás következzék be az állam kormányzásában. Egyik fél sem óhajtott méltányos megegyezést, hanem azt remélte, hogy haszna lesz a változásból, és teljes győzelmet arat ellenfelein. Ez volt a helyzet, amikor Szolón visszaérkezett Athénba. Mindenki tisztelettel és megbecsüléssel vette körül. De öregkora miatt nyilvánosan szónokolni vagy a közéletben tevékenyen részt venni már nem kívánt, nem is igen tudott. Magánemberként azonban találkozott a pártvezérekkel, megkísérelte kibékíteni őket és összhangba hozni nézeteiket. Úgy látszott, leginkább Peiszisztratosz hajlik szavaira. Peiszisztratosz beszédmodorában volt valami megnyerő és barátságos; segíteni akart a szegényeken, s még ellenfeleivel szemben is ésszerűen és mérséklettel viselkedett. Olyan kitűnően színlelte még azokat a szép tulajdonságokat is, amelyeket a természet megtagadott tőle, hogy jobban elhitték neki, mint másoknak, akik csakugyan birtokában voltak. Mindenki mértékletes, törvénytisztelő férfiúnak ismerte, aki méltányosságra törekszik, és nem tűri, hogy bárki is felforgassa a fennálló rendet és változásokra törjön. Így aztán a legtöbb embert félrevezette, Szolón azonban gyorsan felismerte igazi jellemét, és leleplezte csalárd szándékait, de azért nyíltan nem szakított vele, hanem arra törekedett, hogy lecsillapítsa és ellássa jó tanácsokkal. Nyíltan meg is mondta Peiszisztratosznak és másoknak, ha valaki kiűzné belőle a nagyratörését és ő maga szabadulni tudna zsarnoki hatalomra törő szenvedélyes vágyától, ő lenne Athén legkiválóbb polgára és legkiválóbb vezetője.
    Theszpisz ebben az időben kezdte bemutatni újfajta tragédiáit; kísérletezését az egész város nagy érdeklődéssel fogadta, de a drámai versenyek ekkor még nem indultak meg. Szolón szeretett mindent meghallgatni és tudomást szerezni az új dolgokról; öregkorára még a jókedvű mulatságot, a zenét és a vidám lakomát is megszerette. Elment tehát, hogy megnézze Theszpiszt, aki a régi idők szokása szerint maga is játszott darabjaiban. Az előadás után odament hozzá, és megkérdezte tőle, nem szégyell-e ennyi ember jelenlétében összevissza hazudozni. Theszpisz azt felelte, hogy nincs abban semmi rossz, ha valaki tréfából tesz vagy mond valótlant. Szolón erre mérgében a földet verte a botjával, és így szólt: "Ha dicsérjük és tiszteljük a szerepjátszást, hamarosan ott tartunk majd a szerződésekkel is."
    30. Egy napon Peiszisztratosz sebet ejtett önmagán, szekéren a főtérre vitette magát, és azzal lázította a népet, hogy ellenfelei politikai merényletet követtek el ellene. A tömeg méltatlankodva kiáltozott, Szolón pedig odalépett hozzá, s így szólt: "Hippokratész fia, nem jól játszod Homérosz Odüsszeuszának szerepét. Megsebesítetted önmagadat, hogy félrevezesd polgártársaidat, holott ő ellenségeivel szemben folyamodott ehhez a cselvetéshez." Peiszisztratosz számítása mégis bevált, és a tömeg kész volt akár fegyverrel is harcolni mellette. Nemsokára összeült a népgyűlés, és megvitatta Arisztón javaslatát, hogy engedélyezzenek Peiszisztratosznak ötven husángosból álló testőrséget. Szolón felszólalt a népgyűlésen, és ellenezte a javaslatot. Érvei hasonlóak voltak a költeményeiben leírtakhoz:
    Mindenitek szeme csak furfangos férfi beszédén
    s nyelvén függ; közösen nyargaltok a róka csapásán:
    bennetek, íme, bizony balgatag elme lakik.
    Amikor látta, hogy a szegények lármásan Peiszisztratosz mellé állnak, a gazdagok pedig elódalognak, otthagyta a népgyűlést, s azt mondta: "Emezeknél bölcsebb, amazoknál bátrabb vagyok. Bölcsebb azoknál, akik nem értik meg, mi történt, és bátrabb azoknál, akik értik, de félnek szembeszállni a zsarnoksággal." A népgyűlés megszavazta a javaslatot, és arról már nem is kezdett kicsinyesnek tetsző vitát, hogy hány emberből álljon Peiszisztratosz testőrsége. Elnézték, hogy annyi embert tartson, ahányat akar, hogy velük jelenjék meg a nyilvánosság előtt, míg aztán megszállta az Akropoliszt.
    Erre az egész város felzúdult; Megaklész az Alkmaionidákkal elmenekült. Szolón, bár nagyon öreg volt, és nem is voltak követői, kiment a főtérre és beszédet intézett a polgárokhoz. Szidalmazta ostobaságukat és gyávaságukat, s lelkesítő szavakban kérte őket, hogy ne hagyják elveszni szabadságuk ügyét. Ekkor mondta emlékezetes szavait, hogy korábban könnyebb lett volna megakadályozni a készülő zsarnokságot, de nagyobb és dicsőbb feladat most végezni vele, amikor már erőre kapott. A félelemtől senki nem mert rá hallgatni, így hát hazament, kirakta fegyvereit háza küszöbe elé az utcára, és így szólt: "Én már elvégeztem a magam dolgát, hogy segítsek hazámon és hazám törvényein." Békében élt tovább, és nem hallgatott barátai sürgetésére, hogy hagyja el Athént, s verseiben korholta az athéniakat:
    Hitványságotokért ebsorsot tűrve, haragvó
    istenek ellen ezért zokszavatok ne legyen!
    Nagyra e zsarnokokat ti növeltétek bizony, óva
    bástya gyanánt; görnyeszt érte a rút rabiga.
    31. Sokan figyelmeztették, hogy a zsarnok majd az életére tör, s megkérdezték tőle, miben bízik, hogy ennyire nem törődik a veszéllyel. Így felelt: "Öreg koromban." Peiszisztratosz azonban, amikor helyzete megerősödött, a legnagyobb tisztelettel viseltetett Szolón iránt. Meghívta házába, kikérte tanácsait, Szolón pedig sok intézkedését helyeselte. Peiszisztratosz érvényben hagyta Szolón legtöbb törvényét, és megtartatta őket barátaival is. Egy alkalommal gyilkosság miatt vádat emeltek ellene; ekkor már türannosz volt. Megidézték az Areioszpagoszra, s a törvénynek engedelmeskedve megjelent, hogy védekezzék a vád ellen, de aki a vádat emelte, nem volt sehol. Több törvényt alkotott; ezek közül az egyik úgy rendelkezik, hogy a háborúban megrokkantakat az államnak kell eltartania. A pontoszi Hérakleidész ugyan azt állítja, hogy ezt a törvényt Szolón alkotta egy Therszipposz nevű ember érdekében, s Peiszisztratosz csak lemásolta a törvényjavaslat szövegét. Theophratosz szerint viszont a tétlenség elleni törvényt Peiszisztratosz és nem Szolón hozta, s ezzel hozzájárult a közviszonyok rendezéséhez és a föld termékenyebbé tételéhez. Szolón hozzákezdett, hogy hosszabb költeményben írja meg Atlantisz meséjét, úgy, ahogy Szaisz bölcs férfiaitól hallotta, mert tudta, hogy a történet az athéniakat is érdekli. Végül azonban abbahagyta a munkát, nem azért, mert nem volt rá ideje, ahogyan Platón állítja, hanem mert öregkora miatt visszariadt a feladat nagyságától. Szabad ideje bőven volt, amint ő maga is beszél róla, amikor ezt mondja:
    Bárha öregszem, még egyre sokat tanulok.
    Majd így folytatja:
    Kedvelem én Küprisz s Dionüszosz műveit immár,
    s Múzsákéit; ezek földeritik szivemet.
    32. Platón különös becsvággyal fogott hozzá, hogy élete mesterműveként megírja Atlantisz történetét; fel akarta ékesíteni, akár egy családi örökségből  rámaradt szép fekvésű földdarabot, pompás palotát akart építeni belőle nagy oszlopcsarnokkal, termekkel és díszes udvarokkal; egyszóval olyan művet akart alkotni, amelyhez egyetlen más mítosz vagy költemény sem hasonlítható. De már későn kezdett hozzá, és életéből nem telt a nagy mű befejezésére. Bármennyi gyönyörűségünket leljük is abban, amit megírt, mégis hiányzik, ami megíratlanul maradt. Mint az athéniak sok szép alkotásuk közt az olümpiai Zeusz templomát, úgy hagyta Platón bölcs elméje is befejezetlenül az Atlantisz történetét.
    A pontoszi Hérakleidész tudomása szerint Szolón még sokáig élt Peiszisztratosz türannisza idején; a leszboszi Phaniasz azonban azt állítja, hogy még két évnél is kevesebb ideig. Peiszisztratosz uralma ugyanis Kómiasz arkhónsága alatt kezdődött, Szolón pedig - Phaniasz szerint - Hégesztratosznak, Kómiasz utódjának arkhónsága évében halt meg. Annak a történetnek, hogy holttestét elhamvasztottak, és hamvait Szalamisz szigetén szétszórták, nincs semmi alapja, s nem egyéb merő kitalálásnál, még ha több nagy tekintélyű férfiú - köztük Arisztotelész, a bölcselő - állítja is.

    PUBLICOLA

    1. Ilyen férfiú volt Szolón, s most Publicolát hasonlítjuk vele össze, akinek megbecsülésből adta a római nép ezt a nevet. Korábban Publius Valeriusnak hívták, s a köztudomás szerint annak a Valeriusnak volt a leszármazottja, aki egykor legtöbbet tett az ellenségeskedő rómaiak és sabinok összebékítéséért. Igyekezett rábeszélni a két nép királyát, hogy találkozzanak egymással és oldják meg ellentéteiket. Mint mondják, az ő nemzetségéből származott Valerius, aki abban az időben, amikor Rómában még királyok uralkodtak, kitűnt ékesszólásával és gazdagságával. Szónoki képességeit becsületesen és nyíltszívűen használta fel az igazság védelmében, vagyonát pedig arra fordította, hogy bőkezűen és emberbarátilag támogassa a szegényeket és rászorulókat, így nyilvánvalóan az állam első embereinek sorába kellett kerülnie, mikor a demokrácia győzött.
    Mivel Tarquinius Superbus a hatalmat nem becsületes eszközökkel szerezte meg, és becstelenül, a törvények ellenére gyakorolta, nem király módjára, hanem gőgösen és türannoszként élt vele, a nép meggyűlölte, s uralmát alig tűrte el. A zendülésre Lucretia szerencsétlen sorsa  szolgáltatott alkalmat, aki a rajta esett erőszak miatt önkezével vetett véget életének. Amikor Lucius Brutus a felkelés élére állt, nyomban Valeriushoz fordult, s az ő odaadó támogatásával sikerült elkergetnie a királyokat. Úgy látszott, hogy a nép király helyett egyetlen vezért fog választani, Valerius készséggel belenyugodott, hogy az uralmat Brutus kapja, mivel ő vívta ki a szabadságot. De mert a nép az egyeduralomnak még a nevét is meggyűlölte, és jobban szerette volna megosztani a hatalmat, úgy döntöttek, hogy két személyt választanak meg az állam vezetőjéül. Valerius azt remélte, hogy Brutusszal együtt őt választják majd a consuli tisztre, de csalódott. Bár Brutus nem akarta, Tarquinius Collatinust, Lucretia férjét választották meg consultársává Valerius helyett. Collatinus semmiképpen sem volt kiválóbb férfi Valeriusnál, de az állam befolyásos polgárai féltek tőle, hogy a király és párthívei külső segítséggel vagy belső viszály szításával visszaszerzik uralmukat a város felett, ezért jobbnak látták, hogy a királyi család legelszántabb ellenségét válasszák meg vezérükül, abban a hiszemben, hogy ő majd nem lesz hajlandó semmi engedményre.
    2. Valerius megbántódott, mert nem hitték el róla, hogy mindent kész megtenni hazájáért; ráadásul mellőzésének csupán annyi oka volt, hogy a zsarnokok részéről semmi személyes bántalom nem érte. Ezért nem is vett részt a senatus tanácskozásain, senki védelmét nem vállalta a bíróságokon, s teljesen kivonta magát a közügyekből. A nép körében ez aggodalmas szóbeszédre adott okot, az emberek megijedtek, hogy haragjában a királypártiak oldalára áll, és felforgatja a városnak úgyis eléggé ingatag új rendjét. Mivel Brutus másokra is gyanakodni kezdett, azt javasolta, hogy a senatorok áldozat bemutatása közben tegyenek esküt, s nyomban ki is jelölt egy napot. Valerius derűs arccal jelent meg a forumon, és elsőnek ő esküdött meg rá, hogy nem hódol be, és semmiben nem enged a Tarquiniusoknak, hanem teljes erejével harcol a szabadságért. Ezzel nagy örömet szerzett a senatusnak, s bátorságot öntött a consulokba, majd esküjét csakhamar tettel is megerősítette. Követek érkeztek ugyanis Tarquiniustól, akik hízelgő hangú levelet hoztak a népnek sokat ígérő ajánlattal. A követek a nép egységét akarták megbontani mondván, hogy a király letett büszkeségéről, és méltányos feltételek mellett kész a megegyezésre. A consulok már arra gondoltak, hogy a népgyűlés elé vezetik a követeket, de Valerius nem engedte. Azzal érvelt, hogy a szegény embereknek, akik nagyobb tehernek tekintik a háborút, mint a zsarnokok uralmát, nem szabad ürügyet adni a fennálló rend megváltoztatására.
    3. Később újabb követek érkeztek, s kijelentették, hogy Tarquinius lemond a trónról, már nem is gondol háborúra, csak azt kéri, adják vissza pénzét és vagyontárgyait, hogy neki magának, barátainak és családtagjainak legyen miből élniük a száműzetésben. Sokan hajlottak a kérés teljesítésére, főként Collatinus, Brutus azonban, aki nyers és hirtelen haragú ember volt, kirohant a forumra, és árulónak nevezte consultársát, amiért kész támogatást nyújtani a háborúra és a zsarnokság visszaállításához, hisz annak még akkor sem volna szabad a háborúra szavaznia, ha puszta élete fenntartásáról volna szó. A népgyűlésen elsőnek egy közpolgár, Caius Minucius szólalt fel, azt ajánlotta Brutusnak és azt tanácsolta a rómaiaknak, hogy a szóban forgó vagyont inkább ők használják fel a zsarnokok ellen, mint azok őellenük. A nép ennek ellenére úgy döntött, hogy ha már kivívták a szabadságot, pénzért nem áldozzák fel a békét, hanem a zsarnokkal együtt száműzik vagyonát is.
    Tarquiniusnak természetesen nem vagyona visszaszerzése volt a fontos - az egész ügyet csak arra akarta felhasználni, hogy kipróbálja a nép hangulatát, és előkészítse az árulást. Ezen dolgoztak a követek is, akik a vagyon visszakövetelésének ürügyével Rómában maradtak, s azt állították, hogy a kincs egyik részét eladják, másik részét biztonságba helyezik, a harmadik részt pedig elküldik Tarquiniusnak. Sikerült is megrontaniuk két előkelő római családot, az Aquiliusokat, akik közül hárman, és a Vitelliusokat, akik közül ketten senatorok voltak. Az Aquiliusok anyai ágon Collatinus unokaöccsei voltak, a Vitelliusok pedig Brutusszal álltak közeli rokonságban. Brutus ugyanis egyik nővérüket vette feleségül, s több gyermeke született tőle. A Vitelliusok Brutus két felnőtt fiát, akikkel nemcsak rokoni, hanem baráti kapcsolatban voltak, megnyerték maguknak, rábeszélték őket, hogy csatlakozzanak az áruláshoz, álljanak a Tarquiniusok nagy nemzetsége mellé, azonosítsák magukat királyi reményeikkel, és szabaduljanak meg atyjuk együgyűségétől  és kegyetlenségétől. Ők ugyanis kegyetlenségnek nevezték Brutusnak az összeesküvőkkel szemben mutatott kérlelhetetlen szigorát. Brutus különben a jelek szerint csak színlelte az együgyűséget, mert úgy érezte, hogy így nagyobb biztonságban lehet a zsarnokoktól, bár a ráragadt gúnynévtől később sem tudott megszabadulni.
    4. Amikor tehát az ifjakat sikerült megnyerniük, tanácskoztak az Aquiliusokkal, és úgy határoztak, hogy mind nagy és félelmetes esküt tesznek úgy, hogy kezüket egy meggyilkolt ember szívére teszik, s vérét isszák áldozati italnak. Ebből a célból az Aquiliusok házában gyűltek össze, s egy sötét és félreeső szobában találkoztak. Figyelmüket azonban elkerülte, hogy a szobában ott rejtőzködött egy Vindicius nevű rabszolga, aki nem akart leselkedni, nem is sejtette, minek lesz tanúja, de amikor az összeesküvők nagy sietve beléptek a szobába, ijedtében nem merte magát felfedni, elbújt tehát egy láda mögött, és mindent végignézett, s minden szavukat kihallgatta. Az összeesküvők elhatározták, hogy meggyilkolják a consulokat, s szándékukat a követeknek átadott levélben közölték Tarquiniusszal. A követek ugyanis mint az Aquiliusok vendégei a házban tartózkodtak, sőt a tanácskozáson is jelen voltak.
    Az összeesküvők dolguk végeztével eltávoztak. Előjött rejtekhelyéről Vindicius is, s nem tudta, mit kezdjen a titokkal, amelynek véletlenül birtokába jutott. Csak azt tudta, hogy szörnyű dolog lenne (mint ahogy valóban az is volt), ha Brutus és Collatinus előtt ilyen váddal illetné az ifjakat, Brutus fiait és Collatinus unokaöccseit; másrészt a rómaiak közt egyetlen magánembert sem tartott eléggé megbízhatónak hozzá, hogy feltárja előtte a titkot. De mert semmiképpen sem tehette meg, hogy titkát elhallgassa, s mert lelkiismerete is ösztökélte, elment Valeriushoz, akit barátságos és könnyen megközelíthető embernek ismert. Tudta róla, hogy háza mindenki előtt nyitva áll, a legalacsonyabb sorsú emberek kérését is mindig kész meghallgatni, ha bajukban hozzá fordulnak.
    5. Midőn Vindicius felkereste Valeriust, és mindent elbeszélt neki fivére, Marcus, és felesége jelenlétében, Valerius felháborodott, de meg is rémült, és a rabszolgát nem engedte el házából, hanem bezárta egy helyiségbe, az ajtó elé őrként feleségét állította, fivérét pedig elküldte a királyi palotába, hogy ott, ha csak lehet, kerítse kézre a leveleket, a szolgákat pedig vegye őrizetbe. Ő maga cliensei, barátai és több szolgája kíséretében az Aquiliusok házához ment, de senkit nem talált otthon. Betörte a ház ajtaját, és meg is találta a leveleket a követek szobájában. Míg a házban foglalatoskodott, futva megérkeztek az Aquilius család tagjai, és dulakodásba kezdtek a ház bejáratánál, hogy visszaszerezzék a leveleket. Valerius és emberei sikeresen védekeztek, s támadóikat, togájuknál fogva nagy üggyel-bajjal végighurcolták az utcán a forumra. Hasonló jelenetek játszódtak le a királyi palotában is, ahol Marcus rátalált azokra a levelekre, amelyeket a követek úti poggyászukban akartak magukkal vinni. Ezenkívül a király szolgái közül is elfogott, ahányat csak tudott, és vitte őket a forumra.
    6. Midőn a consulok lecsendesítették a zajt, és Valerius parancsára elővezették Vindiciust, vádat emeltek az összeesküvők ellen, felolvasták előttük a leveleket, s ők nem merték tagadni a vádat. A tömeg döbbent csendben fogadta a történteket. Néhányan Brutus iránti kíméletből száműzetést javasoltak büntetésként. A vádlottakban csak Valerius hallgatása és Collatinus könnyei keltettek némi reményt. Brutus azonban név szerint szólította mindkét fiát. "Nos, Titus? Nos, Tiberius? Miért nem védekeztek a vád ellen?" A kérdést háromszor megismételte, s amikor nem kapott választ, a lictorokhoz fordult, és így szólt: "A többi a ti dolgotok." Ezek nyomban megragadták az ifjakat, letépték togájukat, kezüket hátrakötötték, és véresre korbácsolták őket. Az ott állók nézni sem bírták a szörnyű jelenetet, Brutus azonban, mint mondják, nem vette le szemét fiairól, az arcára kiülő haragot és szigort nem enyhítette könyörület, zord tekintettel nézte végig gyermekei megkorbácsolását; végül a lictorok a két ifjút a földre lökték, és bárddal a fejüket vették. A többiek megbüntetését consultársára bízta Brutus, ő pedig felkelt helyéről és eltávozott. Tettét nem lehet sem magasztalni, sem elítélni, mert vagy jellemszilárdsága tette lelkét érzéketlenné, vagy fájdalma tompította el érzéseit. Amit tett, semmiképpen nem volt emberi mértékű, kisszerű cselekedet, hanem egy isten nagysága vagy egy vadállat szörnyűsége mutatkozott meg benne. Akkor járunk el helyesen, ha ítéletünkben Brutus dicsőségére gondolunk, mert nincs jogunk hozzá, hogy gyarló véleményünkkel kétségbe vonjuk erényét. Hiszen a rómaiak még Romulus művét, a város megalapítását sem tekintik olyan nagynak, mint azt, amit Brutus tett, amikor megalapította és megszilárdította a köztársaságot.
    7. Midőn Brutus eltávozott a forumról, az egybegyűlteket hosszú ideig rémület és borzadály tartotta fogva a történtek miatt, s döbbent csendben hallgattak. Collatinus gyengesége és habozása azonban felbátorította az Aquiliusokat, s követelték: adjanak nekik időt a védekezésre, és szolgáltassák ki Vindiciust, hiszen az az ő rabszolgájuk, és nem maradhat vádlóik kezén. Collatinus már-már hajlandó volt beleegyezni a dologba és feloszlatni a népgyűlést, de Valerius egy percig sem gondolt rá, hogy átadja volt gazdáinak Vindiciust, aki az ő házában keresett védelmet, és természetesen abba sem akart belenyugodni, hogy a nép az árulókat büntetlenül távozni hagyja. Végül saját kezűleg fogta le az Aquiliusokat, és visszahívta Brutust. Collatinusnak hangosan odakiáltotta, hogy szégyellheti magát, ha nagylelkűen megajándékozza az árulók feleségét férjük életével, miközben consultársa az ő szeme láttára végezteti ki tulajdon gyermekeit. Collatinus felháborodott ezeken a szavakon és megparancsolta, hogy vezessék el Vindiciust. Erre a lictorok szétkergették a tömeget, megragadták a szerencsétlent, azokat pedig, akik ki akarták szabadítani kezükből, ütlegelni kezdték. Valerius barátai ekkor a rabszolga védelmére keltek, a tömeg pedig hangosan kiáltozott Brutus után, aki vissza is fordult, és csendet teremtett. Kijelentette, hogy neki éppen elég volt a fiai felett bíráskodnia, a többiek sorsát a város szabad polgáraira bízza, mondja el a véleményét, aki akarja, és győzze meg a népet. De több beszédre már nem volt szükség, a tetten ért összeesküvőket egyhangúlag elítélték, és mindnyájuknak fejét vették.
    Collatinus a királyi családdal való rokonsága miatt sokak szemében máris gyanús volt, ha másért nem, hát családnevéért, mert a Tarquinius nevet mindenki utálta. A történtek után személye még ellenszenvesebbé vált; önként lemondott tehát consuli tisztéről, és elhagyta Rómát. Új consulválasztást tartottak, és nagy szótöbbséggel Valeriust választották meg második consullá, mintegy jutalmul a haza érdekében mutatott buzgalmáért. Mivel Valerius úgy gondolta, hogy a jutalmat meg kell osztania Vindiciusszal, népgyűlési határozattal felszabadíttatta - először történt ilyesmi Rómában -, és polgárjogot szavaztatott meg neki, ami azt jelentette, hogy tetszése szerint beléphet valamelyik curia tagjai közé. Szavazati jogot csak sokkal később, Appiustól kaptak a felszabadított rabszolgák, Appius ugyanis így akart népszerűséget szerezni. A rabszolgák teljes jogú felszabadítását állítólag Vindiciusról nevezik mind a mai napig vindictá-nak.
    8. Ezután a királyi család egész vagyonát átengedték zsákmányul a rómaiaknak, a király palotáját és vidéki udvarházát pedig földig lerombolták. A Mars-mező, a Campus Martius legszebb részét, amely a Tarquinius család birtokában volt, a hadistennek ajánlották fel. Történetesen éppen akkor fejeződött be az aratás, és a kévéket még nem hordták be, ezt a területet azonban szent hellyé nyilvánították, ezért úgy gondolták, hogy az ott termett gabonát nem szabad sem kicsépelni, sem másképpen felhasználni. Odafutott tehát a nép, s a kévéket a folyóba hordta. Kivágták a fákat, és azokat is a folyóba dobták, hogy az egész területet parlagon és kopáran engedjék át az istennek. A folyó sodra nem vitte messzire a beledobált növényeket, valamivel lejjebb minden egymásra halmozódott és zátonnyá formálódott. Minthogy a folyó mind több és több iszapos anyagot vitt magával, az egybetorlódott zátony egyre szilárdabb és nagyobb lett, mert nem engedte át a hordalékot. Így keletkezett a szent sziget a város közepén, amelyen most az istenek templomai és fedett sétányok vannak; a szigetet latinul a két híd közti szigetnek nevezik.
    Mások szerint azonban a sziget nem akkor keletkezett, amikor a Tarquiniusok mezejét Marsnak ajánlották fel, hanem később, amikor Tarquinia egy szomszédos mezőt csatolt a korábbi Campus Martiushoz. Tarquinia a Vesta-szüzek testületének tagja volt, és ezért az ajándékáért nagy megtiszteltetésben részesült: ő volt az egyetlen nő, aki tanúvallomást tehetett a bíróság előtt, s népgyűlési határozattal engedélyt kapott rá, hogy férjhez menjen, de nem tartott rá igényt. Mindezt régi mondák alapján beszéltük el.
    9. Tarquinius lemondott róla, hogy trónját árulással visszaszerezze. Az etruszkok készségesen befogadták maguk közé, és nagy haderőt bocsátottak rendelkezésére. A rómaiak a két consul vezérletével vonultak volt királyuk ellen, s hadaikat két megszentelt helyen, az arsiumi ligetben és az aesuviusi mezőn állították csatarendbe. Mihelyt a seregek találkoztak, Arruns, Tarquinius fia, és Brutus, a római consul, összecsapott - nem véletlenül, hanem gyűlölettől és haragtól ösztökélve, az egyik, hogy megbüntesse a zsarnokot és hazája ellenségét, a másik pedig, hogy bosszút álljon azon a férfiún, akinek száműzetését tulajdonította. Lovon rontottak egymásra, de mert a küzdelemben a féktelen szenvedély, és nem a józan számítás fűtötte őket, nem vigyáztak magukra, s halálra sebezték egymást. A baljóslatúan kezdődött ütközet szerencsétlenül is ért véget; mindkét sereg súlyos veszteséget szenvedett, s a harcolókat végül egy zivatar választotta szét.
    Valerius nem tudta, mit tegyen, mert nem volt tisztában az ütközet kimenetelével; azt látta csak, hogy a rómaiak bátorsága lankad, mert sokan elestek közülük, de felbátorítja őket, hogy az ellenség is rengeteg embert vesztett. Olyan rengetegen estek el mindkét oldalon, hogy nem lehetett megítélni, ki győzött és ki veszített. Mivel azonban csak a saját halottaikat látták, és az ellenség veszteségét legfeljebb sejtették, mindkét sereg hajlott rá, hogy önmagát inkább vesztes, mint győztes félnek tartsa. Amint ilyen súlyos harcok után elképzelhető, az éj leszálltával, amikor mindkét tábor elcsendesedett, állítólag megrengett a szent liget, erős hang csendült fel, és azt mondta, hogy eggyel több etruszk katona esett el, mint római. A hang bizonyára isteni szózat volt, a rómaiak nyomban nekibátorodtak és hangos csatakiáltásban törtek ki, az etruszkokat pedig félelem fogta el, táborukat fejvesztett futással elhagyták, és szanaszét szóródtak. Ötezernél kevesebben maradtak csak a táborban; ezekre rárohantak a rómaiak, valamennyiüket foglyul ejtették, és a tábort kifosztották. Amikor megszámlálták az elesetteket, az ellenséges halottak száma tizenegyezer-háromszáz volt, a rómaiaké pedig eggyel kevesebb.
    Mint mondják, ez az ütközet február utolsó napján zajlott le. Valerius diadalmenettel ünnepelte meg a győzelmet, s ő volt az első consul, aki négy lótól vont diadalszekerén vonult be a városba. A diadalmenet tiszteletet keltett és pompás látványt nyújtott a nézőknek, nem pedig gyűlöleteset vagy visszatetszőt, mint némelyek állítják, mert különben nem vágytak volna rá, és nem maradt volna minden hadvezér becsvágyának legfőbb célja annyi éven át. Valerius különösképpen megnyerte a nép tetszését azzal a tiszteletadással is, amellyel consultársát eltemette. Halotti beszédet tartott fölötte, amelyet a rómaiak annyira megcsodáltak, s annyira megkedveltek, hogy azontúl az állam vezető férfiai mindig dicsőítő beszédet tartottak a nagy és tisztelt férfiak halálakor. A halotti beszéd szokása állítólag régebbi a rómaiaknál, mint a görögöknél, hacsak nem fogadjuk el valónak Anaximenész szónok adatait, aki az első halotti beszéd megtartását Szolónnak tulajdonítja.
    10. A nép később meggyűlölte és vádolni kezdte Valeriust, mert nem követte Brutus példáját, akit a nép a szabadság atyjának mondott, és aki nem volt hajlandó egyedül uralkodni, hanem már az első alkalommal, majd másodszor is consultársat választatott maga mellé. "Ez az ember - mondogatták - magának tart meg minden hatalmat, és nem is Brutus consulságának, hanem inkább Tarquinius zsarnokságának az örököse. Mit ér, ha szóban dicsőíti Brutust, tetteiben azonban Tarquiniust utánozza? Lám, házából is, amely nagyobb, mint az általa lerombolt királyi palota, vesszőnyalábok és bárdok kíséretében megy le a forumra." Valeriusnak valóban feltűnően díszes háza volt az úgynevezett Velián a forum felett, ahonnan pompás kilátás nyílt az egész városra. Házát nehezen lehetett megközelíteni, s amikor fentről lefelé jött, kísérete királyi látványt nyújtott.
    Valerius azonban látványosan bebizonyította, hogy a hatalmon levő és az állam legfontosabb ügyeit intéző férfiak is hallgathatnak az őszinte beszédre, nem pedig a hízelgésre. Amikor ugyanis barátaitól értesült róla, hogy a nép többsége helyteleníti magatartását, nem makacskodott, nem szállt vitába a néppel, hanem munkásokat fogadott, és házát egyetlen éjszaka földig leromboltatta. Midőn másnap reggel a rómaiak látták, hogy mi történt, csoportokba verődve dicsérték Valeriust, és csodálattal emlegették fennkölt gondolkodását, bár sajnálták is egy nagy és kiváló épület lerombolását, amelynek az emberi irigység miatt kellett elpusztulnia. A consulon is sajnálkoztak, aki otthonát elveszítvén kénytelen volt másoknál keresni szállást. Valeriust barátai fogadták házukba, míg a nép telket adott neki, s ott az elsőnél sokkal szerényebb házat építtetett magának - azon a helyen, ahol most a Vica Pota néven ismert templom áll.
    Valerius nemcsak személyét, hanem uralmát is engedékennyé, közkedveltté akarta tenni, ezért - hogy senki ne féljen tőle - kivétette a lictorok vesszőnyalábjaiból a bárdokat, s amikor a népgyűlésen megjelent, mélyen meghajtotta a vesszőnyalábokat az összegyűlt sokaság előtt, hogy így is növelje a népuralom tekintélyét. Ezt a szokást a mai napig megtartják a tisztviselők. A nép észre sem vette - pedig nyilvánvaló volt -, hogy önmérsékletével valójában nem önmagát alázta meg, hanem csupán az irigykedést szorította korlátok közé, tekintélyének látszólagos csökkentésével pedig oly mértékben növelte befolyását, hogy a nép örömest és önként fogadta el s hagyta jóvá minden intézkedését. Ezért adták neki a Publicola nevet, amely kifejezés a "nép barátját" jelenti; később már nem is a saját nevén, hanem csak ezen emlegették; mi is ezt a nevet fogjuk használni a róla írt életrajzunk hátralevő részében.
    11. Publicola bejelentette, hogy bárki igényt tarthat a consulságra és indulhat a választáson, de mert nem tudta, ki lesz consultársa, és tartott tőle, hogy a megválasztott consul irigységből vagy tudatlanságból akadályozza majd tervei megvalósításában, egyeduralmának ideje alatt gyorsan meghozta legjobb és legfontosabb intézkedéseit. Legelőször is kiegészítette a megfogyatkozott senatust - Tarquinius ugyanis többeket kivégeztetett, sokan pedig az etruszkokkal vívott ütközetben estek el. Százhatvannégyre teszik azoknak a számát, akiket ő hívott meg a senatus tagjai közé. Ezután több törvényt hozott, melyek közül az egyik különösen megszilárdította a köznép helyzetét; engedélyezte ugyanis, hogy az elítélt a consulok ítélete ellen a népgyűléshez fellebbezhessen. A második törvény főbenjáró bűnnek nyilvánította bármely hivatal elfogadását a nép akarata ellenére. A harmadik törvény a szegények sorsán enyhített, eltörölte ugyanis a vámokat, és így felvirágoztatta, jövedelmezőbbé és kívánatosabbá tette a kézműves mesterségeket. Általános vélemény szerint főleg a köznép érdekét szolgálta az a törvénye is, amely büntetéssel sújtotta a consulokkal szemben tanúsított ellenszegülést. A törvény öt ökör és két juh árában szabta meg ilyen esetekben a büntetést. A juh ára abban az időben tíz, az ököré pedig száz obulus volt; a rómaiak akkor még nemigen használtak fémpénzt, s a vagyont a marha- vagy a juhállomány nagyságával mérték. Ezért nevezik a vagyont latinul mai napig is peculium-nak (a pecus szó tudvalevőleg jószágot jelent), legrégibb pénzeikre pedig ökör, juh és disznó képét verték. Fiaiknak is olyan nevet adtak, mint Suillus, Bubulcus, Caprarius és Porcius; latinul, mint tudjuk, capra kecskét, porcus disznót jelent.
    12. Bár egyébként népszerű és mértéktartó törvényhozó volt, volt egy gaztett, amelyre szokatlanul szigorú büntetést szabott: elrendelte, hogy bírósági tárgyalás nélkül is meg lehessen ölni azt, aki zsarnoki hatalomra tör, és a tettes nem tekinthető gyilkosnak, még ha a hatalom megszerzésének kísérletét nem tudja is bebizonyítani. Mert bár lehetetlen, hogy aki ilyen szörnyű bűn elkövetésére készül, a végtelenségig titokban tartsa szándékát, nem lehetetlen, hogy elegendő hatalom birtokába jutva megakadályozza a bírósági eljárást. Ezért engedte meg, hogy bírósági eljárás nélkül is végrehajtsa az ítéletet, akinek módja van rá.
    Dicséretben részesült az államkincstárról hozott törvénye miatt is. A polgároknak kötelességük volt, hogy vagyonukhoz és jövedelmükhöz képest bizonyos összegeket fizessenek hadviselés céljaira. Az így befolyt összeget nem kívánta saját maga kezelni, és azt sem engedte meg, hogy a közpénzeket magánházaknál helyezzék el: Saturnus templomát jelölte ki államkincstárnak, s így van ez mind a mai napig. A népgyűlés által két fiatalabb személyt megválasztatott quaestor-nak, elsőknek Publius Veturiust és Marcus Minuciust. Sok pénz gyűlt össze, mert százharmincezer név került rá az adófizetők névsorára, az árvák és özvegyek azonban nem, őket mentesítették az adófizetés alól.
    Meghozván a törvényeket, Lucretia apját, Lucretiust választatta maga mellé consultársául. A vesszőnyalábok kiváltságát mint korban idősebbnek neki engedte át, s ez a szokás mind a mai napig fennmaradt. Lucretius azonban néhány nappal később meghalt, s az újabb választáson Marcus Horatiust választották consullá, aki a consuli tisztet megosztotta vele az év végéig.
    13. Amikor Etruriában Tarquinius újabb háborúra készülődött a rómaiak ellen, állítólag nagy csoda történt. Midőn Tarquinius még király volt Rómában, egy jóslatnak engedelmeskedve vagy önszántából megbízást adott veiibeli mesterembereknek, hogy készítsenek egy agyagból mintázott harci szekeret a befejezés előtt álló capitoliumi Iuppiter-szentély oromzatára. Nem sokkal később elűzték trónjáról. Az etruszk agyagművesek elkészítették a négyfogatú harci szekeret és kiégették kemencéjükben, de az agyaggal égetés közben nem az történt, ami máskor - vagyis hogy a nedvesség elpárolgásakor a kiégetett tárgy összeszárad és megszilárdul -, hanem térfogata kiterjedt, anyaga kőkemény lett, és csak úgy tudták kivenni az égetőkemencéből, hogy a kemence tetejét lebontották, s falait körös-körül eltávolították. A jósok nyomban kijelentették, hogy ez a négyfogatú harci szekér a jó szerencse és hatalom isteni jele lesz annak, akinek a birtokába kerül. A veiibeliek ezért úgy határoztak, hogy ha a rómaiak elkérik tőlük az agyagszekeret, a Tarquiniusoknak adják oda, nem pedig elűzőiknek. Néhány nappal később a szokott pompával kocsiversenyt rendeztek Veiiben az összesereglett nép előtt. A győztes négyfogatú kocsihajtója, fején babérkoszorúval, lépésben hajtott ki a versenytérről, s ekkor a lovak minden érthető ok nélkül megbokrosodtak, talán véletlenül, talán egy istenség beavatkozására. A lovak vad vágtával rohantak Róma felé a kocsihajtóval, aki hiába fékezte őket, s hiába kiáltozott. Tehetetlenül hurcoltatta magát egészen a Capitoliumig, ott aztán a Ratumenának nevezett kapunál kiesett a kocsiból. A veiibeliek elcsodálkoztak és megdöbbentek a történteken, megengedték az agyagműveseknek, hogy átadják a harci szekeret a rómaiaknak.
    14. A capitoliumi Iuppiter templomának felépítésére Demaratus fia, Tarquinius tett fogadalmat a sabin háború idején, de csak az ő fia vagy unokája, Tarquinius Superbus építtette fel, a templom azonban felszenteletlen maradt, mert kevéssel az építkezés befejezése előtt Tarquinius Superbust elűzték trónjáról. Az épület elkészülése és felékesítése után Publicola szerette volna elvégezni a felszentelést. A város előkelői közül azonban sokan irigyelték tőle ezt a kitüntetést; a törvényhozói és hadvezéri tevékenységével járó hírnevét még csak elviselték, de a templom felszentelését semmiképpen nem akarták ráhagyni, mert úgy gondolták, hogy az inkább mást illet meg. Felbiztatták és feltüzelték tehát Horatiust, hogy követelje magának a felszentelés jogát. Publicolának éppen hadba kellett szállnia, s ezt az alkalmat felhasználva a nép megszavazta, hogy Horatius szentelje fel a templomot. Fel is vezették a consult a Capitoliumra, bár mindenki tudta, hogy Publicola jelenlétében ilyesmi nem történhetett volna meg. Mások szerint azonban a consulok sorsot húztak, Publicola a sors akaratára kénytelen-kelletlen hadba vonult, a felszentelés tiszte pedig Horatiusnak jutott.
    A felszenteléskor történtekből következtetni lehet rá, hogy miként állt a dolog a két consul között. Szeptember idusán - ez a nap körülbelül egybeesik a Metageitnión hónapi holdtöltével - Róma egész lakossága összegyűlt a Capitoliumon. Az áhítatos csendben Horatius elvégezte az ilyenkor szokásos szertartásokat, megérintette a templom kapuját és elmondta a felszentelési imát. Ekkor Publicola fivére, Marcus, aki már jó ideje a templom kapujánál állt, és csak a kedvező alkalomra várt, így szólt: "Consul, fiad a táborban betegségben meghalt!" Mindenki elszomorodott, amikor ezeket a szavakat hallotta, de Horatius nyugodt hangon csak ennyit mondott: "Vessétek a holtat, ahova akarjátok, én nem öltök gyászruhát" - s folytatta a felszentelési szertartást. A halálhír különben nem volt igaz, csak Marcus találta ki, hogy ezzel a hazugsággal megakadályozza Horatiust a szertartás elvégzésében. Mindenképpen csodálnunk kell Horatius önuralmát, akkor is, ha nyomban átlátott a csalárdságon, akkor is, ha hitelt adott a hallottaknak, de nem hagyta magát megzavarni.
    15. Hasonló dolgok történtek a második templom felszentelésekor is. Mint már említettem, az első templomot Tarquinius építtette és Horatius szentelte fel. Ez a templom a polgárháborúkban elpusztult. A másodikat Sulla építtette, és Sulla halála után  Catulus kapott megbízatást a felszentelésére. A második templom is elpusztult a Vitellius idejében  fellángolt polgárháborúban. A harmadik templomot Vespasianus építtette, s jó szerencséjének köszönhette, hogy bár megérte a templom elkészülését, nem kellett végignéznie hamarosan bekövetkezett pusztulását; ily módon szerencsésebb volt Sullánál, aki meghalt, mielőtt a templomot felszentelték. Tudvalevőleg Vespasianus halálakor az egész Capitolium leégett. A negyedik templomot Domitianus fejezte be és szentelte fel.
    Tarquinius állítólag negyvenezer font ezüstöt költött a templom építésére. Ami a mostani templomot illeti, Róma leggazdagabb emberének teljes vagyona sem volna elegendő a templom aranyozására, hiszen tizenkétezer talentumnál is többe került. Az oszlopokat pentelikoni márványból faragták, s vastagságuk a legszebb összhangban volt magasságukkal annak idején, amikor Athénban félig készen láttam őket. Sajnos Rómában tovább faragták és csiszolták őket, és tönkretették arányaik szépségét. Most túl vékonyaknak és karcsúaknak látszanak.
    Aki megcsodálta valaha a Capitolium nagyszerű épületeit, s akár egyetlen oszlopcsarnokot, dísztermet, fürdőt, ágyas lakosztályt látott Domitianus palotájában, elmondhatja, amit Epikharmosz mondott a tékozlónak: "Nem vagy ám emberbarát; beteg vagy: csak azt élvezed, ha adsz." Domitianusra is méltán elmondhatná: "Te már nem vagy istenfélő, sem dicsvágyó, hanem betegségben szenvedsz; az építésben leled kedved, s mint Midasz király, arra vágyol, hogy minden arannyá és márvánnyá váljék kezedben." De erről ennyi elég is.
    16. A nagy csata után, amelyben Brutus a király fiát párviadalban megölte, Tarquinius Clusiumba menekült Porsennához, Itália akkori leghatalmasabb uralkodójához, aki derék, jó szándékú ember hírében állt. Porsenna segítséget ígért neki, s mindenekelőtt elküldte követeit Rómába, és követelte, hogy fogadják vissza Tarquiniust. A rómaiak visszautasították ezt a követelést, erre Porsenna hadat üzent, megjelölte támadásának időpontját és helyét, majd nagy hadsereggel megérkezett. Publicolát ekkor, bár nem tartózkodott Rómában, Titus Lucretiusszal együtt másodízben consullá választották. Amikor Rómába visszaérkezett, túl akart tenni bátorságban Porsennán, és belefogott Signuria városának építésébe, pedig ellenfele már a város falai alatt állt. Az új várost költséget nem kímélve kőfallal vette körül, és odaküldött hétszáz telepest, hogy kimutassa, mennyire nem fél a háborútól. Porsenna heves támadást indított a Ianiculus ellen, és elűzte az őrséget. A katonák futva menekültek, nyomukban az ellenség, amely így majdnem behatolt a város belsejébe. Publicola azonban útjukat állta, s a kapuk előtt övéinek segítségére sietett; a folyó partján megütközött, és hősiesen küzdött az ellenség derékhadával, de megsebesült, és kivitték a csatából. Ugyanez a sors érte consultársát, Lucretiust is, mire olyan csüggedés fogta el a rómaiakat, hogy valamennyien megfutamodtak, és rohantak a város felé. Az ellenség már a fahídhoz ért, s félő volt, hogy Róma elesik. A hídfőnél azonban Horatius Cocles és két kiváló társa, Herminius és Lartius szembeszállt az ellenséggel. Horatius onnan kapta a Cocles  melléknevet, hogy harc közben elveszítette egyik szemét; mások szerint azonban orra annyira lapos volt, hogy a két szeme szinte összeért, szemöldöke pedig teljesen egybenőtt. Sokan ezért Küklópsznak csúfolták, s a Cocles állítólag ennek a szónak eltorzult alakja.
    Horatius megállt a híd feljárójánál, és feltartóztatta az ellenséget, míg mögötte levő társai szét nem szedték a hidat. Ekkor teljes fegyverzetben beugrott a folyóba, és átúszott a túlpartra - nem törődve sebével, amelyet egy etruszk dárdától kapott tomporába. Publicola megcsodálta Horatius bátorságát, s nyomban azt indítványozta, hogy minden római vigyen házába ajándékul egynapi élelmet, utána pedig akkora földbirtokkal jutalmazzák meg, amekkorát egy nap körül tud szántani. Ezenfelül bronzszobrot emeltek neki Vulcanus templomában, hogy ezzel a megtiszteltetéssel vigasztalják a sebesüléstől bekövetkezett sántaságáért.
    17. Porsenna szoros ostromgyűrűvel vette körül Rómát. A városban éhínség támadt, és újabb etruszk seregek törtek be az ország területére. Publicolát közben harmadízben is megválasztották consullá, s ő úgy vélte jónak, hogy maradjanak nyugton Porsennaval szemben, de a másik etruszk sereget megtámadta és szétverte. Ötezer katonát ölt meg.
    Mucius esetéről sok furcsaságot adtak már elő. Mi most a történet leghitelesebbnek látszó változatát beszéljük el. Mucius minden tekintetben kiváló férfiú volt, de főként katonai vitézségét dicsérték. Elhatározta, hogy megöli Porsennát, s mivel beszélt etruszk nyelven, beosont a táborba etruszk öltözetben. Megkerülte a trónszéket, amelyen ott ült a király, s mellette néhány embere, de mivel nem ismerte fel biztosan, kérdezősködni pedig nem mert, kirántotta kardját, és megölte azt a férfit, akit Porsennának hitt. Erre elfogták és vallatóra fogták. A király éppen áldozatot készült bemutatni, és egy izzó parázzsal teli edényt hoztak be neki. Mucius az edény fölé tartotta jobb kezét, s mialatt az izzó parázs húsát égette, ott állt és rettenthetetlen arccal, merőn nézett Porsennára. A király elbámult tettén, szabadon engedte Muciust, és lenyújtotta neki kardját a trónról. Mucius bal kézzel nyúlt kardja után, hogy elvegye. Mint mondják, innen kapta a Scaevola melléknevet, amely latinul balkezest jelent. Majd bevallotta, hogy előbb legyőzte Porsennától való félelmét, most azonban a király nagylelkűsége őt győzte le, ezért hálából és figyelmeztetésül feltárja előtte, amit erőszakkal senki ki nem tudott volna csikarni belőle, s így szólt:
    "Háromszáz római rejtőzik táborotokban, mindnyájan azzal a szándékkal, amellyel én, és csak a jó alkalomra várnak, hogy megöljenek. A sors rám esett; én tettem először kísérletet, de nem vádolom a végzetet, hogy elvétettem azt a kiváló férfiút, aki méltó rá, hogy barátja, ne pedig ellensége legyen a rómaiaknak." Amikor Porsenna ezt meghallotta, hitelt adott Mucius szavainak, és hajlandóságot mutatott a megbékélésre - véleményem szerint azonban nem azért, mintha félt volna a háromszáz rómaitól, hanem mert tisztelte és csodálta a rómaiak bátorságát és harci erényeit.
    Minden forrás egyetért benne, hogy Mucius így kapta a Scaevola melléknevet - az egyetlen Athénodórosz, Szandón fia kivételével, aki Octaviának, Caesar Augustus nővérének ajánlott művében azt állítja, hogy Postumusnak is nevezték.
    18. Publicola nem tekintette olyan veszélyes ellenfélnek Porsennát, mint amilyen hasznos barátnak és szövetségesnek, sőt attól sem zárkózott el, hogy Tarquiniusszal folytatott viszályában Porsennára bízza a döntést, s ügye igazában bízva Tarquiniusnak is ezt ajánlotta több ízben. Szerette volna ugyanis bebizonyítani, hogy milyen gonosz ember a volt király, és hogy igazságosan fosztották meg trónjától. Tarquinius azonban makacsul kijelentette, hogy nem fogad el senkit bírájának, legkevésbé pedig Porsennát, aki ingatag szövetségesnek bizonyult. Az etruszkok királya megneheztelt rá, és ellene fordult, annál is inkább, mert fia, Arruns is erre biztatta. Sürgette a háború befejezését s a megegyezést a rómaiakkal - azzal a feltétellel, hogy a rómaiak visszaadják az etruszkoktól elvett területeket, a hadifoglyokat szabadon bocsátják, a szökevényeket pedig visszafogadják. A szerződés megerősítésére a rómaiak a legelőkelőbb családokból tíz ifjút és ugyanennyi fiatal leányt adtak túszul, köztük Publicola leányát, Valeriát is.
    19. A kikötött feltételeket mindkét fél megtartotta, s az esküben bízva abbahagyott minden háborús készülődést. Egy alkalommal a római leányok lementek fürödni a folyópartra, ahol a félhold alakban húzódó magas part öblöt alkot, így a víz nem hullámzik, és felszíne különösen csendes. Mivel sem őröket, sem járókelőket nem láttak, s a folyón sem kelt át senki, kedvük támadt, hogy átússzanak a mély és örvénylő vízen. Némelyek állítása szerint egyikük, név szerint Cloelia, lóháton kelt át a folyón, s közben biztatta és bátorította a folyóban úszó leányokat. Amikor épségben átjutottak a túlsó partra, Publicolához mentek, aki nem csodálkozott, de nem is helyeselte tettüket, inkább bosszankodott, hogy távozásuk hitszegésnek fog tűnni Porsenna szemében, s a fiatal leányok merész cselekedetét a rómaiak csalárdságának fogja tekinteni. Ezért mindnyájukat visszaküldte Porsennához. Tarquinius emberei jó előre megtudták a dolgot, lesbe álltak, s - túlerőben lévén - kísérőikkel együtt rátámadtak a leányokra átkelés közben. Azok védekeztek, Publicola leánya, Valeria pedig áttört a harcolókon és elfutott; vele együtt három rabszolga is elmenekült, s ezek segítettek neki a szökésben. A többi leány dulakodásba kezdett támadóikkal, és már életük is veszélyben forgott, amikor Arruns, Porsenna fia, értesülvén a történtekről nyomban segítségükre sietett, megfutamította az ellenséget, és a rómaiakat kimentette a veszedelemből.
    Amikor Porsenna meglátta a visszahozott leányokat, megkérdezte, ki volt a kezdeményező, ki vette rá a többieket, hogy vele menjenek. Cloelia nevének hallatára derűs és sugárzó arccal nézett a leányra, majd parancsot adott, hogy vezessenek elő egy hátaslovat istállójából, s azt díszesen felszerszámozva Cloeliának ajándékozta. - Ezt az ajándékot emlegetik azok, akik azt állítják, hogy egyedül Cloelia kelt át lóháton a folyón. Mások szerint az etruszk király Cloelia férfias magatartása iránti tiszteletből ajándékozta neki a lovat. Mindenesetre a leány lovasszobra ott áll a Via Sacrának a Palatínusra felvezető részén, bár némelyek szerint a szobor nem Cloeliáé, hanem Valeriáé.
    Porsenna tehát békét kötött a rómaiakkal, s nagylelkűségét többféleképpen mutatta meg a városnak. Megparancsolta például katonáinak, hogy amikor táborukat felszedik, fegyvereiken kívül semmi mást ne vigyenek magukkal, a tábor gazdag élelmiszerkészletét és értékes felszerelését pedig a rómaiaknak ajándékozta. Ezért mind a mai napig, amikor közvagyont árvereznek, először Porsenna javait kiáltják ki, hogy ezzel is fenntartsák minden időkre e férfiú iránt érzett hálájukat. Porsenna egyszerű és régies modorban készült bronzszobra a senatusi palota közelében áll.
    20. Rövidesen a sabinok törtek be Róma területére, ekkor Marcus Valeriust, Publicola fivérét és Postumus Tubertust választották consullá. Mivel Marcus a legfontosabb ügyekben Publicola tanácsa szerint és személyes támogatásával intézkedett, két nagy csatában győzött. A másodikban - anélkül, hogy egyetlen római is elesett volna - az ellenség tizenháromezer embert vesztett. Marcus a diadalmeneten kívül abban a kitüntetésben is részesült, hogy közköltségen házat építettek neki a Palatinuson. Abban az időben a házak ajtaja általában befelé nyílt az előcsarnokba; egyedül az ő házát építették utcára nyíló ajtóval, hogy ez a kiváltság állandóan emlékeztessen a személyének kijáró tiszteletre.
    Mint mondják, a görögöknél a házak ajtaja már korábban is az utcára nyílt, legalábbis a vígjátékokból ezt következtetik. A vígjátékok szereplői ugyanis, ha ki akarnak menni az utcára, hangosan kopogtatnak és zörögnek az ajtón, hogy akik a ház ajtaja előtt elmennek vagy a közelben állnak, felfigyeljenek, s ne érje őket váratlanul, midőn az ajtó belülről kinyílik.
    21. A következő évben ismét Publicolát választották meg consullá, ez alkalommal immár negyedszer, mert attól kellett tartani, hogy a sabinok és latinok egymással szövetséget kötve hadat indítanak Róma ellen. A város lakóit babonás félelem szállta meg, minden várandós asszony idétlen vagy koraszülött magzatot hozott a világra. Ezért Publicola a Sibylla könyveinek utasítására engesztelő áldozatot mutatott be az Alvilág istenének, és a papnőtől kapott jóslatnak engedelmeskedve felújított bizonyos versenyjátékokat. Így helyreállította a népben az istenekbe vetett bizalmat, s figyelmét arra a veszedelemre fordította, amely az emberek részéről fenyegette, mivel az ellenük szövetkezett ellenség már nyilvánvalóan nagy előkészületeket tett.
    Volt a sabinok közt egy Appius Clausus nevű férfiú, aki nemcsak vagyonával és testi erejével, hanem jellemének hírével és ékesszólásával is kitűnt a többiek közül. Ő sem kerülhette el azonban minden nagy ember közös sorsát, s irigyei őt is kikezdték. Azzal vádolták, hogy igyekszik elkerülni a háborút, mert Róma hatalmát akarja növelni, hogy hazáját zsarnoki hatalom alá vesse. Clausus észrevette, hogy a köznép szívesen hallgat ezekre a vádaskodásokra, s tisztában volt azzal is, hogy maga ellen ingerelte a háborús pártiakat és a katonákat. Éppen ezért - félve, hogy bíróság elé állítják - zendülést készített elő, s felhasználta védelmére kész baráti körének és rokonságának hatalmát és befolyását. Ez volt a háború késésének és a sabinok habozásának az oka.
    Publicolának nemcsak arra volt gondja, hogy minderről pontos értesüléseket szerezzen, s ellenségei közt szítsa a belső viszályt, hanem bizalmas emberei útján a következőket is tudomására adta Claususnak: "Publicola úgy gondolja, hogy neked, aki derék és igazságos férfiú vagy, nem szabad polgártársaidon bosszút állanod, még ha gonoszul bántak is veled. Ha azonban a magad megmentése végett ott akarod hagyni hazádat, hogy kitérj irigyeid útjából, mind az állam, mind a saját nevében kész olyan fogadtatásban részesíteni, amely méltó erényeidhez és a rómaiak dicsőségéhez." Kényszerhelyzetében, többszöri megfontolás után, Clausus is ezt tartotta leghelyesebbnek; összehívta tehát barátait, akik másoknak is szóltak, úgyhogy végül is ötezer sabin családot vitt magával Rómába asszonyostul és gyermekestül, méghozzá a legbékésebb, legszelídebb erkölcsű és otthonukat leginkább szerető polgárokat. Publicola jó előre értesült érkezésükről, s nemcsak kitüntető szívélyességgel fogadta, hanem minden jogban és kiváltságban is részesítette őket. Valamennyi családnak azonnal polgárjogot adott; az Anio folyó mentén mindegyik család két plethron, Clausus pedig huszonöt plethron földet kapott, sőt a senatusba is felvették. Ez volt Clausus politikai pályájának kezdete; így kapott hatalmát oly bölcsen használta fel, hogy elnyerte a legelső méltóságot és nagy hatalomra tett szert. A Claudiusok nemzetsége, melyet hátrahagyott, semmivel sem volt jelentéktelenebb a többinél.
    22. Claususnak és társainak távozása után a sabinok közt megszűntek a viszályok, de a vezetők nem hagyták a népet békében és nyugalomban élni, hanem panaszkodtak, hogy amit Clausus közöttük nem hajthatott végre, azt majd mint menekült és a haza ellensége viszi keresztül, s Róma mégsem lakol a rajtuk elkövetett sérelmekért. Hadra keltek tehát nagy sereggel, s Fidenae környékén ütöttek tábort, majd Róma közelében egy erdős és szakadékos vidéken kétezer nehéz fegyverzetű harcost lesbe állítottak. Az volt a szándékuk, hogy másnap korán reggel néhány lovast portyázni küldenek - azzal a megbízással, hogy amikor a város széléhez érkeznek, színleg vonuljanak vissza mindaddig, míg az ellenséget a leshelyre nem csalják. Publicola a szökevényektől pontosan értesült tervükről; rögtön megtett minden szükséges intézkedést, s haderejét több részre osztotta. Veje, Postumius Albus, még aznap este elindult háromezer nehézfegyveressel, megszállta azokat a magaslatokat, amelyek alatt a sabinok lesben álltak, és szemmel tartotta őket. Consultársa, Lucretius alá rendelte a városban állomásozó könnyű fegyverzetű, fiatal harcosokból álló csapatot, és megparancsolta, hogy támadja meg a zsákmányolásra induló lovasságot, ő maga pedig a hadsereg többi részével körülkerítette az ellenséget. A rómaiak szerencséjére hajnalban sűrű köd keletkezett. A ködben Postumius hangos csatakiáltással lerohant a hegytetőről a lesben állókra, Lucretius az előnyomuló lovasokat támadta meg embereivel, Publicola pedig rajtaütött az ellenség táborán. Így a sabinok mindenütt kedvezőtlen helyzetbe kerültek, és vereséget szenvedtek. A táborban rekedtek nem is védekeztek, hanem vagy megfutamodtak, vagy felkoncolták őket a rómaiak. Reményük így vesztükre lett: mindnyájan azt hitték, hogy a többiek biztonságban vannak, ezért nem is gondoltak rá, hogy harcoljanak és az ellenséggel szembeszálljanak. Akik a táborban voltak, a leshelyre küldött csapat felé futottak, ők viszont a tábor irányába; így aztán futás közben összetalálkoztak azokkal a társaikkal, akik felé futottak, és akiknek maguknak is segítségre lett volna szükségük, így aztán hasztalan reméltek tőlük támogatást. A közeli Fidenae városának köszönhető, hogy a sabinok nem vesztek oda az utolsó emberig, hanem néhányan megmenekültek, főként azok, akik elfutottak, amikor az ellenség elfoglalta a tábort. Akik Fidenaet nem érték el, vagy elestek, vagy fogságba kerültek.
    23. Bár a rómaiak minden nagyobb eseményt az istenségnek szoktak tulajdonítani, mostani sikerüket egyedül hadvezérük művének tekintették; a katonák kijelentették, hogy Publicola vak, süket, s éppen hogy meg nem kötözött ellenséget adott a kezükre, nekik csak kardjukat kellett használniuk. A nép vagyona is jócskán gyarapodott a gazdag zsákmányból és a hadifoglyokból. Publicola diadalmenetének megtartása után, alighogy átadta a hatalmat az utána megválasztott consuloknak, rövidesen meghalt. Életét, amennyire embernek lehetséges, felékesítette és kiteljesítette mindazzal, amit jónak és szépnek szokás tartani. A nép pedig, mintha életében semmit nem tett volna azért, hogy érdemeinek kijáró megbecsülését kifejezze, úgy határozott, hogy holttestét közköltségen temetik el, s a tiszteletadáshoz minden egyes polgár egy quadransszal járul hozzá. A nők kimondták, hogy emlékére egy egész éven át gyászruhát hordanak. Mindez valóban követésre és irigylésre méltó megtiszteltetés. Néphatározat folytán a város falain belül temették el, az úgynevezett Velia közelében, s ezt a helyet jelölték ki egész családja temetőjéül. - Manapság a Valeriusok családjából már senkit nem temetnek el itt, de odaviszik a holttestet és leteszik, valaki égő fáklyát vesz a kezébe, egy pillanatra alábocsátja a koporsót a sírba, majd felemeli, amivel azt jelképezi, hogy az elhunyt, bár joga van hozzá, hogy itt temessék el, nem tart igényt erre a kiváltságra. Ezután elviszik a holttestet.

    SZOLÓN ÉS PUBLICOLA ÖSSZEHASONLÍTÁSA
    1. Szolón és Publicola összehasonlításának van bizonyos érdekessége, aminővel eddig még nem találkoztunk - nevezetesen, hogy a második utánozta az elsőt, az első viszont bizonyságot tett a második mellett. Nyilvánvaló, hogy a boldogságnak az a meghatározása, amelyet Szolón szájából hallottunk, amikor Kroiszoszhoz szólt, inkább illik Publicolára, mint Telloszra. Szolón Telloszt tartotta az általa ismert legboldogabb embernek jó sorsa, erényei és kiváló gyermekei miatt. De költeményeiben mégsem ünnepli mint derék férfiút, s gyermekei sem lettek híres emberek; ezzel szemben Publicola már életében legelső volt a rómaiak között hatalma és tekintélye következtében, halála után pedig a napjainkban is élő legkiválóbb családok és nemzetségek, a Publicolák, a Messalák és a Valeriusok nemes származásuk minden dicsőségét hatszáz esztendőn át rá vezették vissza. És bár Tellosz helyét megállva, vitézül küzdött, s így esett el az ellenség kezétől, Publicola elpusztította ellenségeit, ami mégiscsak szerencsésebb sors, mint holtan maradni a csatatéren. Ezenfelül Publicola megérte hazája győzelmét, mint népének és országa hadainak vezére tiszteletben részesült és diadalmeneteket tartott, mielőtt a Szolón által irigylésre méltónak és boldognak nevezett halál elérte. De Publicola boldogságát bizonyítja az is, amit Szolón mondott Mimnermosznak az embernek a földön töltött idejéről:
    Elhunytom ne legyen siratatlan; kedveseimben
    keljen bú, siralom, hogyha szemem lehunyom.
    Publicola nemcsak barátainak és családtagjainak okozott könnyeket halálával, hanem egy egész várost, emberek tízezreit borította gyászba. A római asszonyok úgy gyászolták, mintha fiukat, testvérüket és mindnyájuk közös atyját veszítették volna el. Szolón ezt mondja:
    Bár a vagyont áhítozom, azzal mégse szeretnék jogtalan élni...
    Publicolának azt is megadta a sors, hogy nemcsak becsületes úton gazdagodott meg, hanem jót is tett a szűkölködőkkel, s vagyonát dicséretre méltó módon használta fel. Ha tehát Szolón volt a legbölcsebb ember, Publicola volt a legboldogabb, mert azokat a javakat, amelyeket Szolón mint legnagyobbakat és legbecsesebbeket óhajtotta, Publicola megszerezte és élete végéig magáénak mondhatta.
    2. Így növelte Szolón Publicola hírnevét, s Publicola is Szolónét, hiszen politikája Szolónt tette meg a népuralom legkiválóbb példaképévé. Publicola kiküszöbölte a gőgöt a consuli hatalomból, s mindenkivel szemben jóakaratúvá és mindenki által elfogadhatóvá tette ezt a fajta vezetést. Szolón több törvényét átvette, így a főtisztviselők megválasztásának jogát a népre ruházta, s a vád alá helyezetteknek biztosította a néphez (miként Szolón az esküdtszékhez) való fellebbezés jogát. Igaz, hogy nem szervezett új senatust, mint Szolón, de a meglevőt csaknem kétszeresére növelte. A quaestorokat azzal a céllal állította a pénzügyek élére, hogy ha a consul tisztességes ember, minél több szabad ideje legyen fontosabb államügyek intézésére, ha pedig nem, ne nyíljék számára még több visszaélési alkalom azáltal, hogy korlátlan intézkedési joga van mind az államügyekben, mind a pénzügyekben. Publicola sokkal szenvedélyesebben gyűlölte a zsarnokságot. Szolón csak azok ellen indított bírósági eljárást, akikre rábizonyították, hogy zsarnokságra törnek, Publicola ellenben megengedte, hogy az ilyenekkel bírósági eljárás nélkül is végezzenek. Szolón jogosan dicsekedhetett azzal, hogy a korlátlan hatalmat visszautasította, bár a viszonyok indokolttá tették, és polgártársai is önként elfogadták volna, de ugyanolyan dicséret illeti meg Publicolát is, aki a korlátlan hatalmat, amelynek birtokába jutott, demokratikussá tette, sőt a vele járó jogokat sem vette igénybe. Szolón, úgy látszik, már Publicola előtt is belátta ennek az eljárásnak a bölcs és helyes voltát, mert szerinte
    Úgy kíséri a nép leghívebben vezetőjét,
    féke ha túlontúl nem laza, mégse szoros.
    3. Szolónnak különös érdeme volt az adósságok eltörlése, mert a polgárok szabadságát főként ezzel szilárdította meg. Nincs ugyanis semmi haszna az egyenlőséget kimondó törvényeknek, ha az adósságok megfosztják az egyenlőségtől a szegényeket, s éppen azokban a dolgokban, amelyekben látszólag szabadságot élveznek - így a bíráskodásban, a hivatalviselésben és a népgyűléseken -, csupán a gazdagok szolgái. Még fontosabb az, hogy bár minden adósságeltörlést lázongás szokott követni, Szolónnak ebben az egyedülálló esetben - mivel ezt az intézkedését mint veszélyes, de hathatós gyógyszert a legalkalmasabb időben használta - sikerült a már kitört lázadást lecsendesítenie, s jó hírneve feledtette a gyanakvást és a gyűlöletet, ami rendelkezése körül támadt.
    Közszereplésük tekintetében Szolón élete korábbi részében volt fényesebb, mert egyedül vezette a népet, nem követett másokat, és így hajtotta végre legtöbb és legnagyobb közintézkedését. Publicola élete vége felé volt szerencsés és irigylésre méltó. Szolónnak saját szemével kellett látnia az általa létesített alkotmány felbomlását, a Publicola által teremtett alkotmányos rend viszont fennmaradt Rómában a polgárháborúk koráig. Szolón, mihelyt meghozta törvényeit, távozott Athénból, s fatáblákra írva, minden védelmező nélkül hagyta hátra törvényeit. Vele ellentétben Publicola Rómában maradt, többször viselte a consuli tisztet, intézte a közügyeket, megszilárdította és biztos alapokra fektette az alkotmányt. Szolónnak minden igyekezete ellenére sem sikerült Peiszisztratosz terveit meghiúsítania, bár előre látta őket; inkább kitért a növekvő zsarnokság útjából, és engedett neki. Publicola hosszú időn át virágzó és nagy hatalmú királyságot döntött meg és törölt el. Bátorsága és határozottsága hasonló volt Szolónéhoz. Erényét jó szerencséje és a célját elérni tudó hatalma egyaránt támogatta.
    4. Ami hadvezéri tehetségüket illeti, a plataiaibeli Daimakhosz még a megaraiak ellen viselt háború vezetését sem tulajdonítja Szolónnak úgy, amint azt leírtuk; de Publicola mint kiváló katona és hadvezér nagy haditetteket hajtott végre. Ha pedig politikai pályafutásukat vesszük fontolóra, Szolón komolytalanul, őrültséget színlelve lépett első ízben a nyilvánosság elé azzal a szándékkal, hogy beszédet mondjon Szalamisz visszaszerzése ügyében. Publicola vállalta a legnagyobb veszélyt, szembeszállt a Tarquiniusokkal, és leleplezte az árulást; később is főként neki volt köszönhető, hogy az árulók nem menekülhettek, és elvették méltó büntetésüket. Publicola nemcsak a zsarnokokat űzte ki a városból, hanem még a visszatérés reményétől is megfosztotta őket. Mindazokban az ügyekben, amelyek küzdelmet és bátor kiállást kívántak, rendületlenül és állhatatosan járt el, de még több bölcsességet mutatott, amikor békés alkudozásra és szelíd rábeszélésre volt szükség, különösen amidőn ügyesen sikerült Róma barátjául megnyernie Porsennát, a város legyőzhetetlen és félelmetes ellenfelét.
    Igaz, azt is mondhatná valaki, hogy Szolón visszaszerezte Athénnak a már elveszített Szalamiszt, Publicola viszont lemondott olyan területekről, amelyeknek a rómaiak már birtokában voltak. De az emberek tetteit a pillanatnyi körülményektől függően kell megítélnünk, mert az ügyes politikus azon a ponton nyúl az ügyekhez, ahol legjobban megfoghatók; sokszor részleges engedmények árán menti meg az egészet, és lemond a kicsinyről, hogy megszerezze a nagyobbat. Így Publicola is, midőn lemondott egyes elhódított területekről, megszilárdította uralmát saját hazája felett, s azoknak, akik saját városukat is alig tudták megvédeni, megszerezte az ostromlók táborát. Ügyében ellenfelét tette meg döntőbírává; a döntés neki kedvezett, s népének annyit szerzett, amennyit szívesen adott volna a győzelemért, mert Porsenna véget vetett a háborúnak, s átadta teljes tábori felszerelését volt ellenségeinek, mivel bízott erényükben és becsületükben, s ezt a bizalmat consuluk keltette fel benne.

    THEMISZTOKLÉSZ - CAMILLUS
    THEMISZTOKLÉSZ

    1. Homályos családi eredete kedvezőtlenül hatott Themisztoklész hírnevére. Atyja, Neoklész, nem túlságosan előkelő athéni családból származott a Leóntisz phülé Phrearrhosz démoszából. Anyai részről külföldinek számított, amint ez anyja alábbi sírfeliratából is kitűnik:
    Thrák asszony vagyok, Habrotonon; Hellász-honi népnek
    ámde Themisztoklészt szültem, a nagyszerű hőst.
    Ezzel szemben Phaniasz azt állítja, hogy Themisztoklész anyja nem thrák, hanem kariai származású volt, és nem Habrotononnak, hanem Euterpének hívták. Neanthész azt is tudja róla, hogy szülővárosa a kariai Halikarnasszosz volt.
    Az olyan, részben idegen származású athéni ifjak, mint Themisztoklész, Künoszargész tornacsarnokába - gümnaszionába - iratkoztak be. Ez a tornacsarnok a városfalakon kívül esett, és Héraklész védelme alatt állott, mert ő sem volt teljes jogú istenség halandó anyja miatt. Themisztoklész rábeszélt néhány nemes származású athéni ifjút, hogy tartson velük, és végezze testgyakorlatait a künoszargészi gümnaszionban. Ilyen módon sikerült eltüntetnie a megkülönböztetést a bennszülött és idegen származású athéniak között. Themisztoklész idegen létére is nyilvánvalóan rokoni kapcsolatot tartott fenn a Lükomidák nemzetségével, mert Phlüában, mikor a barbárok felégették a Lükomidák szentélyét, Themisztoklész építtette újjá és ékesítette fel saját költségén készített festményekkel, mint Szimónidész beszéli.
    2. Köztudomás szerint már gyermekkorában különlegesen szorgalmas volt, s természetes hajlamánál fogva nagy tettek végrehajtására és a nyilvános szereplésre vágyott. Ha tanulás közben szabad időhöz jutott, azt nem játékkal vagy hiú kedvteléssel töltötte, mint a legtöbb gyermek. Sokszor érték azon, hogy beszédet szerkeszt és tanul. Ezek többnyire társaira vonatkozó vád- vagy védőbeszédek voltak. Mondogatta is tanítója: "Gyermekem, te semmiben sem leszel kicsiny, hanem jóban és rosszban egyformán nagy." Lassan és kedvetlenül tanult, különösen ha a tanítás jelleme formálását szolgálta, vagy örömet, szórakozást lelhetett volna benne, de annál nagyobb érdeklődéssel fordult minden felé, ami gyakorlati ismereteit gyarapította vagy értelmét fejlesztette, mégpedig ilyen fiatal korban szinte hihetetlennek látszó mértékben.
    Így aztán, ha később olyanok társaságába került, akik másoknál műveltebbnek és kifinomultabbnak tartották magukat, s őt kigúnyolták, öntudatosan védte magát, hogy bár nem tud lantot pengetni vagy hárfázni, ahhoz jól ért, hogyan tegye naggyá és híressé a legkisebb és legismeretlenebb községet, ha majd egyszer a kezébe kapja. Sztészimbrotosz azt állítja, hogy Themisztoklész Anaxagorasz tanítványa volt, és hallgatta a természettudós Melisszosz előadásait. De Sztészimbrotosz tévedett, mert amikor a Themisztoklésznél sokkal fiatalabb Periklész Szamoszt ostromolta, az ostromlott város hadvezére Melisszosz volt; Anaxagorasz úgyszintén Periklésznek volt kortársa és jó barátja. Inkább adhatunk hitelt annak az állításnak, hogy Themisztoklész a Phrearrhoszból való Mnésziphilosz csodálója volt, akit nem nevezhetünk sem szónoknak, sem természetbölcselőnek, mert azzal a tudománnyal foglalkozott, amelyet akkortájt bölcselkedés névvel illettek. Ez valójában a politikára való képesség és a gyakorlati tudás keveréke volt, egy olyan bölcseleti irányzat, amelyet tulajdonképpen Szolón alapított. Utódai, az úgynevezett szofisták, ezt egybekapcsolták különféle szónoki fogások ismeretével, és a közügyek intézése helyett a szavak használatára oktatták tanítványaikat. Ezt a Mnésziphiloszt ismerte el Themisztoklész tanítómesteréül, amikor a közpályára lépett.
    Kezdetben az ifjú Themisztoklész gyakran volt szeszélyes és kiszámíthatatlan. Hagyta, hogy szenvedélyei irányítsák cselekedeteit, márpedig amikor valakit csak a szenvedélyek vezetnek gátlástalanul, végletekre ragadtatja magát, s ez gyakran okoz bajt. Themisztoklész később saját maga is beismerte hibáját, és azt mondogatta, hogy a legrakoncátlanabb csikóból lesz a legjobb hátasló, ha kellőképpen betörik és betanítják. De az afféle történetek, hogy apja kitagadta örökségéből, anyja pedig szomorúságában öngyilkosságot követett el fia becstelen cselekedetei miatt, valótlanságok. Inkább adhatunk hitelt annak a történetnek, amely szerint apja egy alkalommal azzal a szándékkal, hogy elterelje a közügyektől, a tengerparton heverő hadihajóroncsokat mutatott neki, mondván: a nép is így bánik vezetőivel, amikor nincs már rájuk szüksége.
    3. A hagyomány szerint Themisztoklész korán lépett politikai pályára, és hamarosan erőt vett rajta a becsvágy. Kezdettől fogva tudatosan az elsők közé törekedett, s ezzel magára vonta az állam vezetőinek gyűlöletét, különösen pedig Lüszimakhosz fiáét, Ariszteidészét, akivel soha nem járt egy úton. Úgy látszik, az ellenségeskedés gyermekes okból kezdődött kettőjük között. Arisztón bölcselő elbeszélése szerint ugyanis mindketten egy keoszi szép ifjú, Sztészilaosz kegyeiért versengtek. A közügyek terén ezután sem szűnt meg az ellentét közöttük. Életfelfogásuk és jellemük különbözősége csak növelte a szakadást; Ariszteidész szelíd és feddhetetlen jellemű férfi volt, és mint politikus nem kereste sem a nép kegyét, sem a hírnevet, hanem a legjobb szándéktól vezettetve az állam biztonságára és az igazságra törekedett. Szembeszállt tehát Themisztoklésszel, és ellensúlyozta befolyását, amikor gyökeres újításokat igyekezett bevezetni, és nagy vállalkozásokra ösztökélte a népet. Mint mondják, Themisztoklész annyira vágyott a hírnévre és a nagy tettek véghezvitelére, hogy bár még egészen fiatal ember volt a perzsák ellen vívott marathóni csata idején, amikor az egész ország Miltiadész dicséretét visszhangozta, feltűnt, hogy állandóan félrehúzódva töpreng. Álmatlanul töltötte éjszakáit, és nem vett részt a szokásos lakomákon. Amikor megkérdezték tőle, mi az oka életmódja megváltoztatásának, azt felelte, hogy nem hagyja aludni Miltiadész diadala. Sokan abban a hiszemben voltak, hogy a perzsák veresége a háború végét jelenti, de Themisztoklész tudta, hogy sokkal nagyobb küzdelmek kezdetén állnak. Eltökélte tehát, hogy egykor egész Görögország vezére lesz, s a várost is erre akarta előkészíteni, mert jó előre meglátta a jövőt.
    4. Egyedül ő merészelt azzal a javaslattal állni a nép elé, hogy ne osszák fel a laurioni ezüstbányák jövedelmét, amint szokták, hanem építsenek ebből a pénzből háromevezősoros hadihajókat az aiginaiak  elleni háborúra. Görögországban akkoriban ugyanis ez a háború dúlt teljes erővel, és Aigina-sziget lakói nagy hajóhadukkal kezükben tartották a tenger feletti uralmat. Themisztoklész könnyen meggyőzte az athéniakat, hiszen nem Dareiosszal és a perzsákkal kellett őket ijesztgetni (ezek ugyanis távol voltak, és nemigen tartottak visszatérésüktől), hanem kihasználta az aiginaiak elleni gyűlöletüket és féltékenységüket, és egykettőre elfogadtatta velük a háborúra való felkészülést. Ennek eredményeként épült meg az a száz hadihajó, amellyel később Xerxész ellen harcoltak. Így irányította fokozatosan az athéniak figyelmét a tengerre. Meggyőzte őket róla, hogy gyalogos haderejükkel még közvetlen szomszédjaikkal sem képesek megmérkőzni, tengeri haderővel pedig nemcsak a barbárokkal szemben védekezhetnek eredményesen, hanem egész Görögországban vezető szerephez juthatnak. Vitéz vértesek helyett, hogy Platónt idézzük, így tette Themisztoklész az athéniakat tengerészkatonákká. Meg is vádolták, hogy kivette kezükből a dárdát, megfosztotta őket pajzsuktól, s gályapadhoz és evezőkhöz láncolta az athéni népet. Sztészimbrotosz elbeszélése szerint mindezt Miltiadész ellenállásának leküzdésével érte el.
    Döntsék el különb bölcselők, megsértette-e eközben az athéni alkotmány tisztaságát és épségét. A görögöket mindenesetre tengeri haderejük mentette meg, és pontosan ezek a háromevezősoros hajók állították vissza Athén akkortájt bukott hatalmát. Ezt igazolják Xerxész cselekedetei is, aki, bár szárazföldi hadereje sértetlen maradt, hajóhadának veresége miatt a futást választotta, mert tisztában volt vele, hogy alulmaradt a görögökkel szemben. Meggyőződésem szerint Mardonioszt is csak azért hagyta hátra, hogy a görögöket meggátolja az üldözésben, nem pedig azért, hogy országukat meghódítsa.
    5. Némelyek szerint Themisztoklész minden alkalmat megragadott, hogy minél több pénzt szerezzen. Azért volt szüksége nagy jövedelemre, mert szeretett sok pénzt költeni lakomák rendezésére és vendégek mulattatására. Mások ezzel szemben fösvénységgel és kapzsisággal vádolják, s azt állítják róla, hogy még az ajándékba kapott élelmiszereket is piacra küldte. Egyszer egy Philidész nevű lótenyésztőtől csikót kért, de az megtagadta tőle, erre Themisztoklész megfenyegette, hogy házát hamarosan falóvá  változtatja. Ezzel arra célzott, hogy saját rokonaival indíttat peres eljárásokat ellene, s viszályt kelt közte és családtagjai között.
    Becsvágyban mindenkin túltett. Még ismeretlen fiatalember volt, amikor rávette az athéniak csodált hárfaművészét, a hermionéi Epiklészt, hogy tanítsa őt hárfajátékra, mert vágyott rá, hogy sokan és gyakran látogassák meg otthonában. Amikor pedig Olümpiába ment, visszatetszést keltett a görögök között, hogy lakomák rendezésében és sátrak, valamint fényűző berendezési tárgyak használatában versenyre kelt Kimónnal. Kimónon senki nem csodálkozott, mert nagy családból származó fiatalember volt, Themisztoklésztől, a teljesen ismeretlen ifjútól azonban ezt merő hivalkodásnak tekintették, mert költekezése nyilván felülmúlta anyagi erejét. Más alkalommal az athéni drámai versenyeken ő szerelte fel a kart, és elnyerte az első díjat; ezek a drámai versenyek már abban az időben is nagy izgalmat és érdeklődést keltettek. Később emléktáblát állíttatott fel győzelme emlékére ezzel a felirattal: "A Phrearrhoszból való Themisztoklész volt a karvezető, Phrünikhosz írta a darabot, és Adeimantosz volt az arkhón."
    Mindezek ellenére is sikerült elnyernie a nép kegyét, mert mindenkit név szerint ismert, és vitás ügyekben pártatlanul ítélkezett. Egy alkalommal, amikor ő volt a soros hadvezér, a keoszi Szimónidész arra kérte, hogy az ő javára hozzon ítéletet; Themisztoklész ekkor így szólt hozzá: "Rossz költő volnál, ha dalaidban elvétenéd a mértéket, én pedig rossz elöljáró, ha a törvények ellenére hoznék ítéletet." Más alkalommal kigúnyolta Szimónidész ostobaságát, hogy ócsárolja a korinthosziakat, amiért nagy városban laknak, továbbá hogy rút létére lefesteti magát. Közben állandóan növelte hatalmát és népszerűségét, s végül is osztrakiszmosszal megszavaztatta Ariszteidész száműzetését.
    6. A méd sereg már útban volt, hogy lecsapjon Görögországra, az athéniak pedig még mindig azon tanácskoztak, kit válasszanak meg fővezérnek. Állítólag, félve a fenyegető veszedelemtől, valamennyi fővezérjelölt visszalépett, csak az egyetlen Epiküdész, Euphémidész fia nem, aki szónoklásban jártas, de gyáva lelkű és közismerten megvesztegethető népvezér volt. Epiküdész szerette volna elnyerni a fővezérséget, és tartani lehetett tőle, hogy győztesen kerül ki a szavazásból. Themisztoklész félt, hogy Athénra végromlást hoz Epiküdész megválasztása, ezért megvesztegette és pénzen megvásárolta becsvágyát.
    Sok dicséret érte Themisztoklészt azért az eljárásáért, ahogyan a perzsa király követeivel Athénba érkezett tolmáccsal bánt, aki a perzsák nevében földet és vizet követelt. Igaz, hogy csak tolmácsi kötelességét teljesítette, Themisztoklész népszavazással elrendeltette elfogatását és kivégzését, mert a barbárok követelését a görögök nyelvén merészelte közölni. Hasonlóképpen helyeselték a zeleiai Arthmiosszal  szemben követett eljárását is. Arthmioszt ugyanis Themisztoklész javaslatára gyermekeivel és egész családjával együtt törvényen kívülinek nyilvánították, mert a médek aranyával akarta a görögöket megvesztegetni. Legdicsőbb cselekedete azonban az volt, hogy véget vetett a görögök közötti villongásoknak, és rábírta a városokat, a perzsa háború miatt hagyják abba az egymás elleni gyűlölködést. Ebben sokat segített neki az arkadiai Kheileosz is.
    7. Mihelyt átvette a főparancsnokságot, nyomban megkísérelte rávenni a polgárokat, hogy szálljanak hajóra, és Görögországtól lehetőleg minél távolabb szálljanak szembe a barbárokkal. Mivel azonban ezt a tervet sokan ellenezték, a spártaiakhoz csatlakozott és nagyobb haderőt vezetett a Tempé völgyébe Thesszalia megvédésére, mert akkor még nem gondolták, hogy a thesszaliaiak a médek oldalára állnak. Innen azonban dolguk végezetlen tértek vissza, mert közben nemcsak Thesszalia, hanem Görögország más részei is, egészen Boiótiáig, a perzsa királyhoz pártoltak. Az athéniak egyszeriben hallgatni kezdtek Themisztoklész szavára, és elküldték a hajóhaddal az artemiszioni tengerszoros őrizetére.
    A görögök Eurübiadészre és a spártaiakra kívánták bízni a fővezérletet, de az athéniak, mivel egymagukban több hadihajójuk volt, mint a többi görög államnak együttvéve, vonakodtak másoknak alárendelni magukat. Themisztoklész azonban megértve a veszélyt, átengedte a fővezérséget Eurübiadésznek, s az athéniakat azzal az ígérettel csendesítette le, hogy ha kitüntetik magukat a háborúban, a görögök önként vetik majd alá magukat hatalmuknak. Általános vélemény szerint Themisztoklész e tettével megmentette Görögországot, és megszerezte az athéniaknak azt a dicsőséget, hogy felülmúlták az ellenséget vitézségben, szövetségeseiket pedig bölcsességben.
    Amikor a barbárok hajóhada Aphetainál horgonyt vetett, Eurübiadész megrémült a temérdek ellenséges hajótól. Amikor értesült róla, hogy további kétszáz perzsa hajó Szkiathosz szigetét megkerülve hátba készül támadni a görögöket, nyomban úgy döntött, hogy visszavonul dél felé egészen a Peloponnészoszig. Itt akarta egyesíteni a hajóhaddal a szárazföldi hadakat; lehetetlennek tartotta ugyanis, hogy szembe tudjon szállni a perzsa király tengeri haderejével. Az euboiaiak megijedtek, hogy a görögök majd cserbenhagyják őket; ezért titokban tárgyalásokat kezdtek Themisztoklésszel, s nagyobb pénzösszeggel elküldték hozzá Pelagónt. A pénzt Themisztoklész megbízottja elfogadta, s mint Hérodotosz írja, átadta Eurübiadész embereinek.
    Themisztoklésszel élesen szembeszállt egy Arkhitelész nevű honfitársa, a szent hajó parancsnoka, akinek nem volt elegendő pénze a tengerészek zsoldjára, ezért vissza akart térni Attikába. Themisztoklész felingerelte ellene a hajó legénységét, a hajósok rárohantak, és elvették tőle a vacsoráját. Arkhitelész haragra gyúlt, de Themisztoklész egy ládában kenyeret és sültet küldött neki vacsorára, az étel alá pedig egy talentum ezüstöt tett azzal a meghagyással, hogy egye meg a vacsorát, de másnap fizesse ki a zsoldot, mert ha nem, feljelenti az athéniaknál, hogy pénzt fogadott el az ellenségtől. Ezt a történetet a leszboszi Phaniasz beszéli el.
    8. A tengerszorosban megütköztek a barbárok hajóhadával. Az ütközet nem döntötte el ugyan a háború sorsát, de az itt szerzett tapasztalatok sokat használtak a görögöknek. Megtanulták, hogyan állják a veszélyeket, s rájöttek, hogy az olyan férfiaknak, akik értenek a közelharchoz, és elszánták magukat rá, hogy a végsőkig küzdenek, nem kell félniök sem a hajók sokaságától, sem a díszesen festett hajóorroktól, sem a hangos harci kiáltásoktól, sem a barbár hadiénekektől. Csak az a fontos, hogy legyőzzék a félelmet, hogy kézitusában rohanjanak rá az ellenségre, és ne hagyják abba a küzdelmet a végső győzelemig. Így értette Pindarosz is, amikor ezeket a sorokat írta az Artemiszionnál lefolyt küzdelemről:
    Hol athéni fiák tették le s im áll a szabadság
    talpköve tündökölőn...
    Artemiszion Euboiának Hesztiaiától északra elnyúló partszegélye. Vele szemben a thesszaliai oldalon fekszik Olizón, ahol valamikor Philoktétész uralkodott. Itt áll Artemisz Proszéóiának fákkal és fehér márványoszlopokkal körülvett kis szentélye. Ha valaki ezt a márványt megdörzsöli, sáfrányszínűvé válik és sáfrányillatot áraszt. Az egyik márványoszlopra négy verssor van rávésve:
    Ázsia földje különfaju férfiait seregestül
    megverték a vizen hajdan Athén fiai
    tengeri ütközeten, s leterítve a méd hadinépet
    szobrot emeltek, szűz Artemisz, íme, neked.
    Mutatnak a parton egy helyet, ahol a fövény nagy mélységben fekete, hamuszerű porral vegyült össze, mintha egykor tüzet raktak volna ott. Az a közhiedelem, hogy ezen a helyen égették el a partra sodródott hajóroncsokat és holttesteket.
    9. Amikor a Thermopülainál történtek híre megérkezett Artemiszionba, s megtudták, hogy Leónidasz elesett és Xerxész elfoglalta a hegyszorosokat, visszavonultak Görögország belsejébe. Az utóvéd szerepét katonai erejükre való tekintettel az athéniak vállalták, és büszkék voltak tettükre. Themisztoklész végighajózott a part mentén, és ha kikötésre és ivóvíz szerzésére alkalmas öblöt látott, ahol az ellenséges hajók kiköthettek és megpihenhettek, messziről látható betűkkel feliratot vésetett a parti kövekre. A feliratokon arra kérte az iónokat, hogy mihelyt tehetik, álljanak az athéniak oldalára, akiktől származnak, és akik mindent kockára tesznek az ő szabadságukért. Ha mégsem tudnának melléjük állni, legalább kövessenek el mindent, hogy akadályozzák a barbárok harci tevékenységét, és zűrzavart keltsenek soraikban. Azt remélte, hogy így átpártolásra bírja az iónokat, vagy legalábbis zavart kelt a barbárok közt, ha gyanússá teszi szemükben az iónokat. Xerxész közben észak felől, Dóriszból betört Phókiszba, s felégette és elpusztította a phókisziak városait; a görögök azonban nem siettek segítségükre. Hiába kérték őket az athéniak, hogy álljanak meg Boiótiában és védjék meg Attikát, hiszen végtére ők is védelmezték Görögországot Artemiszionnál, senki nem hallgatott rájuk. A görögöknek csak arra volt gondjuk, hogy szilárdan megvessék a lábukat a Peloponnészoszon. Egész haderejüket az Iszthmosznál vonták össze, és falat építettek a tengertől a tengerig. Az athéniak feldühödtek e miatt az árulás miatt, s egyben csüggedés és levertség vett erőt rajtuk, mert sorsukra hagyták őket. Reménytelen lett volna az ellenség mérhetetlen haderejével egyedül felvenniük a harcot; most már csak az a választásuk maradt, hogy feladják városukat és hajóra szálljanak, de ezt a gondolatot a legtöbben szörnyűségesnek tartották. Nem vágytak sem győzelemre, sem biztonságra, ha egyszer isteneik templomát és őseik sírját át kell engedniük az ellenségnek.
    10. Themisztoklész feladta már a reményt, hogy a népet ésszerű érveléssel nyerje meg, helyette csodákhoz, égi jelekhez és deus ex machinához folyamodott, mint a tragédiaköltők. Azokban a napokban történetesen eltűnt a kígyó Athéna szentélyéből, ezt tüntette fel csodajelként. Egy szép napon a papok érintetlenül találták az áldozati zsengéket, amelyeket mindennap a kígyó elé tettek. Themisztoklész utasítására ezt a jelenséget úgy magyarázták a népnek, hogy az istennő elhagyta a várost, s a tenger felé mutatja az utat nekik. A jóslatban szereplő fabástyákat Themisztoklész hajóknak értelmezte, s azt magyarázta, hogy az isten isteninek nevezte Szalamiszt, nem pedig szörnyűnek vagy félelmetesnek, mert neve valamikor majd a görögök nagy szerencséjét fogja jelenteni. Az athéniak végre elfogadták javaslatát, és határozatilag kimondták, hogy a várost rábízzák védőistenségére, Athénára; a fegyverfogható férfiak mind hajóra szállnak, asszonyaikat, gyermekeiket és rabszolgáikat mindnyájan úgy helyezik biztonságba, ahogyan tudják. A határozat elfogadása után a legtöbb athéni Troizénbe küldte a gyermekeket és az asszonyokat. A troizéniek egymással versengve fogadták őket vendégül. Közköltségen mindegyikük napi két oboloszt kapott, a gyermekek pedig bárhol szabadon szedhettek gyümölcsöt, sőt még tanítókat is fogadtak melléjük. Ezeket a határozatokat Nikagorasz javaslatára hozták.
    Mivel az athéni kincstár üres volt, Arisztotelész állítása szerint az Areioszpagosz tanácsa minden harcosnak nyolc drakhmát fizetett előlegül, ez tette lehetővé, hogy a háromevezősoros hajókat megfelelő legénységgel tudták ellátni. Kleidémosz szerint azonban ez is Themisztoklész találékonyságának volt köszönhető. Mikor ugyanis az athéniak elhagyták a várost és a Peiraieuszba vonultak, az Athéna-szobor pajzsát díszítő Gorgó-fő eltűnt. Themisztoklész ekkor azzal az ürüggyel, hogy megkeresteti, mindent felkutattatott, és az emberek poggyászában igen nagy összegű pénzt talált elrejtve. Ebből az elkobzott pénzből fizette ki a hajó legénységének zsoldját.
    Az a látvány, ahogyan az athéniak tengerre szálltak, némelyekben szánakozást, másokban csodálatot keltett. Nem térítette el őket merész szándékuktól gyermekeik sírása, jajveszékelése, hanem átkeltek Szalamisz szigetére. A legszánalomraméltóbb látványt azok nyújtották, akiket vénségük miatt otthon hagytak, de sajnálni lehetett az állatokat is, főként a kutyákat, amint panaszos ugatással szaladgálták körül hajóra szálló gazdájukat. Fennmaradt egy történet Xanthipposznak, Periklész apjának kutyájáról. A szegény állat nem tudott elválni gazdájától, a tengerbe ugrott, és a hajó mellett úszott egészen Szalamiszig, majd amikor partot ért, a fáradtságtól nyomban kimúlt. Mai napig is mutogatják az emlékére emelt és róla Künosszémának nevezett sírhalmot.
    11. Ezek voltak Themisztoklész nagy tettei. Hamarosan felismerte, hogy az Athéniak vágynak Ariszteidészre, s félnek, hogy haragjában átpártol a barbárokhoz és kárt okoz Görögország ügyének. Ariszteidész tudvalevőleg vereséget szenvedett, Themisztoklész - mint legyőzött politikai ellenfelét - osztrakiszmosszal száműzette még a háború előtt. Themisztoklész javaslatára most határozatot hoztak, hogy mindenki, akit bizonyos időre száműztek, visszatérhet, ha a többi polgárral együtt hazája javát kívánja szolgálni.
    A hajóhad főparancsnokságát a spártai Eurübiadészra bízták, de erélytelennek bizonyult a veszéllyel szemben. Fel akarta szedni a horgonyt, hogy az Iszthmoszhoz hajózzék, ahol a peloponnészosziak gyalogsága gyülekezett. Themisztoklész ellenezte a tervet, s ekkor történt köztük a következő emlékezetes szóváltás. Eurübiadész így szólt hozzá: "Themisztoklész, a harci játékokban megvesszőzik, aki idő előtt indul." "Igazad van - felelte Themisztoklész -, a hátramaradókat viszont nem koszorúzzák meg." Eurübiadész felemelte botját, hogy megüsse. Themisztoklész így szólt hozzá: "Üss csak meg, de hallgass rám." Eurübiadész megcsodálta nyugalmát, felszólította, hogy beszéljen, s ekkor Themisztoklész újra megkísérelte rávenni tervére. Mikor valaki megjegyezte, hogy olyan férfiú, akinek nincs hazája, nem kényszerítheti rá azokat, akiknek még van, hogy cserbenhagyják az övéket, Themisztoklész így vágott vissza: "Tudd meg, nyomorult, mi azért adtuk fel otthonunkat és falainkat, mert lélektelen dolgokért nem akartuk vállalni a szolgaságot. De most egész Görögországban nekünk van a legnagyobb városunk, és kétszáz háromevezősoros hajó áll készen megsegítéstekre, hogy megmeneküljetek, ha ti is úgy akarjátok. Ha azonban áruló módon másodízben is cserbenhagytok, hamarosan azt hallják majd a görögök az athéniakról, hogy szabad várost és hazát szereztek maguknak, nem rosszabbat annál, amit elhagytak." Eurübiadészt gondolkodóba ejtették és megijesztették Themisztoklész szavai; tartott tőle ugyanis, hogy az athéniak elmennek és otthagyják őket. Az eretriai is megkísérelte, hogy ellene szóljon. "Te beszélsz a háborúról - intette le Themisztoklész -, hiszen nektek, mint a kardhalnak, kardotok van, de szívetek nincs."
    12. Némelyek szerint, mialatt Themisztoklész hajójának fedélzetén vitatkozott, egy baglyot láttak, amely jobbról a hajók irányába repült és rátelepedett az egyik árboc csúcsára. Ez az előjel csak megerősítette Themisztoklész szavait, és a görögök felkészültek a harcra. Közben azonban megérkezett az ellenséges hajóhad az attikai parthoz; rengeteg hajójuk úgy ellepte a Phaléroni-öblöt, hogy a környező partot egészen eltakarta. A király is közeledett hadseregével a tengerparthoz. Őt magát is jól lehetett látni. Erre a görögök nyomban megfeledkeztek Themisztoklész szavairól, a peloponnészosziak ismét vágyakozva néztek az Iszthmosz felé, és bosszankodtak, ha valaki keresztezni akarta terveiket. Úgy döntöttek tehát, hogy még aznap éjjel visszavonulnak, és parancsot adtak a kormányosoknak az indulásra. Themisztoklész felbőszült, hogy a görögök eldobják maguktól a helyzet és a tengerszoros nyújtotta előnyöket, és szétszóródnak, ki-ki a maga városába. Ezért cselt gondolt ki, és Szikinnosszal végre is hajtotta.
    Szikinnosz perzsa származású hadifogoly létére Themisztoklész híve és gyermekeinek nevelője volt. Őt küldte titokban Xerxészhez a következő üzenettel: "Themisztoklész, az athéniak parancsnoka, átpártolt a királyhoz, és értesíteni óhajtja, hogy a görögök meg akarnak futamodni. Azt tanácsolja a királynak, ne nagyja futni őket, hanem semmisítse meg tengeri haderejüket, amíg zavar uralkodik soraikban, és még nem egyesültek szárazföldi hadaikkal." Xerxész hitelt adott az üzenetnek, és azonnal kiadta a rendelkezést a hajóparancsnokoknak, hogy mialatt a hajókat zavartalanul felszerelik, kétszáz háromevezősoros azonnal induljon útnak, vegyék körül a tengerszorost és tartsák ellenőrzés alatt a szigeteket, hogy az ellenség hajóiból egy se menekülhessen el.
    A hadmozdulatot elsőnek Lüszimakhosz fia, Ariszteidész vette észre, s nyomban Themisztoklész sátrába sietett. Nem volt közöttük baráti viszony, hiszen mint már említettem is, Themisztoklész küldette Ariszteidészt száműzetésbe. Most mégis belépett Themisztoklész sátrába, és közölte vele, hogy bekerítették a görögök hajóhadát. Themisztoklész jól ismerte Ariszteidész becsületességét, és megörült jövetelének. Elbeszélte neki, mint küldte el Szikinnoszt a királyhoz, és kérte, segítsen rábeszélni a görögöket, akik benne jobban megbíznak, hogy ütközzenek meg a perzsákkal a tengerszorosban. Ariszteidész helyeselte Themisztoklész eljárását, és azonnal felkereste a többi hadvezért és hajóparancsnokot, hogy harcra biztassa őket. Eleinte kételkedve fogadták szavait, de közben megérkezett egy ténoszi szökevény háromevezősoros hajó, amelynek Panaitiosz volt a parancsnoka, s ő is megerősítette a bekerítés hírét. Így most már nemcsak a kényszerűség, hanem a harag is arra ösztökélte a görögöket, hogy szembenézzenek a veszedelemmel.
    13. Napkeltekor Xerxész egy magaslaton foglalt helyet; innen jól láthatta hajóhadát és a csatarendet. Phanodémosz szerint ez a hely Héraklész temploma felett volt, ahol Szalamisz szigetét csak egy keskeny tengerszoros választja el Attikától; Akesztodórosz azonban úgy tudja, hogy Megarisz határán volt, a Kerata nevű dombok felett. Itt ült Xerxész aranyveretű trónszékben írnokok hadával körülvéve, akiknek az volt a kötelességük, hogy feljegyezzék a csata eseményeit.
    Themisztoklész éppen áldozatot mutatott be a vezérhajó oldalánál, amikor három szép arcú, pompás ruházatú és arany ékszerekkel ékes hadifoglyot vezettek eléje. Állítólag Szandakénak, a király nővérének és, Artaüktosznak a fiai voltak. Abban a pillanatban, amikor Euphrantidész jós meglátta őket, fényes láng csapott ki az oltárra odakészített áldozati húsokból, és jobb kéz felől tüsszentés hallatszott. A jós ekkor kézen ragadta Themisztoklészt, és felszólította, hogy a három ifjút ajánlja fel áldozatul a nyershús-evő Dionüszosznak, és imádkozzék hozzá, mert ez menekvést és győzelmet hoz a görögöknek. Themisztoklészt megrémítette a jós kegyetlen rendelkezése, de a nép, amint nagy veszedelmekben és súlyos helyzetekben történni szokott, inkább az ésszerűtlen, mint az ésszerű cselekedettől remélte a menekvést. Valamennyien az isten nevét kiáltozták, majd az oltárhoz vonszolták a foglyokat és kierőszakolták, hogy a jós utasításához híven feláldozzák őket. Ezt a történetet egy Phaniasz nevű leszboszi bölcselő és történelemtudományban jártas férfiú beszéli el.
    14. Aiszkhülosz, a költő, akinek személyes tapasztalata és biztos ismeretei voltak az eseményről, A perzsák című tragédiájában pontosan megmondja a barbárok hajóinak számát:
    Xerxész hajói száma, jól tudom, kerek
    ezernyi volt; s afféle szerfölött sebes
    hajója kétszázhét: igy őrzi híradás.
    Az athéni hajók száma száznyolcvan volt, mindegyik fedélzetén tizennyolc harcos, közülük négy íjas, a többi nehéz fegyverzetű gyalogos katona.
    Themisztoklész ugyanolyan jól választotta meg az ütközet időpontját, mint a helyét. Vigyázott rá, hogy hajói addig ne támadják szembe a barbárokat, amíg a tenger felől frissen fújó szél nagyobb hullámokat nem ver fel a tengerszorosban. A hullámzás nem akadályozta az aránylag alacsony építésű és mély járatú görög hajókat, de hevesen dobálni kezdte a magas fedélzetű, nehézkes mozgású perzsa hajókat, amelyek így oldalukat fordították dühödten támadó ellenfeleikkel szemben. A görög hajók kapitányai Themisztoklészre figyeltek, mert tudták, hogy ő látja a legpontosabban, mi van hasznukra. Xerxész tengernagya, Ariamenész szembeszállt Themisztoklésszel. Vitéz harcos volt, a király testvérei közül a legbátrabb és legigazságosabb; hajója magas fedélzetéről, mint valami bástyafokról vadul nyilazott és dobálta dárdáit. A dekeleiai Ameiniasz és a paianiai Szóklész hajójukat teljes sebességgel nekivezették Ariamenész hajójának. Mikor a két bronzveretű hajóorr egymásba fúródott, Ariamenész átugrott a görög háromevezősorosra, de két athéni harcos dárdával rátámadt és beletaszította a tengerbe. A harcban elesett tengerészkatonák között úszó holttestét Artemiszia, Karia királynője felismerte és Xerxészhez vitte.
    15. Még folyt az ütközet, amikor állítólag hirtelen fény villant fel Eleuszisz felől, és a thriai síkságon egészen a tengerig nagy zaj támadt, mintha a misztériumok hőse, Iakkhosz vonulna arra hatalmas embertömeg kíséretében. Később a kiáltozás helyén már csak porfelhő lebegett és a tenger felé húzódva ráereszkedett a hajókra. Mások fegyveres férfiak ködalakját vélték látni Aigina irányában, akik kezüket védőn kiterjesztették a görög hajók fölé. A görögök az Aiakidáknak gondolták őket, akikhez oltalomért imádkoztak a tengeri csata kezdete előtt.
    Lükomédész, az egyik athéni háromevezősoros hajó parancsnoka volt az első, aki ellenséges hadihajót ejtett foglyul. Levágta a perzsa hajó orrdíszét, és később Phlüában felajánlotta babérkoszorús Apollónnak. A görög hajók a szűk tengerszorosban egyenlő erővel szállták szembe a barbárokkal, akik csak szakaszonként tudtak előrenyomulni, és egymásra torlódtak. Sötétedésig tartott a küzdelem, és a görögök megfutamították a perzsákat. Így szerezték meg a görögök a nemes és híres győzelmet, mint Szimónidész mondja, amelynél dicsőségesebbet sem a görögök, sem a barbárok nem arattak soha. Ezt részben a harcban részt vevő görögök bátorságának és elszántságának, részben pedig Themisztoklész hadvezéri tehetségének és ügyességének köszönhették.
    16. Az ütközet után Xerxész, még mindig telve harci vággyal, töltést akart építtetni, hogy szárazföldi csapatai is átkelhessenek és Szalamiszban megütközhessenek a görögökkel. Ekkor Themisztoklész, hogy kipuhatolja Ariszteidész véleményét, színleg azt javasolta, hajózzon a görög hajóhad a Hellészpontoszhoz, és rombolja szét a hajóhidat. "Így - mondta - Ázsiát Európában foghatjuk meg." Ariszteidész ellenezte a tervet, és így szólt: "Eddig egy elpuhult barbár kényúrral csatáztunk, de ha bezárjuk Görögországba, megfélemlítjük és ezzel kényszerhelyzetbe hozzuk ennek az óriási seregnek az urát, nem nézi majd aranyos mennyezet alól csendben üldögélve a harcot, hanem összeszedi magát és a veszély ráveszi, hogy személyesen vegyen részt a csatában, jóvátegye az elkövetett hibákat és jobb tanácsadókra hallgasson. Bizony, Themisztoklész - tette hozzá -, ahelyett, hogy lerombolnánk a hajóhidat, építsünk másikat, és ha lehet, kergessük ki ezt az embert mielőbb Európából." "Ha így látod helyesnek - mondta Themisztoklész -, találjuk meg a módját, miként távolítsuk el Görögországból a lehető leggyorsabban."
    Amint megegyeztek, Themisztoklész elküldte a perzsa királyhoz Arnakész nevű eunuchját, akit a hadifoglyok közül választott ki, hogy mondja meg gazdájának a következőket: "A görögök, most, hogy a tenger urává lettek, elhatározták, hogy a Hellészpontoszba hajóznak, és lerombolják a hajóhidat, de Themisztoklész nem akar rosszat a királynak, ezért figyelmezteti, hogy siessen haza, s amíg teheti, keljen át a tengeren Ázsiába, ő közben mindent megtesz, hogy a görög szövetséges hadakat visszatartsa az üldözéstől." Amikor Xerxész meghallotta az üzenetet, megijedt és gyorsan visszavonult. A Mardoniosz ellen vívott későbbi harcok mutatták meg, milyen jól ítélte meg Themisztoklész és Ariszteidész a helyzetet, mert bár Plataiainál az ellenség hadseregének csak csekély részével álltak szemben, abban a veszélyben forogtak, hogy mindent elveszítenek.
    17. Hérodotosz elbeszélése szerint a görög városok között leginkább Aigina tüntette ki magát. Ha kelletlenül is, Themisztoklésznek adták a legmagasabb kitüntetést, amikor ugyanis a hadvezérek összegyűltek az Iszthmoszon és szavazást tartottak az oltárnál, vitézségben mindegyik önmagát jelentette ki elsőnek, maga után másodiknak azonban Themisztoklészt. A lakedaimóniak meghívták Themisztoklészt Spártába, és Eurübiadészt bátorságáért, őt pedig bölcsességéért olajágakból font koszorúval tüntették ki. Themisztoklészt ezenkívül megajándékozták a legszebb harci szekérrel is, és amikor eltávozott, háromszáz ifjúból álló kíséretet adtak melléje az ország határáig. Mondják, hogy a következő olümpiai játékokon, mikor Themisztoklész a stadionba lépett, senki nem törődött a versenyzőkkel, egész nap őt bámulták, tapsolták, és csodálattal mutogatták az idegeneknek. Themisztoklész megvallotta barátainak, hogy úgy érzi, elnyerte Görögországért vállalt fáradalmainak méltó jutalmát.
    18. Különlegesen becsvágyó természetű volt, ahogy ezt a ránk maradt történetekből megítélhetjük. Amikor az athéniak megválasztották tengernaggyá, sem a köz-, sem a magánügyeit nem intézte el a maguk idején, hanem arra a napra halasztotta őket, mikor hajóra szállt, csak hogy hatalmát és személyének fontosságát fitogtassa, mert akkor egyszerre olyan sok emberrel és annyi ügyben kellett tárgyalnia. Mikor végignézték a partra vetődött perzsa holttesteket, s arany karpereceket és nyakláncokat látott rajtuk, ő maga elment mellettük, de odaszólt kíséretében levő barátjának: "Vedd fel, te nem vagy Themisztoklész." Antiphatész, aki valamikor szép fiú volt, lenézte Themisztoklészt, de amikor híres ember lett belőle, kereste társaságát. "Gyermekem - mondta neki -, elég későn, de mindketten észre tértünk."- Az athéniakról azt mondogatta, hogy nem tisztelik és nem csodálják, amikor veszély fenyegeti őket akárha platánfa volna, viharban alája futnak, de mihelyt kiderül az ég, lombját letépik és ágait megcsonkítják. Egy szeriphoszi ember egyszer a szemébe mondta, hogy nem a maga, hanem városa jóvoltából lett híressé. "Igazad van - válaszolta -, ha szeriphoszinak születek, soha nem lettem volna híres emberré, de te sem, ha athéni volnál."
    Más alkalommal egyik hadvezértársa, abban a hiszemben, hogy hasznos szolgálatokat tett hazájának, öntelten beszélt Themisztoklésszel, és a maga tetteit összehasonlította az övéivel. Themisztoklész ekkor így beszélt: "Vitázott egyszer az ünneppel a következő nap, és azt mondta, hogy egy perc nyugta sincs, annyi a gondja, az ünnepen viszont az emberek mást sem tesznek, csak élvezik a kész javakat. »Igazad van - felelte az ünnep -, de ha én nem volnék, nem volnál te sem.« Velem is így vagytok - folytatta Themisztoklész -, ha akkor nem lettem volna, hol volnátok ti ma?"
    Mikor tulajdon fia az anyjával és az anyán keresztül vele fölényeskedett, tréfásan megjegyezte, hogy fia a leghatalmasabb ember Görögországban, mert a görögöknek az athéniak parancsolnak, az athéniaknak ő, neki a gyermek anyja, annak pedig a fiú. Gyönyörűsége telt benne, hogy különb mindenkinél: amikor elárvereztette egyik birtokát, a kikiáltónak meghagyta, jelentse ki, hogy a vevő jó szomszédot kap. Egyik leányának két kérője volt, s ő a becsületeset választotta, a gazdag helyett, mondván, hogy inkább férfit akar pénz nélkül, mint pénzt férfi nélkül. Így mutatkozott meg mondásaiban jelleme.
    19. Az imént elbeszélt nagy tettei után azonnal hozzáfogott, hogy újjáépítse és megerősítse a várost. Theopomposz szerint megvesztegette a spártai ephoroszokat, hogy ne ellenezzék terveit, bár a legtöbben úgy gondolják, inkább becsapta őket. Követség ürügyével Spártába ment, a spártaiak ugyanis nemcsak kifogásolták, hogy az athéniak megerősítik városukat, hanem még rá is vették az aiginai Polüarkhoszt, hogy vádat emeljen ellenük. Themisztoklész tagadta a vádat, és felszólította a spártaiakat, hogy küldjék el embereiket, és győződjenek meg tulajdon szemükkel a való helyzetről. Arra számított ugyanis, hogy a halasztással az athéniak időt nyernek az erődítéshez, a spártai küldötteket pedig ott tartják túszul. Így is történt. Amikor a spártaiak megtudták az igazságot, nem bántották Themisztoklészt, hanem lenyelték mérgüket és elengedték.
    Ezután hozzákezdett Peiraieusz kiépítéséhez, mert felismerte a kikötő természetes előnyeit, és különben is a város boldogulását a tengerre akarta alapozni. Ezzel bizonyos tekintetben Athén régi királyainak politikájával ellentétes utat választott. Azok, mint mondják, arra törekedtek, hogy a polgárokat eltereljék a tengertől, s rászoktassák őket, hogy ne hajózásból, hanem földművelésből éljenek. Ezért terjesztették el a híres történetet Athénéről, hogy amikor Poszeidónnal versengett az ország feletti uralomért, az olajfát mutatta fel a döntőbírák előtt, és ezzel győzött. Themisztoklész azonban, mint Arisztophanész, a vígjátékíró mondja, nem Peiraieusz "ragasztotta hozzá" a városhoz, hanem a várost "csatolta" Peiraieuszhoz: a szárazföldet a tengerhez. Ilyen módon az arisztokrácia kárára növelte a nép hatalmát és önbizalmát, mert a hatalom a hajósnép, az evezősök és a kormányosok kezébe került. Később a harminc zsarnok ezért fordította a szárazföld felé a Pnüx tengerre néző szószékét, mert úgy gondolták, hogy a nép uralmának alapja a tengeri hatalom, az oligarchák uralmát viszont a földművelőkkel lehet elfogadtatni.
    20. De Themisztoklésznek sokkal nagyralátóbb tervei voltak Athén tengeri hatalmával. Amikor a görög hajóhad Xerxész visszavonulása után Pagaszaiban kötött ki, s ott telelt, Themisztoklész a népgyűlésen bejelentette az athéniaknak, hogy hasznos és biztonságuk szempontjából fontos terve van, de nem tárhatja fel a népgyűlésen. Az athéniak erre felszólították, hogy közölje tervét négyszemközt Ariszteidésszel, és ha ő helyesli, hajtsa végre. Themisztoklész elmondta Ariszteidésznek, hogy fel akarja gyújtani a görögök hajóhadát. Ariszteidész ekkor visszament a népgyűlésbe, és kijelentette, hogy Themisztoklész tervénél nincs hasznosabb, de igazságtalanabb sem. Az athéniak ezért úgy rendelkeztek, hogy Themisztoklész hagyjon fel a tervvel.
    Az Amphiktüonia gyűlésén a spártaiak azt javasolták, hogy zárják ki a szervezetből azokat a városokat, amelyek nem vettek részt a médek elleni háborúban. Themisztoklész félt tőle, hogy ha kiűzik a szövetségből Thesszaliát, Argoszt és Thébait, a spártaiak a gyűlésen megkaparintják az összes szavazatot, és az történik, amit akarnak. Ezért védelmébe vette ezeket a városokat, és rábírta a küldötteket véleményük megváltoztatására. Azzal érvelt, hogy a háborúban csak harmincegy város vett részt, azok is jobbára kisvárosok, veszedelmes lenne tehát, ha Görögország nagyobb részét kizárnák a szövetségből, s ilyenformán a gyűlésben mindössze két vagy három város küldötte foglalna helyet. Állásfoglalásával maga ellen bőszítette a spártaiakat, akik ezután Kimón helyzetének megerősítésére törekedtek, és politikájukban Themisztoklész ellenfeleként játszották ki.
    21. A szövetségesek is meggyűlölték, mert körülhajózta a szigeteket, és pénzt hajtott be rajtuk. Az androsziakkal, amikor pénzt követelt tőlük, Hérodotosz elbeszélése szerint a következő párbeszéd folyt le. Themisztoklész kijelentette, hogy két istenséget hozott magával, a Rábeszélést és az Erőszakot. Erre a szigetlakók azt felelték, hogy nekik is két nagy istenségük van, a Szegénység és az Ínség, ezek miatt nem adhatnak pénzt.
    Timokreón rhodoszi dalköltő egyik versében keserűen megtámadja Themisztoklészt, mert pénzért kijárta, hogy egyes száműzötteket hazabocsássanak, őt viszont, bár házigazdája és barátja volt, pénzért elárulta.
    A vers így hangzik:
    Dícsérd noha Pauszaniaszt, dícsérd noha Xanthipposzt, vagy
    Leutükhidászt; de magam csupán Ariszteidészt dicsérem,
    őt, aki legderekabbként
    szentséges Athénból eredt.
    Themisztoklészt gyűlöli Létó!
    Csalfán, bünösen, hazugul ő Timokreónt, vendég idegent
    ím, haza már, Ialüszoszba többé nem bocsátja,
    hitvány pénzre kacsintva,
    s elvéve a három ezüst rudat, vesztébe vágtat hajóján:
    van, kit hazaküld hamisan, s van, kit kikerget, s új ezüsttel
    töltve, im Iszthmoszon lakomát ad, s etetve fűt-fát
    hideg húst oszt, és azok nevetve
    esznek s fohászkodnak: Themisztoklészt ne lássa senki élve!
    Amikor Themisztoklészt száműzték és halálra ítélték, Timokreón még szenvedélyesebben és megdöbbentőbben szórta rá átkait abban a versében, amely így kezdődik:
    Múzsa-lány, dalold e dal
    dicsőségét hellén haza
    fiai közt, miképpen illő.
    Azt mondják, hogy amikor Timokreónt a médekkel való együttműködés miatt száműzték, Themisztoklész is ellene szavazott. Később pedig, midőn médpártiság miatt Themisztoklészt vád alá helyezték, Timokreón ezt a verset írta ellene:
    Nem maga Timokreón lépett médekkel cimboraságra
    pusztán: akad még más gálád is; nemcsak én vagyok ravaszdi:
    más is akad, sunyi rókafi.
    22. Polgártársai már csak merő irigységből is szívesen meghallgattak minden ellene szórt rágalmat. Themisztoklész hát rákényszerült, hogy a népgyűlésen ismételten emlékeztesse az athéniakat saját tetteire, s ezt nehezen tudták elviselni. Az elégedetlenkedőkhöz így szólt: "Unjátok, ugye, hogy egy és ugyanazon ember annyiszor tesz jót veletek?" Azzal is megbántotta a népet, hogy amikor templomot építtetett Artemisznek, az istennőt Arisztobulénak  nevezte, mintha arra akart volna emlékeztetni, hogy ő adta a legjobb tanácsot Athénnak és a görögöknek, s a templom ráadásul egészen közel volt a Melité városrészben levő házához. Ez az a hely, ahova napjainkban a hóhér ki szokta vetni a kivégzettek holttestét, és azoknak a ruháit és kötelét is oda dobják, akik felakasztották magukat. Artemisz Arisztobulé templomában a mai napig is ott van Themisztoklész kis szobra. Ebből ítélve nemcsak hősies lelkű, hanem hősies megjelenésű férfi is volt.
    Az athéniak osztrakiszmosszal száműzték, hogy ezáltal kisebbítsék tekintélyét és politikai fölényét. Így tettek mindazokkal, akik aránytalanul kiemelkedtek a demokrácia egyenlőségéből. Nem is tekintették akkor büntetésnek az osztrakiszmoszt, hanem csak eszköznek, hogy levezessék az irigykedést, amely mindig gyönyörűségét leli a kiválók megalázásában és egyben elégtételt talál megszégyenítésükben.
    23. Athénból való száműzetése után Argoszban élt. A Pauszaniasszal történtek ekkor jó alkalmat szolgáltattak ellenségeinek, hogy befeketítsék: az agrauléi Leóbótész, Alkamión fia, hazaárulási vádat emelt ellene, és a spártaiak csatlakoztak a vádhoz. Pauszaniasz hazaáruló cselszövényt szőtt, amelyet először eltitkolt Themisztoklész előtt, bár a barátja volt. Amikor azonban látta, hogy Themisztoklész kiesett a hatalomból és új helyzetét nehezen viseli el, felbátorodott, s együttműködésre szólítatta fel. Megmutatta neki a perzsa király levelét, és megpróbálta megharagítani a görögökre, akiket aljasnak és hálátlannak nevezett. Themisztoklész elutasította Pauszaniasz ajánlkozását, és nem kívánt vele közösséget vállalni, de nem szólt senkinek a kettőjük közt lefolyt beszélgetésről, és nem jelentette fel Pauszaniasz terveit. Nyilván azt gondolta, hogy Pauszaniasz maga hagy fel tervével, vagy valami módon maga leplezi majd le esztelen és hóbortos terveit.
    Amikor Pauszaniaszt kivégezték, találtak nála bizonyos leveleket és iratokat, amelyek gyanúba keverték Themisztoklészt is. A spártaiak felháborodva támadtak rá, s athéni irigyei is vádat emeltek ellene. Themisztoklész távollétében nem tudott személyesen védekezni, csak levélben utasította vissza az ellene emelt vádakat. Azelőtt folyvást azzal vádolták ellenségei - írta -, hogy állandóan uralkodni vágyott mások felett. Nos, csakugyan soha nem tűrte, hogy mások uralkodjanak felette, már csak ezért is képtelenség, hogy eladta volna önmagát és Görögországot a barbároknak, hazája ellenségeinek. A nép azonban nem rá, hanem a vádaskodókra hallgatott: embereket küldtek érte, hogy fogják el, és vigyék Athénba, s ott az összgörög törvényszék elé állítsák.
    24. Themisztoklész azonban mindezt jó előre megsejtette, és áthajózott Kerkürába, ahol úgy tekintettek rá mint a város jótevőjére. Döntőbírának hívták meg ugyanis Kerküra és Korinthosz vitás ügyében, s ő úgy döntött, hogy a korinthosziak húsz talentum kártérítést fizessenek, és Leukasz szigetét mint közös települést birtokolják. Kerkürából Épeiroszba menekült, s mert az athéniak és a spártaiak továbbra is a sarkában voltak, kockázatos lépésre szánta rá magát: a molosszoszok királyánál, Admétosznál keresett menedéket. A molosszoszok királya ugyanis egy alkalommal kéréssel fordult az athéniakhoz, és Themisztoklész, aki akkor hatalma tetőpontján volt, a kérést megszégyenítően visszautasította. Admétosz azóta is haragudott rá, és nyilvánvaló volt, hogy ha kezébe kerül, bosszút áll rajta. Themisztoklész azonban akkori bajában inkább félt honfitársai friss irigységétől, mint a király régi haragjától. Ezért rábízta magát, és szokatlan, másutt ismeretlen módon kért oltalmat: karjába vette a király kisfiát, és térdre vetette magát tűzhelyénél. A molosszoszok körében ez az oltalomkérés vallás formája, amelyet majdnem lehetetlen visszautasítani. Némelyek úgy tudják, hogy Phthia, a király felesége sugalmazta az eljárást és vitte fiát a tűzhelyhez Themisztoklész mellé. Mások azt mondják, hogy az egészet Admétosz eszelte ki, és azért játszatta el a színpadias jelenetet, hogy a vallás parancsaira hivatkozva tagadhassa meg Themisztoklész kiadatását üldözőinek.
    Az akharnaibeli Epikratész titkon Épeiroszba szöktette Athénból Themisztoklész feleségét és gyermekeit; Sztészimbrotosz szerint ezért Kimón bíróság elé állíttatta és kivégeztette. Később azonban vagy elfelejtette, amit előbb írt, vagy Themisztoklésszel felejtette el, mert azt állítja, hogy Themisztoklész Szicíliába hajózott, ott megkérte Hierón türannosz leányának a kezét, és megígérte, hogy a görögöket Hierón alattvalóivá teszi, s csak mikor Hierón visszautasította a leánykérést, kelt át Ázsiába.
    25. Nem valószínű azonban, hogy csakugyan így történt volna. Theophrasztosz a következőket írja A királyságról című művében: Hierón versenylovakat küldött Olümpiába, és díszes sátrat emeltetett, de Themisztoklész a görögök gyűlésén azt indítványozta, hogy rombolják le a türannosz sátrát és akadályozzák meg lovai részvételét a versenyeken. Thuküdidész pedig úgy beszéli el, hogy Püdnában szállt hajóra az Égei-tenger partján, de a hajón senki nem tudta, hogy kicsoda. A viharos szél Naxosz felé sodorta a hajót, a szigetet pedig éppen akkor az athéniak ostromolták, Themisztoklész megijedt, s feltárta kilétét a hajó tulajdonosának és a kormányosnak. Egy darabig a lelkükre beszélt, majd fenyegetőzni kezdett, hogy feljelenti és megvádolja őket, hogy tudtak kilétéről, de a hajó elindulásakor jó pénzért mégis felvették a fedélzetre. Így aztán rákényszerítette őket, hogy elkerüljék a szigetet, és továbbmenjenek Ázsiába.
    Később barátai titokban eljuttatták hozzá Ázsiába vagyonának nagy részét, de Theopomposz még így is száz, Theophrasztosz pedig nyolcvan talentumra becsüli ingóságai értékét, amelyet az állami hatóságok megtaláltak és elkoboztak. Themisztoklész magánvagyona egyébként még a három talentumot sem érte el, mielőtt közpályára lépett.
    26. Kümében partra akart szállni, de még idejében észrevette, hogy a fövényen nagy tömeg vár rá, közte Ergotelész és Püthodórosz emberei, akik kézre akarják keríteni. Jó fogás lett volna a pénzéheseknek, mert a perzsa király kétszáz talentumot tűzött ki a fejére. Ezért továbbmenekült egy aiol kisvárosba, Aigaiba. Itt senki nem tudta kilétét házigazdáján, Nikogenészen kívül, aki Aiolisz tartomány leggazdagabb embere volt, és sokan ismerték a perzsa főnemesek között. Néhány napig tehát Nikogenésznél húzta meg magát. Egyik este, az áldozat bemutatása után, Olbioszt, Nikogenész gyermekeinek nevelőjét vacsora közben isteni ihlet fogta el és önkívületi állapotban a következőt szavalta:
    Szándékot, szót, győzedelmet mind az éjszakára bízz.
    Aznap éjszaka Themisztoklész álmában kígyót látott, amely végigkúszott a hasán fel a nyakáig, majd amikor arcához ért, sassá változott. A sas szétterjesztette szárnyát, felszállt vele a magasba, és repítette a messziségbe. Amikor letekintett, arany hírnöki pálcát pillantott meg, a sas pedig óvatosan letette őt a pálcára. Ettől egyszeriben eloszlott minden félelme és szorongása.
    Nikogenész ügyes cselt eszelt ki, hogy Themisztoklész továbbjusson. A barbárok, elsősorban a perzsák, durva és erőszakos természetűek, és iszonyúan féltékenyek a nőkre. Nemcsak feleségüket, hanem rabnőiket és ágyasaikat is szigorú őrizetben tartják, hogy idegen férfi még csak meg se pillanthassa őket. Az asszonyokat otthon bezárva őrzik, amikor pedig utaznak, lefüggönyözött szekéren szállítják őket. Nos, Themisztoklésznek is ilyen függönyökkel letakart szekeret készített Nikogenész, és azon vitette tovább. Ha útközben a kiléte felől tudakozódtak, kísérői azt felelték, hogy egy görög nőt visznek Ióniából a perzsa király egyik ajtónállójának.
    27. Thuküdidész és a lampszakoszi Kharón szerint Xerxész ekkor már nem élt, ezért Themisztoklész Xerxész utódját kereste fel. Ezzel szemben Ephorosz, Deinón, Kleitarkhosz, Hérakleidész és mások úgy tudják, hogy Xerxészhez ment. Thuküdidész véleménye, úgy látszik, inkább megfelel a történelmi valóságnak, bár az események időbeli sorrendje nála sem egészen pontos és megbízható. Themisztoklész mindenesetre elérkezett élete egyik legrettegettebb fordulópontjához. Először a testőrparancsnok, Artabanosz színe elé került, elmondta neki, hogy görög, s beszélni óhajt a királlyal olyan ügyben, amely a királyt bizonyosan érdekelni fogja. Artabanosz erre így válaszolt: "Idegen, az emberek törvényei különbözők, az egyik ezt, a másik azt tartja jónak, de mindenkinek jó, ha megőrzi és tiszteletben tartja hazája szokásait. Rólatok, görögökről közismert, hogy a szabadságot és egyenlőséget minden másnál többre becsülitek. Mi viszont sok kiváló törvényünk és szokásunk közül azt tartjuk a legtöbbre, hogy tiszteljük a királyt, és hódolattal hajtunk térdet előtte, mert isten képét hordozza mindenki üdvére. Ha helyesled törvényeinket, s kész vagy térdre borulni előtte, találkozhatsz a királlyal és beszélhetsz vele. De ha másként gondolkozol, csak közvetve juttathatod el hozzá kérésedet, mert a király nem szokta meghallgatni, aki nem borul térdre előtte." Themisztoklész erre így szólt: "Én azért jöttem, Artabanosz, hogy gyarapítsam a király hírnevét, ha a perzsák hatalmát növelni kívánó istenség is úgy akarja, s kész vagyok elfogadni törvényes szokásaitokat, hiszen általam majd még többen hajtanak térdet a király előtt, mint most. Ez a formaság tehát ne legyen akadálya, hogy elmondhassam neki, amit szeretnék." "Mit jelentsek tehát - kérdezte Artabanosz -, ki az, aki a görögök közül ideérkezett, mert elméd nem közönséges emberre vall?" Themisztoklész erre így felelt: "Ezt majd csak maga a király tudhatja meg." - Így mondja el a történeteket Phaniasz. Eratoszthenész A gazdagságról című könyvében még hozzáteszi, hogy Themisztoklésznek a testőrparancsnokkal való találkozását és beszélgetését a parancsnok egyik eretriai származású ágyasa tette lehetővé.
    28. Mikor a király elé vezették, Themisztoklész a földre borult, majd csendben fölemelkedett. A király ekkor megparancsolta a tolmácsnak, kérdezze meg tőle, kicsoda. A tolmács kérdésére így felelt: "Az athéni Themisztoklész jött hozzád, király, mert menekül a görögök üldözése elől. Igaz, sok kárt okoztam a perzsáknak, de még több jót tettem velük, mert én akadályoztam meg a görögöket, hogy megmenekülésük után üldözzenek benneteket. Hazám biztonsága ekkor már megengedte, hogy szolgálatot tehessek nektek is. Most mindenre elszántam magam. Kész vagyok rá, hogy elfogadjam a király kegyét, ha kiengesztelődött irántam, vagy megkérleljem, ha haragja még mindig nem szűnt meg irántam. Ellenségeim tanúsíthatják, hogy valóban jót tettem a perzsákkal; használd hát fel balsorsomat nagylelkűséged megmutatására, ne pedig bosszúd kielégítésére. Ha meghagyod életemet, oltalomkeresőt veszel védelmedbe, ha pedig elveszejtesz, a görögök ellenségét ölöd meg." Ezután Themisztoklész elbeszélte a Nikogenész házában látott csodás álmát és Zeusz Dódónaiosz jóslatát, amely azt parancsolta, hogy keresse fel, aki az isten nevét hordozza. Ő úgy értelmezte a jóslatot, hogy Zeusz a perzsa királyhoz küldi, mert mindkettőjüket nagy királynak hívják.
    A király meghallgatta Themisztoklész szavait, de nem válaszolt neki, bár csodálta önbizalmát és merészségét. Később barátai előtt boldognak mondta magát, mert nagy szerencse érte, s kijelentette: imádkozik Areimanioszhoz, sugallja mindig ellenségeinek, hogy űzzék ki soraik közül a legkülönb embereiket. Mint mondják, áldozatot mutatott be az isteneknek, utána lakomát tartott, éjszaka, álmában pedig örömében háromszor felkiáltott: "Enyém az athéni Themisztoklész!"
    29. Másnap reggel a király összehívta barátait, és magához vezettette Themisztoklészt, aki semmi jót nem remélt. A palota ajtajában álló testőrtisztek ugyanis nyomban ellenséges tekintettel mérték végig, mihelyt meghallották a nevét. Sőt Róxanész testőrparancsnok, amikor Themisztoklész elhaladt mellette - a király ekkor már trónján ült, és az udvar tagjai némán figyeltek -, elfojtott hangon a fülébe sziszegte: "Te álnok görög kígyó! A király rossz szelleme hozott ide!" De amikor előlépett és ismét a földig hajolt, a király barátságosan szólította meg. Kijelentette, hogy máris kétszáz talentummal tartozik neki, mert önként jelentette fel magát, és így jogos, hogy ő kapja meg a fejére kitűzött jutalomdíjat. Még sokkal többet ígért neki, és biztatta, mondjon el mindent nyíltan a görögökről.
    Themisztoklész válaszában az emberi beszédet tarka szőnyeghez hasonlította, mert az is csak szétterítve mutatja meg a rajta ábrázolt mintát, de eltorzítja, ha összegöngyölik. Ezért neki is időre van szüksége. A királynak tetszett a hasonlat, és hozzájárult Themisztoklész kéréséhez, aki egy évet kért, s ennyi idő alatt valóban elsajátította a perzsa nyelvet, úgyhogy tolmács nélkül beszélhetett a királlyal. Az udvaron kívül állók feltételezték, hogy ezeken a beszélgetéseken csak a görögök ügyeiről esett szó. Mivel azonban a király ekkoriban fontos változtatásokat vitt véghez, amelyek több barátját közvetlenül érintették, Themisztoklész felkeltette a befolyásos udvari emberek gyűlöletét, mert feltételezték, hogy merészségében nyíltan beszélt a királlyal az ő ügyeikről is. Egyetlen más idegen sem részesült az övéhez hasonló kitüntetésekben. Részt vett a király vadászatain és otthoni szórakozásaiban, sőt bemutatták a király anyjának is, aki bizalmasává fogadta. A király parancsára beavatták a mágusok tudományába. Egy alkalommal a király megígérte a spártai Démaratosznak, hogy teljesíti egy kívánságát. Démaratosz azt a kiváltságot kérte, hogy a perzsa királyhoz hasonlóan tiarával a fején vonulhasson, be Szardeiszbe. Mithropausztész, a király unokatestvére megfogta a tiarát, s ezt mondta: "Tedd a fejedre a tiarát, nem lesz alatta agyvelő, amiként nem lesz belőled Zeusz, ha villámot tartasz is a kezedben." A király nagyon megharagudott Démaratoszra kérése miatt, s úgy látszott, soha nem bocsát meg neki. Mikor azonban Themisztoklész közbelépett az érdekében, egykettőre kiengesztelődött iránta.
    A későbbi perzsa királyok állítólag valahányszor görög tanácsadókra szorultak, rendszerint írásban ígérték meg, hogy tanácsosuk Themisztoklésznél is nagyobb ember lesz udvarukban. Mint mondják, egy alkalommal, amikor Themisztoklész már nagy ember volt, és dús lakomákon egész lakájsereg szolgált fel asztalánál, így szólt gyermekeihez: "Gyermekeim, bizony elvesznénk, ha már el nem vesztünk volna." Több történetíró tudomása szerint három várost kapott birtokul, Magnésziát, Lampszakoszt és Müuszt; ezek kenyérrel, borral és hússal látták el. A küzikoszi Neanthész és Phaniasz még Perkótét és Palaiszképsziszt is említik, ahonnan ágyneműt és ruhákat kapott.
    30. Egy alkalommal a tengerpartra utazott, hogy a görögök ügyében tárgyaljon. Ekkor történt, hogy egy Epixüész nevű perzsa férfi, Felső-Phrügia helytartója, orgyilkosokkal meg akarta öletni. Felbérelt néhány piszidiait, hogy amikor egy Leontokephalosz  nevű faluban megszáll éjszakára, végezzenek vele. De Themisztoklésznek déli pihenőjén megjelent álmában Kübelé, az istenek anyja, és így szólt: "Themisztoklész, kerüld el az oroszlán fejét, hogy fel ne faljon az oroszlán. Ezért a figyelmeztetésért cserében Mnésziptolemát ajánld fel nekem." Themisztoklészt megijesztette az álom, és imádkozott az istennőhöz. Elkerülte az országutat, más úton ment tovább, és az éjszakát a falun kívül a szabadban töltötte.
    Véletlenül az egyik sátrat vivő igásállat beleesett a folyóba, és Themisztoklész szolgái kitették száradni az átnedvesedett függönyöket. Közben a piszidiaiak kivont karddal odaérkeztek, s a holdfényben nem tudták tisztán kivenni a szárításra kiteregetett függönyöket. Azt hitték, hogy sátrat látnak, és Themisztoklész odabenn alszik. Odaléptek a függönyhöz, és már éppen felemelték, de az őrök nekikestek és megkötözték őket. Themisztoklész így megszabadult a veszedelemből, s a csodás álomlátásért hálából szentélyt építtetett Magnésziában A Dindümosz-hegyi Kübelének, leányát, Mnésziptolemát pedig a szentély papnőjévé tette.
    31. Amikor Szardeiszbe érkezett, szabad idejében megnézte a pompás templomokat és a rengeteg fogadalmi ajándékot, s az Istenek Anyjának templomában megpillantott egy Vízhordó leány néven ismert bronzszobrot. Ezt a két könyök magas szobrot még ő állíttatta Athénban mint a városi vízellátás felügyelője, azokból a bírságokból, amelyeket a vízvezeték vizének elidegenítőire és elvezetőire vetettek ki. Talán meghatódott, amikor látta, hogy a fogadalmi ajándékul felállított szobor most fogolyként idegen országba került, talán dicsekedni akart az athéniaknak a perzsa királynál élvezett befolyásával, mindenesetre megkérte Lüdia helytartóját, hogy küldje vissza a szobrot Athénba. A barbár megsértődött a kérésen, s kijelentette, hogy az esetet írásban jelenti a királynak. Themisztoklész ijedtében a női lakosztályba futott, és ajándékokkal megvesztegette a helytartó ágyasait, hogy engeszteljék ki uruk haragját. Ezután óvatosabban viselkedett, és belátta, hogy a barbárok irigykedése miatt vigyáznia kell. Ezért nem utazgatott tovább Ázsiában, hanem, amint Theopomposz beszéli, végleg letelepedett Magnésziában, gazdag ajándékokat kapott a királytól, és a perzsa főnemesekkel egyenlő megtiszteltetésben részesült. Így élt nyugodtan sok éven át; a király ekkoriban nem törődött a görögökkel, mert országa belügyeivel volt elfoglalva.
    Mikor azonban Egyiptom a görögök támogatásával fellázadt a perzsa uralom ellen, a görög hadihajók eljutottak Küprosz szigetéig és Kilikiáig, és Kimón átvette a tenger feletti uralmat, a király kénytelen volt ellenintézkedéseket tenni és megakadályozni, hogy a görögök az ő kárára növeljék hatalmukat. A perzsa hadak táborba szálltak, a hadvezérek megkapták megbízásukat, s követek keresték fel Themisztoklészt is a király parancsával, hogy váltsa be ígéretét, és készüljön fel a görögök elleni háborúra. Ő azonban már nem táplált haragot honfitársai iránt, s nem lelkesítette az a dicsőség és hatalom, amely a háborúban kijutott volna neki. De lehetséges az is, hogy teljesíthetetlennek tartotta a rábízott feladatot, mert a görögöknek ekkor nagy hadvezéreik voltak, s köztük elsősorban Kimón volt szerencsés hadi vállalkozásaiban. Vonakodásának legfőbb oka mégis az lehetett, hogy nem volt hajlandó befeketíteni korábbi haditetteinek és diadalainak jó hírnevét. Ezért elhatározta magát, hogy méltóképpen befejezi életét. Áldozott az isteneknek, s barátait egybehíván, búcsúzóul megszorította a kezüket, majd a legtöbb történelmi forrás tanúsága szerint bikavért ivott, vagy mint mások állítják, gyorsan ölő mérget vett be. Így halt meg Magnésziában hatvanöt éves korában, közügyekben és hadvezetésben töltött élete után. Mint mondják, amikor a király megtudta, hogy Themisztoklész miért és hogyan halt meg, még jobban megcsodálta nagyságát, s továbbra is különleges jóindulattal viseltetett barátai és családjának tagjai iránt.
    32. Themisztoklésznek Arkhippétől, az alópekéi Lüszandrosz leányától három gyermeke maradt: Arkheptolisz, Polüeuktosz és Kleophantosz. Platón, a bölcselő, az utóbbit jó lovasként említi, akinek azonban más érdeme nem volt. Volt két idősebb fia is, egyiküket, Neoklészt gyermekkorában megharapta egy ló és belehalt, Dioklészt pedig anyai nagyatyja, Lüszandrosz örökbe fogadta. Több leánya, is volt; második házasságából született leányát, Mnésziptolemát mostohatestvére, Arkheptolisz, Italiát a khioszi Panthoidész vette felségül, Szübarisz pedig az athéni Nikodémoszhoz ment feleségül. Themisztoklész halála után unokaöccse, Phrasziklész Magnésziába hajózott, s fivére beleegyezésével feleségül vette Nikomakhét; ő nevelte fel Themisztoklész legfiatalabb leányát, Asziát.
    Magnészia lakói pompás síremléket emeltek neki a város főterén. Nem kell hitelt adnunk Andokidésznak, amikor Barátaimhoz című írásában azt mondja, hogy az athéniak ellopták Themisztoklész hamvait és szétszórták a levegőben: nyilván valótlanságot állít, csak hogy szítsa az oligarchák gyűlöletét a nép ellen. Phülarkhosz pedig, aki érdeklődést és részvétet akar kelteni, olyan tragikusan adja elő mondanivalóját, hogy az olvasó szinte látja a színpadi gépezetet, amikor Neoklészt és Démopoliszt, Themisztoklész fiait elővezetik; mindez azonban merő koholmány.
    Diodórosz, a földrajzi író, Síremlékek című művében inkább sejteti, semmint állítja, hogy a peiraieuszi nagy kikötő közelében, az Alkimosszal szemköztí könyök alakú hegyfoknál, ahol rendszerint csendes a tenger, van egy széles talapzat, s rajta Themisztoklész oltár alakú síremléke. Bizonyítékul a vígjátékíró Platón következő sorait idézi:
    Díszes helyen felékített sírdombodat
    a tengerjárók üdvözlik mindenfelől;
    és az jövő-menő hajókon elmereng,
    s csatájukat szemléli majd a tengeren.
    Themisztoklész leszármazottjai napjainkig különös tiszteletben részesülnek Magnésziában, s hasonló különleges megbecsülést élvezett az az athéni Themisztoklész is, aki diáktársam és barátom volt Ammóniosz bölcseleti iskolájában.

    CAMILLUS
    1. Marcus Furius Camillus sok nagyszerű sikeréről szólva feltűnőnek és különösnek látszik, hogy bár annyi dicső hadvezéri tettet hajtott végre, ötször választották meg dictatorrá, négyszer tartott diadalmenetet, és Róma második megalapítójának nevezték, consul egyszer sem volt. Ennek magyarázatát kora politikai viszonyaiban találhatjuk meg. A nép meghasonlott a senatusszal, és nem volt hajlandó consulokat választani; az állam kormányzását katonai tribunusokra bízták, akiket teljes consuli joggal és hatáskörrel ruháztak fel, de mert sokan voltak, kevésbé gyűlölték őket. Maga az a tény, hogy az állam élén nem két, hanem hat ember állt, vigaszul szolgált azoknak, akik nem tudtak belenyugodni az oligarchiába.
    Camillus, aki ebben az időben állt dicsőségének és sikereinek tetőpontján, nem akart consul lenni a nép akarata ellenére, bár időközben többször tartottak consulválasztó gyűlést. A ráruházott egyéb hivatali tisztségekben a tényleges hatalom az övé volt, bár megosztotta másokkal az uralmat; a dicsőség egyedül őt illette meg, de másoknak is részt adott a hadvezetésből. Ez az eljárás részben önmérsékletéből következett - úgy vezette az állam ügyeit, hogy nem keltett maga iránt irigységet -, részben pedig eszességéből. Így tudta elérni, hogy elsőségét senki nem vonta kétségbe.
    2. A Furiusok családja akkor még nem volt híres; ő volt az első Furius, aki a maga erejéből hírnévre tett szert, amikor Postumus Tubertus dictatorsága idején az aequusok és volscusok elleni nagy csatában harcolt. A sereg élén lovagolt, és bár combján megsebesült, folytatta a harcot; a dárdát sebében hagyva összecsapott az ellenség legbátrabb harcosaival, és megfutamította őket. Érdemeiért több tisztséget nyert el, így a censorságot is, amely abban az időben igen nagy tekintéllyel járt. Mint kiváló tettét jegyezték fel, hogy censorsága idején részben szép szóval, részben fenyegetéssel rábírta a nőtlen férfiakat, hogy özvegyen maradt asszonyokkal lépjenek házasságra, s özvegyek abban az időben nagy számban voltak a sok háború miatt. A kényszerűség vitte rá arra is, hogy a korábban adómentességet élvező árvákat megadóztassa. Eljárásának oka a szüntelen hadviselés volt, amely igen sok költséggel járt; főként Veii városának ostroma került sokba - ennek a városnak lakóit némelyek Veientanusok néven emlegetik.
    Veii egész Etruria dísze és büszkesége volt. Fegyvereinek száma és hadainak nagysága semmiben sem maradt el Rómáé mögött. Polgárait tulajdon gazdagságuk és fényűző életmódjuk annyira elkapatta, hogy sok nagyszerű küzdelmet folytattak a rómaiakkal a dicsőségért és a hatalomért. Később azonban a város több nagy csatában vereséget szenvedett, s becsvágya némileg alábbhagyott, de azért a lakosok magas és erős várfalakat emeltek, s városukat megtöltötték fegyverrel, lövedékkel, élelmiszerrel és mindenféle hadifelszereléssel, így könnyen viselték a hosszúra nyúlt ostromot, amely inkább az ostromlóknak volt terhes és fáradságos, hiszen azok hozzászoktak, hogy nyaranta csak rövid ideig háborúskodjanak, és a telet odahaza töltsék. Most, a háború hetedik évében rákényszerítették őket tribunusaik, hogy erődöket építsenek, táborukat fallal vegyék körül, és télen is az ellenséges területen tartózkodjanak. A katonák vezéreiket okolták a kényelmetlenségek miatt, és megfosztották őket a parancsnokságtól, mert szerintük lanyhán vezették az ostromot, és más vezéreket választottak helyettük. Ezek között volt Camillus is, aki ekkor lett másodízben katonai tribunus. Veii ostromában azonban nem vett részt, mert éppen őrá esett a sor, hogy a Falerii és Capena lakói ellen folytatott háborút vezesse. Ennek a két városnak a csapatai, élve az alkalommal, hogy a rómaiak másutt voltak elfoglalva, betörtek a rómaiak területére, és végig az egész etruszk háború alatt alkalmatlankodtak nekik, míg aztán Camillus nyílt ütközetben meg nem verte, és falaik közé nem szorította őket.
    3. A háború még teljes erővel folyt, amikor csoda történt az Albai-tónál. Ez a csoda teljesen hihetetlen volt, és azért idézett elő olyan nagy rémületet, mert nem lehetett természetes okát vagy magyarázatát találni. Az idő már ősz felé járt, a nyár végén nem voltak nagyobb esőzések, és viharos déli szelek sem fújtak. Itáliában sok tó, folyó és nagyobb patak van, ezek vagy teljesen kiszáradtak, vagy alig maradt bennük víz, s a folyók, mint ilyenkor rendesen, keskeny erek módjára csörgedeztek a magas partok között. De az Albai-tó, amelyet saját forrásai táplálnak, lefolyása nincs, és körös-körül termékeny dombok övezik, egyszerre, minden érthető ok nélkül, talán valami természetfeletti erő hatására, megduzzadt; elérte a környező dombok tövét, hamarosan pedig a legkisebb hullámzás vagy örvénylés nélkül a dombok csúcsait nyaldosta. A csodás jelenség eleinte csak a környék juh- és marhapásztorainak tűnt fel, mikor azonban a tó körüli szántóföldeket földszorosszerűen elválasztó gát átszakadt a hatalmas víztömeg súlyától, a lezúduló víz elárasztotta a szántóföldeket, s továbbhömpölygött a tenger felé, nemcsak a rómaiak rémültek meg, hanem egész Itália lakói is, akik nagy események előjelének tartották a jelenséget. Különösen sok szó esett az Albai-tónál történtekről a Veiit ostromlók táborában, úgyhogy az ostromlottak is tudomást szereztek róla.
    4. Amint hosszú ideig tartó ostrom esetében könnyen elképzelhető, a szemben álló felek gyakran érintkeztek s beszélgettek egymással. Így történt, hogy az egyik római harcos egyszer bizalmas beszélgetésbe keveredett az egyik veiibelivel. Ez az ember járatos volt a régi jóslatokban, és különösképpen értett a jövendöléshez. A római katona észrevette, hogy a veiibeli igen megörült, amikor a tó áradásáról hallott, és gúnyos megjegyzéseket tett az ostromról. A római katona azt válaszolta, hogy ilyen csoda történt már máskor is, a rómaiak láttak ennél félelmetesebb jeleket is. Ilyesmiről szeretne vele beszélgetni - mondta -, hogy ha lehet, ő maga elkerülhesse a bajt. A veii ember szívesen hallgatott a római katona szavára, s beszédbe elegyedett vele, remélve, hogy titkokat tudhat meg tőle. Így beszélgettek egy kis ideig; a római katona lassacskán kicsalogatta a veiibelit a városkapu elé, aztán felkapta a gyenge legénykét, s odafutó katonatársai segítségével átadta a római hadvezéreknek. A veii ember - mivel kutyaszorítóba került és látta, hogy végzete rendelését el nem kerülheti - hazájára vonatkozó titkokat árult el. Azt mondta, hogy a rómaiak mindaddig nem tudják elfoglalni a várost, amíg az Albai-tó kiáradt és a környéket elborító vizét régi medrébe vissza nem szorítják, és meg nem akadályozzák, hogy a tengerbe folyjon.
    Amikor a senatus tagjai tudomást szereztek a dologról, zavarba jöttek, de aztán elhatározták, hogy követséget küldenek Delphoiba, és megkérdezik a püthói istent, mitévők legyenek. A követek híres és nagy tekintélyű férfiak voltak, Licinius Cossus, Valerius Potitus és Fabius Ambustus. Szerencsésen megérkeztek Delphoiba, tanácsot kértek az istentől, aztán minden baj nélkül hazaérkeztek. Apollón jóslata arra figyelmeztette őket, hogy a latin ünnepek megtartásakor elhanyagoltak bizonyos ősi szertartásokat, az Albai-tóra vonatkozó jóslat pedig úgy intézkedett, hogy a vizet, ha lehetséges, vezessék vissza a tengerből a régi tómederbe, ha lehetetlen, csatornák és árkok segítségével vezessék le a síkságra, hogy feligya a föld. Mikor a papok értesültek a jóslatokról, nyomban eleget tettek az áldozatokra vonatkozó rendelkezéseknek, a nép pedig munkához látott, hogy a tó kiáradt vizét elvezesse.
    5. A háború tizedik évében a senatus felfüggesztett minden vezető állami tisztséget, és dictatorrá választotta Camillust, aki Cornelius Scipiót vette maga mellé lovassági parancsnoknak. Camillus legelőször is fogadalmat tett az isteneknek, hogy ha a háborút sikerül győztesen befejeznie, nagy ünnepi játékokat rendez, és templomot emel annak az istennőnek, akit a rómaiak Mater Matutának neveznek. Az istennő tiszteletére végzett szertartásokból arra kell következtetnünk, hogy személye azonos Leukotheával. Az asszonyok egy rabszolganőt vezetnek be a szentélyébe, megvesszőzik, majd kiűzik a templomból; azután saját gyermekeik helyett testvéreik kicsinyeit veszik karjukba, s olyan szertartásokat végeznek, amelyek Bacchus dajkálására és Inónak férje ágyasa miatt elviselt szenvedéseire  emlékeztetnek.
    A fogadalomtétel után Camillus megtámadta a faliscusokat, és együtt egy nagy ütközetben legyőzte őket, valamint a segítségükre siető capenabelieket. Ezután folytatta Veii ostromát, s mivel meggyőződött róla, hogy nehéz és veszélyes vállalkozás volna nyíltan rohamot indítani a város ellen, aknákat ásatott. A város körüli talajban könnyű volt az ásás, és rövidesen jó mélyen jártak anélkül, hogy az ellenség észrevette volna a munkálatokat. Mikor látta, hogy számításai helyesek voltak, rohamot indított a város ellen, s ezzel rákényszerítette az ellenséget, hogy a falakat védje, közben pedig többi katonái az aknákon észrevétlenül bejutottak a fellegvárnak arra a pontjára, ahol Iuno temploma állt; ez volt a legnagyobb tiszteletben tartott templom az egész városban.
    Az etruszk vezér állítólag éppen ekkor mutatott be áldozatot a templomban. A jós, belenézve az áldozati állat belső részébe, hangosan felkiáltott, hogy az isten annak adja a győzelmet, aki folytatja az áldozati szertartást. Meghallották ezt a rómaiak odalenn az aknában. Gyorsan áttörték a templom padlózatát, s fülsiketítő kiáltozás és szörnyű fegyvercsörgetés közben előrontottak. Az ellenség megrémülve futásnak eredt. A katonák felkapták az áldozati állat belső részeit és azon nyomban Camillushoz vitték. De ez nagyon meseszerű és valótlan történetnek látszik.
    A várost tehát bevették fegyveres erővel, s a rómaiak mérhetetlen gazdag zsákmány birtokába jutottak. Camillus a fellegvárból nézte a történteket. Előbb könnyekre fakadt, majd amikor a jelenlevők elhalmozták szerencsekívánataikkal, felemelte kezét az istenekhez, és így imádkozott: "Leghatalmasabb Iuppiter és ti, istenek, akik látjátok az emberek jó és gonosz cselekedeteit, ti jól tudjátok, hogy mi, rómaiak, nem a jog ellenére, hanem kényszerűségből indultunk el gonosz és jogtipró ellenségünk városa ellen. Ha mostani jó szerencsénk - folytatta - balsorsra juttatna bennünket, engedd, hogy a rómaiak városa és serege helyett engem sújtson a csapás." Imáját befejezve római szokás szerint jobbra fordult, de közben megbotlott és elesett. Az ott állók elszörnyedtek, de Camillus felkelt, és közölte, hogy az isten meghallgatta imáját, és ezzel a csekély botlással fizetett a nagy szerencséért.
    6. A város feldúlása után Camillus fogadalmához híven nekikészült, hogy Iuno szobrát átvitesse Rómába. Mikor megjelentek a kézművesek, áldozatot mutatott be, és kérte az istennőt, fogadja szívesen tiszteletüket, és legyen kegyes lakótársa Róma isteneinek. A szobor ekkor állítólag azt suttogta, hogy kész követni, és szívesen elfogadja az ajánlatot. Livius elbeszélése szerint azonban az egyik ott levő ajkáról hangzott el, hogy kész követni és ajánlatát szívesen veszi, miközben Camillus az istennő szobrát fogta és imádkozott hozzá.
    Azoknak, akik hisznek az ilyen csodákban és védelmükbe veszik az efféle történeteket, legfőbb bizonyítékul a város sorsa szolgál, amely a jelentéktelen és szerény kezdet után nem juthatott volna a hatalom és dicsőség csúcsára az istenek gyakori és különös jelekben kinyilatkoztatott kegye és kedvezése nélkül. Nemegyszer hallani ilyen csodákról - szobrok izzadnak, sóhajhoz hasonló hangokat hallatnak, arcukat elfordítják, szemüket behunyják - efféle csodákat gyakran beszélnek el a régi történetírók. Magunk is szólhatnánk számos csodáról, amelyeket tulajdon fülünkkel hallottunk, s amelyeket nem könnyű figyelmen kívül hagyni. Veszélyes dolog az ilyesminek hitelt adni, de veszélyes teljesen elvetni is. Hiszen az emberek határtalanul gyarlóak, és vagy babonáknak hódolnak, vagy pedig egyszerűen semmibe veszik az isteneket. Legjobb mindig az óvatosság és a végletek elkerülése.
    7. Camillust annyira eltöltötte a büszkeség - hiszen tízévi ostrom után végül is elfoglalta a várost, amely Róma vetélytársa volt, és a rómaiak emiatt az egekig magasztalták -, hogy mindinkább megvetéssel gondolt bármilyen alkotmányos és a köztársasági államformával összeegyeztethető közhivatalra. Fényes diadalmenetet tartott, s négy fehér lóval vont diadalszekéren hajtatott végig Rómán, amit sem azelőtt, sem azután egy hadvezér sem tett meg, mert az ilyen diadalszekeret szentnek tartják, és vallják, hogy egyedül Iuppitert, az istenek királyát és atyját illeti meg. Ezzel kihívta maga ellen polgártársai haragját, akik nem voltak hozzászokva az ilyen túlzásokhoz. Hamarosan újra megsértette őket, mert ellenezte azt a törvényjavaslatot, amely ki akarta mondani a városállam két részre osztását. A néptribunusok ugyanis törvényjavaslatot terjesztettek elő, hogy osszák kétfelé a népet és a senatust, az egyik rész maradjon Rómában, a másik viszont, amelyikre a sors esik, költözködjék át a meghódított városba. Így gazdagabbak lesznek, s két szép és nagy város birtokában az ország területét és minden vagyonát jobban meg tudják védeni. A megnövekedett létszámú, de elszegényedett polgárság örömmel fogadta a törvényjavaslatot, és a forumon a szószék körül tolongva zajosan követelte a szavazást. De a senatus és a legbefolyásosabb polgárok úgy vélekedtek, hogy a néptribunusok javaslata nem Róma megosztását, hanem végpusztulását jelentené, s ezért felháborodásukban Camillushoz fordultak segítségért. Camillus belső viszálytól tartott, ezért igyekezett a nép figyelmét más ügyekkel elterelni, s bár sikerült elhalasztania a javaslat törvénybe iktatását, a népet magára haragította.
    De leginkább a zsákmányra kirótt tizeddel vonta magára a nép haragját. A harag nem volt indokolatlan, de a nép panaszát alapjában véve mégsem lehet igazságosnak mondani. Amikor Camillus Veiibe indult, úgy látszik, fogadalmat tett, hogy ha a várost elfoglalja, a zsákmány tizedrészét az istennek ajándékozza. De mikor a város elesett és a győztesek zsákmánya lett - talán mert nem akart katonáinak bosszúságot okozni, talán mert sokféle elfoglaltság terhelte -, elfeledkezett fogadalmáról, és az egész zsákmányt átengedte a népnek. Csak jóval később, amikor hivatala már megszűnt, vitte az ügyet a senatus elé; ekkor már a jósok is kijelentették, hogy az áldozatokból nyilvánvalóan látszik az isten haragja, amelyet engesztelő szertartásokkal kell lecsillapítani.
    8. A senatus úgy határozott, hogy a zsákmányt nem osztják újra, mert az sok bajjal járna, hanem akik részt kaptak belőle, eskü alatt beszolgáltatják a tizedrészét annak, amit kaptak. A katonákat ez a határozat sok zaklatásnak és erőszakoskodásnak tette ki. Szegények voltak, sokat szenvedtek, és most arra kényszerítették őket, hogy visszaadják egy részét annak, amit korábban kaptak. Széltében-hosszában panaszkodtak Camillusra, aki zavarában igen szerencsétlen védekezéssel állt elő, és beismerte, hogy megfeledkezett fogadalmáról. A katonák felbőszültek, hogy bár fogadalmában az ellenségtől szerzett zsákmányt ígérte oda az istennek, most a polgároktól veszi el vagyonuk egytizedét. A követelt részt ennek ellenére mindenki befizette, s elhatározták, hogy arany vegyítőedényt készíttetnek, és azt küldik el Delphoiba. Ám a város szűkében volt az aranynak, és a hivatalnokok nem tudták, honnan szerezzenek be. Az asszonyok ekkor összebeszéltek, hogy odaadják arany ékszereiket a fogadalmi ajándék elkészítéséhez, s ebből nyolc talentum arany gyűlt össze. A senatus ezért méltó megtiszteltetésben részesítette őket. Megszavazták, hogy a férfiakhoz hasonlóan a nők felett is emlékbeszédet mondanak ezután. Korábban ugyanis nem volt szokás, hogy halott asszony felett nyilvánosan halotti beszédet mondjanak.
    A jósdához küldendő követségbe három férfiút választottak a város legelőkelőbb polgárai közül, s válogatott legénységgel felszerelt, ünnepélyesen feldíszített hajón útjukra bocsátották őket. De a tengeren nemcsak a szélvihar, hanem a szélcsend is tartogathat veszélyt a hajók utasai számára. Ez történt a küldöttekkel is, akik kis híján odavesztek, s egy nem várt esemény szabadította meg őket. Az Aeolus-szigetek közelében jártak, mikor elállt a szél, és a Liparai-szigetekről szembejövő háromevezősoros hajók kalózoknak nézték és megtámadták őket. Kétségbeesett könyörgésükre abbahagyták a támadást, de hajójukat kötélre vették, és a kikötőbe vontatták. A hajón tartózkodó személyeket mint kalózokat javaikkal együtt el akarták árverezni, s csak Timészitheosznak, a hajóhad parancsnokának unszolására engedték őket szabadon. Timészitheosz elkísérte őket hajóival Delphoiba, és jelen volt, mikor az áldozati ajándékot átadták; később ezért magas kitüntetésben részesítették Rómában.
    9. A néptribunusok ismét sürgették a nép felosztására vonatkozó törvényjavaslat tárgyalását, de a faliscusok elleni háború jó alkalmat szolgáltatott a patriciusoknak, hogy a választó népgyűlést a maguk kívánságának megfelelően tartsák meg: Camillust öt társával együtt katonai tribunusszá választották, mivel a viszonyok olyan vezér megválasztását tették szükségessé, aki személyében a tapasztalatot tekintéllyel és hírnévvel egyesítette. Camillus a népgyűlés döntése alapján a hadsereg élére állt, betört a faliscusok földjére, és ostrom alá vette Faleriit, ezt a jól megerősített és kiválóan felszerelt várost. Jól tudta, hogy a város bevétele nem csekély fáradságba és időbe kerül, de a polgárok figyelmét ezzel akarta lekötni és más dolgokról elterelni, hogy otthon ne legyen idejük a népvezérekre hallgatni és lázongani. A rómaiak, akár a jó orvos, mindig ugyanezt a gyógyszert alkalmazták, hogy kiűzzék az állam testéből mindazt, ami zavart okozhat.
    10. Falerii lakosai annyira bíztak a várost minden oldalról körülvevő erődítményekben, hogy nem is törődtek az ostrommal. A bástyákra ugyan állítottak őrcsapatokat, de az emberek polgári öltözetben járkáltak a városban, a gyermekeket pedig iskolába küldték, s a fiúk tanítójuk vezetésével a falakon kívül sétáltak és testgyakorlatokat végeztek. A város lakói ugyanis görög példa szerint közös tanítót tartottak gyermekeik mellett, hogy a fiúk kezdettől fogva együtt nevelkedjenek, és egymás társaságában legyenek. A tanító a gondjaira bízott gyermekeket Falerii elárulására akarta felhasználni. Minden nap kisétált velük a városból, majd a testgyakorlatok befejezése után hazavitte őket. Eleinte a városfal közelében tartózkodott, de lassanként mind távolabbra ment a gyermekekkel, akiket hozzászoktatott, hogy semmitől se féljenek, hiszen nem fenyegeti őket veszély. Egyszer, amikor valamennyi gyermek együtt volt, elment velük a római előőrsökhöz, átadta nekik a gyermekeket, s kérte, hogy vezessék őket Camillushoz. Kívánsága teljesült, a gyermekekkel együtt ő is Camillus színe elé került. Ott elmondta, hogy ő a gyermekek nevelője és tanítója, de ahelyett, hogy kötelességét végezné, inkább Camillusnak kíván szolgálatot tenni, és a gyermekek útján kezére adja a várost. Camillus elborzadt a tanító tettének hallatára, és így szólt a körülötte állókhoz: "A háború nehéz dolog, sok igazságtalansággal és erőszakkal jár, de a becsületes emberek számára a háborúnak is megvannak a maga törvényei. Nem szabad olyan mohón törekednünk a győzelemre, hogy el ne kerüljük a gonosz és istentelen tettekből származó előnyöket. Nagy hadvezérnek saját erényére és nem más gonoszságára támaszkodva kell elvégeznie a rábízott feladatot." Ezzel megparancsolta a lictoroknak, hogy szaggassák le a tanító ruháit, kezét kössék hátra, a gyermekeknek pedig vesszőt és korbácsot adott, hogy fenyítsék meg áruló tanítójukat, és kergessék vissza a városba.
    Közben Falerii polgárai is észrevették a tanító árulását. Természetesen gyász és siralom töltötte el a várost a nagy szerencsétlenség miatt. A férfiak és nők magukon kívül rohantak a falakon kívülre, a kapuk elé, de a gyermekek már kergették is diadalmasan hazafelé ruhátlan, hátrakötött kezű tanítójukat, s valamennyien azt kiabálták, hogy Camillus a megmentőjük, atyjuk és istenük. Erre nemcsak a gyermekek szüleit, hanem a város többi polgárát is, akik a jelenet szemtanúi voltak, csodálattal és vágyakozással töltötte el Camillus igazságszeretete. Nagy sietve népgyűlést hívtak össze, követeket küldtek Camillushoz, kérve, hogy sorsukat reá bízhassák, Camillus azonban Rómába küldte a követeket, akik a senatus előtt kijelentették, hogy a rómaiak többre becsülték az igazságot a győzelemnél, s ezzel rávették őket, hogy a szabadság helyett a meghódolást válasszák; nem mintha katonailag gyengébbnek éreznék magukat a rómaiaknál, hanem mert kénytelenek elismerni, hogy erény dolgában alulmaradtak. A senatus Camillusra bízta a döntést és a dolgok elintézését; ő hadisarcot vetett ki Falerii lakosaira, barátsági szerződést kötött a faliscusok egész népével, s elvonult csapataival.
    11. A katonák Falerii elfoglalásában és kifosztásában reménykedtek, s amikor üres kézzel tértek vissza Rómába, megvádolták Camillust a többi polgár előtt, hogy a nép ellensége, mert irigyli a szegényektől, hogy valamihez hozzájussanak. A néptribunusok éppen ekkor újból előterjesztették a lakosság felosztására vonatkozó törvényjavaslatot, és megszavaztatták a népet. Camillus nem törődött vele, hogy gyűlölni fogják, nyíltan szembehelyezkedett a törvényjavaslattal, és erőszakkal is keresztülvitte akaratát. A nép, ha vonakodva is, elvetette a törvényjavaslatot, de annyira felingerlődött Camillus ellen, hogy amikor egyik gyermeke belehalt betegségébe, még családi gyászára sem voltak tekintettel. A csapás annyira megtörte ezt a szelíd természetű és jólelkű férfiút, hogy amikor törvény elé idézték, gyászában az asszonyokkal együtt bezárkózott, és otthon maradt.
    12. A vádat Lucius Apuleius terjesztette elő, s Camillust bizonyos etruszk kincsek eltulajdonításával vádolta. Állítólag bronzveretű ajtókat láttak a házában, amelyek a hadizsákmányból kerültek hozzá. A nép felbőszült ellene, és nyilvánvaló volt, hogy bármily ürüggyel, de ellene szavaz. Camillus tehát összegyűjtötte számos barátját és fegyvertársát, és kérte őket, ne engedjék, hogy rosszakaratú vádak alapján igazságtalanul elítéljék, és ezzel kitegyék ellenségei gúnyolódásának. Barátai alaposan fontolóra vették ügyét, majd kijelentették, hogy semmit nem tehetnek a kedvezőtlen ítélet ellen, a kirótt bírság egy részét viszont vállalják. Camillus nem volt hajlandó beletörődni a jogtalanságba, s haragjában elhatározta, hogy elhagyja hazáját és önkéntes száműzetésbe megy. Megölelte feleségét és gyermekét, és csendben elindult a városkapuk felé, ott megállt, kezét a Capitolium felé tárta, s az istenekhez imádkozott: nem jogosan, hanem a nép elvakultsága és irigysége miatt kellett távoznia hazájából, bánják hát meg a rómaiak tettüket mielőbb, és lássák be, milyen nagy szükségük van rá.
    13. Camillus Akhilleuszként megátkozta polgártársait, és elhagyta Rómát. Távollétében tizenötezer as pénzbírságra ítélték, ami ezüstértékben ezerötszáz drakhmát tesz ki. Rómában az as réz pénzegység, s az ennek tízszeresét érő ezüstpénzt denariusnak nevezik.
    Minden rómainak látnia kellett, hogy az istenek hamarosan igazságot szolgáltattak Camillusnak. A rajta elkövetett igazságtalanságot olyan megtorlás követte, amely neki sem volt kellemes, sőt inkább fájdalmas, de nevére hírt és dicsőséget hozott. Az isteni végzet rettenetes súllyal csapott le Rómára: romlás, pusztulás és szégyen lett a város sorsa. Talán valamelyik isten műve volt a sok baj, aki nem engedte, hogy az erényt bárki is hálátlansággal viszonozza.
    14. A közelgő nagy csapás első jelének Iulius censor halálát tekintették, mert a rómaiak igen tisztelik és szentnek tartják a censori hivatalt. A második jel nem sok idővel Camillus száműzetésbe vonulása előtt történt. Egy egyszerű polgár, Marcus Caedicius - nem senator ugyan, de mindenkitől becsült derék férfiú - figyelemre méltó jelenségről számolt be a katonai tribunusoknak. Előző éjszaka az úgynevezett Új úton ment - mesélte -, amikor valaki hangosan a nevén szólította. Hátranézett, nem látott senkit, de újból felhangzott az emberinél erősebb hang, és így szólt hozzá: "Menj, Marcus Caedicius, jelentsd kora reggel az állam vezető embereinek, hogy rövid időn belül számítanunk kell a gallok jövetelére." A katonai tribunusok kinevették Caediciust, és gúnyolódtak szavain. Röviddel ezután Camillus száműzetésbe ment.
    15. A gallok népe kelta eredetű. Mint mondják, úgy elszaporodtak, hogy elhagyták saját hazájukat, amely már nem tudta őket táplálni, és más föld keresésére indultak. Sok tízezerre rúgott a fiatal gall harcosok száma, de még ennél is több nőt és gyermeket vittek magukkal. Az északi óceánnál élők a Rhipaiai-hegységen keltek át, és Európa legtávolabbi részeit vették birtokukba, másik részük pedig a Pireneusok és az Alpok között telepedett le a senonok és a biturixek szomszédságában, és hosszabb ideig ott éltek. Később azonban megízlelték az Itáliából hozott bort, s a szokatlan italt annyira élvezték, annyira felizgatta mindnyájukat, hogy fogták fegyvereiket, és egész népükkel elindultak az Alpok felé: meg akarták keresni azt az országot, amely ilyen gyümölcsöt terem, mert ahhoz képest minden más földet kopárnak és terméketlennek tartottak.
    Egy Arrón nevű, előkelő származású és rosszindulatúnak nem nevezhető etruszk férfi vitt először bort a galloknak, és ő tüzelte őket, hogy keljenek útra Itáliába. Ezt az embert szörnyű csapás érte. Gyámságába fogadott egy Lucumo nevű szép arcú árva gyermeket, aki nagyobb vagyon örököse volt. Lucumo kisgyermek korától fogva Arrón házában élt, és mivel nyilván jól érezte magát gyámapjánál, később is nála maradt, majd felserdülvén, szerelemre lobbant nevelőanyja iránt, aki viszonozta a fiú szerelmét. Viszonyukat sokáig titokban tartották. Amikor szenvedélyük olyan heves lett, hogy már nem tudták vágyukat elfojtani és szerelmüket eltitkolni, az ifjú megszöktette az asszonyt, és nyíltan együtt élt vele. A férj bíróság elé vitte az ügyet, de perét elveszítette, mert Lucumót barátai támogatták, és pénzével sem fukarkodott. A férj erre elhagyta hazáját, és amikor hírét vette a galloknak, elment hozzájuk. Később ez az Arrón vezette a gallokat itáliai hadjáratukon.
    16. A gallok arra a vidékre törtek be, amely az Alpoktól délre a két tengerig terjed. Ez a föld ősidők óta az etruszkok birtokában volt, amint ezt a két tenger neve is bizonyítja. Az észak felé eső tengert ugyanis Adria etruszk városról nevezik Adriai-, a délre fekvőt pedig Tirrén-(vagyis etruszk) tengernek. Ez a vidék erdőkben és gyümölcsösökben gazdag, legelőkben dús, és földjét bővizű folyók öntözik. Tizennyolc szép és nagy város épült ezen a földön, a lakosok meggazdagodtak iparukból és kereskedelmükből, és nagy jómódban éltek. A gallok elűzték az etruszkokat, és a városokat birtokukba vették. De mindez sokkal korábban történt.
    17. Ez idő tájt a gallok az etruszkok Clusium nevű városa ellen vonultak, és ostrom alá vették. Clusium polgárai a rómaiakhoz fordultak, és arra kérték őket, hogy küldjenek érdekükben követeket és leveleket a barbárokhoz. A rómaiak három igen nagy tekintélyű férfiút küldtek a gallokhoz a Fabiusok nemzetségéből. A gallok, tekintettel Róma hírnevére, barátságosan fogadták őket, abbahagyták az ostromot, és tárgyalásba kezdtek a követekkel. Amikor a rómaiak megkérdezték a galloktól, mivel sértették meg őket a clusiumiak, hogy városuk elfoglalására indultak, királyuk, Brennus, nevetve így szólt: "Azzal sértettek meg bennünket a clusiumiak, hogy bár csak kevés területet képesek megművelni, azt hiszik, sokhoz van joguk, és nem hajlandók megosztani földjüket velünk, jövevényekkel, akik szegények is vagyunk, sokan is vagyunk. Így sértettek meg régebben benneteket, rómaiakat, az albaiak, a fidenae-, az ardea-, a veii- és a capenabeliek, a faliscusok és a volscusok. Ti is hadba szálltatok ellenük, s mivel nem voltak hajlandók javaikat megosztani veletek, leigáztátok őket, városaikat pedig feldúltátok. Ti sem követtetek el gonoszságot vagy igazságtalanságot, csak követtétek azt az ősi törvényt, amely a gyengébb javait az erősebbnek juttatja, kezdve az istenekkel, és végezve a vadállatokon. A természet törvénye, hogy az erős többet szerez magának, mint a gyenge. Ne sajnálkozzatok ti sem a clusiumiakon, amiért ostrom alatt tartjuk városukat, mert a végén még megtanítotok rá bennünket, hogy kegyesek és irgalmasak legyünk azokhoz, akik sérelmet szenvedtek a rómaiaktól."
    Ezekből a szavakból a rómaiak megértették, hogy Brennusszal nem lehet megegyezni. Elmentek tehát Clusiumba, és lelkes szavakkal felbiztatták a város lakóit, hogy velük együtt intézzenek rohamot a barbárok ellen. Talán azt akarták látni, hogy mennyire bátrak a clusiumiak, talán saját bátorságukat akarták megmutatni. A clusiumiak csakugyan ki is rontottak a városból, és heves harc kezdődött a falak mentén. A Fabiusok egyike, Quintus Ambustus, lóhátról rátámadt egy magas termetű, szép külsejű gall harcosra, aki a többieket megelőzve messzire előrelovagolt. A római harcos eleinte nem ismerte fel ellenfelét, mert igen gyorsan csaptak össze, és a csillogó fegyverzet eltakarta a gall arcát. De amikor az összecsapásból a gall került ki győztesen, és leterítette, lefegyverezte ellenfelét, Quintus Ambustus azonnal felismerte Brennust, aki tanúul hívta az összes isteneket, hogy ez a követségbe jött ember meggyalázta a bevett és tiszteletben tartott szokásokat, amelyeket pedig szentnek és igazságosnak kell tekinteni, és ellenséges cselekedetet hajtott végre ellenük. Azonnal beszüntette a Clusium elleni ostromot, és hadait Róma ellen vezette. De mert nem akarta, hogy úgy tűnjék fel, mintha örülne az elkövetett jogtalanságnak és ürügyül használná, követek útján követelte a bűnös megbüntetését, közben pedig lassan előrenyomult.
    18. Rómában összegyűlt a senatus. A legtöbben elítélték Fabiust, és a fetialis néven ismert papok az istenek nevére hivatkozva azt követelték, hogy sújtsák átokkal a tett elkövetésében bűnös férfiút, hogy a többiekre engesztelődést hozzanak. A fetialisok papi rendjét Numa Pompilius, a rómaiak legnemesebb lelkű és legigazságosabb királya alapította, hogy a békét őrizzék.
    A senatus a népgyűlés elé utalta az ügyet, és bár a papok egyértelműleg elítélték Fabiust, a nép annyira semmibe vette a vallási előírásokat, hogy Fabiust fivéreivel együtt katonai tribunusszá választotta. Amikor a gallok tudomást szereztek a választásról nagyon zokon vették a dolgot, és a lehető leggyorsabban megkezdték előnyomulásukat. Seregeik nagy száma, fényes katonai felszerelésük, erejük és harcias külsejük rémületbe ejtette az útjukba eső népeket. Mindnyájan rettegve féltek, hogy országuk elvész és városaik elpusztulnak, de várakozásuk ellenére a gallok nem követtek el erőszakos cselekedeteket, a mezőkről semmit nem vittek el, sőt amikor elvonultak a városok mellett, azt kiáltozták, hogy ők Róma ellen mennek, csak a rómaiakkal viselnek háborút, és minden más népet barátjuknak tekintenek.
    A római sereget a katonai tribunusok gyorsan bevetették a küzdelembe, hogy feltartóztassák a barbárok gyors előnyomulását. Számszerűen nem voltak hátrányban, mert nehéz fegyverzetű gyalogságuk nem kevesebb, mint negyvenezer főre rúgott, de a legtöbb csapat nem kapott semmiféle katonai kiképzést, s a katonák ekkor vettek először fegyvert kezükbe. Ezenkívül elhanyagolták a vallásos szertartásokat is, nem mutattak be jó előjelet kérő áldozatokat, és nem kérdezték meg a jósokat sem, pedig veszélyes kimenetelű ütközetek előtt az ilyesmi szokás volt. Sok zavart okozott az is, hogy a hadműveletet több vezérre bízták. Azelőtt gyakran még jelentéktelenebb háborúban is egy ember, a dictator vezette harcba a hadsereget; mert jól tudták, hogy nagy veszély idején csak akkor szilárd a fegyelem, ha egy ember intézkedik, egy kézben egyesül a korlátlan hatalom és az igazságszolgáltatás. A Camillusszal szemben tanúsított méltatlan bánásmód sokat ártott a közfegyelemnek, a legfőbb hatalom gyakorlása veszélyessé vált, a vezérek hízelegtek a népnek és lesték szeszélyeit.
    A rómaiak a várostól mintegy kilencvenstádiumnyira vonultak előre, és az Allia folyó partján ütöttek tábort, nem messze onnan, ahol a folyó a Tiberisbe ömlik. A barbárok hirtelen támadtak rá a felkészületlen seregre, és szétverték a szégyenletesen rosszul és fegyelmezetlenül harcoló rómaiakat. A balszárnyat a gallok nyomban beleszorították a folyóba és megsemmisítették. A jobbszárnynak sikerült visszavonulnia a síkságról a közeli lankákra, így veszteségük is kisebb volt, és többen eljutottak közülük Rómába. A többiek csak azért menekültek meg, mert az ellenség belefáradt az öldöklésbe; ezek az éjszaka folyamán Veiibe menekültek abban a hiszemben, hogy Rómának vége, és a város népe elpusztult.
    19. A csata a nyári napfordulót követő holdtöltekor történt annak az emlékezetes csatának a gyászos évfordulóján, amikor az etruszkok egyetlen ütközetben megölték a Fabius nemzetség háromszáz tagját. De ez a második csatavesztés még az előbbinél is rettentőbb volt. Évfordulójának napját a folyóról mindmáig "alliai napnak"  nevezik.
    Ami a dies nefasti - azaz: "szerencsétlen napok" - dolgát illeti, hogy meg kell-e tartani őket, vagy Hérakleitosz joggal szólja meg Hésziodoszt, mert bizonyos napokat jónak, másokat meg rossznak tart, holott természeténél fogva mindennap egyforma, erről a kérdésről másutt már bővebben esett szó. De talán nem térek el nagyon jelenlegi tárgyamtól, ha felsorolok néhány példát. Kezdjük a boiót Hippodromiosz, vagy amint Athénban nevezik, a Hekatombaión hónap ötödik napjával, amikor a boiótok két híres csatában  kivívták a görög nép szabadságát, éspedig Leuktránál, illetve több mint kétszáz évvel korábban Kerésszosznál, amikor megverték Lattamüaszt és a thesszálok hadseregét. Hadd említsük azután a Boédromión hónap hatodik napját, amikor a görögök legyőzték a perzsákat Marathónnál, majd a hónap harmadik napját: erre esett a plataiai és a mükaléi győzelem; e hónap huszonhatodik napján pedig Arbelánál győztek a görög hadak. Ugyanebben a hónapban holdtöltekor vívták meg az athéniak győzelmes tengeri ütközetüket Naxosz szigeténél Khabriasz fővezérsége alatt, a szalamiszi tengeri ütközet pedig a hónap huszonhatodik napjára esik, amint a Napokról című könyvemben elbeszéltem. Thargélión hónap baljóslatú volt a barbárokra, mert Alexandrosz ebben a hónapban verte szét a perzsa király hadait a Granikosznál, Szicíliában pedig Timoleón a hónap huszonnegyedik napján győzte le a karthágói seregeket. Ephorosz, Kalliszthenész, Damasztész és Phülarkhosz állítása szerint Ilion is Thargélión hónapnak ugyanezen a napján esett el. Ezzel ellentétben Meteitnión hava (ez a boiótok Panemosza) a görögöknek sohasem hozott szerencsét. A hónap hetedik napján Antipatrosz verte meg a görög seregeket a krannóni csatában; ezt megelőzőleg Khairóneiánál  szenvedtek vereséget Philipposz király hadaival szemben. Ugyanebben az évben a Metageitnión hónapnak ugyanezen a napján a barbár seregek megsemmisítették Arkhidamosz  hadseregét, amikor áthajózott Itáliába. A karthágóiak a hónap huszonkettedik napjától őrizkedtek, mert az hozta rájuk a legnagyobb szerencsétlenséget. Tudtommal Alexandrosz a misztériumok megünneplésekor rombolta le másodízben Thébait, utána pedig Boédromión havának huszadik napján küldött makedón helyőrséget Athénba, amikor Iakkhosz misztikus körmenetét tartják. A rómaiak Caepio parancsnoksága alatt ugyanazen a napon szenvedtek vereséget a kimberektől, később viszont Armeniában Lucullus vezérletével legyőzték Tigranészt. Attalosz király és Pompeius Magnus ugyanazon a napon született és halt meg. Általában sok példát lehetne rá felhozni, hogy ugyanaz az időpont vagy nap váltakozva jár jó- vagy balszerencsével.
    De az alliai csata évfordulóját a rómaiak mindenképpen a legszerencsétlenebb napnak tartják, s ez kihatással van két másik napra is az év minden hónapjában, mert a szerencsétlenség rendszerint növeli a babonás félelmet. De erről a tárgyról részletesebben szóltam Római kérdések című művemben.
    20. Ha az ütközet után a gallok nyomon követik a menekülőket, semmi nem akadályozta volna meg Róma teljes pusztulását, és az otthon maradtak kiirtását, akkora rémületet keltettek a csatából menekülők a város lakóiban, akiket az őrültséggel határos zavar kerített hatalmába. Szerencsére a barbárok nem voltak tisztában győzelmük nagyságával. Nem tudtak betelni örömükkel; élvezték, s egymás közt osztogatták az ellenség táborából zsákmányolt értékes holmikat és kincseket. Így a várost elhagyó tömegeknek több idejük maradt a menekülésre, azok pedig, akik ott maradtak, reménykedtek és felkészültek a védekezésre. Magát a várost feladták, fegyvereiket a Capitoliumon halmozták fel, és a falakat megerősítették. Legelőször is szent tárgyaikat hordták fel a Capitoliumra, de a Vesta-szüzek elmenekültek, és a szent tüzet más szent tárgyakkal együtt magukkal vitték.
    Több történetíró szerint a Vesta-szüzek feladata csak az örök tűz gondozása volt, még Numa király rendeletére, aki a tüzet tartotta minden dolog kezdetének. A természetben ugyanis a tűz minden mozgás legfőbb forrása. Márpedig minden keletkezés mozgás, vagy legalábbis mozgással van összefüggésben, a meleg éltető ereje nélkül az anyag halott és mozdulatlan; minden a tűz megelevenítő erejét várja, mint a lelket, és ez készteti a dolgokat cselekvésre és mások cselekvésének elszenvedésére. Numa, ez a kiváló és bölcs férfiú, akiről azt mondották, hogy a Múzsák barátja, megszentelte a Vesta-szüzek gondjára bízott tüzet, és elrendelte, hogy a mindenséget fenntartó örök erő jelképeként őrizzék. Mások viszont úgy tudják, hogy a görögökhöz hasonlóan a rómaiak szent tárgyaik előtt őrzik az örök tüzet, mint a tisztaság jelképét; még más dolgokat is tartanak a templom belsejében, de azokat csak a Vesta-szüzek láthatják. A legelterjedtebb monda szerint itt őrzik a trójai Palladiumot, amelyet Aeneas hozott magával Itáliába. Mások úgy tudják, hogy a szamothrakéi istenszobrokat rejtegetik ezen a helyen, s elmondják Dardanosz történetét, aki Tróját megalapítván odavitte a szobrokat, és titkos szertartásokkal felszentelte a várost. Később Trója elestekor Aeneas kilopta őket, s gondosan őrizte mindaddig, míg le nem telepedett Itáliában. De akik azt állítják, hogy a történeteket még jobban ismerik, úgy tudják, hogy Vesta templomában őriznek két nem túl nagy cserépedényt; ezek közül az egyik nyitott és üres, a másik teli van és le van pecsételve, de mindkettőt csak a szent szüzek láthatják. Mások szerint ez tévedés, mert a Vesta-szüzek a menekülés napján a legtöbb szent dolgot ezekbe a cserépedényekbe rejtették el, és elásták Quirinus templomának a padozata alatt; ezért hívják ezt a helyet mai napig is Doliolá-nak, tehát "cserépedényeknek".
    21. A Vesta-szüzek magukhoz vették legbecsesebb és legtiszteltebb szent tárgyaikat, és a folyó mentén kifutottak a városból. A városból menekülők közt volt egy Lucius Albinius nevű egyszerű plebeius, aki szekéren szállította feleségét, gyermekeit s legszükségesebb házi holmiját. Mikor megpillantotta a szüzeket, akik magányosan, egyetlen szolgáló nélkül, az út fáradalmaitól megviselten cipelték karjukban az isteneknek szentelt tárgyakat, azonnal leszállította feleségét és gyermekeit, lerakta a magukkal vitt háztartási holmikat, felkínálta helyüket, és segített a Veszta-szüzeknek felszállni a szekérre, hogy így folytassák útjukat valamelyik görög városba. Nem hagyhatom említés nélkül Albiniusnak ezt a legnagyobb veszélyben tanúsított kegyes és istenfélő cselekedetét.
    A többi istenek papjai és a consulviselt és diadalmenettel kitüntetett idős férfiak képtelenek voltak elhagyni a várost, felvették tehát ünnepi alkalmakkor hordott díszes öltözetüket, s Fabius, a pontifex maximus vezetésével szent fogadalmat tettek az isteneknek, hogy feláldozzák magukat hazájukért, majd leültek a forumon levő elefántcsont faragással díszített karosszékükbe, és így várták sorsuk beteljesülését.
    22. Az ütközet után harmadnapon megérkezett Brennus a város alá hadaival. Minthogy a kapukat nyitva és a falakat őrizetlenül találta, először valami csalárd cselszövéstől félt, s nem hitte el, hogy a rómaiakat ennyire hatalmába kerítette a kétségbeesés. De mikor meggyőződött róla, hogy valóban ez a helyzet, bevonult a Porta Collinán át, és birtokába vette a várost. Ez Róma alapításától számítva valamivel több mint háromszázhatvan évvel történt, ha ugyan el lehet hinni, hogy az időpontokat kezdettől fogva nyilvántartották. Az esemény híre meglehetősen zavarosan maradt fenn. A rómaiakat ért szerencsétlenségről és a város elfoglalásáról szóló bizonytalan hírek, úgy látszik, rövidesen eljutottak Görögországba is, mert a pontoszi Hérakleidész, aki nem sokkal később élt, A lélekről című művében azt írja, hogy nyugatról származó mendemondák szerint a hüperboreuszoktól érkezett hadsereg elfoglalta a Róma nevű görög várost, amely a nagy tenger mellett épült. Hérakleidész szívesen mesél felelőtlenül költött történeteket, nem is csodálom hát, hogy minden alap nélkül "hüperboreuszokról" és "nagy tengerről" beszél. De Arisztotelész, a filozófus is beszámol értesüléséről, hogy a várost a gallok elfoglalták. Ő Luciusnak nevezi Róma megmentőjét, pedig Camillus előneve Marcus volt és nem Lucius, tehát az ő előadása is csak találgatáson alapuló szóbeszéd.
    Brennus elfoglalta a várost, őrcsapatokat állított fel a Capitolium körül, majd lement a forumra, s elámulva nézte a mélységes csendben ülő férfiakat, akik nem keltek fel helyükről az ellenség közeledtére, de még tekintetük, arcszínük sem változott el, csak ültek nyugodtan és rendületlenül, botjukra támaszkodva, s bámultak egymás arcába. Ez a különös látvány annyira meglepte a gallokat, hogy hosszú ideig nem mertek hozzájuk nyúlni, sem a közelükbe menni, mert valamiféle felsőbbrendű lényeknek nézték őket. Végre az egyik katona odamerészkedett Marcus Papiriushoz; kinyújtotta kezét, gyengéden megérintette állát, és megsimogatta hosszú szakállát. Papirius erre botjával jó erősen fejbe ütötte. A barbár kardot rántott, és megölte Papiriust. Utána a katonák rárohantak a többiekre is, és mindnyájukat leöldösték. A házakat kifosztották, napokon át hurcolták el a zsákmányolt holmikat, majd felgyújtották a várost, és földig lerombolták. Ennyire megharagudtak a Capitolium védőire, akik nem adták meg magukat a gallok felszólítására, sőt még támadásukat is fölényesen visszaverték. Ezért a gallok az elképzelhető legkegyetlenebbül bántak a várossal. A foglyul ejtett polgárokat, beleértve az asszonyokat és gyermekeket is, mind felkoncolták.
    23. Az ostrom sokáig húzódott, és a gallok élelme elfogyott. Ezért megosztották hadaikat; egy részük a király mellett maradt és őrizte a Capitoliumot, a többiek pedig a vidéken portyáztak; lecsaptak a falvakra, és a lakosságot sarcolták. Kisebb csapatokba verődtek, nem féltek senkitől és semmitől, bíztak jó szerencséjükben. A legnagyobb és legfegyelmezettebb csapat Ardea városa ellen vonult. Itt élt Camillus önkéntes száműzetésben magánemberként, teljesen visszavonulva a közügyektől, de azért reménykedett, és terveket szőtt. Nem szándékozott elrejtőzni vagy megfutamodni az ellenség elől, várta az alkalmat, hogy szembeszálljon vele. Mivel látta, hogy az ardeaiak elég sokan vannak, de hadvezéreik tapasztalatlansága és elpuhultsága miatt bátortalanok, legelőször is a város fiataljai előtt fejtette ki nézeteit. Úgy érvelt, hogy a rómaiak szerencsétlenségét nem a gallok vitézségének kell tulajdonítani, s a csapást, amelyet a rossz hadvezetés miatt kellett elszenvedniük, helytelen dolog volna azok művének tartani, akik semmivel sem járultak hozzá a győzelemhez; úgy kell tekinteni az eseményeket, mint a véletlen szeszélyét. Milyen dicső tett lenne - sóhajtott fel -, még ha veszélyekkel járna is, ha egy idegen és barbár ellenség támadását visszavernék, aki győzelmével nem kíván más célt elérni, csak hogy felgyújtsa és elpusztítsa hódítását. Ha az ardeabeliekben van elegendő bátorság, és készek a harcra, baj nélkül győzelemre vezeti őket.
    A fiatalok biztosították támogatásukról, erre Camillus az ardeaiak vezető embereihez és tanácsosaihoz fordult, s midőn őket is megnyerte terveinek, felfegyverzett minden fegyverbíró férfit, és a város falain belül tartotta őket, hogy a közelben tartózkodó ellenség elől rejtve maradjanak. A gallok beszáguldozták a környező vidéket, és biztonságukkal mit sem törődve, a rengeteg összeharácsolt zsákmánnyal megrakodva a síkságon táboroztak. Mire az éjszaka leszállt, mindnyájan részegek voltak. A táborban csend honolt. Amikor Camillus a járőröktől értesült a helyzetről, a gallok ellen vezette az ardeaiakat. Kényelmesen átvonultak a közbül eső térségen. Éjféltájt hirtelen megfújták a kürtöket és nagy lármával minden oldalról rátámadtak a táborra. A gallok teljesen megzavarodtak. Részegek és álmosak voltak, még a fülrepesztő zaj se tudta magukhoz téríteni őket. Néhányan, akik kijózanodtak a rémülettől, megpróbáltak szembeszállni Camillusszal, és fegyverrel a kezükben estek el, de a többség fel sem ocsúdott részeg álmából; ezeket úgy öldösték le, hogy egyáltalában nem is védekeztek. Azt a néhány gall katonát, akik éjszaka elfutottak a táborból, és a környéken húzták meg magukat, másnap lovas katonák vették űzőbe, és ők végeztek velük.
    24. A történtek híre gyorsan elterjedt a környező városokban, és sok katonasorban levő ifjút késztetett fegyverfogásra, különösen azokat a rómaiakat, akik az alliai ütközet után Veiibe menekültek. Ezek keseregve mondogatták egymásnak: "Milyen nagy hadvezért vesztett Róma Camillusban! Lám, az ardeaiak fényes győzelmet arattak őáltala. A város, amely szülte és felnevelte őt, elveszett, nekünk nincs hadvezérünk, itt ülünk, egy idegen város falai közt, és feladjuk Itáliát. Ne késsünk tehát, hanem küldjünk Ardeába, és követeljük vissza a mi hadvezérünket, vagy fogjunk fegyvert, és menjünk el mi magunk hozzá. Camillus már nem száműzött, mi pedig egy nem létező haza polgárai vagyunk, mert hazánk az ellenség hatalmában van!" A szót tett követte. Követeket küldtek Camillushoz, és felszólították, hogy vegye át a fővezérséget, ő azonban kijelentette, hogy mindaddig nem vállalja, míg a Capitoliumot védő polgárok törvényesen meg nem választják erre a tisztségre. Véleménye szerint ők jelentik most a még megmaradt hazát, ha tehát ők megválasztják, kész engedelmeskedni, de az ő akaratuk ellenére semmibe nem ártja bele magát. Camillusnak ezt a nemes önmérsékletét mindenki megcsodálta, csak éppen azt nem tudták, hogyan értesítsék a Capitoliumban lévőket, mert lehetetlennek látszott, hogy valaki be tudjon jutni az ellenség által ostromlott fellegvárba.
    25. Volt köztük egy bizonyos Pontius Cominius nevű ifjú, aki bár egyszerű családból származott, hírre és dicsőségre vágyott, s önként vállalkozott a merész feladatra. Levelet nem vitt magával a Capitoliumba, hogy ha elfogják, az ellenség ne szerezzen tudomást Camillus szándékáról. Ócska ruhába öltözött, ruhája alá parafa lemezeket kötözött, s így indult útjára. Az út nagyobb részét fényes nappal akadálytalanul megtette, és már besötétedett, amikor a város közelébe érkezett. A hídon az őrt álló barbár katonák miatt nem tudott átmenni, néhány könnyű ruhadarabját feje köré csavarta hát, s mivel a testén levő parafa lemezek is segítségére voltak, baj nélkül átúszott a folyó túlsó partjára, majd elindult a város irányába. Mindenhol gondosan elkerülte az őröket, akik tábortűz körül ülve beszélgettek, és eljutott a Porta Carmentalisig, ahol teljes csend uralkodott. Ezen a részen voltak a Capitoliumot körülvevő sziklák a legmeredekebbek.
    Észrevétlenül felkúszott a sziklákon, s nagy üggyel-bajjal eljutott a várfalak legalacsonyabb pontján elhelyezett őrökig. Üdvözölte őket, megmondta a nevét, erre azonnal felsegítették a falra, és elvezették a rómaiak főembereihez, akik azonnal összehívták a senatust. Pontius beszámolt Camillus győzelméről, amelyről a Capitoliumon még nem hallottak, és közölte velük, mit javasolnak harcostársai. Biztatta őket, hagyják jóvá Camillus fővezérségét, mert a városon kívül tartózkodó polgárok csak neki hajlandók engedelmeskedni. A senatus végighallgatta, megvitatta Pontius jelentését, és Camillust dictatorrá választották. Pontiust visszaküldték, és ő ugyanolyan szerencsével járt, mint odafelé jövet: elkerülte az ellenséget, és közölte a senatus határozatát a városon kívül tartózkodó rómaiakkal.
    26. Pontiust nagy örömmel fogadták társai, s amikor Camillus megérkezett hozzájuk, már húszezer embert talált fegyverben. Később még többet toborzott a szövetségesekből, és felkészült a támadásra. Így választották Camillust másodszor is dictatorrá. Veiibe érkezvén a katonák élére állt, majd a szövetségesek soraiból újabb csapatokat szervezve megtette a közvetlen előkészületeket a támadásra.
    Rómában néhány barbár véletlenül elment azok mellett a sziklák mellett, amelyeken Pontius éjszaka feljutott a Capitoliumra. Észrevettek láb- és kéznyomokat a földön, ahol felmászott, meglátták a kiszaggatott bokrokat, ahol megkapaszkodott, és fölfedezték, hogy itt-ott föld is leomlott. A látottakat jelentették a királynak, aki odament és megnézte a nyomokat, de nem szólt semmit, este azonban összegyűjtötte a leggyorsabb és hegymászásban leggyakorlottabb gallokat, és így szólt hozzájuk: "Az ellenséghez út vezet fel, amely eddig ismeretlen volt előttünk, de most ők maguk mutatták meg nekünk. Kiderült az is, hogy az ösvény nem járhatatlan és megmászhatatlan. Nagy szégyen volna, ha abbahagynánk, amit elkezdtünk, bevehetetlennek nyilvánítanánk ezt a helyet és feladnánk, mikor az ellenség maga tanított ki bennünket rá, hogy igenis bevehető. Mint látjuk, egy ember is könnyen feljutott; még könnyebb lesz a feladat többeknek, ha egyenként, de egymást segítve kísérlik meg a feljutást. Mindnyájan megkapjátok a bátorságotokért járó jutalmat és kitüntetést."
    27. Királyuk szaván felbuzdulva a gallok szívesen vállalkoztak a feladatra. Éjfél körül nagyobb csapatban csendben felkúsztak a sziklákon. Bár nagyon meredeknek és nehezen megmászhatónak látszott a hegyoldal, könnyebben feljutottak rajta, mint gondolták. Az elsők el is érték a legmagasabb pontot, már-már birtokukba vették a külső bástyafalakat, és nekikészülődtek, hogy meglepjék az őrhelyükön elaludt őröket, mert sem ember, sem kutya nem vette észre őket. Iuno templomában azonban szent ludak voltak, amelyeket máskor bőségesen tápláltak, de most, hogy a helyőrség is szűkében volt az élelemnek, nem sokat törődtek velük, és nemigen etették őket. A lúd egyébként is éles hallású állat, minden zajra figyelmes, de ezek a kiéhezett ludak még éberebbek és nyugtalanabbak voltak, mindjárt észrevették a gallok közeledését, futottak feléjük, és gágogásukkal mindenkit felébresztettek. A barbárok, látva, hogy észrevették őket, eszeveszett ordítozással vad támadásba lendültek. A rómaiak is felkapták, ami fegyver a kezük ügyébe esett, és védekeztek, ahogyan tudtak. Volt köztük egy Manlius nevű volt consul, nagy erejű és elszánt harcos, ez egymaga két ellenséggel szállt szembe: kardjával levágta az egyiknek a jobb kezét, amikor az harci bárdjával le akart rá sújtani, a másikat pedig pajzsával fejbe ütötte és letaszította a sziklákról. Bajtársai odaszaladtak hozzá és közrefogták, Manlius felhágott velük a falakra, s visszaszorította a gallokat, akik nem voltak sokan, és a váratlan helyzetben elvesztették a bátorságukat. Így a rómaiak megmenekültek a veszélytől. Másnap az őrség parancsnokát ledobták a sziklákról az ellenség közé, Manliusnak pedig győzelme jutalmául nagy megtiszteltetést ajánlottak fel, bár nem sok hasznát vette: összeadták neki az őrség tagjainak egynapi élelmiszeradagját, honi mérték szerint fél font gabonát és görög mérték szerint negyedkotülényi bort.
    28. A kudarc megfosztotta a gallokat vérmes reményeiktől. Élelmiszerkészleteik fogytán voltak, s a Camillustól való félelem megakadályozta őket a zsákmányolásban. Egyre jobban elharapózó betegség is pusztított soraikban. Romok közt táboroztak, és a sok temetetlenül maradt holttest megfertőzte a levegőt. A forró nyári szél felkavarta a rengeteg hamut, s a száraz, bűzhödt levegő ártalmas volt az emberi szervezetre. De legtöbbet életmódjuk megváltozásától szenvedtek. Árnyas tájakról jöttek ide, ahol könnyen találtak menedéket a hőség elől, és most egy mély fekvésű, főként ősszel egészségtelen vidéken kellett megülniük, amitől rengeteget szenvedtek. Tétlenül vesztegeltek a Capitolium tövében, s az ostrom már hetedik hónapja tartott. Annyi haláleset volt a táborban, hogy a halottakat el sem tudták temetni.
    De nem volt jobb az ostromlónak helyzete sem. Mind többet kellett éhezniök, s kedvetlenségüket csak fokozta, hogy Camillusról nem kaptak híreket. Senki nem juthatott el hozzájuk, mert a barbárok szoros ostromzár alatt tartották a várost. Mivel mindkét fél helyzete súlyos volt, amikor előőrseik összetalálkoztak, békülékenyen viselkedtek egymással, később már a vezérek is hajlottak a megegyezésre. Végül Sulpicius katonai tribunus találkozott Brennusszal, és megegyeztek, hogy a rómaiak fizetnek ezer font aranyat; s a gallok, mihelyt megkapják, azonnal kivonulnak a városból és az országból. Az egyezséget esküvel erősítették meg, s a rómaiak már hozták is az aranyat. De a gallok csaltak a mérésnél, a mérleg tányérját előbb titokban, később egészen nyíltan lenyomták, és alaposan megpúpozták. A rómaiak felháborodtak, de Brennus gúnyos nevetéssel lecsatolta kardját, és övével együtt bedobta a mérleg serpenyőjébe. Sulpicius erre megkérdezte: "Mit jelent ez?", mire Brennus így felelt: "Mi mást? Jaj a legyőzötteknek!" Ez a mondása később szállóigévé lett. A rómaiak közül sokan méltatlankodtak a dolgon, és azt akarták, hogy vegyék vissza az aranyat, hagyják ott a gallokat és folytassák az ostromot. Mások azonban úgy érveltek, hogy bele kell nyugodni ebbe a jelentéktelen sérelembe. Nem az a szégyen, ha többet adnak - mondogatták -, hanem hogy egyáltalán adnak; ezt is kényszerből teszik, ami nem helyes, de szükséges dolog.
    29. Mialatt a rómaiak így vitáztak a gallokkal és egymás közt, Camillus megjelent csapatai élén a város kapuinál. Értesülvén a történtekről megparancsolta csapatainak, hogy csatarendben és lassan kövessék, ő maga pedig válogatott embereivel a rómaiakhoz sietett. Mindnyájan utat engedtek neki, és mint autokratór-t - azaz teljhatalmú parancsnokot - tiszteletteljes csendben fogadták. Camillus levette az aranyat a mérlegről, és átadta a lictoroknak, a gallokat pedig felszólította, hogy fogják a mérleget és a súlyokat, s távozzanak; majd hozzátette, hogy a rómaiak ősi szokás szerint vassal és nem arannyal szokták hazájukat megmenteni. Brennus hevesen tiltakozott, mondván, hogy igazságtalanság az egyezség megszegése, de Camillus azt felelte, hogy az egyezség megkötése törvénytelen, és így érvénytelen. Őt a rómaiak dictatorrá választották, így rajta kívül nincs más törvényes hatóság, az egyezséget pedig arra fel nem jogosított személyekkel kötötték. Vele közöljék, hogy mit akarnak, mert ő a teljhatalom törvényes birtokosaként jött ide, hogy megbocsásson azoknak, akik kérik, de megbüntesse a bűnösöket, hacsak meg nem bánják bűnüket. Brennus ezekre a szavakra dühös kiáltozásban tört ki és fegyveréhez kapott; mindkét fél kardot rántott, és egymásnak rontottak, de a város szűk utcáin természetesen nem állhatták fel csatarendbe. Brennus hamarosan visszanyerte önuralmát, és a gallokat kevés veszteség árán visszavezette táborukba. Éjszaka felszedte a sátrakat, és hatvanstádiumnyi távolságra vonulva új tábort ütött a Gabiiba vezető út mentén. Camillus kora reggel ott termett fényes fegyverzetben a bátorságát visszanyert római sereg élén, s hosszú ideig tartó, heves küzdelem és nagy öldöklés után megfutamította az ellenséget, és elfoglalta táborát. Néhány menekülőt nyomban felkoncoltak, de legtöbbjük szétszóródott, s a környező falvak és városok népe végzett velük.
    30. Ilyen különös módon esett el, majd még különösebb módon szabadult fel Róma városa. Hét hónapon át volt a barbárok birtokában, mert a gallok néhány nappal július idusa után vonultak be a városba, és február idusa körül űzték ki őket. Camillus diadalmenetet tartott; ez valóban megillette az elveszett haza megmentőjét, aki a szó szoros értelmében visszavezette a várost a városba, mert bevonulásakor a kényszerű száműzetésből hazatérő polgárok kísérték gyermekeikkel és asszonyaikkal együtt. Akik pedig a Capitoliumon élték át az ostromot, és majdnem odavesztek az éhezéstől, eléje mentek, egymás nyakába borulva sírtak a nagy boldogságtól. A papok és a templomi szolgák előhozták a szent tárgyakat, amelyeket elástak menekülésük előtt vagy magukkal vittek, és most megmutatták a polgároknak; akik boldog örömmel köszöntötték őket, mintha ily módon maguk az istenek tértek volna vissza Rómába. Ezek után Camillus áldozatot mutatott be az isteneknek, megtisztította a várost az ilyen szertartásokhoz értők utasítása szerint; a meglévő templomokat helyreállíttatta, majd letette az Aius Locutius szentélyének alapkövét, miután gondos vizsgálat útján kijelölték azt a helyet, ahol az égi hang a barbárok jövetelét tudtára adta Marcus Caediciusnak.
    31. Camillus is, a papok is sokat buzgólkodtak és fáradoztak, amíg a templomok helyét megtalálták. A romba dőlt várost teljesen újjá kellett volna építeni, de a népet kétségbeesett csüggedés fogta el ily nagy munka láttára. Mivel mindenüket elveszítették, a sok csapás után szükségét érezték némi nyugalomnak és pihenésnek. De mert mind anyagi, mind testi erejük megfogyatkozott, visszariadtak a munkától. Így aztán figyelmük lassanként ismét Veii felé fordult, amely mindennel el volt látva, és épségben megmaradt. Ezt az alkalmat használták fel rosszakaratú izgatásra azok, akik mindenáron meg akarták nyerni a nép kegyét. Lázítani kezdtek Camillus ellen, és azt állították, hogy becsvágyában és dicsőséghajhászásában fosztja meg őket egy befogadásukra kész várostól, és kívánja tőlük, hogy romok közt húzzák meg magukat, és elhamvadt máglyához hasonló várost keltsenek új életre, csak azért, hogy ne csak Róma vezérének és hadai főparancsnokának, hanem - Romulus hírét is elhomályosítva - Róma második megalapítójának nevezzék.
    A senatus zavargásoktól félt, és nem engedte meg Camillusnak, hogy egy év leforgása előtt letegye hivatalát, pedig azelőtt egyetlen dictator sem tarthatta meg a senatustól kapott főhatalmat hat hónapnál hosszabb ideig. Közben a senatorok megpróbálták megszelídíteni a népet. Eszükbe juttatták atyáik sírhantját és síremlékét, emlékeztették őket azokra a szent helyekre és ligetekre, amelyeket Romulus, Numa vagy más királyok ajánlottak fel az isteneknek, és amelyeket az ő gondjaikra bíztak. Az égi jelek közül elsősorban arra a levágott emberfejre hivatkoztak, amelyet akkoriban találtak a Capitolium alapfalában, s amely azt akarta tudtukra adni, hogy ennek a helynek kell Itália fejének lennie. Szóltak Vesta tüzéről is, amelyet a Vesta-szüzek a háború után újra meggyújtottak. Nagy szégyen volna, ha most kioltanák a tüzet, és elhagynák városukat, ha az a hely, ahol egykor Róma állt, idegen nép települése vagy barmok legelője lenne.
    Így érveltek és vitáztak a senatorok a polgárokkal egyénenként is, a népgyűlésen is, míg lassan megszánták őket, annyit panaszkodtak mérhetetlen nyomorukról és tehetetlenségükről, s könyörögve kérték az atyákat, ne kényszerítsék őket rá, hogy mezítelen és magukkal tehetetlen hajótöröttek módjára építsék fel a romba dőlt várost, mikor egy másik készen vár reájuk.
    32. Camillus helyesnek tartotta, hogy megvitassák a dolgot. Hosszabb beszédet mondott, amelyben a hazaszeretetre hivatkozott. Utána mindenki beszélt, akinek csak mondanivalója volt. Végül felszólította Lucius Lucretiust, aki mindig elsőnek adta le szavazatát, hogy indokolja meg szavazatát, majd utána sorban következtek volna a többiek. Lucretius el akarta kezdeni beszédét, csend támadt, de éppen ekkor véletlenül elhaladt a senatus ülésterme mellett az őrjárat. A vezérlő centurio harsányan rákiáltott az első zászlótartóra, hogy álljon meg, és zászlója nyelét szúrja a földbe, mert ez a legjobb hely, hogy megálljanak és pihenőt tartsanak. Ezek a szavak éppen akkor hangzottak el, amikor a senatorok aggodalmas gondolatok közt tanácskoztak jövőjükről. Lucretius leborult az istenek előtt, és kijelentette, hogy az istenek akaratához híven fog szavazni. Példáját mindnyájan követték. De csodálatos változás állt be a nép hangulatában is. Az emberek egymást biztatták és szólították fel a munkára, és minden gondosan előkészített terv nélkül mindenki ott fogott hozzá az építkezéshez, ahol a legjobbnak találta. Igaz, hogy a tervszerűtlen sietség miatt a várost szabálytalan, zegzugos utcák szelték át és házai minden rendszer nélkül épültek fel, de, mint mondják, egyetlen év leforgása alatt elkészültek az újjáépítés munkájával, beleértve az új otthonokat védő városfalakat is.
    Camillus megparancsolta, hogy járják be és jelöljék meg újra a szent helyek határait, mivel mindenütt teljes volt a zűrzavar. A Palatiumon, Mars templomában megdöbbenve látták, hogy a többihez hasonlóan ezt a szent épületet is lerombolták és felégették a barbárok. A romok eltakarítása után a vastag hamuréteg alatt meglelték Romulus jósbotját. Ezt az egyik végén begörbített botot, az úgynevezett lituus-t az augur az égtájak kijelölésére használja, amikor jósszékébe ül, hogy a madarak repülését figyelje. Erre használta jósbotját Romulus is, aki jól értett a madárjóslás tudományához. Amikor Róma első királya eltűnt az emberek szeme elől, a jósbotot, más szent tárgyakkal együtt, a papok vették magukhoz, és gondosan megőrizték. Róma jövője szempontjából igen kedvező előjelnek tekintették, hogy most sértetlenül előkerült a bot, pedig a templommal együtt minden más elpusztult. Meg voltak győződve róla, hogy ez biztos jel a város örök fennmaradására.
    33. Még ki sem pihenték az újjáépítés fáradalmait, amidőn újabb háború tört ki. Az aequusok, a volscusok és a latinok együttesen törtek be Róma területére, az etruszkok pedig a rómaiakkal szövetséges Sutrium városát fogták ostrom alá. A katonai tribunusok vezetése alatt álló hadsereg táborát a Marcius-hegy környékén körülfogták a latinok. A rómaiakat vereség fenyegette. Rómába küldtek hát segítségért, mire Camillust harmadízben is dictatorrá választották. Ezt a háborút kétféleképpen beszélik el. Először a mondaszerű változatot mondom el.
    A latinok állítólag - talán hogy ürügyük legyen a háborúra, talán mert újból egyesíteni kívánták a két népet - követek útján szabad születésű hajadon leányokat kértek házasság céljából. A rómaiak nem tudták, mit tegyenek; újabb háborúra még nem készültek fel, hiszen ki sem heverték a korábbi vereségeket, és különben is azt gyanították, hogy a latinok túszként kérik tőlük a fiatal nőket, és házasságról csak azért beszélnek, hogy igazi szándékukat leplezzék. Ekkor állítólag egy Tutola (mások szerint Philótisz) nevű rabszolganő azt a tanácsot adta a város vezető embereinek, hogy öltöztessék őt és néhány társát szabad születésű, csinos nőhöz illő menyasszonyi ruhába, küldjék át az ellenséghez, s a többit majd elintézi. A város vezetői hajlottak a rabszolganő tanácsára, kiválogattak néhány fiatal rabszolganőt, felöltöztették őket díszes menyasszonyi ruhába, még arany ékszereket is raktak rájuk, és átadták őket a város közelében táborozó latinoknak. Éjszaka a leányok ellopták az ellenséges katonák kardját, Tutola vagy Philótisz pedig felmászott egy magas vadfügefára, maga mögé akasztotta az ágakra a köpenyét, és egy égő fáklyát tartott Róma felé, ez volt ugyanis az elöljárókkal megbeszélt jel, amiről a város polgárai nem tudtak. Ezért aztán a katonák kénytelen-kelletlen, rendetlenül vonultak ki a városból, a parancsnokok noszogatták őket, ezek meg egymás nevét kiáltozták, és csak nagy nehezen álltak csatarendbe. Végül rátámadtak a gyanútlan és mély álomba merült ellenség fedezékére, elfoglalták a tábort, s a legtöbb ellenséges katonát megölték.
    Ez az esemény július, vagy amint akkor nevezték, Quintilis hónap nonaeján történt; ezen a napon azóta is ünnepségeket tartanak az akkor történt események emlékére. Az ünnepség azzal kezdődik, hogy a polgárok nagy tömegben kivonulnak a városkapun, s közben olyan egyszerű neveket kiáltoznak egymásnak mint Caius, Marcus, Lucius s ehhez hasonlókat; így utánozzák az egykori katonák kivonulását a városból. Utána csinosan felöltözött rabszolganők járták be az utcákat, s gúnyos megjegyzéseket tesznek a velük szembejövőkre, majd tréfás ütközetet rendeznek, emlékeztetőül, hogy annak idején ők is részt vettek a latinok elleni háborúban, végül lakomához ülnek egy fügefa árnyékában. Ezt a napot Nonae Capratinae-nak nevezik a vadfügefáról, amelynek ágai közül a rabszolganő fáklyájával jelt adott a támadásra. A vadfügefát latinul tudvalevőleg caprificus-nak hívják.
    Mások Romulusszal hozzák összefüggésbe mindazt, amit az ünnepen mondanak vagy tesznek. Ezen a napon tűnt el ugyanis az emberek szeme elől a hirtelen támadt sötétségben és viharban, a városkapukon kívül. (Mások napfogyatkozásról beszélnek.) Szerintük a Nonae Capratinae elnevezés a capra - vagyis latinul: kecske - szóval van összefüggésben, mert Romulus eltűnésekor a Kecske-mocsárnál tartott népgyűlésen mondott beszédet, amint azt a róla szóló életrajzban már megírtam.
    34. Az eseményeket a legtöbb történetíró egészen másként adja elő. Szerintük is ekkor választották harmadszor dictatorrá Camillust, de amikor tudomására jutott, hogy a latinok és a volscusok bekerítették a katonai tribunusoktól vezetett hadsereget, fegyverbe szólította azokat is, akik előrehaladott koruk miatt már nem voltak hadkötelesek. Nagy kerülőt tett a Marcius-hegy körül, sikerült észrevétlenül maradnia, és az ellenség háta mögött ütött tábort; majd hogy jelenlétére felhívja a figyelmet, több tábortüzet gyújtatott. Az ostromlott rómaiak erre felbátorodtak, nyomban elhatározták, hogy kirohannak, és csatába bocsátkoznak az ellenséggel. A latinok és a volscusok sáncaikon belül maradtak, táborukat minden oldalról körülvették palánkkal, és eltorlaszolták magukat. Kétfelől is fenyegették őket ellenséges haderők, ezért jobbnak látták, ha megvárják a hazulról érkező, új csapatokat, de számítottak az etruszkok segítségére is. Camillus felismerte szándékukat, és sietett megelőzni őket, nehogy az ellenség is azt tegye, amit ő tett, és bekerítse. Megfigyelte, hogy az ellenség táborát facölöpökből készült palánk vette körül, a hegyekből pedig minden napfelkeltekor erős szél fújt. Tüzes nyilakat készíttetett hát, és kora reggel elindult hadseregével. Serege egyik részének megparancsolta, hogy hangos csataüvöltéssel intézzen lándzsatámadást az ellenség ellen a tábor egyik oldalán, ő pedig tüzes nyilakkal felszerelt csapatával arra a pontra ment, ahonnan a reggeli szél a legerősebben fújt az ellenséges tábor irányába, és várta az alkalmas pillanatot. Napfelkelte után elkezdődött a csata, és a szél nagy erővel feltámadt. Camillus ekkor jelt adott a támadásra, és az ellenséges tábor sáncaira kilövette a tüzes nyilakat. A sűrűn lerakott cölöpökből épült palánk könnyen lángot fogott, és a tűz körös-körül gyorsan elharapózott. A latinok nem gondoskodtak semmiféle tüzet oltó anyagról, így néhány perc múlva egész táborukat körbenyaldosták a lángok. A katonák először a táborban szorongtak, de aztán kénytelenek voltak kirohanni és felvenni a harcot a fedezékek előtt fegyverben és csatarendben álló ellenséggel. Csak kevesen menekültek meg közülük, akik pedig mégis a táborban maradtak, mindnyájan a lángok közt lelték halálukat, s végül a rómaiak láttak hozzá a tűz eloltásához, hogy a zsákmányt összeszedjék.
    35. A győzelem után Camillus hátrahagyta a táborban fiát, Luciust a hadifoglyok és a zsákmány őrizetére, ő maga pedig betört az ellenség területére. Az aequusok városát elfoglalta, a volscusokat meghódoltatta, majd seregeit egyenesen Sutriumba vezette, mert mind ez ideig nem kapott értesítést a város sorsáról. Feltételezte, hogy még veszélyben forog, és az etruszkok ostromolják, tehát segítségére sietett. A sutriumiak azonban közben feladták városukat. Az etruszkok mindenükből kifosztották, és egy szál ruhában engedték útjukra őket. Asszonyaikkal és gyermekeikkel együtt mentek az úton, amikor szembetalálkoztak Camillusszal. Könnyek közt beszélték el neki szomorú sorsukat, Camillust mélyen megindította a látvány. A római katonák könnyekre fakadtak, amikor a sutriumiak átölelték őket, és felháborodva hallgatták a történteket. Elhatározta tehát, hogy egy pillanatig sem vár a bosszúval, hanem még aznap Sutrium ellen indult. Arra számított, hogy az etruszkok, akik egyetlen ellenséges katonát sem hagytak az elfoglalt gazdag városban, és kívülről sem vártak támadást, rendetlenül és felkészületlenül élnek. Számítása bevált. Nemcsak az ellenség területén haladt át észrevétlenül, hanem eljutott egészen a kapukig, sőt a falakat is birtokába vette, s még csak őrszemekkel sem találkozott, mert a katonák mind szétszéledtek a város házaiba, s ott ittak és dőzsöltek. Mire észrevették az etruszkok, hogy az ellenség kezére kerültek, úgy teleették és -itták magukat, hogy részegen és bódult fejjel meg sem kísérelték a futást. Szégyenletes módon tűrték, hogy a rómaiak megöljék vagy foglyul ejtsék őket; így aztán Sutriumot egyetlen napon kétszer vették be; azok, akik először vették be, elveszítették, akik pedig elveszítették, Camillus jóvoltából visszakapták.
    36. Camillus pompás diadalmenetet tartott ezekért a győzelmekért, amivel még nagyobb népszerűséget és még több tiszteletet szerzett magának. Azokat a polgártársait, akik eddig irigykedtek rá, és sikerét inkább jó szerencséjének, mint erényeinek tulajdonították, most már a tények kényszerítették rá, hogy elismerjék hadvezéri tehetségét és fáradhatatlan tettrekészségét. Marcus Manlius azonban túltett Camillus összes irigyein és gyűlölőin. Ő volt az az ember, aki visszaverte a sziklákról a gallokat a Capitolium ellen intézett éjszakai támadás alkalmával, és emiatt a Capitolinus melléknevet kapta. Manlius első ember szeretett volna lenni polgártársai között, s mivel tisztességes úton nem tudta felülmúlni Camillust, a zsarnoki hatalom elnyerésének szokásos eszközeihez folyamodott. Kereste a köznép kegyét, pártját fogta az eladósodottaknak és védte őket hitelezőik ellen. Másokat erőszakos eszközökkel mentett meg tőle, hogy adósságaik miatt bíróság elé állítsák őket. Így aztán hamarosan hatalmas tömegben vették körül a szűkölködők, és a forumon rendezett zajos és fenyegető tüntetésekkel nagy félelmet keltettek a legkiválóbb polgárokban. Kénytelen-kelletlen dictatorrá választották hát Quintus Capitolinust, aki elfogatta Manliust. Erre a nép gyászruhát öltött, mint nagy és az egész népet sújtó szerencsétlenségek idején, a senatus pedig, lázadástól félve, szabadon bocsátotta Manliust, de ő szabadlábra kerülve sem mutatott megbánást, hanem még makacsabbul izgatta a tömeget, és lázította a várost. Camillust ekkor ismét megválasztották katonai tribunussá.
    Manlius perének tárgyalásán vádlói dolgát alaposan megnehezítette a kilátás. Arról a helyről ugyanis jól látszott a Capitoliumnak az a pontja, ahol Manlius éjszakai csatáját vívta a gallokkal, most tehát kitárta e hely felé karját, és könnyek közt idézte fel akkori hőstettének emlékét. A bírák annyira zavarba jöttek, hogy többször is elhalasztották az ítélethozatalt, mert egyfelől nyilvánvaló bizonyítékok birtokában nem akarták büntetlenül hagyni Manlius bűnét, de másfelől nem voltak képesek kiszabni rá a törvényben kimondott büntetést sem, amikor az eléjük táruló kilátás a vádlott dicső tettét idézte emlékezetükbe. Camillus ezért úgy rendelkezett, hogy a bíróság a város falain kívül a Petelius-ligetben tárgyalja az ügyet, ahonnan nem látszott a Capitolium. A közvádló elmondotta vádbeszédét, a bírákat semmi nem emlékeztette a vádlott múltbeli szolgálataira, így elkövetett bűneihez méltó büntetéssel sújthatták. Manliust bűnösnek mondták ki, a Capitoliumhoz vezették, és letaszították a szirtekről; így ugyanaz a hely lett élete legdicsőbb tettének és szomorú végének a színhelye. A rómaiak ezután földig lerombolták házát, és templomot építettek a helyén Iuno Moneta tiszteletére, egyben pedig úgy rendelkeztek, hogy a jövőben egyetlen patriciusnak sem lehet háza a Mons Capitolinuson.
    37. Camillust ekkor hatodízben választották meg katonai tribunusszá, de nem fogadta el a megtiszteltetést, mert már koros volt, félt az emberek irigységétől és az istenek bosszújától. De a legfőbb ok testi gyengesége volt, mert ez idő tájt betegeskedett. A nép azonban nem egyezett bele, hogy ne vállalja el a rábízott tisztséget. Azt kiáltozták, hogy nem kell lóra szállnia, sem a harcokban részt vennie, csak adjon tanácsokat és vállalja a főparancsnokságot. Így kénytelen volt egyik hivataltársával, Lucius Furiusszal együtt elvállalni a parancsnoki tisztet, s a hadsereggel azonnal az ellenség ellen vonulni. Ez alkalommal a praenesteieknek és a volscusoknak, Róma szövetségeseinek területét támadták meg, és pusztították nagy haderővel. Camillus az ellenség közelében ütötte fel a rómaiak táborát; jobb szerette volna azonban halogatni az ütközetet, hogy testben megerősödve vehessen részt a döntő ütközetben. De tribunustársát, Luciust, féktelen dicsvágya a veszélybe kergette, s szenvedélye magával ragadta a hadsereg centurióit és manipularisait is. Camillus még a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy a fiatalabb tiszteket irigységből megakadályozza dicsvágyuk kielégítésében és győzelmek kivívásában; ezért, ha kedve ellenére is, belenyugodott, hogy Lucius csatát kezdjen, ő maga viszont gyengélkedése miatt néhányadmagával a táborban maradt. Lucius elhamarkodva bocsátkozott ütközetbe, és vereséget szenvedett. Mikor Camillus látta a római csapatok futását, nem tudta türtőztetni magát, felugrott fekvőhelyéről, embereivel a táborkapuhoz rohant, majd áthatolva a futók sorain, az üldözőkre vetette magát. Akik már bemenekültek a táborba, nyomban visszafordultak, és követték Camillust, akik pedig a táboron kívülről csatlakoztak hozzá, megálltak, csatarendbe sorakoztak, és hangosan biztatták egymást, hogy ne hagyják cserben vezérüket. Így sikerült is visszavernie az üldöző ellenséget. Másnap csatába vezette egész haderejét, megütközött az ellenséggel, tönkreverte őket, behatolt táborukba, ahova futva menekültek, s legtöbbjüket megölte. Az ütközet után értesült róla, hogy az etruszkok elfoglalták Satricum városát, és a lakosokat, akik mind rómaiak voltak, lemészárolták. Erre hadserege nagyobb részét, főként a nehéz fegyverzetű katonákat, visszaküldte Rómába, ő maga pedig egy fiatal önkéntesekből álló, válogatott csapattal rátámadt a várost elfoglaló etruszkokra, teljes győzelmet aratott felettük, egy részüket elkergette, a többieket pedig leöldöste.
    38. Camillus nagy zsákmánnyal tért vissza Rómába. Tettével bebizonyította, hogy azok voltak az okosok, akik nem ijedtek meg a hadvezér gyengélkedésétől és öregkorától, és akik minden vonakodása és betegsége ellenére is inkább őt választották, mint azokat a fiatalabb embereket, akik olyan állhatatosan törekedtek a hadvezéri megbízatásra. Így amikor híre érkezett a tusculumiak elpártolásának, Camillust szólították fel, hogy menjen ellenük, és öt hadvezértársa közül válasszon egyet maga mellé. Bár valamennyien kérték, hogy vele mehessenek, ő váratlanul azt a Lucius Furiust választotta, aki röviddel azelőtt intelme ellenére oly meggondolatlanul felvette a harcot az ellenséggel, és vereséget szenvedett. Camillus valószínűleg azért választotta Lucius Furiust, mert el akarta feledtetni a vele történt szerencsétlenséget, és azt akarta, hogy szégyenét jóvátegye. Amikor azonban Camillus már útban volt, a tusculumiak cselt vetettek, hogy helyrehozzák hibájukat. Mintha mi sem történt volna, a földművesek a mezei munkákat végezték kinn a mezőkön, a pásztorok nyájaikat legeltették; a város kapui tárva-nyitva álltak, a gyermekeket szorgalmasan tanították az iskolamesterek, és a mesteremberek buzgón dolgoztak műhelyükben. A polgárok togába öltözve a város forumán tartózkodtak, elöljáróik pedig azzal voltak elfoglalva, hogy szállást készítsenek a hozzájuk érkező rómaiaknak, mintha nem is gondolnának rá, hogy velük valami rossz is történhet. Ügyeskedésükkel nem oszlatták el Camillus gyanúját, de hűtlenségük gyors megbánása könyörületre indította a hadvezért. Felszólította őket, hogy forduljanak a senatushoz, és engeszteljék ki haragját. Kérésüket, hogy a város felmentést kapjon minden vád alól, ő maga is támogatta, sőt kieszközölte számukra a teljes polgárjogot is. Ezek voltak legkiválóbb tettei hatodízben viselt katonai tribunussága alatt.
    39. Rómában Licinius Stolo komoly viszályt támasztott, mert felizgatta a népet a senatus ellen, és követelte, hogy a jövőben a választandó két consul közül az egyik feltétlenül plebeius származású legyen. A néptribunusokat megválasztották, de a consulválasztó gyűlés sikeres befejezését megakadályozta a nép. Mivel tartani lehetett a zűrzavar fokozódásától, a senatus Camillust a nép akarata ellenére negyedízben dictatorrá választotta. Nem vágyott erre a tisztségre, és nem is volt szándékában szembehelyezkedni a plebeiusokkal, akik nyíltan megmondták neki, hogy nagy és dicső hadjárataiban több eredményt ért el velük, mint a politikában a patriciusokkal, akik a nép iránti gyűlöletből választották meg dictatorrá, s most azt remélik tőle, hogy ő majd megtöri a nép uralmát, de könyörtelenül összetörik, ha alulmarad a küzdelemben. Ennek ellenére megkísérelte, hogy elhárítsa a pillanatnyilag fenyegető bajokat.
    Amikor értesült róla, hogy a néptribunusok melyik napon akarják tervezett törvényjavaslatukat előterjeszteni, kiáltványban hívta fel a népet, hogy vonuljon a forumról a Mars-mezőre, és súlyos bírsággal fenyegette meg azokat, akik nem tesznek eleget a felhívásnak. A néptribunusok azzal feleltek Camillus fenyegetőzéseire, hogy ötvenezer ezüstdrakhma pénzbüntetéssel fogják sújtani, ha megfosztja a népet a törvény megszavazásának jogától. Camillus ekkor megijedt az újabb száműzetéstől és elítéltetéstől, amely méltatlan lett volna öregkorához és az általa végrehajtott nagy tettekhez, vagy nem tudott (esetleg tudott volna, de nem akart) diadalmaskodni a nép ellenállhatatlan és legyőzhetetlen erején, hazament, és néhány nappal később gyengélkedésére hivatkozva lemondott a dictatori tisztről.
    A senatus ekkor új dictatort választott, aki a zendülés vezérét, Stolót vette maga mellé a lovasság főparancsnokául, s abba is beleegyezett, hogy elfogadják azt a törvényt, amely a legtöbb keserűséget okozta a patriciusoknak, s amely úgy rendelkezett, hogy senkinek ne legyen ötszáz plethronnál nagyobb földbirtoka. A törvényt megerősítő szavazás után Stolo ragyogott a boldogságtól és sikertől; később azonban kitudódott, hogy neki magának is több földje van a megengedettnél. Így aztán ráfizetett saját törvényére.
    40. Hátravolt még a consulválasztás körüli vita; ez okozta a legtöbb nehézséget, és emiatt lázongott a leginkább a nép, de sok bajt okozott az ügy a senatusnak is. Ekkor azonban megbízható hírek érkeztek, hogy a gallok ismét hadba szálltak, és elindultak az Adriai-tenger partjától, hogy Róma ellen vonuljanak. A hírt háborús események követték. Az ellenség pusztította az országot. Akinek nem volt módjában, hogy Rómába menjen, a hegyek közé menekült. A rémület véget vetett a belső viszályoknak, a patriciusok együtt tanácskoztak a plebejusokkal, a senatus a néppel, és mindnyájan közös egyetértéssel ötödször is megválasztották Camillust dictatorrá, aki ekkor már nagyon öreg ember volt, majdnem nyolcvanesztendős, de felismerte a veszélyt és a kényszerű helyzetet; s ezúttal nem keresett kibúvót, hanem azonnal elvállalta a főparancsnokságot, és katonákat sorozott.
    Tudta, hogy a barbárok fő ereje kardjukban van, de a kardot barbár szokás szerint ügyetlenül használják, s főként ellenfelük vállára és fejére sújtanak le vele. Ezért csapatait főként sima felületű vassisakkal szerelte fel, hogy a kard lecsússzon róluk vagy széttörjön; a pajzsokat pedig körös-körül bronzlemezzel vonatta be, mert a fa nem elegendő az ellenség kardcsapásainak kivédésére. Végül megtanította a katonákat, hogyan használják a hosszú nyelű dárdákat, hogyan döfjenek velük ellenfeleik kardja alá a lefelé irányuló kardcsapások elhárítására.
    41. Amikor a gallok rengeteg zsákmányukkal a város közelébe értek, és az Anio folyó mellett felütötték táborukat, Camillus hadseregével kivonult egy szelíd lejtésű dombra, amelyet árkok barázdáltak, így hadseregének nagyobb része láthatatlan maradt, azokról pedig, akik láthatók voltak, azt lehetett hinni, hogy félelemből ütötték fel táborukat a magaslatokon. Camillus meg akarta erősíteni az ellenséget ebben a tévhitében, ezért nem szorította vissza a domb tövében fosztogató gallokat, hanem sáncai mögé zárkózva nyugodtan maradt, amíg észre nem vette, hogy az ellenséges hadak java része szerteszéledt zsákmányolás céljából, azok pedig, akik a táborban maradtak, ettek-ittak és lerészegedtek. Éjszaka előreküldte hát könnyű fegyverzetű csapatait, hogy zavart keltsenek a barbárok sorai közt, amikor kivonulnak a táborból és csatasorba állnak. Virradatkor levezette nehéz fegyverzetű katonáit a domb alatti síkságra, és csatarendbe állította őket. A nehéz fegyverzetűek sokan voltak, és nem féltek a barbároktól; már maga ez a tény is lelohasztotta a gallok bizakodását, mert méltatlan dolognak tartották, hogy a rómaiak támadják meg őket. Ezután a könnyű fegyverzetű csapatok rávetették magukat a gallokra, és támadásukkal megakadályozták őket benne, hogy szakaszok szerint a megszokott csatarendbe álljanak fel, és így zavart keltve soraik közt, rákényszerítettek őket, hogy teljes rendetlenségben és összevisszaságban harcoljanak. Camillus nehéz fegyverzetű katonáival megindította a támadást; a gallok csapásra emelt karddal fogadták őket, és úgy rohantak rájuk. A rómaiak dárdájukat előretartva fegyverzetük megvasalt részével fogták fel a csapásokat. A gallok kardja gyengén edzett, lágy vasból készült, könnyen elgörbült és meghajolt, pajzsukat pedig elnehezítették a beléjük fúródott római dárdák. Ezért eldobálták saját fegyvereiket, és megkísérelték az ellenségét megszerezni, belekapaszkodtak a feléjük irányzott dárdák nyelébe és megpróbálták elfordítani őket. Mikor a rómaiak látták, hogy a gallok fegyvertelenül maradtak, azonnal kirántották kardjukat, és nagy vérengzést vittek véghez az ellenség első soraiban, a hátsó sorok pedig szerteszét futottak a síkságon. A dombokat és a magaslati pontokat Camillus jó előre megszállta, és a gallok is tudták, hogy az ellenség könnyen elfoglalhatja táborukat, mert elbizakodottságukban még csak körül sem sáncolták magukat.
    Ez az ütközet, mint mondják, Róma eleste után tizenhárom évvel történt, és megerősítette a rómaiak önbizalmát a gallokkal szemben. Mindeddig nagyon tartottak tőlük, és úgy érezték, hogy győzelmüket első ízben inkább csak betegségnek és véletlennek, nem pedig a győzelmet kivívó fegyvereiknek köszönhették. Olyan nagy volt a félelmük, hogy bár a papokat törvényesen mentesítették a hadkötelezettség alól, kiváltságukat érvénytelennek nyilvánították a gallok ellen viselt háború esetére.
    42. Ez volt Camillus utolsó haditette, Velitrae városát már csak mellékesen foglalta el a hadjárat során, hiszen a velitraeiek önként meghódoltak. Legsúlyosabb politikai harcára azonban még csak ezután került sor. A nép győzelemittasan tért haza a hadjáratból, és el volt rá szánva, hogy az egyik consult a fennálló törvények ellenére is, ha kell, erőszakkal, a plebeiusok közül választja meg. A senatus nem egyezett bele, hogy Camillus letegye hivatali tisztségét, mondván, hogy az ő hatalmának és tekintélyének segítségével hathatósabban tudják megvédeni az arisztokrácia érdekeit. Mikor egy alkalommal Camillus a forumon ült hivatali székében, és az államügyeket intézte, odalépett hozzá egy lictor, és a néptribunusok parancsára felszólította, hogy kövesse, sőt kezét vállára téve el akarta vezetni. Erre olyan lárma és zűrzavar tört ki a forumon, amire még nem volt példa. Camillus hívei és barátai ellökdösték a lictort a dictatori széktől, de a lentebb álló tömeg biztatta, hogy ragadja meg a dictatort. Camillus nem tudta, mit tegyen, de tisztségéről nem mondott le, hanem a senatoroktól körülvéve a senatus tanácskozótermébe ment. Mielőtt belépett a terembe, a Capitolium felé fordulva imádkozott az istenekhez, hogy juttassák ezt a nehéz ügyet szerencsés befejezéshez, és fogadalmat tett, hogy ha a zavarok elcsendesednek, templomot építtet Concordiának.
    A senatusban nagy vita folyt az ellentétes nézeteket valló két tábor között, de a végén a mérsékeltek felfogása győzött; a senatus engedett a népnek, és beleegyezett, hogy a két consul egyikét a plebeiusok közül válasszák. Amikor a dictator kihirdette a senatus határozatát, a nép azonnal kibékült a senatusszal, és Camillust nagy taps és üdvkiáltások közben kísérték haza. Másnap népgyűlést tartottak, és elhatározták, hogy Camillus fogadalmához híven, a történtek emlékére templomot építenek Concordiának olyan helyen, ahonnan a forumot és a népgyűlések helyét is látni lehet. Elhatározták azt is, hogy egy nappal megtoldják az úgynevezett "latin ünnepeket", és ezentúl négy napon át tartják őket, végül megállapodtak, hogy az egész római nép felkoszorúzott fejjel áldozatot fog bemutatni. A Camillus elnöklete alatt megtartott népgyűlésen Marcus Aemiliust választották consullá a patriciusok, és Lucius Sextiust első ízben a plebeiusok közül. Ez volt Camillus utolsó közszereplése.
    43. A következő évben  pestis tört ki Rómában. A járvány rengeteg áldozatot szedett a nép köréből, az állam főtisztviselői pedig csaknem valamennyien meghaltak. A pestis áldozata lett Camillus is, aki késő vénségében, teljes és bevégzett élet után érettebb volt a halálra, mint kortársai közül bárki más, de azért halálát a rómaiak jobban meggyászolták, mint a többiekét, akik a járványban pusztultak el.

    PERIKLÉSZ - FABIUS MAXIMUS
    PERIKLÉSZ
    1. Amikor Caesar egyszer Rómában gazdag idegeneket pillantott meg, akik kölyökkutyákat és majmokat vittek karjukban, s becézve simogatták őket, megkérdezte tőlük, hogy az ő hazájukban nem szülnek-e a nők gyermeket; uralkodóhoz méltó módon feddte meg őket, hogy oktalan állatokra pazarolják a szeretet és a gyengédség természet által belénk oltott képességét, amelyre csak emberi lények tarthatnak igényt. Minthogy lelkünket a természet tudni- és látnivágyónak alkotta, nem kell-e éppen így megrónunk azokat, akik rosszul használják fel képességeiket érdemtelen dolgok meghallgatására és szemléletére, a szép és hasznos dolgokat pedig elhanyagolják? Érzékeink kénytelenek felfogni minden jelenséget, a hasznosakat éppen úgy, mint a haszontalanokat. De értelmünket arra irányíthatjuk, amire akarjuk, s ami nem tetszik, attól el is fordíthatjuk. Ezért tehát arra kell törekednünk, hogy ami a legjobb, azt ne csak szemléljük, hanem hasznot is merítsünk belőle. Szemünk is leginkább az olyan színnek örül, amelynek kellemes árnyalata üdítőleg hat ránk és látásunkat felfrissíti; ugyanígy értelmünket is olyan látványokra kell irányítanunk, amelyek kellemesen hatnak ránk és felkeltik a bennünk rejlő jó tulajdonságokat.
    Ilyenek az erényes cselekedetek, amelyek a versengés és az utánzás vágyát keltik fel a szemlélőben. Vannak viszont más dolgok, amelyeknek csodálata nem jár utánzási vággyal. Sőt ellenkezőleg, bár gyakran örömünket találjuk a műben, a mestert lenézzük; így például gyönyörködünk az illatszerekben és a bíborszövetekben, de nem tartjuk szabad és értékes embereknek a bíborfestőket és az illatszerkészítőket. Helyesen jegyezte meg Antiszthenész, amikor Iszméniaszról azt hallotta, hogy kitűnően játszik fuvolán: "Az lehet, de nem is jó egyébre, mert különben nem játszana olyan kiválóan a hangszerén." Philipposz is, amikor meghallotta, hogy fia elbűvölte hallgatóságát egy víg lakomán ügyes lantjátékával, így szólt hozzá: "Nem szégyelled, hogy oly szépen pengeted a lantot? Egy királynak az is elég, ha meghallgatja, mint pengetik mások a lantjukat, s tisztelettel adózik a Múzsáknak, amikor megjelenik a mások versenyén."
    2. Ha valaki alacsonyrendű és szolgai munkákat végez, már csak a munkára fordított fáradsággal is bebizonyítja, hogy közönyös a szép dolgokkal szemben. Egyetlen tehetséges ifjú sem kíván Pheidiasz vagy Polükleitosz lenni csak azért, mert megcsodálta Zeusz szobrát Olümpiában vagy Héráét Argoszban; arra sem vágyik, hogy Anakreón, Philétasz vagy Arkhilokhosz legyen, mert gyönyörködött költeményeikben; abból ugyanis, hogy egy mű szépsége gyönyörűséggel tölt el bennünket, még nem következik, hogy a mű alkotóját is csodáljuk. Éppen ezért semmi haszonnal nem jár az olyan dolgok szemlélete, amelyek nem keltik fel a vágyat utánzásukra, és nem adnak ösztönzést hasonló alkotások létrehozására. Ezzel szemben, ha az erény tettekben nyilvánul meg, nyomban szenvedélyes vágyat érzünk a tett végrehajtójának utánzására. A jó szerencsét azért óhajtjuk, hogy élvezzük és birtokában legyünk annak, amit általa kapunk; de az erényt azokért a jótettekért kívánjuk, amelyeket mi is végre tudunk hajtani. Az előbbit másoktól kívánjuk elnyerni, az utóbbiban pedig mi akarunk másokat részeltetni. Ami erkölcsileg jó, vonzóerőt gyakorol, tettvágyat ébreszt, és nem pusztán utánzással alakítja jellemünket, hanem felkelti elhatározásunkat az erényes tett végrehajtására is.
    Ez késztetett rá, hogy folytassam életrajzaim írását, és tizedik könyvemet Periklész és a Hannibállal oly hosszú ideig hadakozó Fabius Maximus életének szenteljem. Ez a két államférfi sok azonos erénnyel dicsekedhetik, különösképpen szelídséget, igazságszeretetet, s a népük és hivataltársaik hálátlanságát elviselni tudó türelmet találunk bennük, amivel hazájuknak igen nagy szolgálatot tettek. Művemből ítélje majd meg az olvasó, elértem-e kitűzött célomat.
    3. Periklész az Akamantisz phüléből és a Kholargosz démoszból származott, mindkét ágon előkelő családból. Apja, Xanthipposz, Mükalénál legyőzte a perzsa király hadvezéreit, majd Agarisztét vette feleségül, annak a Kleiszthenésznek az unokahúgát, aki elűzte a Peiszisztratidákat, véget vetett a zsarnokságnak, törvényeket hozott, és olyan alkotmányt adott a népnek, amely eszményi módon egyesített magában mindent, ami a polgárok közti egyetértést és az állam biztonságát lehetővé tette. Agariszté egyszer azt álmodta, hogy oroszlánt szült, s néhány nappal később világra hozta Periklészt. Az egyébként arányos testalkatú gyermek feje feltűnően hosszú volt. Ezért ábrázolták Periklészt szobrain majdnem mindig sisakkal a fején. A szobrászok valószínűleg nem akarták, hogy fej formája miatt kigúnyolják. Az athéni költők szkhinokephalosz-nak, "hagymafejűnek" nevezték; biztosan azért, mert a szkillá-t, a tengeri hagymát, néha szkhinosz-nak is mondták. A vígjátékírók közül Kratinosz A nevelők című színdarabjában ezt mondja:
    Sztaszisszal hálva hajdan az ős Kronosz,
    szörnyű zsarnok utódot
    nemzett, s im, Főket Összegyűjtő
    névvel díszítette fel őt az égi sereglet.
    Ugyancsak ő másik vígjátékában, a Nemeszisz-ben, így szól: "Jöjj, Zeusz, védője idegeneknek s emberi főknek!" Télekleidész úgy beszél róla, mint aki "egyik percben gondba merülve" ül az Akropoliszon, "államgondoktól súlyos fejét lógatja, s a másik percben éktelen zajt csap kobakjában, mi oly nagy, mint egy szoba, mibe beférne heverő, tizenegy, ha kell". Eupolisz pedig a Démoi című színművében sorra kérdezi az Alvilágból feljövő népvezéreket, s mikor utolsónak Periklész jön, és jelenti nevét, ezt kérdi tőle:
    Minek is hoztad fel őt, az alvilág fejét?
    4. Periklészt zenére, mint legtöbben állítják, Damón tanította (nevének első szótagját állítólag röviden kell ejteni), Arisztotelész szerint azonban Püthokleidésztől kapta zenei tudományát. Damón különben nagyon népszerű szofista is volt, aki a zeneoktatást csak arra használta fel, hogy igazi tudományát elrejtse az emberek elől, és Periklészt úgy edzette a politikai küzdelmekre, mint ahogy a gyúró és az edző készíti a versenyre induló atlétát. De nem sokáig maradt titokban, hogy Damón titkokat rejteget lantja mögött, s mint politikai bajkeverőt és a zsarnokság támogatóját osztrakiszmosszal száműzték. A vígjátékírók ezért ismételten támadják személyét. Platón egyik darabjának szereplője ezt kérdi tőle:
    Először, esdek, szólj: amint hiresztelik,
    te nevelted-é Kheirón gyanánt Periklészt?
    Periklész hallgatta az eleai Zénón tanítását is, aki, miként Parmenidész, a természettudományokról tartott előadásokat; ő fejlesztette ki a cáfolatok módszerét, s a vitákban az antinómiákkal szorította sarokba ellenfelét, mint a phleiuszi Timón mondja róla:
    Két nyelvvel pörölő s ama mindenek ostora, Zénón
    meg nem tántorodó, nagy erői...
    De a legbensőbb összeköttetésben Periklésszel a klazomenai Anaxagorasz volt, ő oltotta belé a demagógiával tökéletesen ellentétes, nemes gondolkodást, ő tökéletesítette jellemének nemességét. Kortársai "észnek" nevezték Anaxagoraszt, mert csodálták rendkívüli értelmét és természettudományi képzettségét, meg aztán ő hirdette először, hogy a világegyetem alapja a tiszta és vegyítetlen ész, nem pedig a véletlen s a végzetszerűség.
    5. Anaxagorasz végtelen csodálattal töltötte el Periklészt. Ő általa ismerkedett meg az úgynevezett magasabb rendű bölcselettel és az elvont tanokkal. Gondolkodásmódja ezáltal emelkedettebbé, beszédmodora fennköltebbé lett; mentes volt mindentől, ami közönséges vagy hatásvadászó. Arcának soha el nem mosolyodó szigorúsága, nyugodt járása, köpenye ráncainak gondos elrendezése, amit beszéd közben nem rontott el semmi indulatkitörés, méltóságteljes hanghordozása s más ilyen tulajdonságai mindenkire mély hatással voltak. Egy alkalommal sürgős tennivalója akadt az agorán. Egy utálatos, piszkos beszédű ember mellészegődött, és egész nap gyalázta, minden rosszat elmondott róla, de ő egyetlen megjegyzés nélkül, némán tűrte. Estefelé szép csendesen hazaindult, de szidalmazója akkor sem maradt el mellőle. Már besötétedett, úgyhogy mielőtt bement házába, szólt az egyik szolgájának, hogy fogjon lámpást, és kísérje haza az illetőt.
    Ión, a költő éppen ellenkezőleg azt állítja, hogy Periklész modora fennhéjázó és öntelt volt. Nagyzolt, gőgös volt, és megvetette a többieket. Elragadtatással szól viszont Kimón nyájas, udvarias és kifinomult modoráról. De nem érdemes sokat törődnünk Iónnal, aki úgy gondolja, hogy mint a teljes tragédia-előadásnak, az erénynek is kell tartalmaznia bizonyos szatirikus elemeket. Egészen más véleményen van Zénón; ő mindazokat, akik Periklész modorának keménységét büszkeségnek és nagyravágyásnak tartják, arra biztatja, hogy legyenek ők is hasonlóan nagyravágyóak. Zénón ugyanis meg volt győződve róla, hogy a Periklész-féle nemes tulajdonságok utánzása azok megkedvelését, sőt elsajátítását eredményezi.
    6. Periklész nemcsak ezeket a tulajdonságokat köszönhette Anaxagorasz társaságának. Úgy látszik, hogy felette állt a babonáknak is; nem félt az égi tüneményektől, mint azok, akik nem ismerik az okokat és belezavarodnak tudatlanságukba. A természettudomány megszünteti a babonákat, s helyettük biztos reménységen alapuló istenfélelmet olt belénk.
    Azt mondják, egy alkalommal egyszarvú kos fejét vitték eléje a birtokáról. Midőn Lampón, a jós, meglátta az állat homlokának közepéből kinőtt erős és kemény szarvat, kijelentette, hogy az egymással versengő két párt, Thuküdidész és Periklész pártja közül annak a kezébe kerül majd a hatalom, aki ezt a jelet kapta. Anaxagorasz azonban szétvágta a kos koponyáját, és megmutatta, hogy az agyvelő nem töltötte be teljesen a koponyaüreget, hanem tojás alakúan az üregnek arra a helyére csúszott, ahonnan a szarv kinőtt. A jelenlevők ekkor Anaxagoraszt bámulták meg, nem sokkal később azonban Lampónt, midőn Thuküdidész elvesztette a hatalmát, és az államügyek intézése egyedül Periklész kezébe került.
    A természettudós a dolgok okát, a jós pedig a céljukat állapítja meg. Én ebben nem látok semmi különöset. Az előbbi feladata, hogy megvizsgálja, miért és hogyan történik valami, az utóbbié meg, hogy előre megmondja, mi a jelenségek rendeltetése és jelentősége. Akik azt állítják, hogy valamely dolog okának felderítésével együtt megszűnik maga a dolog is, nem veszik észre, hogy az isteni eredetű jelenségek tagadásával az emberi elme által alkotott jelenségek értelmét is megszüntetik: a jelzőharang hangját, a fényjel felvillanását, az óramutató árnyékának mozgását a napórán, márpedig mindezeknek a dolgoknak értelme az, hogy valamit jelezzenek. De erről a tárgyról külön értekezésben kellene szólnunk.
    7. Fiatal korában Periklész lehetőleg távol tartotta magát a néptől, mert külső megjelenésében Peiszisztratoszra, a zsarnokra emlékeztetett. Kellemes hangja, sima, gyorsan pergő beszéde valósággal megdöbbentette az idősebbeket: oly nagy volt a hasonlatosság kettőjük között. Mivel gazdag és előkelő családból származott, és igen befolyásos barátai voltak, tartózkodott a politikai élettől, nehogy osztrakiszmosszal száműzzék; inkább a katonai pályát választotta, s mint hadvezér ismételten kitüntette magát hozzáértésével és bátorságával. Ariszteidész ekkor már nem élt, Themisztoklészt száműzték, Kimón pedig gyakran vett részt Görögországtól távoli hadjáratokon, Periklész tehát elhatározta, hogy antidemokratikus érzelmei ellenére is a nép pártjára áll, s a gazdag oligarchák helyett a szegény néptömegek védelmét választja. Valószínűleg attól félt, hogy türanniszra való törekvéssel gyanúsítják; ezért, látva, hogy arisztokrata származású vetélytársa nagyon közkedvelt a legelőkelőbb körökben, a tömegekhez állt, hogy biztonságot és tekintélyt szerezzen magának Kimónnal szemben.
    Azonnal változtatott életmódján. A városnak csak azon az egy utcáján lehetett látni, amely az agorára és a tanácsházhoz vezetett. Vendégségekre nem fogadott el meghívást, s lemondott a baráti összejövetelekről, politikai pályafutása alatt hosszú éveken keresztül nem vett részt lakomán. Csupán egy menyegzői lakoma volt kivétel, amelyet Eurüptolemosz, egyik közeli rokona adott, de ekkor is csak az italáldozat bemutatását várta meg; utána felkelt az asztaltól és eltávozott. Mert a bizalmas baráti együttlét nehezen egyeztethető össze az előkelő magatartással, meghitt társaságban nehéz megőrizni a méltóságot és a tekintélyt; bár az is igaz, hogy az igazi erény mindenkor és mindenki előtt kész megmutatkozni, s az igazán jó emberekben semmi sem olyan csodálatra méltó, mint mindennapi érintkezésük meghitt barátaikkal.
    Periklész kerülte a gyakori találkozást a néppel, hogy meg ne unják; ritkán vegyült el közéjük, nem szólalt fel minden ügyben, és nem lépett fel gyakran nyilvánosan, hanem, Kritolaosszal szólva, rendkívüli alkalmakra tartogatta magát, ahogyan a háromevezősoros Szalaminia hajót tartogatják. Hagyta, hogy a kevésbé fontos ügyeket barátai és más szónokok intézzék. Állítólag ezek közé tartozott Ephialtész is, aki megtörte az Areiopagosz tanácsának hatalmát, és Platón szerint  bőven töltögette a polgároknak a szabadság italát, amitől aztán, mint a vígjátékírók mondják, a nép, mint fékevesztett mén, "a hámból kirúgott, beleharapott Euboiába, és a szigetekre szökellt".
    8. Periklész olyan előadói modort kívánt elsajátítani, amelyet, mint egy hangszert, összhangba hozhat életrendjével és emelkedett gondolkodásmódjával. Ehhez felhasználta Anaxagorasz tanait, szónoki stílusában mindig megérzett természettudományi képzettsége. Vele született tehetségéhez ebből a filozófiából merítette azt, amit az isteni Platón "magasztos érzületnek" és a "tökéletességre való törekvésnek" nevez, és ezt szónoki képességének kialakításában felhasználva, messze felülmúlta kora minden más szónokát. Ezért nevezték el "olümposzinak"; némelyek szerint azonban azokról a díszes középületekről kapta melléknevét, amelyekkel a várost felékesítette, vagy, amint mások gondolják, kiváló államférfiúi és hadvezéri teljesítményeiért. De az a legvalószínűbb, hogy valamennyi érdemével együtt vívta ki magának ezt a nagy kitüntetésszámba menő melléknevet. Az akkori vígjátékírók gyakori, hol komoly, hol meg tréfás megjegyzéseiből az tűnik ki, hogy főként ékesszólásáért kapta melléknevét. "Mennydörög" - mondták róla. "Villámokat szór, amikor a népgyűlésen beszél; rettenetes mennykövet hord a nyelvén." Fennmaradt Thuküdidésznek, Melésziasz fiának, egy szellemes megjegyzése Periklész szónoki képességéről. Thuküdidész ugyanis a "kiválók és előkelők" közé tartozott, és hosszú időn keresztül Periklész politikai ellenfele volt. Arkhidamosz spártai király egyszer megkérdezte Thuküdidésztől, hogy ki a jobb birkózó kettőjük közül, ő-e vagy Periklész. Thuküdidész így válaszolt a kérdésre: "Ha birkózás közben földhöz vágom, akkor is ő marad felül. Bebizonyítja, hogy nem fektettem két vállra, és elhiteti azokkal is, akik a birkózást végignézték."
    Periklész kétségtelenül nagyon óvatos volt szónoklataiban; valahányszor felment a szószékre, imádkozott az istenekhez, hogy a beszéd tárgyához nem illő szó ki ne jöjjön a száján. Írott műveket nem hagyott hátra, néhány általa megfogalmazott törvényjavaslat szövegén kívül. Nem maradt ránk más, csak néhány emlékezetes mondása; például hogy "Aiginát mint csipát ki kell törölni Peiraieusz szeméből"; vagy hogy látja "a háborút jönni a Peloponnészosz felől". Egy alkalommal vezértársával, Szophoklésszal  indult tengeri hadjáratra, és amikor Szophoklész egy csinos ifjúért lelkendezett előtte, Periklész így szólt: "A hadvezérnek, Szophoklész, nemcsak a kezét, hanem a szemét is tisztán kell tartania." Sztészimbrotosz beszéli, hogy amikor a Szamosz szigetén elesett harcosok felett gyászbeszédet tartott, azt mondta, hogy halhatatlanokká lettek, miként az istenek. Az isteneket ugyan nem látjuk, de a tiszteletből, amely körülveszi őket, s a tőlük kapott ajándékokból tudjuk, hogy halhatatlanok. Így vagyunk azokkal is, akik hazájukért esnek el.
    9. Thuküdidész arisztokratikusnak nevezi Periklész kormányzatát, amely "csak nevében volt demokrácia, valójában azonban az állam első emberének uralma". Sokan viszont azt állítják, hogy ő szoktatta rá a népet a klérukhiára és a theórikára, amelyek miatt a valamikor józan és dolgos athéni nép erkölcsileg megromlott, költekezővé vált, és nem lehetett többé féken tartani. Vizsgáljuk meg e változás okait magukban a tényekben.
    Amint láttuk, Periklész eleinte, amíg Kimónt vetélytársának tekintette, a nép kedvét kereste, de mert nem volt annyi pénze és vagyona, mint Kimónnak, aki pénzt osztogatott a szegényebbeknek, naponként vendégül látta asztalánál a rászoruló athéniakat, az idősebbeknek ruhát adott, és leromboltatta birtoka kerítéseit, hogy fáiról az szedhessen gyümölcsöt, aki akar, a nép kegyeinek hajhászásában alulmaradt, s Arisztotelész szerint az oai Damonidész  tanácsára ezért folyamodott az állami juttatások rendszeréhez. Így azután a színházi pénzekkel, a törvényszéki napidíjakkal, s a más címeken kifizetett összegekkel és közsegélyekkel megnyerte magának a népet, és felhasználta az Areiopagosz tanácsa ellen, amelynek ő maga nem volt tagja, mivel sorsolással soha nem választották meg arkhónná, theszmotetésszé, baszileusszá vagy polemarkhosszá. Ezeket a tisztségeket ősidők óta sorsolással töltötték be, és az Areiopagoszba, azok jutottak be, akiknek hivatali működését jóváhagyták. Ezért Periklész, mihelyt biztosan támaszkodhatott a népre, letörte a tanács hatalmát, s Ephialtész segítségével megfosztotta a legfőbb ügyekben addig gyakorolt bírósági jogkörétől. Ezenfelül Kimónt mint Spárta barátját és a nép ellenségét, osztrakiszmosszal száműzette, hiába volt vagyonos és előkelő származású, hiába aratott oly sok győzelmet a barbárok felett, és hiába töltötte meg a várost annyi zsákmányolt kinccsel, amint azt a róla szóló életrajzban megírtam. Ilyen nagy befolyásra tett szert Periklész a nép körében.
    10. A törvény az osztrakiszmosszal kimondott száműzetés idejét tíz évben szabta meg. Közben a spártaiak nagy haderővel betörtek Tanagra vidékére, és az athéniak azonnal hadba szálltak ellenük. Kimón hazatért a száműzetésből, és fegyvereit felöltvén, törzsbelijeinek csapatához csatlakozott, hogy polgártársaival megosztva a közös veszélyt tettekkel cáfolja meg, hogy Spárta barátja volna. Periklész barátai azonban összefogtak ellene, és mint száműzöttet elkergették soraik közül. Periklész, úgy látszik, azért tanúsított egészen rendkívüli, halált megvető bátorságot ebben az ütközetben, hogy kitüntesse magát. Kimón barátai, akiket Periklész Spárta iránti rokonszenvvel vádolt, egytől egyig mind elestek. Az athéniak időközben nagyon megbánták, hogy száműzték Kimónt, és szerették volna, ha visszatér, mivel Attika határában vereséget szenvedtek, és tartottak tőle, hogy a következő év nyarán még súlyosabb harcok várnak rájuk. Amikor Periklész észrevette szándékukat, azonnal igyekezett eleget tenni a nép kívánságának; saját maga javasolta, hogy hívják vissza száműzetéséből Kimónt, aki hazatérése után nemsokára kieszközölte, hogy létrejöjjön a béke a két város között; a spártaiak ugyanis amennyire szerették Kimónt, annyira gyűlölték Periklészt és a többi népvezért.
    Egyesek szerint Periklész csak azután terjesztette elő a Kimón visszahívását kimondó javaslatot, hogy Elpinikének, Kimón nővérének közvetítésével titkos megegyezést kötött vele, mely szerint Kimón kétszáz hajóból álló hajóhad élén Athéntól távol eső vizekre indul, és a perzsa király fennhatósága alatti területek ellen visel háborút, odahaza pedig Periklész gyakorolja a főhatalmat. Elpiniké alighanem már korábban is sikeresen járt közbe Periklésznél fivére érdekében, amikor Kimónt főbenjáró vétségben, hazaárulás miatt bíróság elé állították, és Periklész is ott volt a nép által kijelölt vádlók között. Elpiniké felkereste, és kérte, legyen jóakarattal fivére iránt. "Idős vagy már, Elpiniké, idős - mondta neki Periklész mosolyogva -, hogy ilyen ügyben közbenjárhass." Ennek ellenére Periklész csak egyetlen beszédet mondott az ügyben a bírósági tárgyaláson, s valamennyi vádló közül ő ártott Kimónnak a legkevesebbet.
    Hogyan adhat hát hitelt bárki is Idomeneusznak, aki azzal vádolja Periklészt, hogy merő féltékenykedésből és irigységből orvul meggyilkoltatta Ephialtész népvezért, aki meghitt barátja volt, s akit minden politikai tervébe és elgondolásába beavatott. Érthetetlen, hogy honnan vette Idomeneusz ezt a vádat, és miért haragudott oly szenvedélyesen erre a férfiúra, aki ha nem volt is minden tekintetben feddhetetlen, fennkölt gondolkodását és dicsőségre vágyó nemes lelkületét senki sem vonhatja kétségbe, s nem hihető, hogy ilyen aljas cselekedetre képes lehetett. Ephialtész ügyében az igazság az, hogy az oligarcháknak valóban volt okuk félni tőle, mert könyörtelenül számon kérte rajtuk, ha ártottak a nép érdekeinek. Ezért törtek életére és ölették meg titokban a tanagrai Arisztodikosszal, amint Arisztotelésztől tudjuk. Kimón pedig mint hadvezér Küproszban halt meg.
    11. Mikor az arisztokraták látták, hogy Periklész lett a város legtekintélyesebb és leghatalmasabb polgára, szerettek volna találni valakit Athénban, aki megakadályozná, hogy hatalma egyeduralommá váljék. Ezért állították vele szembe az alópekéi Thuküdidészt, egy egyébként igen értelmes férfiút, Kimón sógorát, aki ugyan hadvezérként számba sem jöhetett Kimón mellett, de annál tehetségesebb szónok és politikus volt. Thuküdidész állandóan Athénban élt, és politikai beszédeiben nemegyszer éles vitát kezdett Periklésszel; így sikerült egészségesebb hatalmi egyensúlyt teremtenie az államügyek vezetésében.
    Thuküdidész nem hagyta, hogy az arisztokraták, az úgynevezett "szépek és jók" szétszóródjanak és elvegyüljenek a nép közé, mint azelőtt, hanem elkülönítette őket a többiektől, hogy a tömeg el ne homályosítsa tekintélyüket, és nagyobb befolyást engedett nekik a politikai életben. Athénban a dolgok felszín alatt, akár egy vasdarabon, kezdettől fogva mutatkozott valami alig észrevehető repedés, amely a népi és arisztokrata politikai erők közti ellentétet jelezte. De most a két férfiú versengése és becsvágya még jobban szakadékká mélyítette a repedést, s egyik pártot a sokaság, a másikat a kevesek pártjának nevezték. Ezért dobta oda Periklész ekkor a hatalom gyeplőjét a népnek, inkább, mint azelőtt bármikor, s ezért kereste a nép kegyét politikájával. Látványos ünnepségeket, felvonulásokat rendezett a város utcáin, lakomákat adott, "mulattatván a népet gyermekként gyönyörökkel, mikben kedve telt". Évenként hatvan háromevezősoros hajót küldött ki a tengerre. Ezeken athéni polgárok szolgáltak jó zsoldért nyolc hónapon át, s közben a hajózás mesterségét tanulták és gyakorolták. Ezenkívül ezer telepest küldött Kherszonészoszra, ötszázat Naxosz, feleannyit Androsz szigetére, és ezret Thrakiába, hogy új otthont találjanak maguknak a biszaltészek között, másokat pedig Itáliába telepített le a Thurioi néven akkor újjáépülő Szübariszban. Mindezt azért tette, hogy a dologtalan és ráérő idejében zavargásra mindig hajlamos tömeg áttelepítésével könnyítsen a városon, és segítsen a nép anyagi nehézségein. De az új telepesekre várt az a szerep is, hogy helyőrségként megfélemlítsék a szövetségeseket, és ügyeljenek rá, hogy el ne pártoljanak Athéntól.
    12. A Periklész által emelt templomok és középületek pompája önmagában is bizonyítja, hogy nem üres szóbeszéd Görögország egykori mesébe illő hatalma és gazdagsága: ez szerezte a legtöbb örömet az athéniaknak, ez ragadta meg leginkább a népeket, mégis ezt az intézkedését ócsárolták és rágalmazták a népgyűléseken a legjobban. Azt kiáltozták, hogy a nép rossz hírbe kerül, mert Déloszból elhozatta és saját céljaira használta fel a görögök közös kincsét. Periklész, mondották, még attól a tetszetős ürügytől is megfosztotta őket, amelyre eddig vádlóikkal szemben hivatkozhattak, hogy közös kincstárukat a barbároktól való féltükben hozták el, és őrzik biztonságos helyen. "A görögökön súlyos sérelem esett - így szóltak -, és nyilván zsarnoki tettnek kell minősíteniök, amikor azt látják, hogy mi, athéniak, a tőlük háborús célokra kicsikart pénzeken, miként drágakövekkel teleaggatott hiú nőszemélyt, saját városunkat cicomázzuk s ékesítjük fel szobrokkal és sok ezer talentumba kerülő templomokkal."
    Periklész felvilágosította a népet, hogy ezekkel a pénzekkel nem kell elszámolniuk a szövetségeseknek, hiszen ők harcolnak helyettük, és ők tartják távol a barbárokat. A szövetségesek egyetlen lovat, hajót vagy katonát sem adtak nekik, csak pénzt; a pénz pedig nem azé, aki adja, hanem aki kapja, feltéve, hogy elvégzi azt, amiért kapta. Minthogy pedig a város bőven el van látva a hadviseléshez szükséges dolgokkal, a felesleget olyasmire kell fordítani, amiből a városra örök dicsőség származik. A mostani nemzedék jólétben élhet, hiszen ezáltal mindenféle kereseti lehetőségek nyílnak számára. A különféle szükségletek különböző mesterségeket hívnak életre, munkát adnak minden kézművesnek, és keresethez jut szinte az egész város, amely így nemcsak lakosait táplálja, hanem önmagát is szépíti.
    A hadköteles és java férfierejükben lévő polgárokat a hadjáratok a közpénzekből fizetett zsoldból rendszeres jövedelemhez juttatták. Periklész azonban azt akarta, hogy a katonai kiképzésben nem részesülő, kézművességgel foglalkozó polgárok tömege is kapjon az állami juttatásokból, de ne úgy, hogy az emberek munka nélkül és tétlenül töltsék idejüket. Ezért nagy építkezéseket és különféle közmunkákat javasolt a népnek, hogy az otthon maradóknak éppen úgy legyen jogcíme közpénzekből származó juttatásokra, mint a tengerészeknek és a helyőrségeken szolgáló vagy hadjáratokon részt vevő katonáknak. A megmunkálásra kerülő anyagok közt volt kő, bronz, elefántcsont, arany, ében- és ciprusfa; a különféle anyagokkal számtalan mesterember dolgozott: ácsok, szobrászok, bronzművesek, kőfaragók, szövetfestők, aranyművesek, elefántcsontszobrászok, festők, hímzők, vésnökök, aztán ott voltak azok, akik beszerezték és szállították mindezeket az anyagokat: kereskedők, hajótulajdonosok és kormányosok, a szárazföldön pedig kocsigyártók, fuvarosok, kocsisok, kötélverők, takácsok, szíjgyártók, útépítők és bányászok. Végül minden iparágnak, mint a hadvezérnek a közkatonaság, rendelkezésére álltak a napszámosok, akiket igénybe lehetett venni mindenféle szolgálatra, s úgy engedelmeskedtek, mint a szerszám a kéznek és a test a léleknek. Ezért elmondhatjuk, hogy a tevékenység megosztotta a jövedelmet s a jómódot a város minden korú és minden társadalmi réteghez tartozó lakosa között.
    13. Így emelkedtek a nagyszerű, utánozhatatlan szépségű épületek, s az alkotó művészek versengve múlták felül önmagukat terveik tökéletes kivitelében, de minden másnál csodálatosabb volt a gyorsaságuk. Amiről mindenki azt hitte, hogy megvalósításához több nemzedék fáradságos munkája kell, egyetlen ember politikai pályafutásának a csúcspontján néhány év alatt készült el. Zeuxisz állítólag, amikor azt hallotta, hogy Agatharkhosz festő gyors és könnyű munkájával dicsekszik, csak ennyit mondott a maga alkotásairól: "Én bizony sokáig készülök el velük." A könnyű kézzel és gyorsan végzett munka valóban nem tesz semmit maradandóvá, sem szépségben tökéletessé; csak a fáradságos munkára fordított idő ad bármely művészi alkotásnak erőt és szilárdságot ahhoz, hogy tartósan fennmaradhasson. Ezért kell még inkább csodálnunk Periklész alkotásait, hogy bár rövid idő alatt készültek el, oly sokáig fennmaradtak. Szépségük, már születésükkor, mintha régi lett volna, de üde bájuk olyan friss még ma is, mintha nemrég épültek volna. Az örök fiatalság frissessége sugárzik róluk, s az idő múlásával dacolva érintetlenül őrzik szépségüket, mintha mindig fiatal szellem és soha meg nem öregedő lélek lakoznék bennük.
    Az egész vállalkozást Pheidiasz irányította, ő volt az episzhoposz - a felügyelő -, de más nagy építészek és művészek is dolgoztak mellette. A Parthenónt száz láb hosszú szentélyével Kallikratész és Iktinosz építette újjá. Eleusziszban Koroibosz kezdte el építeni a beavatási szertartások szentélyét, de csak az alapszint oszlopsorának felállítását és a párkánygerendázatok elhelyezését érte meg; halála után a xüpetéi Metagenész rakatta fel a párkányzatot és a felső oszlopsort, végül a tetőnyílás elkészítésével a Kholargosz démoszból származó Xenoklész fejezte be a szentélyt. A "hosszú falon" (Szókratész azt mondja, hogy fültanúja volt, amikor Periklész a felépítésére tett javaslatát előterjesztette) Kallikratész kezdte el a munkát. A fal felépítésének lassúságát Kratinosz így gúnyolta ki:
    ...régóta űzi-hajtja
    Periklész szóval, de tettel rajta mákszemet se lendít.
    Periklész utasításai szerint készült az Ódeion is; az épület oszlopsorokkal díszített belsejében az ülőhelyeket egymás mögötti sorokban körben helyezték el, a csúcsban végződő, kerek tetőzet pedig állítólag a perzsa király sátrának pontos mása volt. Ezért ugyancsak Kratinosz a Thrakiai nők című színművében így csipkelődik Periklésszel:
    Im, itt közelget Zeusz, a tengeri hagyma-fő:
    Periklész, fején a muzsika csarnoka;
    imént kerülte csak el a számkivettetést.
    Újabb dicsőségre vágyva, ekkor szavaztatta meg Periklész a népgyűléssel, hogy a Panathénaia ünnepén zenei versenyt tartsanak. Őt választották meg versenybírává, és ő szabta meg, hogy a verseny résztvevői hogyan játsszanak a fuvolán vagy a lanton, és hogyan énekeljenek. A zenei versenyeket ekkor is és ezután is mindig az Ódeionban tartották.
    Mnésziklész építőművész öt év alatt építette fel az akropoliszi Propülaiont. Ennek építése közben csodás esemény történt, amely azt mutatja, hogy Athéné istennő nemcsak hogy nem rosszallta az építkezést, hanem részt is vett benne és elősegítette. Az egyik legügyesebb és legserényebb építőmunkás megcsúszott és lezuhant a magasból. Olyan súlyosan megsérült, hogy az orvosok lemondtak róla. Periklészt nagyon megrendítette az eset, de az istennő megjelent álmában, és megmondta neki, hogyan gyógyíthatják meg a szerencsétlenül járt embert. Amikor Periklész utasítására az istennő által ajánlott gyógymódot alkalmazták, az ember gyorsan és könnyen felgyógyult. Periklész ennek emlékére bronzszobrot állíttatott az Akropoliszon Athéné Hügieiének, mint mondják, az istennő egy már régebbi oltára mellett.
    Pheidiasz készítette Athéné istennő aranyszobrát; neve - mint a mű alkotójáé - rá van vésve a szobor talapzatára. Egyébként csaknem minden munkát ő irányított, és, mint mondják, Periklészhez fűződő barátsága révén ő ügyelt fel a művészek és mesteremberek munkájára. Emiatt mindenki irigyelte, Periklészt pedig rágalmakkal illették. Így többek közt azt híresztelték, hogy Pheidiasz előkelő hölgyeket szerzett Periklésznek a munkálatok megtekintésének ürügyével. Ezek a híresztelések kapóra jöttek a vígjátékíróknak, és mindenféle képtelen történeteket találtak ki és terjesztettek Periklészről. Így megrágalmazták, hogy viszonya volt egyik barátjának és alvezérének, Menipposznak a feleségével. Jó ürügyül szolgált az ilyen rágalmak terjesztésére az is, hogy Pürilampész, Periklész egyik barátja, aki díszmadarakat tartott, állítólag pávákat küldött ajándékba azoknak a hölgyeknek, akik Periklészt kegyeikkel megajándékozták.
    Nem lehet csodálkozni rajta, hogy a gúnyolódok rágalmai a legkülönb férfiakat is feláldozzák a nép irigységének, mint valami gonosz szellemnek. Hiszen még a thaszoszi Sztészimbrotosz is azzal a megdöbbentő és teljesen alaptalan váddal merészelte illetni Periklészt, hogy saját fia feleségével folytatott viszonyt. Valóban elképzelhetetlenül nehéz felkutatni a történelmi igazságot, mert a későbbi korok emberei számára a közben eltelt idő homályosítja el, a kortársakban pedig vagy a gyűlölség és a rosszindulat, vagy az elfogultság és hízelgés torzítja el az események való ismeretét.
    14. Thuküdidész és a köréje csoportosuló szónokok állandóan azzal vádolták Periklészt a nép előtt, hogy elfecséreli a közpénzeket, és elpazarolja az adókból befolyó állami jövedelmeket. A vádak hatására Periklész megkérdezte a népgyűléstől, hogy sok pénzt költ-e őszerintük. Amikor azt felelték neki, hogy túl sokat, Periklész így vágott vissza: "Rendben van. A költségek ne titeket, hanem engem terheljenek, de a középületekre nem a ti, hanem majd az én nevemet íratom fel." Periklésznek erre a kijelentésére - talán mert megcsodálták nagyvonalúságát, talán mert bennük is élt a vágy, hogy a nagy alkotások létrehozásának a dicsőségében részesedjenek - hangos kiáltozással felszólították, hogy költekezzék csak kedve szerint, és ne takarékoskodjék a közpénzekkel. Végül a Thuküdidésszel folytatott vitában a népre bízta, hogy osztrakiszmosszal döntsön. A küzdelemből Periklész került ki győztesen. Ellenfelét száműzték, és a Periklész ellen szervezett politikai párt feloszlott.
    15. Midőn így a belső viszály megszűnt, és a város politikai egysége megszilárdult, Periklész kezébe ragadta az athéni és az athéniaktól függő ügyeket: az adóbérleteket, a hadsereget, a hajóhadat, a szigeteket, a tengert, és a görög államok, valamint a barbárok felett gyakorolt hegemónia révén a város rendelkezésére álló erőforrásokat, amelyeket a meghódított népek, a királyok és szövetséges uralkodóházak barátsága jelentett. De Periklész magatartásában ekkor már igen nagy változás ment végbe; megszűnt a néppel szemben tanúsított engedékenysége, nem hajolt meg könnyen a tömeg kívánságai előtt, amelyek úgy változtak, akár a szél járása. Felhagyott korábbi puha és engedékeny kormányzati módszerével, amelyet lágy és kellemes dallamhoz hasonlíthatnánk, s helyette arisztokratikusan, sőt majdnem a királyi hatalom fensőbbségével kormányzott. Hatalmát azonban helyesen és tántoríthatatlanul használta a közjó érdekében, és a népet meggyőzéssel és felvilágosítással vezette, többnyire a nép kívánságának megfelelően. De előfordult az is, hogy ellene szegültek, és ilyenkor erélyesen, sőt ha kellett, a kényszer eszközeivel térítette őket a jó útra, hasonlóan a bölcs orvoshoz, aki a hosszadalmas és bonyolult betegséget úgy kezeli, hogy betegének időnként megenged bizonyos ártalmatlan szórakozásokat, máskor azonban erőteljesebb eszközökhöz nyúl, és a betegség gyógyításához elengedhetetlenül szükséges orvosságokat rendel. Természetes, hogy egy olyan mérhetetlenül nagy hatalom birtokában lévő nép körében, mint az athéni, sok volt a zűrzavar. Egyedül Periklészben volt meg a képesség, hogy bírjon velük. Mint kormányrudat használta a reményt és a félelmet; az egyiket, hogy féken tartsa az athéniak önteltségét, a másikat pedig, hogy felemelje és vigasztalja őket, ha kedvüket vesztették. Ily módon bebizonyította, hogy a szónoki képesség - hogy Platón szavait  idézzük - a lelkek vezetésének művészete, és a szónok legfőbb feladata, hogy helyesen bánjon az emberek érzelmeivel és szenvedélyeivel, hasonlóan ahhoz, ahogyan a lant művésze játszik hangszerének húrjain. Mindezt mégsem magyarázhatjuk egyedül szónoki tehetségével, hanem, mint Thuküdidész mondja, feddhetetlen életével, az iránta érzett bizalommal és megvesztegethetetlen, a pénzzel szemben közömbös jellemével. Elmondhatjuk róla, hogy bármily naggyá és gazdaggá tette is Athént, és bármennyire hatalmasabb volt is sok királynál és zsarnoknál, akik még gyermekeiket is dúsgazdaggá tették, ő egyetlen drakhmával sem gyarapította apjától örökölt vagyonát.
    16. Thuküdidész világosan leírja Periklész hatalmát, a vígjátékírók azonban igyekeznek minél rosszabb színben feltüntetni a nagy férfiút. Új Peiszisztratidáknak nevezik őt és társait, s azt kívánják tőle, esküdjék meg, hogy soha nem zsarnokoskodik, mert hatalmi fölénye aránytalan, és súlyosan nehezedik a demokráciára. Télekleidész azt mondja, hogy az athéniak adtak neki
    városi vámot, szintúgy a várost, hogy lekösse vagy feloldja,
    s kőfalakat, hogy építtesse föl vagy újra porba rontsa;
    eskükötést, erőt, uralmat, bőséget, békét, szerencsét.
    És itt nemcsak rövid ideig tartó virágzásról volt szó: negyven éven át tartotta az első helyet olyan emberek között, mint Ephialtész, Leókratész, Mürónidész, Kimón, Tolmidész és Thuküdidész. Thuküdidész bukása és száműzetése után nem kevesebb, mint tizenöt éven át megszakítás nélkül övé volt az uralom, és minden évben újra vezérnek választották. Ez alatt az idő alatt soha nem hagyta magát megvesztegetni, de azért nem hanyagolta el saját vagyonát sem. Egyrészt ügyelt rá, hogy apjától örökölt vagyona ne ússzon el, de arra is vigyázott, hogy túl sok gondot se okozzon neki, mikor fontosabb ügyek intézésével kellett törődnie. Legkényelmesebbnek és legcélszerűbbnek azt találta, hogy évi termését egyszerre eladja, s később mindazt, ami a háztartáshoz kellett, a piacon szerezze be naponta. Nem is tetszett ez a háztartási rend felnőtt fiainak és menyeinek; szemére hányták, hogy túlzásba viszi a takarékosságot, és hogy mindennap pontosan elszámoltatja őket a kiadásokkal, nem úgy, mint nagy és mindenben bővelkedő háztartásokban szokás. A gondosan megállapított házirendre Euangelosz nevű szolgája ügyelt fel, akinek vagy vele született tehetsége volt ehhez a munkához, vagy Periklész nevelte rá, hogy háztartását így vezesse.
    Mindez nemigen volt összhangban az Anaxagorasztól tanult bölcseleti nézetekkel. A filozófus elhanyagolta háztartását, földjeit birkalegelőnek hagyta, s nem törődött mással, csak a bölcselkedéssel. Szerintem azonban a szemlélődő bölcselő és az államférfi élete nagyon különbözik egymástól. Az egyik a külvilág dolgaival nem törődve csak a szép és nemes célok elérésére irányítja szellemét, a másikat viszont embertársainak anyagi érdekei foglalkoztatják, és a gazdagság nemcsak szükséges, hanem, mint Periklész esetében, jóra vezető eszköz is számára sok szegény ember megsegítéséhez. Amikor Periklész már teljesen elmerült az államügyekben, Anaxagorasz állítólag mindenkitől elfelejtve lefeküdt ágyába, fejére húzta köpenyét, és az öregségtől elgyengülve várta az éhhalált. Periklész, értesülve Anaxagorasz helyzetéről, magából kikelve rohant hozzá, és kérve kérte, hogy maradjon életben. Nem is annyira Anaxagoraszon, mint saját magán bánkódott, hogy ezt az államügyekben oly kitűnő tanácsadót el kell veszítenie. Anaxagorasz erre kitakarta fejét, s csak ennyit mondott: "Akinek lámpásra van szüksége, Periklészem, olajat is önt bele."
    17. A spártaiak irigykedve nézték Athén gyarapodását, Periklész pedig, hogy a nép önérzetét fokozza és nagy vállalkozásokra ösztönözze az athéniakat, azt javasolta, szólítsanak fel minden Európában és Ázsiában lakó görögöt, a kis- és nagyvárosokat egyaránt, hogy tartsanak közös megbeszélést Athénban, s tanácskozzanak a barbárok által felgyújtott görög szentélyekről, és azokról az áldozatokról, amelyeket a barbárokkal vívott harcok idején felajánlottak az isteneknek Görögország megmentéséért, végül a békés és biztonságos tengeri hajózásról. Ebből a célból húsz, ötvenévesnél idősebb férfit küldtek követségbe. Öten az iónokat, az Ázsiában lakó dórokat és a Leszbosz és Rhodosz között fekvő szigetek lakóit hívták meg, öten a Hellészpontosz és Thrakia vidékére mentek Büzantionig, további öt kiküldött Boiótiába, Phókiszba és a Peloponnészoszra látogatott el, útba ejtve előbb a lokrisziakat is, el egészen Akarnaniáig és Ambrakiáig, végül a többiek Euboián át az Oita-hegy és a Maliszi-öböl környékén lakókat keresték fel, azonkívül a phthiótiszi akhájokat és thesszálokat, s igyekeztek rábeszélni őket, vegyenek részt a béke és Görögország közös érdekeit érintő megbeszéléseken. De az egész tervből nem lett semmi; a városok kiküldöttei soha nem ültek össze, mert, mint mondják, a spártaiak ellene szegültek a dolognak, és a kezdeményezés elsősorban a Peloponnészoszon bukott meg. Ezt csak azért említettem meg, hogy ez az eset is például szolgáljon Periklész nemes gondolkodására és elképzeléseinek nagyvonalúságára.
    18. Hadjárataiban azzal szerezte a legnagyobb elismerést, hogy semmit nem kockáztatott. Soha nem vállalt olyan harcot, amelynek kimenetele bizonytalannak és veszélyesnek látszott, és nem csodálta, nem irigyelte, de nem is utánozta az olyan hadvezéreket, akik hírnevüket annak köszönhették, hogy a szerencse kedvezett nekik, vagy kockázat árán szerezték meg a győzelmet; mindig azt mondogatta polgártársainak, hogy ha tőle függne, akár örökké élhetnének.
    Amikor látta, hogy Tolmaiosz fia, Tolmidész, akit sok előbbi sikere és nagy hírneve elbizakodottá tett, alkalmatlan időpontban készül betörni Boiótiába, és a segédcsapatokat nem számítva mintegy ezer harcra kész és dicsőségre vágyó, hadköteles korban levő ifjút beszélt rá, hogy vele tartson, Periklész megkísérelte eltéríteni a szándékától. Ekkor mondta a népgyűlésen azokat az emlékezetes szavakat, hogy ha Tolmidész rá már nem hallgat is, hallgasson legalább a legjobb tanácsadóra, az időre. Akkor nem sok dicséretben volt része azért, amit mondott, de mikor néhány nappal később híre érkezett, hogy Tolmidész Koróneia közelében csatát vesztett, és sok derék polgárral együtt elesett, nagy tiszteletben lett része, hiszen előre jól látta, mi történik, és aggódott hazája sorsáért.
    19. A legtöbb elismerést a Kherszonészoszra vezetett hadjáratával aratta, amely az ott élő görögök számára nagyon üdvösnek bizonyult: ezer telepessel megerősítette a félszigeten épült városokat, továbbá kőfalat építtetett a földszoroson egyik tengertől a másikig, így egyszer s mindenkorra feltartóztatta a Kherszonészoszra állandóan betörő thrákok támadásait. Ily módon sikerült véget vetnie a hosszú ideje tartó nehéz háborúnak, amely ezt a barbárokkal szomszédos, határon inneni és túli rablóbandáktól háborgatott tartományt állandóan pusztította. De az Athénon kívül élő görögök csodálatát és magasztalását a Peloponnészosz körülhajózásával is kiérdemelte. A megariszi Pégaiból indult el száz háromevezősorossal, és nemcsak a tengerparti városokat pusztította - mint Tolmidész -, hanem hajóiról nehéz fegyverzetű gyalogosaival a tengertől távoli területekre is behatolt, és az athéniak támadásától félő lakosokat falaik közé szorította. Nemeánál a sziküóniakat, akik lesben vártak rá, majd harcba bocsátkoztak vele, leverte, és diadaljelet állíttatott fel. A baráti Akhaiából csapatokat vett fel háromevezősorosaira, és a Peloponnészosz északi partján hajózott tovább. Elhaladt az Akhelosz torkolatánál, és lerohanta Akarnaniát; Oiniadai lakosait falaik közé szorította, feldúlta a város környékét, majd hazatért. Így mindenki láthatta, hogy Athén félelmetes ellenfele ellenségeinek, polgártársainak pedig előrelátó és hathatós védelmezője, mert a parancsnoksága alatt álló csapatokat még véletlenül sem érte semmi baj az egész hadjáraton.
    20. Ezután nagy és kitűnően felszerelt hajóhaddal a Fekete-tengerre hajózott; teljesítette az ottani görög városok kívánságait, és megértéssel intézte el ügyeiket, de megmutatta a közelükben lakó barbár népeknek, királyoknak és fejedelmeknek is, hogy milyen nagy az athéniak hatalma, milyen biztonsággal és bátran hajóznak kedvük szerint bárhova, s tartják uralmuk alatt a tengert mindenütt. A szinópéiak támogatására Timészilaosz türannosz ellen hátrahagyott Lamakhosz parancsnoksága alatt tizenhárom hajót és katonaságot. Mikor pedig Timészilaosz és pártja kénytelen volt száműzetésbe menni, népgyűlési határozattal hatszáz önként jelentkező athénit küldött Szinópéba, hogy telepedjenek le a városban, s osszák fel maguk közt azokat a házakat és földeket, amelyek azelőtt a türannosz embereinek tulajdonában voltak.
    Más alkalmakkor nem teljesítette polgártársai kérését, és nem állt kötélnek, amikor hatalmuktól és sikereiktől megrészegedve ismét Egyiptom ellen akartak vonulni, hogy megtámadják a perzsa király birodalmának tengerparti területeit. Többeken már akkor erőt vett a Szicília utáni szerencsétlen és végzetes vágyódás, amelyet később Alkibiadész és a népgyűlés más szónokai lobbantottak lángra. Sokan már Etruriáról és Karthágóról álmodoztak, ami nem is volt egészen alaptalan reménység, ha Athén hatalmának nagyságára és viszonyainak szerencsés alakulására gondolunk.
    21. De Periklész féken tartotta az athéniak kitörni készülő vágyát, és megnyirbálta kalandos terveiket. Erejét főként arra használta, hogy megőrizze és szilárdan megtartsa azt, ami már megvan. Nagyon fontosnak tartotta a spártaiak visszaszorítását, és minden eszközzel harcolt ellenük; erre leginkább a szent háborúban nyílt lehetősége. A spártaiak ugyanis háborút indítottak a Delphoit uralmuk alatt tartó phókisziak ellen, és visszaadták a szentélyt a delphoibelieknek. Mihelyt azonban a spártai hadak elvonultak, Periklész megjelent az athéni seregek élén, és visszahelyezte a phókisziakat a szentély birtokába. Mivel pedig a spártaiak a Delphoitól nyert promanteiát rávésették az ottani bronzfarkas homlokára, Periklész biztosította ugyanezt a kiváltságot az athéniaknak is, és szövegét a farkas jobb oldalára vésette rá.
    22. Az események igazolták eljárásának helyességét, hogy görög földön összpontosította az athéniak hatalmát. Először az euboiaiak szakadtak el; erre haddal vonult ellenük. Nyomban ezután arról érkezett hír, hogy Megara átpártolt az ellenséghez, és az ellenséges hadak Pleisztónax spártai király parancsnoksága alatt Attika határán állnak. Periklész ekkor haladéktalanul visszatért Euboiából, hogy Attikában álljon a hadsereg élére. Nem tartotta ajánlatosnak, hogy az ellenség túlsúlyban levő, jól felszerelt nehéz fegyverzetű gyalogságával ütközetbe bocsátkozzék, bár többször felkínálták neki. Látta viszont, hogy a még egészen ifjú Pleisztónax leginkább Kleandridészre hallgat, akit az ephoroszok a király fiatal kora miatt küldtek el vele, őt környékezte meg hát titokban, sőt hamarosan nagyobb összeggel meg is vesztegette, és rávette, hogy a peloponnészosziakat elvezesse Attika földjéről.
    Amikor a sereg elvonult, és szétszóródott a különböző városokba, a spártaiak felháborodásukban olyan súlyos pénzbírságra ítélték királyukat, hogy nem tudta megfizetni, ezért elhagyta az ország területét, Kleandridészt pedig, aki önként száműzetésbe ment, távollétében halálra ítélték; ő volt annak a Gülipposznak az apja, aki később Szicíliában döntő csapást mért az athéniak hadseregére. A természet, úgy látszik, mint öröklött bajt oltotta be a kapzsiságot Gülipposzba. Amikor kitudódott, hogy szégyenletes módon hagyta magát megvesztegetni, elítélték és száműzték Spártából. Mindezt különben már elmondottuk Lüszandrosz életéről írt könyvünkben.
    23. Periklész a hadjárat költségei közt tíz talentumot mint "szükséges kiadást" tüntetett fel. A népgyűlés elfogadta az elszámolást anélkül, hogy a dolog hátterét és esetleges titkos körülményeit firtatta volna. Némelyek, így többek közt Theophrasztosz, a filozófus is, azt állítja, hogy Periklész minden évben tíz talentumot juttatott el Spártába. Ezzel az összeggel minden fontos hivatali állásban levő személyt megvesztegetett, és így elhárította a háborút. Ha ezzel a pénzzel nem vásárolta is meg a békét, de időt nyert, hogy nyugodtan felkészülhessen a harcra, és sikeresebben viselhesse a háborút.
    Hamarosan ismét megindult az elpártolt euboiaiak ellen. Ötven hajóval és ötezer nehéz fegyverzetű katonával átkelt a szigetre, s meghódolásra kényszerítette a városokat. Khalkiszból csak a "lótartó polgárokat", a gazdagabbakat és tekintélyesebbeket telepítette ki, de a hesztiaiabelieket az utolsó emberig elűzte földjükről, és helyükbe athéniakat telepített. Csak velük bánt ilyen könyörtelenül, mert Hesztiaia lakosai elfogtak egy attikai hajót, és legénységét megölték.
    24. Az athéniak és a spártaiak ezután harminc évre szóló fegyverszünetet kötöttek, mire Periklész a népgyűléssel megszavaztatta a Szamosz elleni hadjáratot azzal az ürüggyel, hogy a sziget lakói a kapott utasítás ellenére sem hagyták abba a milétosziak elleni háborút. Mivel pedig a szamoszi hadjáratra nyilván Aszpaszia kedvéért vállalkozott, mindenképpen helyénvalónak látszik, hogy megvizsgáljuk, milyen ügyeskedéssel és befolyással kerítette hatalmába ez az asszony kora vezető államférfiait, és mivel nyerte meg magának a filozófusokat, hogy oly sok jót beszéljenek róla. Abban mindenki egyetért, hogy Milétoszból származott, és Axiokhosz leánya volt. Állítólag egy Thargélia nevű, sokkal korábban élt ión nő példájára kereste a legbefolyásosabb férfiak társaságát. Thargélia szép nő volt, aki bájosságát ügyességgel párosította. Sok görög férfival tartott fenn bizalmas kapcsolatot, s mindegyiket megnyerte a perzsa érdekeknek; így hintette el a perzsabarátság magvait az ázsiai görög városokban. Nos, Aszpasziát, úgy gondolják, mint bölcs és politikához értő nőt becsülte Periklész. Még Szókratész is gyakran felkereste tanítványaival együtt, s barátai nemegyszer elvitték hozzá feleségüket is, hogy megfigyeljék társalgását, pedig nem űzött valami erkölcsös vagy tisztes foglalkozást: rabszolgalányokat oktatott a hetairák mesterségére. Aiszkhinész azt beszéli, hogy Lüsziklészből, egy alacsony származású és műveletlen birkakereskedőből Athén egyik legelső polgára lett csak azért, mert Periklész halála után feleségül vette Aszpasziát. Platón egyik párbeszédéből, a Menexenosz-ból, ha a bevezető rész valójában gúnyirat is a szónokok ellen, azt kétségtelenül történelmi tényként fogadhatjuk el, hogy Aszpaszia rhetorikai előadásait sok athéni látogatta. Periklész azonban, úgy látszik, mégis inkább szerelmi vonzalmat érzett Aszpaszia iránt. Aszpaszia közeli rokonságban állt Periklész első feleségével, aki korábban Hipponikosszal kötött házasságot. Az asszony első házasságából származó fia a dúsgazdag Kalliasz volt, de Periklésztől is születtek fiúgyermekei, Xanthipposz és Paralosz. Mivel azonban házaséletük nem volt boldog, az asszony Periklész beleegyezésével máshoz ment feleségül, Periklész pedig Aszpasziával élt együtt. Mint mondják, valahányszor reggel elment hazulról, vagy este hazajött az agoráról, mindig csókkal köszöntötte Aszpasziát.
    A vígjátékokban Aszpasziát úgy emlegetik, mint új Omphalét, Déianeirát, vagy Hérát, de Kratinosz egyszerűen prostituáltnak nevezi a következő sorokban:
    S Hérát szüli, Aszpasziát őneki a szajha Ledér,
    ily lotyót, ily ebszeműt.
    Úgy látszik, Periklésznek volt Aszpasziától egy törvénytelen fia; Eupolisz Démoi című darabjában ugyanis ezt kérdezteti Periklésszel:
    Ugyan, él-e fattyam?
    Erre Mürónidész így válaszol:
    Régen férfi volna már,
    ha nem pirulna úgy a szajha szégyenén.
    Aszpaszia állítólag annyira híres és ünnepelt volt, hogy Kürosz, aki háborút viselt a perzsa király ellen a trón megszerzéséért, legkedvesebb ágyasát, akit azelőtt Miltónak hívtak, Aszpasziának nevezte el. Miltó Phókaiában született, és egy Hermotimosz nevű férfi leánya volt. Amikor Kürosz meghalt a csatatéren, és Miltó fogságba esett, a királyhoz vitték, s később az udvarban nagy befolyásra tett szert. Mindezek a dolgok könyvem írása közben jutottak eszembe, s lehetetlennek tartottam volna, hogy ne szóljak róluk.
    25. Mint már mondtuk is, főképp Periklészt okolják, hogy Aszpaszia kérésére megszavaztatta a szamosziak elleni háborút a milétosziak érdekében. A két város Priéné miatt háborúskodott egymással; amikor a szamosziak győztek, az athéniak rájuk parancsoltak, hogy hagyják abba az ellenségeskedést, és bízzák rájuk a viszály elsimítását, de ők nem engedelmeskedtek a felhívásnak. Erre Periklész megjelent az athéni hajóhaddal Szamoszban, megdöntötte az oligarchiát, s ötven vezető embert és ugyanannyi gyermeket túszként Lémnosz szigetére küldött. Bár mindegyik túsz személyenként egy-egy talentumot ígért neki, a demokrácia ellenzői pedig még többet is, sőt a perzsa Pisszuthnész, aki bizonyos jóindulattal viseltetett a szamosziak iránt, tízezer aranyat küldött neki, hogy segítsen a városon, Periklész nem fogadott el semmit, hanem úgy bánt a szamosziakkal, ahogyan eredetileg szándékában volt; megalapozta a város demokratikus rendjét, és visszatért Athénba. De a szamosziak, mihelyt Pisszuthnész hazaszöktette a túszokat Lémnoszból, rögtön fellázadtak az athéniak uralma ellen, és minden erejükkel háborúra készülődtek. Periklész nyomban újra ellenük vonult, de a lázadást nem sikerült elfojtania, sőt a szamosziak annyira nekibuzdultak, hogy még a tenger feletti uralmat is meg akarták szerezni. A Tragia nevű sziget közelében heves tengeri ütközetre került sor, amely Periklész fényes győzelmével végződött; negyvennégy hajójával legyőzte az ellenség hetven hajóját, amelyek közül húsz gyalogsággal volt megrakva.
    26. A győzelem és az ellenség üldözése után Periklész hatalmába kerítette a kikötőt, majd ostrom alá fogta a várost. A szamosziak bátran kirohantak a kapukon, és a várfalak alatt megütköztek az ellenséggel. Athénból ekkor egy másik, sokkal nagyobb hajóhad érkezett, a szamosziakat teljes ostromzárral vették körül, és Periklész hatvan háromevezősorossal kihajózott a nyílt tengerre, hogy, amint legtöbben állítják, eléje menjen a szamosziak segítségére siető föniciai hajóknak, mert minél távolabb szándékozott megütközni velük. Sztészimbrotosz szerint Küproszt akarta megtámadni, de ez nagyon valószínűtlennek látszik.
    Akármi volt is a számítása, nyilván tévedett, mert mihelyt elhagyta hajóival a szigetet, Ithagenész fia, Melisszosz filozófus, a szamosziak akkori hadvezére, aki joggal lebecsülte az athéniak csekély számú hajóját és hadvezéreik tapasztalatlanságát, rávette polgártársait, hogy támadják meg őket. Az ütközetben a szamosziak győztek, sok hadifoglyot ejtettek, és sok hajót elpusztítottak, sőt mi több, biztosították uralmukat a tenger felett, és be tudták szerezni a háború folytatásához szükséges készleteket, amelyeknek előzőleg szűkében voltak. Arisztotelész azt állítja, hogy Melisszosz már korábban is legyőzte Periklészt egy tengeri csatában.
    A szamosziak megtorlásképpen baglyot sütöttek szégyenbélyegül az athéni hadifoglyok homlokára, mert az athéniak az ő homlokukra szamainá-t égettek. A szamaina néven ismert hajó eleje a vadkan orrához hasonlóan felgörbül, a hajótest széles és kiöblösödő, ami által a hajó gyorsabb járatú, és jobban állja a hullámokat is. Nevét onnan kapta, hogy ilyen hajókat először Szamoszban készíttetett Polükratész, a türannosz. Erre a szégyenbélyegre céloz állítólag Arisztophanész is ezekkel a szavakkal:
    A szamoszbeli nép betűkben mint bővelkedik!
    27. Periklész, mihelyt értesült hajóhada vereségéről, sietett vissza, hogy mentse, ami menthető. Melisszosz szembeszállt vele, de Periklész győzelmet aratott az ellenségen, megfutamította csapataikat, és ostrom alá vette a várost, azzal az elhatározással, hogy a végső győzelmet s a város bevételét inkább költségek és időveszteség, nem pedig polgártársai sebei és veszedelme árán szerzi meg. De az ostrom elhúzódott, a csapatok türelmetlenkedtek, s alig lehetett őket visszatartani a harctól, Periklész ezért az ostromló sereget nyolc külön csapatra osztotta fel, s amelyik sorsoláskor fehér babot húzott, az egész napot evéssel-ivással s pihenéssel töltötte, mialatt a többiek harcoltak. Akiket a sorshúzás pihenőnaphoz juttatott, azt a napot "fehér napnak" nevezték.
    Ephorosz azt állítja, hogy Periklész ez alkalommal ostromgépeket használt, mert ezek az új eszközök nagyon megtetszettek neki. Az ostromgépek tervezőjét, a sánta Artemónt hordszéken vitték oda, ahol útbaigazításra volt szükség, s ezért a katonák maguk közt csak "körülhordozottnak" nevezték. A pontoszi Hérakleidész azonban valótlannak mondja ezt a történetet, és Anakreon egyik költeményére hivatkozva azt állítja, hogy Artemón sok emberöltővel korábban élt a szamoszi hadjárat alkalmával lezajlott eseményeknél. Szerinte Artemón elpuhult és gyáva, mindentől rettegő férfiú volt, aki örökösen otthon ült, s két rabszolga bronzveretű pajzsot tartott a feje fölé, hogy semmi ne essék a fejére. Ha pedig mégis kénytelen volt elmenni hazulról, függőágyban, de abban is a földhöz egészen közel vitette magát, s ezért kapta a "körülhordozott" gúnynevet.
    28. Az ostrom kilencedik hónapjában a szamosziak meghódoltak. Periklész leromboltatta a város falait, hajóikat lefoglalta, és súlyos sarcot vetett ki rájuk. Ennek egy részét a szamosziak azonnal kifizették, a többinek megszabott időn belül való kifizetésére pedig túszokat adtak. A szamoszi Durisz mindezt tragikus hangon és kiszínezve adja elő, s az athéniakat és Periklészt nagy kegyetlenséggel vádolja; erről azonban semmit nem szól sem Thuküdidész, sem Arisztotelész. De nem is lehet elhinni Durisz állítását, hogy Periklész Milétosz főterére vitette a szamoszi hajók kapitányát és tengerészeit, tíz napon át cölöpökhöz köttette őket, hosszú kínzás után furkósbotokkal verette szét fejüket, majd holttestüket temetetlenül hagyta. De Durisz, aki még olyankor is el szokta torzítani az igazságot, amikor személyes érdeke nem fűződik hozzá, úgy látszik, ebből az alkalomból már csak azért is ijesztő képet festett hazája szerencsétlenségéről, hogy megrágalmazza az athéniakat. Szamosz bevétele után Periklész hazatért Athénba, és díszes temetést rendezett a harcokban elesetteknek. A sírnál tartott beszédéért nagyon megcsodálták. Amikor lement a szószékről, az athéni nők kezüket nyújtották feléje, és szalagokkal díszített babérkoszorút tettek fejére, mintha győztesen hazatérő atléta volna. Elpiniké viszont odalépett hozzá, és így szólt: "Csodálatos dolgot műveltél, Periklész, megérdemled érte a koszorút, mert oly sok derék polgártársunk életét feláldoztad, ráadásul nem a föniciaiak és a médek elleni háborúban, mint fivérem, Kimón, hanem hogy meghódíts egy szövetséges görög várost." Periklész, mint mondják, Elpiniké szavaira nyugodt hangon és mosolyogva Arkhilokhosz egy versével válaszolt:
    Bezzeg balzsammal nem kémkednél, mint banya!
    Ión szerint Periklész szerfelett büszke volt szamoszi győzelmére, mert Agamemnónnak tíz év kellett egy barbár város elfoglalásához, ő viszont kilenc hónap alatt vette be az iónok leghíresebb és legerősebb városát. Ez a dicsekvése nem is volt alaptalan, mert a háború kiszámíthatatlan volt, és nagy kockázattal járt; különösen, ha igaz, amit Thuküdidész állít, hogy a szamosziak kis híján a tenger feletti uralmat is elhódították az athéniaktól.
    29. Ekkor már kitörőben volt a peloponnészoszi háború. Periklész rávette az athéniakat, hogy küldjenek segítséget a korinthosziak által megtámadott kerküraiaknak, és szerezzék meg szövetségesüknek ezt a nagy tengeri haderővel rendelkező szigetet, mert a peloponnészosziak már majdnem nyíltan megkezdték a háborút ellenük. A népgyűlés megszavazta a segítséget, de Periklész, mintha csak szántszándékkal meg akarná alázni, Lakedaimoniosznak, Kimón fiának parancsnoksága alatt csak tíz hajót küldött Kerkürába; Kimón és családja ugyanis mindig barátságos érzülettel viseltetett a spártaiak iránt. Ha tehát Lakedaimoniosz nem ér el komolyabb sikert, még inkább szemére vethetik Spárta-barát érzelmeit. Periklész éppen ezért adott Lakedaimoniosznak ilyen kevés hajót, és küldte el akarata ellenére a hadjáratra. Periklész még azt is bűnül rótta fel Kimón fiainak, hogy idegen nevük van, és ezzel is elárulják, mennyire nem igazi athéniak, hanem külföldiek, mert az egyiket Lakedaimoniosznak, a másikat Thesszalosznak, a harmadikat Éleiosznak hívják, és hozzá még mindhármuk anyja állítólag arkadiai nő volt.
    Amikor Periklész észrevette, milyen rossz vért szül, hogy csak tíz hajót küldött ki, mert ez kevés segítséget jelent a rászorulóknak, de arra épp elegendő, hogy mégis megszólják miatta, azonnal több hajót küldött Kerkürába, de ezek már csak az ütközet után érkeztek meg. A korinthosziak mindenesetre felháborodottan vádat emeltek Spártában az athéniak ellen. Csatlakoztak hozzájuk a megaraiak is, és panaszkodtak, hogy a közös jogszabályok s a görögök közt esküvel megerősített megállapodások ellenére kizárják, sőt kiűzik őket minden athéni fennhatóság alatt álló piacról és kikötőből. Az aiginaiak is meg voltak győződve róla, hogy sérelem érte őket, és az athéniak erőszakosan bántak velük, ezért titokban ők is a spártaiakhoz folyamodtak, azt azonban már nem merték megtenni, hogy nyíltan megvádolják Athént. Az is siettette a háborút, hogy az athéni fennhatóság alá tartozó, de Korinthosz által alapított Potidaia elpártolt Athéntól, mire az athéniak ostrom alá fogták.
    Közben követek mentek Athénba. Arkhidamosz spártai király mindent elkövetett, hogy a sérelmeket lehetőleg elsimítsa, és a szövetségeseket lecsendesítse; így valószínű, hogy az athéniak nem keveredtek volna háborúba, ha hozzájárulnak a megaraiak ellen hozott népgyűlési határozat visszavonásához, és kiegyeznek velük. Periklész azonban ezt a leghatározottabban ellenezte, és a népet arra biztatta, hogy tartson ki Megarával szemben tanúsított ellenséges magatartásában; éppen ezért őt kell tekinteni a háború egyedüli okozójának.
    30. Mint mondják, Lakedaimónból követség érkezett Athénba a megaraiak ügyében, de Periklész azzal az ürüggyel állt elő, hogy törvény tiltja annak a táblának a levételét a falról, amelyre felírták a népgyűlési határozat szövegét. Erre Polüalkész, a követség egyik tagja megjegyezte: "Nem is kell levenni, csak fordítsd a fal felé; olyan törvény nincs, amely ezt megtiltsa." Bármilyen szellemes volt is Polüalkész megjegyzése, Periklészt nem tette engedékenyebbé. Úgy látszik, személyes gyűlölet vezette a megaraiak ellen, de hogy engesztelhetetlensége mindenki számára elfogadható legyen, azzal vádolta meg őket, hogy használatba vették az eleusziszi Demeter szent területét: kimondatta egyben népgyűlési határozattal, hogy küldjenek hírvivőt előbb Megarába, utána pedig Spártába, hogy jelentse be a megaraiak ellen tett panaszukat. Látszat szerint a Periklész által hozott határozat a méltányosság és a jog keretei között maradt. Mikor a hírvivőt, Anthemokritoszt, állítólag meggyilkolták a megaraiak, Kharinosz azonnal újabb népgyűlési határozatot fogadtatott el ellenük. A határozat kimondja, hogy az athéniak Megarát minden hadüzenet nélkül kiengesztelhetetlen ellenségüknek tekintik, és hogy valamennyi megarai halállal lakol, aki lábát Attika földjére teszi. Kötelezte a határozat a hadvezéreket, hogy amikor a szokásos esküt leteszik, fogadják meg, hogy évenként kétszer betörnek Megara földjére; a határozat végül úgy rendelkezett, hogy Anthemokritoszt a most Dipülon néven ismert Thriai-kapunál kell eltemetni.
    A megaraiak tagadták, hogy ők felelősek Anthemokritosz meggyilkolásáért. A gyilkossággal Periklészt és Aszpasziát vádolták, s hivatkoztak Arisztophanész vígjátéka, az Akharnaibeliek jól ismert és népszerű soraira:
    Megarába jönnek kottabosztól ittasult
    ifjak, s a szajha Szímaithát elszöktetik;
    haragra gyúlva ezen a megarabéliek,
    Aszpasziáért két szajhát szöktetnek el.
    31. A háború igazi okát nem könnyű megállapítani, de mindenki Periklészt okolja azért, hogy a Megara elleni határozatot nem vonták vissza. Egyesek azt mondják, hogy fennkölt gondolkodásból és a legjobb szándékkal szállott szembe azokkal, akik a határozat visszavonását kívánták, mert szerinte csak Athén engedékenységét akarják kipróbálni, s ha engedne, gyengesége jelének tekintenék. Mások úgy hiszik, hogy önhittségből és kötekedési vágyból utasította vissza a spártaiak javaslatát, hogy ezzel is megmutassa hatalmát.
    De a legrosszabb indulatú magyarázatot, amely mellett a legtöbb történelmi forrás tanúskodik, körülbelül így fogalmazhatjuk meg: Mint már említettük, Pheidiasz, a szobrász, elvállalta Athéné szobrának elkészítését. Mint Periklész befolyásos barátjának, sok irigye és ellensége akadt; mások viszont Pheidiasz személyén keresztül akartak próbát tenni a néppel, hogy milyen bírája lesz Periklésznek. Rávettek tehát egy Menón nevű szobrászt, aki Pheidiasz mellett dolgozott, hogy üljön az agorán az "oltalomkeresők" székébe, kérje a nép védelmét, majd jelentse fel és vádolja be Pheidiaszt. A nép a kért védelmet megadta, és a vád alapján a népgyűlés vizsgálatot rendelt el, de a sikkasztást nem sikerült Pheidiaszra rábizonyítani, mert ő Periklész tanácsára az aranylemezeket már a szobor elkészítésekor úgy rakatta fel, hogy az egészet le lehetett szedni és meg lehetett mérni. Periklész fel is szólította a vádlókat, hogy tegyék meg.
    Pheidiaszt leginkább művészi alkotásainak hírneve miatt irigyelték; elsősorban azért, mert az istennő pajzsán az amazónok elleni háborút ábrázoló domborművön megmintázta saját magát mint kopasz öregembert, aki követ emel fel két kezével, és mert ugyanott igen sikerülten ábrázolta Periklészt is, amint egy amazónnal harcol. Egy lándzsát tartó kéz mintha ügyesen eltakarná Periklész arcát, de azért mindkét oldalról jól fel lehet ismerni.
    Pheidiaszt börtönbe vetették, s ott is halt meg betegen, vagy pedig, mint mások mondják, Periklész ellenségei mérgezték meg, hogy így folytassák a Periklész elleni rágalomhadjáratot. A feljelentőnek, Menónnak, Glaukón indítványára a nép adómentességet szavazott meg, és utasította a vezéreket, hogy személyi biztonságáról gondoskodjanak.
    32. Ugyanebben az időben állították Aszpasziát is bíróság elé istentagadás vádjával; a vádat Hermipposz vígjátékíró emelte, és azzal is megvádolta a nőt, hogy Periklész részére szabad születésű athéni nőket szerzett. Diopeithész ezzel kapcsolatban azt javasolta, hogy fel kell jelenteni azokat, akik nem hisznek az istenekben, vagy égi jelenségekről szóló tanokat hirdetnek, s ezzel Anaxagorasz személyén keresztül Periklészre akarta terelni a gyanút. A nép kész örömmel adott hitelt ezeknek a rágalmaknak, és elfogadta Drakontidész indítványát is, amelynek értelmében Periklészt arra kötelezték, hogy a közpénz felhasználásáról szóló jelentését a prütaniszoknál tegye le, és az esküdtek szavazatukat az Athéné oltáráról elvitt szavazókövekkel adják le. Hagnón módosító indítványt terjesztett elő, hogy az ügyet ezerötszáz esküdt jelenlétében rendes bírósági eljárással tárgyalják mint sikkasztást, megvesztegetést vagy a közvagyon hűtlen kezelését.
    Periklész, mint Aiszkhinész mondja, jogellenesen azzal mentette meg Aszpasziát, hogy pere tárgyalásán könnyek közt kérlelte az esküdteket; de Anaxagoraszt annyira féltette, hogy kiszöktette a városból. Pheidiasz ügyében már korábban összetűzött a néppel, és a maga dolgában is félt az esküdtszék ítéletétől; ezért lángra lobbantotta a készülődő és a parázs alatt már izzó háborút, abban a reményben, hogy így eloszlathatja a vádakat, és elfojthatja az irigységet, mert mihelyt komoly, nagy veszély fenyegeti a várost, úgyis rábízzák magukat az ő tekintélyére és hatalmára. Ezek voltak állítólag azok az okok, amelyek miatt megakadályozta, hogy a nép engedjen a spártaiaknak; de ebben az egész ügyben nem lehet tisztán látni, mi az igazság.
    33. A spártaiak arra számítottak, hogy ha Periklész elveszti hatalmát, az athéniak minden tekintetben engedékenyebbek lesznek; ezért felszólították őket, tisztítsák meg a várost a külóni vérbűntől,  amelyben, mint Thuküdidésztől tudjuk, anyai ágon Periklész családja is részes volt. A kísérlet azonban éppen ellenkezőleg ütött ki, mert polgártársai gyanú és rágalom helyett még nagyobb bizalommal vették körül Periklészt, látva, hogy Athén ellenségei gyűlölik és tőle félnek a leginkább. Ezért Periklész, mielőtt Arkhidamosz a peloponnészoszi csapatok élén betört Attikába, tudtára adta az athéniaknak, hogy ha a spártai király az általános pusztításban megkíméli az ő birtokait - akár azért, mert baráti viszony áll fenn köztük, akár azért, hogy ezzel alkalmat adjon ellenségeinek az ő megrágalmazására -, ő minden földjét és vidéki birtokát felajánlja az államnak.
    A spártaiak szövetségeseikkel együtt Arkhidamosz parancsnoksága alatt valóban betörtek Attikába, és feldúlták a vidéket. Egészen Akharnaiig nyomultak előre, és ott tábort ütöttek azzal a hátsó gondolattal, hogy az athéniak merő büszkeségből és dühből úgyis megütköznek velük. De Periklész veszélyesnek tartotta, hogy csatát kezdjen hatvanezer nehéz fegyverzetű peloponnészoszi és boiótiai harcossal - ennyi volt ugyanis az attikai területre első ízben betört hadsereg létszáma -, és ezzel a várost is kockáztassa. Azokat pedig, akik mindenáron harcolni akartak, és türelmetlenkedtek a történtek miatt, azzal csendesítette le, hogy a fák, még ha kivágják vagy megcsonkítják is őket, gyorsan újranőnek, de a harcban elesett harcosokat nem könnyű pótolni. Népgyűlést nem hívott össze, mert félt tőle, hogy meggyőződésével ellenkező lépésre kényszerítik. Miként hajókormányos a tengeri viharban mindent jól elrendez, szorosra vonja a vitorlákat, és hajóstudományában bízik, de nem törődik a tengeribetegségben szenvedő, siránkozó és megrémült utasok rimánkodásával - ő is lezáratta a kapukat, mindenhova őrséget állított a város biztonságának megvédésére, ment a maga esze után, de nem törődött a nagy hangon panaszkodókkal. Ügyet sem vetett barátaira, akik kéréseikkel ostromolták, sem ellenségeire, akik fenyegették és vádolták, gúnyversekben gyalázták, hadvezetését férfiatlannak nevezték, mert mindent szabad prédára hagy az ellenségnek. Támadta Kleón is, és a Periklész elleni néphangulatot használta fel a maga demagóg uralmának előkészítésére, amint ez kitűnik Hermipposz anapaestusi verssoraiból:
    Szatirok fejedelme, miért nem akarsz
    lándzsát suhogatni csak egyszer?
    Hisz a háborúról szörnyű komolyan
    szólasz te. Telész szive szállott
    kebeledbe? Vacogsz, ha kivillan a tőr,
    a kemény köszörűkövön élesitett:
    szikrázva Kleón kap utánad.
    34. Mindez azonban nem ingatta meg Periklészt. Csendben, szelíden tűrte a gyalázkodást és a gyűlöletet. Száz hajót küldött a Peloponnészosz ellen, de ő maga nem ment a hajóhaddal, hanem odahaza maradt, hogy a várost kézben tartsa, míg a peloponnészosziak el nem vonulnak. A háború miatt türelmetlenkedő sokaságot közpénzek kiosztásával és földosztás kilátásba helyezésével csendesítette le. Elűzte Aigina egész lakosságát a szigetéről, és földjét sorshúzással kiosztotta az athéniak között. Az athéniakat legfeljebb az vigasztalta, hogy hadaik sok kárt és bajt okoztak az ellenségnek is: mert a hajóraj körülhajózta a Peloponnészoszt, közben nagy kiterjedésű vidéket, falvakat és kisebb városokat sarcolt meg, a szárazföldön pedig maga Periklész nyomult be megarai területre, és mindent elpusztított. Így ha ellenségeik tetemes veszteséget mértek is az athéniakra a szárazföldön, az athéniak is sok kárt okoztak nekik a tengeren. Nem is húzta volna sokáig a háborút az ellenség, hanem hamarosan elvonultak volna, úgy, amint Periklész a háború elején kijelentette, ha a végzet közbe nem szól, és fel nem borítja az emberek számításait.
    Először is pestis tört ki, és a járvány elpusztította az ifjúság virágját és java erejét. A betegségtől nemcsak testük gyengült el, hanem a lelkük is, és minden haragjukkal Periklész ellen fordultak; mint ahogy a lázas betegségben szenvedők az orvost vagy apjukat hibáztatják, az athéniak is, igazságtalanul, mindenért Periklészt okolták. Periklész személyes ellenségei elhitették velük, hogy a járványt a vidékről a városba csődített tömeg okozta. A város lakói forró nyári időben szűk odúkba és rossz levegőjű putrikba zsúfolódtak össze, kénytelenek voltak tétlenül otthon ülni, holott korábban tiszta és szabad levegőn éltek. Mindezt a nyomorúságot Periklész okozta, aki a falvakban élő tömegeket a háború miatt a falak közé csődítette. Most a sok embernek nem tud semmi hasznos foglalkozást adni, hanem mint barmokat összezárja őket, így kapják el egymástól a ragályt, és nem tud rajtuk segíteni, nem fordíthatja helyzetüket jobbra.
    35. Hogy orvosolja a bajokat és kárt okozzon az ellenségnek, Periklész százötven hajót szereltetett fel, és válogatott nehéz fegyverzetű gyalogosok és lovasok sokaságával tengerre készült szállni. Ezzel a tekintélyes haderővel nagy reménységet támasztott polgártársaiban, és nem kisebb félelmet az ellenségben. Amikor a hajók legénysége már helyén volt, és Periklész is felszállt háromevezősoros hajójára, napfogyatkozás kezdődött, majd teljesen elsötétedett a nap. A csodásnak vélt égi jelenség az emberekben félelmet keltett, s Periklész látta, milyen rémület fogja el hajója kormányosát, és mennyire megzavarodik. Odatartotta ekkor köpenyét a kormányos szeme elé, sőt a fejét is betakarta vele, aztán megkérdezte tőle, hogy ezt is valami szörnyű esemény félelmetes jelének tartja-e. Midőn a kormányos nemmel felelt, Periklész így szólt: "Nos, mi a különbség a két esemény között? Legfeljebb, hogy ami az elsötétedést okozza, nagyobb a köpenyemnél." Így beszélték el ezt a történetet a filozófiai iskolában.
    A tengeri hadjárat azonban nem felelt meg a nagy várakozásnak és előkészületnek. Ostrom alá vette ugyan Epidauroszt, a szent várost, s már remélte, hogy elfoglalja, de reménye meghiúsult a pestis miatt, amely nemcsak katonái körében pusztított, hanem mindazok között is, akik hadseregével érintkeztek. Megpróbálta vigasztalni az elkeseredett athéniakat, és lelket önteni beléjük, de nem tudta haragjukat lecsillapítani vagy kiengesztelni. Bírósági eljárást indítottak ellene, az esküdtek többsége ellene szavazott, úgyhogy megfosztották vezéri tisztétől, és pénzbírsággal sújtották. A bírság legalább tizenöt, de mások szerint ötven talentum volt. Idomeneusz úgy tudja, hogy a vádat Kleón emelte ellene, Theophrasztosz szerint azonban Szimmiasz; a pontoszi Hérakleidész Lakratidészt említi vádlóként.
    36. Periklész közszereplése miatt támadt bajai hamarosan véget értek, mert, mint a méh fullánkja, a nép haragja is egyszerre kiadta minden erejét. Családja miatt azonban annál több szomorúság érte. A pestisben elveszítette legbizalmasabb barátait, és családi bajai még több gondot okoztak neki. Költekezésre hajlamos idősebb fia, Xanthipposz, aki ráadásul fiatal, nagy igényű nőt, Epilükosz fiának, Teiszandrosznak a leányát vette feleségül, nehezen viselte el apja takarékosságát, s haragudott rá, mert fukar módon igen kevés pénzt adott neki. Xanthipposz egy alkalommal elküldött valakit Periklész egyik barátjához, s azzal az ürüggyel, hogy apja beleegyezésével fordul hozzá, kölcsönt vett fel tőle, majd mikor a kölcsönadó visszakérte pénzét, Periklész perbe fogta. A fiatal Xanthipposz dühében városszerte gyalázta atyját, otthoni szokásait és a szofistákkal folytatott beszélgetéseit nevetséges színben tüntette fel. Így többek közt elmondta, hogy amikor öttusában egy atléta a pharszaloszi Epitimoszt gerelyvetés közben véletlenül halálra sebezte, apja egész napon át vitatkozott Prótagorasszal, mit vagy kit kell legvétkesebbnek tekinteni a szerencsétlenségben, a gerelyt-e, vagy azt, aki a gerelyt eldobta, vagy a versenybírákat. Ezenfelül Sztészimbrotosz állítása szerint Xanthipposz széltében-hosszában terjesztette azt a rágalmat is, hogy apja az ő feleségével él együtt. Sztészimbrotosztól tudjuk azt is, hogy az ellenséges viszony apa és fia közt mindaddig tartott, míg Xanthipposz meg nem halt a pestisben.
    A pestis áldozata lett Periklész nővére is, s vele együtt elveszítette rokonait és a legtöbb jó barátját, akiktől politikai pályáján annyi támogatást kapott. De ez a sok csapás sem törte meg lelki erejét, és soha senki nem látta sírni még a hozzá legközelebb állók temetésén sem. Végül meghalt utolsó törvényes fia, Paralosz is. Bár ez a csapás végképp megtörte, még ekkor is erőt vett magán; hű akart maradni jelleméhez és lelki nagyságához. De amikor a koszorút rátette a halottra, a látvány annyira lesújtotta, hogy sűrű könnyek közt hangosan felzokogott, ami sem azelőtt, sem ezután soha nem történt meg vele.
    37. A nép kísérletet tett más hadvezérekkel és államférfiakkal a háború folytatására, de egyikben sem volt meg a kellő erély és tekintély az állam ügyeinek vezetéséhez; így aztán az athéniak visszakívánták Periklészt, hívták, hogy lépjen a szószékre, és álljon a hadsereg élére. Mivel kedvét vesztve és a gyásztól lesújtva ki sem mozdult hazulról, Alkibiadész és barátai kérlelni kezdték, hogy lépjen ismét a nyilvánosság elé. A nép elégtételt szolgáltatott neki a vele szemben elkövetett sérelmekért, így hát ismét átvette a nép és a hadsereg vezetését, és azt kérte, töröljék el a törvénytelen származású gyermekekről szóló törvényt, amelyet korábban az ő javaslatára hoztak, nehogy örökösök hiányában háza, neve és nemzetsége teljesen kivesszen. Ezzel a törvénnyel kapcsolatban a következők történtek: Sok évvel előbb, amikor Periklész hatalma csúcspontján állott, és - amint már volt róla szó - törvényes házasságából gyermekei születtek, olyan törvényjavaslatot fogadtatott el, amelynek értelmében csak azok lehetnek athéni polgárok, akiknek szülei mindkét ágon athéni származásúak. Mikor aztán az egyiptomi király negyvenezer mérő gabonát küldött a városnak ajándékba, és a gabonát kiosztották, e törvény alapján eljárást indítottak sok olyan személy ellen, akiknek törvénytelen származásáról eddig megfeledkeztek, most azonban besúgók feljelentésének estek áldozatául. Csaknem ötezer athénira bizonyították rá a törvénytelen származást, majd eladták őket rabszolgának; azok száma pedig, akik athéniaknak minősültek, és megtarthatták állampolgárságukat, tizennégyezer-negyven volt. Bár nem volt könnyű dolog úgy dönteni, hogy azt a törvényt, amelyet oly sok emberrel szemben alkalmaztak, most éppen annak az érdekében töröljék el, aki javasolta és elfogadtatta, az athéniak úgy érezték, hogy tekintettel kell lenniök Periklészre a családját ért csapások miatt, úgyis megbűnhődött már a múltban tanúsított gőgössége és elbizakodottsága miatt. Így abban a meggyőződésben, hogy emberi fogyatékosságaiért a végzet haragja éppen eléggé keményen megbüntette, beleegyeztek, hogy törvénytelen fiát felvegyék a nemzetségi listára, és apja nevét viselhesse. Ez a fia volt az, akit később, amikor az Arginuszai-szigeteknél vívott tengeri ütközetben legyőzte a peloponnészosziakat, a nép vezértársaival együtt kivégeztetett.
    38. Úgy látszik, ekkortájt támadta meg a pestis Periklészt is, bár nem olyan hevesen és erősen, mint másokat, hanem lappangó és hosszan tartó betegség alakjában, amely lassanként és különféle tünetek közt roncsolta szét egész szervezetét, és tette tönkre lelkileg is. Theophrasztosz Ethiká-jában, mikor arról értekezik, hogy a sors szeszélyei befolyásolják-e a jellemet, s a szenvedések által meggyötört szervezet kivetkőzik-e erényeiből, példaképpen elmondja, hogy Periklész megmutatott egyik barátjának, aki betegsége alatt meglátogatta, egy talizmánt, amelyet az asszonyok akasztottak a nyakába; majd megjegyezte: nagyon nagy betegnek kell lennie ahhoz, hogy eltűrjön ilyen balgaságot.
    Midőn már halálán volt, Athén vezető emberei és a járványt túlélő barátai körülülték ágyát, s beszélgettek kiváló tetteiről és hajdani nagy hatalmáról; felsorolták győzelmeit, sok diadal jelét: kilenc ízben vezette ugyanis győzelemre Athén hadait, és állított fel diadaljelet a város tiszteletére. Mindezt abban a hiszemben mondták el, hogy Periklész eszméletlenül fekszik betegágyán, és nem tudja, amit róla beszélnek. De ő figyelmesen végighallgatta minden szavukat, hirtelen félbeszakította beszélgetésüket, s azt mondta, csodálja, hogy csak azért dicsérik, és csak azokat a tetteit emlegetik, amelyeket legalább annyira köszönhet a jó szerencsének, mint saját magának, hiszen győzelmekkel sok hadvezér eldicsekedhetik, arról azonban elfeledkeznek, amit ő a legszebbnek és legnagyobbnak tart. "Miattam - szólt - Athén egyetlen polgára sem öltött soha gyászruhát."
    39. Periklész megérdemli csodálatunkat nemcsak méltányossága és szelídsége miatt, amelyet mindig megőrzött, bármilyen súlyos feladattal került is szembe, és bármilyen nagy gyűlölet vette is körül, hanem szellemének emelkedettsége miatt is. Arra volt legbüszkébb, hogy bármilyen nagy hatalom birtokában sem hagyta magát soha elragadtatni sem irigységtől, sem vak gyűlölettől, és senkivel nem bánt úgy, mint engesztelhetetlen ellenségével. Szerintem ez a tény teszi kifogásolhatatlanná vagy inkább hozzá illővé egyébként gyermekes és önhitt melléknevét; mert aki jellemének szelídségét és élete szeplőtlen tisztaságát megőrizte a legfőbb hatalom birtokában is, méltán megérdemelte, hogy "olümposzinak" nevezzék a szó olyan értelmében, ahogyan az isteneket minden jó kútfejének és nem a rossz forrásának tekintjük, vagyis olyan lényeknek, akik joggal uralkodnak a világmindenség felett. Nem tudunk azonban egyetérteni azokkal az oktalan, egymásnak ellentmondó, s csak tudatlanságot eláruló nézetekkel, amelyeket a költők vallanak az istenekről. Egyrészt elmondják róluk, hogy ott, ahol szerintük az istenek laknak, nincsenek felhők, nem fújnak szelek, az istenek lakóhelyét lágy és tiszta lég tölti el, s örök fény sugározza körül, mint boldog és halhatatlan lényekhez méltó mennyei palotát. Magukat az isteneket viszont olyanoknak tüntetik fel, mint akik telve haraggal és különféle szenvedélyekkel örökké civódnak és gyűlölködnek. De ezek a gondolatok inkább más értekezés körébe tartoznak.
    Periklész halála után a bekövetkező események hamarosan ráébresztették az athéniakat, hogy kit veszítettek el benne, és őszintén meggyászolták. Akik életében nehezen viselték el hatalmát, s úgy érezték, hogy Periklész nagysága elhomályosítja őket, amikor nyomban halála után más szónokokkal és népvezérekkel kísérleteztek, kénytelenek voltak beismerni, hogy senki nem volt nála mértékletesebb a hatalom gyakorlásában, sem magasztosabb, szelídebb jellem. Kitűnt, hogy gyűlölt hatalma, amelyet annak idején egyeduralomnak és zsarnokságnak neveztek, valójában az állam biztonságának védőbástyája volt. A közállapotokat mérhetetlen gonoszság és romlottság hatotta át már az ő idejében is, de Periklész határt szabott neki és elfojtotta; nem hagyta napvilágra jönni, és megakadályozta, hogy gyógyíthatatlan bajjá növekedjék.

    FABIUS MAXIMUS
    1. Ilyennek látjuk Periklészt emlékezetre méltó tetteiben, amelyekről a történetírók ránk maradt feljegyzéseiből tudunk; de most térjünk rá Fabius életének elbeszélésére.
    Mint mondják, Hercules és egy nimfa, mások szerint egy itáliai őslakos nő viszonyából a Tiberis partján született Fabius, a római Fabiusok előkelő és népes nemzetségének ősatyja. Egyes történetírók szerint eleinte Fodius volt a nevük, mert a vadakat árkot ásva ejtették zsákmányul, s latinul az "árok" szót mai napig is fossá-nak, az "ásni" igét pedig foderé-nek mondják. Később aztán két betű kicserélésével nevezték el őket Fabiusoknak. Ebből a családból sok nagy ember származott; közülük a legnagyobb, Rullus, a Maximus melléknevet kapta; tőle származott negyedízig az a Fabius Maximus, akinek élettörténetét most írjuk le.
    Fabius Maximusnak a Verrucosus melléknevet adták a felső ajka felett nőtt apró szemölcstől. De hívták Oviculának, "báránykának" is, mert szelíd, de kissé esetlen mozgású gyermek volt. Csendessége, hallgatagsága és óvatossága, ahogyan társai játékában részt vett, lassú és nehézkes felfogása leckéi megtanulásában, szinte már alázatos engedékenysége a többi gyermek iránt, mindez együtt azt eredményezte, hogy akik felszínesen ismerték, némiképpen bárgyúnak és korlátoltnak tartották. Csak kevesen vették észre a lelke mélyén rejlő rendíthetetlen szilárdságát, fennkölt természetét és oroszlánéhoz hasonlítható bátorságát. De az idő múlásával a közösség életében való részvétele tevékenységre ösztökélte, s ekkor nyilvánvalóvá lett mindenki előtt, hogy látszólagos tétlensége azt jelenti, nem rabja szenvedélyeinek, óvatossága pedig inkább józan megfontoltság, s mert semmit el nem hamarkodott, azért tudott mindenben szilárd és állhatatos lenni. Látta, hogy az államügyek vezetése milyen nagy feladat, és hogy sok háborúra kell felkészülni. Ezért testét úgy edzette akárcsak valami természet adta fegyverzetet. Szónoki képességét azért fejlesztette, hogy eszközül használja fel a nép bölcs és józan vezetésére, s mindezt igyekezett életmódjával kellő összhangba hozni. Éppen ezért hiányzott beszédstílusából minden üres szónokiasság, s inkább természetes józanság, az eszmék gazdagsága és mélysége jellemezte; leginkább Thuküdidészhez lehet hasonlítani. Ránk csak annak a gyászbeszédének a szövege maradt, amelyet a consulsága után elhunyt fia felett tartott.
    2. Ötször viselt consulságot, s első alkalommal diadalmenetet tartott a ligurok felett aratott győzelméért. A ligurokat nyílt ütközetben győzte le; súlyos vereséget mért rájuk, visszaűzte őket az Alpokba, s attól fogva nem rabolták és pusztították a velük határos itáliai vidékeket. Amikor Hannibál betört Itáliába, a Trebia folyónál kivívta első győzelmét, és az országot feldúlva keresztülvonult Etrurián. Nagy félelmet és rémületet keltett Rómában is, az emberek égi jeleket figyeltek meg, részben megszokottakat, például villámcsapásokat, részben egészen rendkívülieket is. Így minden látható ok nélkül pajzsok vért izzadtak; Antium határában véres kalászokat arattak; az égből lángoló, tüzes kövek hullottak, Falerii felett pedig szétnyílt az ég, kőtáblák estek a földre, s az egyiken ez a felírás volt olvasható: "Mars rázza fegyvereit." Mindez nem rémítette meg a consult, Gaius Flaminiust, aki büszke és becsvágyó természetű ember volt, ráadásul korábban mindenki várakozása ellenére nagy sikereket is aratott: bár tervét a senatus és consultársa egyaránt ellenezte, megütközött a gallokkal, és legyőzte őket. Fabiust nem nyugtalanították az égi jelek és csodák, amelyek a lakosságot rémületbe ejtették, mert tudta jól, hogy mindennek nincs semmi jelentősége. De midőn értesült róla, hogy az ellenség milyen kevés csapattal rendelkezik, és mennyire híjával van minden szükséges utánpótlásnak, arra biztatta a rómaiakat, tartsanak ki, és ne ütközzenek meg Hannibállal, aki hadseregét számos küzdelemben éppen arra képezte ki, hogy könnyű győzelmet arasson, hanem küldjenek segítséget szövetségeseiknek, tartsák meg a városokat, s hagyják, hogy Hannibál harci vágyának tüze, mint valami könnyű és erőtlen lángocska, önmagát feleméssze.
    3. Flaminiust azonban nem sikerült meggyőznie; a consul kijelentette, nem tűri, hogy a háború elérje Rómát, és mint valamikor Camillus idejében, a város területén dőljön el a küzdelem. Ezért kiadta a parancsot a katonai tribunusoknak, hogy vonuljanak ki a hadsereggel. Amikor azonban felült lovára, az állat minden érthető ok nélkül megbokrosodott, ledobta hátáról Flaminiust, s a consul fejjel előre a földre esett. De szándékától ez sem térítette el; elhatározásához híven elindult Hannibál ellen, és hadseregét Etruriában a Trasimenus-tónál állította fel csatarendbe.
    Az ütközet alatt földrengés támadt, amely egész városokat döntött romba, folyókat térített ki medrükből és sziklákat görgetett a hegyekről a völgyekbe. Bár a földrengés ilyen heves volt, a harcban álló ellenfelek semmit nem vettek észre belőle. Maga Flaminius, aki bátorságának és erejének sokszor adta tanújelét, elesett az ütközetben, s vele együtt odaveszett hadseregének színe-virága is. A többiek hanyatt-homlok megfutamodtak, igen sokan holtan maradtak a csatatéren. Tizenötezer volt az elesettek s legalább ugyanannyi az ellenség kezére került hadifoglyok száma. Hannibál szerette volna Flaminiust illő katonai pompával eltemetni, de hiába keresték, holtteste nyomtalanul eltűnt.
    A praetor a trebiai ütközetről küldött írásbeli jelentésében eltitkolta az igazságot, s ugyanezt tette a praetor levelével küldött hírnök is. Az igazságot meghamisítva azt állították, hogy a győzelem kétséges, és a csata eldöntetlenül végződött. Midőn azonban Pomponius praetor értesült a második vereségről, azonnal összehívatta a népgyűlést, és kertelés nélkül, őszintén feltárta a valóságos helyzetet. "Rómaiak - szólt -, nagy csatában szenvedtünk vereséget. A hadsereg odaveszett, Flaminius consul elesett. Fontoljátok meg, mit kell tennetek üdvötök és biztonságotok érdekében." A praetor szavai úgy felkavarták a népet, mint a szélvihar a tengert, s a rémület elfojtotta a józan megfontolás szavát. Végül is egyöntetűen abban állapodtak meg, hogy a viszonyok a dictaturának nevezett feltétlen egyeduralom bevezetését teszik szükségessé, és a hatalmat félelmet nem ismerő, erélyes férfiúra kell ráruházni. Ilyen csak egyetlenegy van, Fabius Maximus; egyedül az ő fennkölt szelleme és feddhetetlen jelleme képes ily nagy hatalom gyakorlására, ráadásul abban a korban van szerencsére, amelyben testi és szellemi erői a bátorságot az okos körültekintéssel egyesítik.
    4. Így döntöttek tehát, és Fabiust választották meg dictatorrá, ő pedig Marcus Minuciust vette maga mellé a lovasság parancsnokának, s először is engedélyt kért a senatustól, hogy a hadjáratban lovat használhasson. Ezt egy régi törvény tiltotta, a hadsereg fő erejének ugyanis a gyalogságot tekintették, s ezért szükségesnek tartották, hogy a hadvezér a phalanxnál maradjon s ne is hagyja el; továbbá mert a dictatori hatalom nagy volt és minden tekintetben a türanniszhoz hasonló, azt akarták, hogy a dictator legalább ebben az egy dologban a néptől függjön. Fabius mindenesetre azonnal ki akarta mutatni hatalma nagyságát és fensőbbségét, hogy a polgárok minél készségesebben engedelmeskedjenek parancsainak, éppen ezért nyilvánosság előtt mindig huszonnégy lictor kíséretében jelent meg. Mikor pedig a másik consul eléje ment, odaküldte hozzá szolgáját azzal a paranccsal, hogy bocsássa el lictorait, tegye le hatalma jelvényeit, és magánemberként találkozzék vele.
    Ezután, hogy eljárása mindenképpen kifogástalan legyen, legelőször is az istenekre gondolt, s megértette a néppel, hogy a vereséget hadvezérük okozta azzal, hogy megvetette és elhanyagolta az isteneket megillető szertartásokat, nem pedig a harcban részt vevők gyávasága; így arra is intette őket, hogy ne féljenek az ellenségtől, hanem inkább tiszteljék az isteneket, és engeszteljék ki haragjukat. Ezzel nem babonára akarta őket szoktatni, hanem megerősítette bátorságukat az istenfélelem által is, és az istenek segítségébe vetett reménységgel eloszlatta bennük az ellenségtől való félelmet. Ugyanakkor megkérdezték a Sibylla titkos és hasznos útbaigazítást tartalmazó könyveit; sok olyan jóslatot találtak bennük - mondják -, amelyeket alkalmazni lehetett az akkori viszonyokra és eseményekre. Amit megtudtak belőlük, senkivel nem volt szabad közölni, de a dictator az egybegyűlt nép előtt felajánlotta az isteneknek a kecskék, sertések, juhok és marhák egyévi szaporulatát, a következő év tavaszán Itália hegyein, síkságain és a folyók partján elterülő réteken született összes gidát, malacot, bárányt és borjút. Megfogadta azt is, hogy zenei és színielőadásokat fognak tartani háromszázharmincháromezer sestertius, háromszázharminchárom és egyharmad denarius költséggel. Ez az összeg felér nyolcvanháromezer-ötszáznyolcvanhárom drakhmával és két obolosszal. Nehéz megmondani, mi értelme volt annak, hogy a költségek összegét ilyen pontosan szabták meg, hacsak arra nem gondolunk, hogy a hármas szám fontosságát akarták hangsúlyozni, mivel a három természeténél fogva tökéletes és az első páratlan szám; ezenkívül a három az első szám, amely mennyiséget, tömeget fejez ki, s egyben magában foglalja az első különbözetet és minden többi szám alkotó elemeit.
    5. Fabius így a nép gondolatait az égi dolgokra irányította, s ezzel sikerült bizalmat csepegtetnie az emberekbe. Ő azonban egyedül csak saját magától remélte a győzelem kivívását, mert az istenek a sikerekkel mindig az erényt és az eszességet jutalmazzák; ezért teljes figyelemmel követte Hannibál minden lépését. Nem volt szándékában döntő ütközetet vívni vele, hanem - mivel bővében volt időnek, pénznek és embereknek - mindenképpen fel akarta őrölni az ellenség erejét, ki akarta használni az utánpótlásban mutatkozó hiányosságait és hadereje csekély létszámát. Ezért az ellenséges lovasságtól biztos távolságban, a völgyek feletti magaslatokon ütötte fel táborát, s mindig fenyegette őket a magasból. Ha az ellenség pihenőt tartott, ő is csendben maradt, ha pedig felszedte táborát, követte a magaslatokon olyan távolságban, hogy akarata ellenére nem kellett harcba bocsátkoznia, késedelmeskedésével mégis örökös félelemben tartotta az ellenséget, hogy egyszer majd támadásra indul. Az időhúzás miatt azonban mindenki megvetette, katonái pedig nyíltan szidalmazták a táborban. De gyávának és semmit nem érő hadvezérnek tartotta az ellenség is, az egyetlen Hannibál kivételével. Egyedül ő látta be, milyen félelmetes ellenfelére talált Fabiusban, és értette meg hadvezetésének módját. Ezért feltette magában, hogy csellel vagy bármi módon, ha kell, erőszakkal is, harcra kényszeríti Fabiust, különben a karthágói hadseregnek vége, mivel az egyetlen dolgot, amiben fölényben voltak - fegyvereiket - nem használhatják, emberanyagukat és készleteiket viszont, amiben hátrányos helyzetben voltak, hiába vesztegetik. Ezért igénybe vett minden elképzelhető hadicselt és fogást, s mint az ügyes atléta, kereste, hol foghatná meg ellenfelét. Egyszer nyíltan szembetámadt Fabiusszal, máskor igyekezett zavarba hozni vagy maga után csalogatni, hogy biztos védelmi hadállásainak feladására bírja.
    Fabius meg volt győződve elgondolásának helyességéről, és feltett céljától nem hagyta magát eltéríttetni. Annál több gondot okozott neki a lovasság főparancsnoka, Minucius, aki alig várta, hogy harcba bocsátkozzék, akár a legalkalmatlanabb időpontban is, vakmerő volt a végtelenségig, s demagóg eszközökkel nyerte meg a hadsereg bizalmát, esztelen harci kedvvel és hiú reményekkel töltve meg katonáit. A katonák a táborban gúnyolták és lenézték Fabiust, Hannibál paidagógoszának csúfolták, s csak Minuciust tartották nagy embernek és Rómához méltó hadvezérnek. Minuciust mindinkább elragadta vakmerősége és gőgje, gúnyolódott a magasban való táborozáson, amelyet a dictator csak arra használ fel, hogy katonái mint valami szép színházi látványosságot nézzék Itália felgyújtott városait és feldúlt földjét. Minucius váltig kérdezgette Fabius barátaitól, vajon a dictator az égbe akarja-e vezetni hadseregét, mivel a földről szemmel láthatóan lemondott már, s ködbe, felhőbe kívánja-e burkolni embereit, hogy úgy meneküljön el az ellenség elől. Amikor barátai mindezt elmondták Fabiusnak, s azt tanácsolták neki, hogy a szégyent merész haditettel feledtesse el, így szólt: "Ha ezt tenném, ha gúnytól és gyalázkodástól félve megváltoztatnám elhatározásomat, még annál is gyávább volnék, mint amilyennek tartanak. A haza sorsán érzett félelem nem szégyen, de méltatlan volnék magas hivatalomhoz, ha megrettennék az emberek véleményétől, rágalmaitól és becsmérlésétől, s ily módon rabszolgája lennék azoknak, akik felett uralkodnom kell, és akik ostobaságának gátat kell vetnem."
    6. Hannibál ezután súlyos hibát követett el. Hadseregét el akarta szakítani Fabiustól, és szeretett volna legelőkben gazdag sík vidékre jutni. Ezért megparancsolta a helyi vezetőknek, hogy vacsora után azonnal vezessék Casinumba. De azok Hannibál idegen kiejtése miatt rosszul értették a város nevét, és a hadsereget Campania határára, Casilinum városába vezették, amelyet a rómaiak által Volturnusnak nevezett folyó választ kétfelé. Ezt a vidéket magas hegyek veszik körül, s egyetlen völgy nyílik csak a tenger felé. A medréből kilépő folyó mocsarat alkot, közben magas homokdombok emelkednek, a folyó torkolatánál pedig erős hullámverésnek kitett, hajókikötésre alkalmatlan tengerpart terül el. Míg Hannibál ide levonult, Fabius, aki jól ismerte a járható utakat, az ellenség hátába került, és a völgy szűk kijáratát négyezer nehéz fegyverzetű katonájával elzárta, hadserege többi részét pedig előnyös helyzetben felsorakoztatta a környező magaslatokon. Ugyanekkor legjobban kiképzett könnyű fegyverzetű csapataival megrohanta az ellenség hátvédjét, teljes zűrzavart keltett soraik közt, s körülbelül nyolcszázukat megölte. Hannibál rájött tévedésére, és azonnal felismerte, milyen veszélyes helyzetbe került; a vezetőket keresztre feszíttette, amikor pedig visszavonult, elállt attól a szándékától, hogy kierőszakolja az átvonulást, és megtámadja a magaslatokat megszállva tartó rómaiakat. Hadserege minden tagján csüggedés és félelem vett erőt, mert azt hitték, teljesen körülvették őket, és lehetetlen megmenekülniök. Ezért elhatározta, hogy csellel vezeti félre az ellenséget. A cselt a következőképpen hajtotta végre.
    A zsákmányolt marhákból mintegy kétezret összetereltetett, és mindegyik állat szarvára gally- és rőzseköteget köttetett, majd megparancsolta, hogy éjszaka adott jelre ezeket gyújtsák meg, és az állatokat hajtsák a magaslatok felé az ellenség által megszállt szorosokba. Mialatt parancsát végrehajtották, hadseregével elindult, és a sötétség leple alatt előrenyomult. Amíg gyenge volt a rőzsekötegek lángja, a marhák lassan haladtak előre a magaslatok felé. A dombtetőkről lenéző juh- és marhapásztorok elámulva látták, amint felvillantak a fények a marhák szarva hegyén, mintha a völgy mélyén fáklyafényben egész hadsereg vonult volna zárt menetben. De amikor a láng elérte az állatok szarvát, és az eleven húst kezdte égetni, a fájdalomtól megvadulva rázták fejüket, egymást borították lángba, és nagy összevisszaságban rohantak a dombok felé. Közben lánggal égett a homlokuk és farkuk, úgyhogy felgyújtották az erdőt is, s a magaslati őrhelyükön állomásozó rómaiak megrémültek a látványtól. Azt képzelték a lángokról, hogy fáklyás emberek rohannak feléjük, és bekerítik őket mindenfelől. Ezért nem mertek őrhelyükön maradni, hanem visszavonultak a táborba a főhaderőhöz, s feladták a szorost. Hannibál könnyű fegyverzetű csapatai azonnal megjelentek, és elfoglalták a szoros feletti magaslatokat. Így aztán a karthágói hadsereg sok és nehéz zsákmányával együtt nyugodtan áthaladt a szoroson.
    7. Fabius a cselt még az éjszaka folyamán észrevette, mert emberei a szétfutott marhák közül néhányat kézre kerítettek, de félt, hogy a sötétségben tőrbe csalják seregét, ezért nem mert mozdulni. Kora reggel azonban űzőbe vette az ellenséget, és megtámadta az utóhadat. A nehéz terepen kézitusára került a sor. A helyzet zavaros volt, míg Hannibál az előhadból hátra nem küldte a hegyvidéki terephez hozzászokott, gyors Hispaniai gyalogosait. Ezek rátámadtak a nehéz fegyverzetű rómaiakra, sokukat megölték, és Fabiust visszaverték. Így aztán Fabius még rosszabb hírbe került, és még több megvetésben volt része. Lemondott róla, hogy merészen és nyílt ütközetben szálljon szembe az ellenséggel. Józan megfontolással és előrelátással akarta legyőzni Hannibált, most azonban kitűnt, hogy ellenfele nála is ügyesebb, és túljárt az eszén. Hannibál pedig, hogy a rómaiakat még inkább fővezérük ellen tüzelje, kiadta a parancsot a Fabius birtokán áthaladó hadainak, hogy minden mást égessenek fel és pusztítsanak el, csak az ő földjeit kíméljék, sőt őrséget állított, hogy a birtokban semmi kár ne essék, és semmit ne vigyenek el onnan. Amikor Hannibál eljárásának híre eljutott Rómába, még inkább hitelt adtak a Fabius elleni rágalmaknak. A néptribunusok állandóan szidalmazták a népgyűléseken, főként Metilius ösztönzésére és biztatására, aki nem volt ugyan ellenséges viszonyban Fabiusszal, de rokona volt Minuciusnak, a lovasság főparancsnokának, s azt gondolta, hogy Fabius megrágalmazásával Minucius hírét és dicsőségét növeli. Magára vonta Fabius a senatus haragját is, különösen amiatt a megegyezés miatt, amelyet a hadifoglyokra vonatkozólag kötött Hannibállal. Abban állapodtak meg ugyanis, hogy kicserélik a hadifoglyokat, s az a fél, amelyik több hadifoglyot veszít, a többletért személyenként kétszázötven drakhma váltságdíjat fizet. Amikor a hadifoglyok kicserélése megtörtént, kitűnt, hogy Hannibál kétszáznegyvennel több foglyot ejtett. A senatus úgy határozott, hogy nem küldi el az értük járó váltságdíjat, és helytelenítette Fabius eljárását, hogy olyan embereket kívánt kiszabadítani minden tisztességes és hasznos ok nélkül, akik gyávaságuk miatt kerültek az ellenség kezére. Midőn Fabius tudomást szerzett a senatus határozatáról, zúgolódás nélkül fogadta polgártársai haragját. De mert pénze nem volt, a Hannibállal kötött megállapodást pedig nem akarta megszegni, és honfitársait sem szerette volna cserbenhagyni, Rómába küldte fiát azzal a megbízással, hogy adja el földjeit, és az értük kapott pénzt vigye azonnal a táborba. A fiatalember eladta a földeket, és haladéktalanul visszatért apjához, aki elküldte a váltságdíjat Hannibálhoz, így visszakapta a foglyokat. Ezek közül később többen felajánlották Fabiusnak, hogy visszafizetik a pénzét, de ő egyetlenegytől sem fogadta el, hanem mindnyájuknak elengedte.
    8. Nem sokkal később a papok Fabiust bizonyos áldozatok elvégzésére Rómába hívták; Fabius átadta a hadsereget Minuciusnak azzal, hogy semmi áron ne bocsátkozzék harcba vagy összeütközésbe az ellenséggel. Ezt nemcsak megparancsolta neki mint korlátlan hatalmú felettese, hanem még meg is kérte rá, és jó tanácsként a lelkére kötötte. Minucius azonban nem törődött az utasítással, és hamarosan nyugtalanítani kezdte az ellenséget. Egy alkalommal észrevette, hogy Hannibál hadserege nagyobb részét elküldte takarmányt szerezni, mire rátámadt a hátrahagyottakra, beszorította őket sáncaik közé, nagy veszteséget okozott nekik, és azzal ijesztgette őket, hogy ostrom alá fogja táborukat. Amikor Hannibál serege visszatért a táborba, Minucius minden veszteség nélkül, biztonságban visszavonult, s ez mérhetetlen önhittséggel, katonáit pedig vakmerőséggel töltötte el. Ennek a haditettnek a híre kiszínezve és felnagyítva hamarosan eljutott Rómába. Midőn Fabius meghallotta, kijelentette, hogy jobban fél Minucius sikerétől, mint félne balszerencséjétől. De a hír fellelkesítette az embereket, és örömükben a forumra rohantak. Metilius néptribunus felment a szószékre, beszédében magasztalta Minuciust, Fabiust pedig nemcsak puhánynak és gyávának, hanem még árulónak is nevezte, sőt azzal gyanúsította meg a legbefolyásosabb és legelőkelőbb polgárokat, hogy szántszándékkal idézték fel a háborút, mert meg akarják szüntetni a nép hatalmát, ezért adták át a hatalmat egyetlen embernek. Fabius késedelmeskedése most időt ad Hannibálnak, hogy katonai helyzetét megszilárdítsa, újabb hadsereget kapjon Libüából, és meghódítsa egész Itáliát.
    9. Aztán Fabius lépett a szószékre. Ügyet sem vetett a néptribunus előző szavaira, hanem kijelentette: az áldozatokat és szertartásokat mielőbb el kell végeznie, hogy visszatérhessen a hadsereghez, és megbüntesse Minuciust, amiért tilalma ellenére harcba bocsátkozott az ellenséggel. Midőn a nép felismerte a Minuciust fenyegető veszélyt, nagy zavargás keletkezett. A dictatornak ugyanis hatalmában volt, hogy bírósági tárgyalás nélkül letartóztassa és kivégeztesse, és féltek tőle, hogy ha felingerlik Fabiust, akármilyen béketűrő is, engesztelhetetlen haragra fog gerjedni. Ezért rémületükben, az egyetlen Metilius kivételével, mindnyájan elhallgattak. Metilius személye mint néptribunusé sérthetetlen volt - ez az egyetlen tisztség, amely, a többiekkel ellentétben, dictator választása esetén sem szűnik meg -, s így kérve kérte a népet, ne hagyja cserben Minuciust, és ne engedje, hogy olyan sorsra jusson, mint amilyenre Manlius Torquatus juttatta fiát, akit győzelméért babérkoszorúval tüntettek ki, Manlius Torquatus mégis lefejeztette, hanem fossza meg Fabiust zsarnoki hatalmától, és bízza az államot olyan emberre, aki képes is, kész is megmenteni.
    Bár az ilyen beszéd felizgatta a népet, mégsem merték Fabiust lemondatni a hatalomról, de határozatba hozták, hogy Minucius a dictatoréval azonos hatalommal vezesse a háborút, hiszen addig is részt vett a hadvezetésben. Ilyesmire Rómában azelőtt soha nem volt példa, később azonban, nem sokkal a cannaei vereség után, újból megtörtént ugyanez. Akkor a hadszíntéren Marcus Iunius volt a dictator, a városban pedig ki kellett egészíteni a senatust, mivel a senatorok közül sokan elestek a harctéren. Ezért Fabius Buteót második dictatorrá választották, de ő, alighogy átvette hivatalát és megtartotta a választást, elbocsátotta a lictorokat, elhagyta kíséretét, a nép közé vegyült, s úgy intézte ügyes-bajos dolgait, mint bármely más egyszerű polgár.
    10. A nép, amikor Minuciusnak a dictatorral egyenlő hatalmat adott, azt hitte, hogy Fabius majd jogfosztottnak és megalázottnak érzi magát, de helytelenül ítélték meg a dictatort, mert Fabius a nép tudatlanságát nem tartotta szerencsétlenségnek. A bölcs Diogenészhez hasonlóan járt el, akit egyszer figyelmeztettek rá, hogy kinevetik, Diogenész azonban így válaszolt: "De én nem vagyok nevetséges." Fabius ugyanis azt gondolta, hogy csak azokat nevetik ki, akik törődnek az ilyesmivel, és hagyják, hogy zavarba hozzák őket. Nyugodtan és könnyen viselte el a történteket, s ezzel is igazolta a filozófusok állítását, hogy a jó és derék embert nem lehet megsérteni becsületében. A köz érdekében viszont annál inkább aggasztotta a sokaság oktalansága, mert Minucius személyében betegesen becsvágyó emberre bízták a háború intézését. Attól félt, hogy ez a hiú, dicsőségétől és elbizakodottságától elvakult férfiú valami nagy bajt okoz elhamarkodottságával, s ezért titokban, anélkül, hogy bárki tudta volna, elhagyta Rómát. Amikor megérkezett a hadsereghez, azonnal látta, hogy Minuciust már nem tudja féken tartani, mert az felfuvalkodottságában mindenáron azt akarta elérni, hogy felváltva viseljék a fővezéri hatalmat. Fabius ebbe nem egyezett bele, inkább megosztotta vele a hadsereg feletti parancsnokságot, mert jobbnak tartotta, hogy Minucius egyedül viselje a vezéri tisztet a hadsereg egy része, mint felváltva az egész felett. Így aztán az első és a negyedik legiót saját magának tartotta meg, a másodikat és a harmadikat pedig átengedte Minuciusnak; ugyancsak egyenlő arányban osztották fel egymás közt a szövetséges hadakat is. Minucius büszkélkedni kezdett vele és örömét fejezte ki rajta, hogy az állam legmagasabb és legnagyobb tisztségét az ő kedvéért korlátozták és megnyirbálták, de Fabius figyelmeztette, hogy hacsak nem vesztette el józan eszét, ne vele keljen vitára, hanem Hannibállal. De ha már mindenáron vetélkedni óhajt tiszttársával, legalább arra vigyázzon, hogy az az ember, akit győzelmeiért polgártársai kitüntettek, olyan színben tűnjék fel, mintha kevésbé viselné szívén a haza üdvét és biztonságát, mint az, akin mások vettek győzelmet, és megvetésben részesült.
    11. Minucius ezt csak egy öregember gúnyolódásának tekintette, s miután átvette a sorshúzás útján neki jutó haderőt, külön tábort készített magának. Hannibál figyelemmel kísérte a fejleményeket, és csak a jó alkalomra várt. Közbül egy halom emelkedett, amelyet könnyűszerrel el lehetett foglalni, s amely annak, aki elfoglalta, biztonságos és minden tekintetben megfelelő táborhelyül szolgálhatott. A halom körüli síkság messziről nyílt lapálynak látszott, valójában azonban kisebb árkok és mélyedések voltak rajta. Ezért, bár könnyen megtehette volna, Hannibál nem szállta meg a halmot, hanem szabadon hagyta abban a reményben, hogy ott ütközetre bírhatja az ellenséget. Amikor látta, hogy Fabius és Minucius serege különvált, az éjszaka folyamán szétszórtan katonákat állított az árkokba és mélyedésekbe, kora reggel pedig kisebb számú haderőt küldött a halom megtámadására, hogy így a magaslat birtokáért ütközetre bírja Minuciust.
    Ez meg is történt. Először Minucius előreküldte könnyűfegyvereseit, majd lovasságát; végül, amikor látta, hogy Hannibál a halmon harcoló csapatok segítségére siet, egész haderejével leereszkedett csatarendben a sík terepre. Heves csatába kezdett, és visszaverte a dombokon elhelyezkedő haderők dárdatámadását. Aztán kézitusa következett, amely egyforma esélyekkel folyt. Mikor aztán Hannibál látta, hogy ellenfelét sikerült tőrbe csalnia, és hogy a lesben álló ellenséges haderővel szemben Minucius fedezetlenül hagyta csapatainak hátsó vonalát, jelt adott a támadásra. Erre emberei mindenünnen felbukkantak, hangos harci kiáltással rárohantak a rómaiakra, és öldösni kezdték a hátsó sorokat. A rómaiak közt erre leírhatatlan zűrzavar támadt. Minucius merészségének egyszerre vége lett, aggodalmasan nézett hol egyik, hol másik alvezérére, de egyikük sem mert a helyén maradni, hanem mindnyájan fejvesztett futásnak eredtek. Ekkor már széltében-hosszában száguldoztak a győztes numidiai csapatok a csatamezőn, és mészárolták a szertefutó ellenséget.
    12. Fabius nyomban tudomást szerzett a rómaiak szorongatottságáról és veszedelméről, sőt úgy látszik, előre sejtette, ami bekövetkezett. Ezért hadseregét csatarendben, harcra készen tartotta, s arra is volt gondja, hogy a harc kimeneteléről ne hírvivőktől, hanem személyesen szerezzen tudomást a tábor előtt elkészített megfigyelőállásból. Amikor látta a bekerített és megzavarodott hadsereget, s meghallotta a helytállásra képtelen és félelemtől megfutamodó csapatok hangos kiáltozását, combjára ütött, és mély sóhajjal így szólt a közelében állókhoz: "Herculesre, Minucius sokkal előbb döntötte végveszélybe magát, mint vártam volna, bár később, mint ahogy láthatólag ő maga óhajtotta." Azonnal hozatta a hadijelvényeket, és serege élére állva így kiáltott: "Katonák, arra legyen most mindnyájatoknak gondja, hogy segítségére siessünk Marcus Minuciusnak, mert derék és hazáját szerető férfiú. Ha hibát követett el, mert elhamarkodva támadta meg az ellenséget, ezért később vonjuk felelősségre."
    Mihelyt megjelent a színen, megfutamította és szétszórta a síkságon fel és alá száguldozó numidákat; ezután pedig a rómaiakat hátba támadó ellenséges csapatok ellen fordult, és akit útjában talált, megölte. A többiek, mielőtt társaiktól elvágták és körülkerítették volna őket - ugyanúgy, ahogyan ők bántak el előbb a rómaiakkal -, kitértek az ellenség elől és megfutamodtak. Amikor Hannibál észrevette, hogy a hadiszerencse ellene fordult, és látta, hogy Fabius korát meghaladó eréllyel nyomul előre az ellenség sorai közt a dombtetőn harcoló Minucius felé, véget vetett az ütközetnek, kürtöseivel visszavonulást fúvatott, és a rómaiak nagy örömére katonáit visszavezette a táborba. Mondják, hogy amikor Hannibál elhagyta a csatateret, tréfásan megjegyezte vele levő barátainak: "Lám megmondtam előre nem is egyszer, hogy ebből a hegyek tetején megülő felhőből egyszer még vészes zivatar zúdul reánk."
    13. Az ütközet után Fabius az elesett ellenséges katonák fegyvereit zsákmány gyanánt összeszedte, s elhagyta a csatateret anélkül, hogy vezértársáról egyetlen gőgös vagy sértő szót ejtett volna. Minucius azonban összehívta hadseregének katonáit, és így szólt hozzájuk: "Bajtársak, nagy dolgokban egyetlen hibát sem elkövetni meghaladja egy ember képességeit, de minden jóravaló és értelmes embernek kötelessége, hogy okuljon a jövőre nézve, ha tévedésből hibázott. Megvallom, kevés okom van rá, hogy vádoljam a sorsot; annál több, hogy dicsérjem, mert amit nem értettem meg annyi időn át, most megtanultam egyetlen nap néhány órája alatt. Most már tudom, hogy nem vagyok képes parancsolni másoknak, sőt egyenesen szükségem van rá, hogy mások parancsoljanak nekem, s nem szabad merő becsvágyból arra törekednem, hogy felülmúljam azokat, akiknek különb voltát elismerni sokkal derekabb dolog. Legyen a dictator valamennyiünk vezére, én csak egy dologban akarlak megelőzni benneteket: hálám kifejezésre juttatásában, ezért én leszek az első közöttetek, aki engedelmeskedik majd neki, és teljesíti parancsait."
    Szavai után megparancsolta, hogy vegyék fel a sasokat, és kövessék mindnyájan, majd Fabius táborához vezette őket. Amikor odaérkeztek, mindenki csodálkozására és ámulatára a fővezéri sátorhoz ment. Mikor Fabius kilépett, Minucius felállíttatta a jelvényeket a sátor előtt, és hangosan atyjának nevezte őt, a katonák pedig Fabius katonáit patronusaiknak. Így nevezik ugyanis azokat, akik rabszolgáikat szabadon bocsátják. Amikor a csend helyreállt, Minucius így szólt: "Dictator, a mai napon kettős győzelmet arattál. Győztél bátorságoddal Hannibálon, bölcsességeddel és nemeslelkűségeddel pedig vezértársadon. Az elsővel megmentettél, a másodikkal nagy leckére tanítottál meg bennünket, akiket Hannibál csúfosan, te viszont szépen és életünk megmentésével győztél le. Atyánknak szólítalak, ennél megtisztelőbb nevet nem adhatok neked, hiszen apám iránti hálámnál is nagyobb az, amit irántad érzék, mert apám csak nekem adott életet, de teáltalad mindnyájan megmenekültünk." Ezekkel a szavakkal átölelte és csókkal köszöntötte Fabiust; ugyanígy átölelték és megcsókolták egymást a katonák is, s vidámsággal, örömkönnyekkel telt meg az egész tábor.
    14. Fabius nem sokkal később letette hivatalát, és újból consulokat választottak. Az első consulok híven követték Fabius elgondolásait a hadvezetésben. Elkerülték Hannibállal a nyílt összecsapást, segítették a szövetségeseket, és megakadályozták az elpártolásukat. Amikor azonban Terentius Varro nyerte el a consulságot, aki homályos eredetű volt, leplezetlenül hízelgett a népnek és meggondolatlansága nem ismert határt, azonnal nyilvánvalóvá lett, hogy tapasztalatlanságával és vakmerőségével kockára teszi majd a haza sorsát. A népgyűléseken egyre csak kiáltozta, hogy a háború addig fog húzódni, amíg az állam Fabiushoz hasonló hadvezérekkel kísérletezik, de ő azon a napon, amelyen megpillantja, már le is győzi az ellenséget. Varro nemcsak beszélt, hanem sorozás útján olyan haderőt gyűjtött össze, amilyent a rómaiak még soha nem állítottak szembe semmiféle ellenséggel. Nyolcvannyolcezer ember állt fegyverben harcra készen, Fabius és vele együtt sok más józanul gondolkodó római polgár nagy aggodalmára, akik tartottak tőle, hogy az állam soha nem fogja kiheverni, ha ennyi, legszebb férfikorában levő polgár odavész a háborúban.
    Fabius ezért Terentius consultársához, Aemilius Paulushoz fordult, aki tapasztalt hadvezér létére népszerűtlen ember volt, és félt a néptől, mert korábban pénzbírsággal sújtották. Fabius felbiztatta Paulust, hogy korlátozza a másik consul őrültségét, s meggyőzte arról is, hogy a hazát nem Hannibál, hanem Terentius ellen kell megvédenie. Az összecsapást mindketten siettetni fogják, az egyik, mert nem tudja, miben rejlik ereje, a másik, mert tudatában van saját gyengeségének. "Nekem - így szólt - inkább hihetsz Hannibál dolgaiban, mint Terentiusnak. Hidd el, ha ebben az évben senki nem bocsátkozik vele ütközetbe, és itt marad Itáliában, vagy elpusztul, vagy futva elmenekül. Már most is, bár látszat szerint győz és ő a helyzet ura, egyetlen ellenségünk sem csatlakozik hozzá, hazulról hozott haderejének pedig már a harmadrésze sincs meg." Ezekre a szavakra, mint mondják, Paulus így szólt: "Ami engem illet, Fabius, az én helyzetemben könnyebb az ellenség dárdáinak kitennem magam, mint polgártársaim szavazatainak. De ha már az állam ilyen helyzetbe került, megkísérlem, hogy inkább te tarts jó hadvezérnek, mint azok, akik az ellenkezőjére akarnak kényszeríteni." Paulus ezzel az elhatározással indult el a háborúba.
    15. Terentius ragaszkodott hozzá, hogy az aznapi főparancsnokságot ő kapja meg, és az Aufidus folyó mellett Cannae városa közelében tábort ütött. Napkeltekor a fővezéri sátorra kitűzette a csatajelt, egy bíbortunicát. A karthágóiak eleinte megzavarodtak, amikor látták a római hadvezér merészségét és hatalmas hadseregét, amely kétszer akkora volt, mint az övék. Hannibál azonban kiadta a parancsot, hogy hadserege álljon fegyverbe, ő maga pedig néhány vezértársával együtt fellovagolt egy szelíden emelkedő domb tetejére, onnan nézte a csatarendben felsorakozott ellenséget. Amikor egy Gisco nevű, vele egyenrangú vezértársa elcsodálkozott az ellenség nagy számán, Hannibál komoly arccal így szólt hozzá: "Elkerülte valami a figyelmedet, Gisco, ami még ennél is csodálatosabb." Majd amikor a karthágói megkérdezte, mi az, így válaszolt: "Az, hogy ebben a nagy sokadalomban nincs egy lélek sem, akit Giscónak hívnak." A tréfás megjegyzés váratlanul érte mindnyájukat, hangos nevetésre fakadtak, és amikor lefelé mentek a dombról, Hannibál tréfáját elmondták mindenkinek, akivel szembetalálkoztak. Nagy nevetés támadt, s a Hannibál környezetében levők sem tudták visszatartani a nevetésüket. Ez a látvány felszította a karthágóiak bátorságát, mert arra gondoltak, hogy csak az indíthatta vezérüket ilyen tréfára és hangos nevetésre szemtől szemben a veszéllyel, ha mélyen megveti az ellenséget.
    16. Az ütközetben Hannibál kettős hadászati fogást alkalmazott. Először is olyan hadállást foglalt el, hogy a szelet hátulról kapja. Fergeteges erejű, forró szél fújt, a síkság felől hatalmas porfelhőt kavart fel, és a karthágóiak hadsorai felől a rómaiak felé hajtotta. A római katonák szeme tele lett porral, kénytelenek voltak elfordítani a fejüket, s ez megzavarta őket. Másodsorban csatarendjét a következőképpen állította fel: Hadseregének legbátrabb és legharcrakészebb csapatait a derékhad két szárnyán sorakoztatta fel, a csatarend közepén pedig a leggyengébbeket ék alakban, jóval az arcvonal többi része előtt. A legharcedzettebb csapatok parancsot kaptak, hogy mihelyt a rómaiak áttörik és üldözni kezdik az előretolt csapatrészeket, és bekerülnek a karthágóiak befelé öblösödő phalanxának közepébe, mindkét oldalról gyorsan forduljanak velük szembe, verjék vissza és kerítsék be őket. Úgy látszik, ez idézte elő a legnagyobb vérontást. Amint ugyanis a karthágóiak középen hátrahúzódtak, és az üldöző rómaiak utánuk nyomultak, Hannibál félhold alakúra változtatta hadseregének felállását. A csapatparancsnokok a szárnyakon pajzzsal és dárdával felfegyverzett válogatott harcosokkal rátámadtak a fedezetlenül maradt ellenségre, és mindazokat, akik a bekerítő mozdulat elől nem tértek ki idejében, körbefogták és halomra öldösték.
    Mint mondják, a rómaiak lovasságával különös szerencsétlenség történt. Úgy látszik, Paulus lova megsebesült, és levetette hátáról lovasát. A körülötte harcolók erre sorra egymás után leugráltak lovukról, hogy a consult gyalogosan védjék. A többi lovas általános parancsnak értelmezte a dolgot, leszálltak lovukról, és gyalogosan szálltak szembe az ellenséggel. Mikor Hannibál meglátta, így szólt: "Ezt még jobban szeretem, mint ha megkötözve kaptam volna kézbe őket." Mindezeket a részleteket a háború történetét elbeszélő történetírók bővebben leírják.
    Varro consul néhány emberével lóháton elmenekült Venusiába. Paulus azonban a menekülők vad zavarában, a testébe fúródott több nyíltól sebesülten és véresen, elcsüggedt lélekkel s mély szomorúságban leült egy kőre, és várta, hogy az ellenség végezzen vele. A fejét és arcát elborító vértől annyira felismerhetetlenné vált, hogy még barátai és szolgái is elmentek mellette, s nem ismertek rá. Egyedül egy Cornelius Lentulus nevű patricius ifjú vette észre és ismerte fel; leugrott lováról, odavezette hozzá, és kérte, üljön fel, mentse meg életét polgártársai érdekében, akiknek most különösen nagy szükségük lesz jó hadvezérre. Paulus elutasította a kérést, s kényszerítette a könnyező ifjút, hogy szálljon vissza lovára, majd felkelt helyéről, és az ifjú kezét megragadva így szólt: "Mondd meg, Lentulus, Fabius Maximusnak, s tanúskodj róla magad is, hogy Paulus Aemilius utolsó leheletéig megfogadta tanácsait, és nem szegte meg a neki tett ígéreteit, de előbb Varro, azután Hannibál legyőzte." Mikor ezt meghagyta Lentulusnak, elküldte az ifjút, és belevetette magát a gyilkos küzdelembe, s ott is veszett. Mint mondják, az ütközetben ötvenezer római harcos esett el, négyezren pedig élve kerültek az ellenség kezére; később az ütközet után még nem kevesebb, mint tízezren estek fogságba a két consul táborában.
    17. A fényes győzelem után Hannibált arra biztatták barátai, hogy használja ki jó szerencséjét, kövesse nyomon a menekülő ellenséget, s ötödnap a Capitoliumon vacsorázhat. Nem könnyű megmondani, mi térítette el ettől Hannibált. Mintha valami rossz szellem állt volna útjába és sugalmazta volna habozását és bátortalanságát. Ezért vetette szemére a karthágói Barcas haragosan: "Győzni tudsz, de a győzelmedet kihasználni nem tudod." A győzelem következtében mégis lényegesen megváltozott helyzete. Mert az ütközet előtt egész Itáliában nem mondhatott magáénak egyetlen várost, kereskedelmi központot vagy kikötőt, úgyhogy hadseregének ellátásáról csak sarcolással tudott gondoskodni, mivel semmi biztos utánpótlási támaszpontja nem volt, s nagy táborával akárcsak valami rablóhaddal kóborolt egyik helyről a másikra, most viszont csaknem egész Itáliát meghódoltatta. Az itáliai népek többsége, köztük a legnagyobbak is, önként csatlakozott hozzá, sőt Capua, a legtekintélyesebb város Róma után, ellenállás nélkül nyitotta meg előtte kapuit.
    A nagy szerencsétlenség nemcsak a barátok próbaköve - mint Euripidész mondja -, hanem a bölcs hadvezéreké is. Mert amit Fabiusban az ütközet előtt gyávaságnak és közönynek neveztek, az nyomban az ütközet után már nem is emberi számításnak, hanem olyan természetfeletti és isteni előérzet eredményének látszott, amely képes előre meglátni a jövőt, s ezt még azok sem igen tudták elhinni, akik maguk is átélték az eseményeket. Róma Fabiusba vetette utolsó reménységét, úgy menekült bölcsességéhez, mint valami templomi oltárhoz, s azt hitte, csupán az ő józan belátásának köszönhető, hogy a város fennmaradt és nem pusztult el, mint a gallok betörése idején. Mert azokban az időkben, amikor látszólag semmi nagyobb veszedelem nem fenyegetett túlzottan óvatosnak és reményvesztettnek mutatkozott, most viszont, midőn mindenkin erőt vett a kétségbeesett szomorúság és reménytelen zűrzavar, csak ő maga járt-kelt a városban nyugodt léptekkel s magabiztos arccal, mindenkihez volt néhány barátságos szava, elhallgattatta az asszonyos siránkozást, s megakadályozta, hogy az emberek a köztereken jajveszékeljenek és csoportokba verődjenek. Rábeszélte a senatust, tartsanak gyűlést, lelket öntött az állam főtisztviselőibe, akiknek ő jelentette az erőt és a hatalmat, s tőle várták, hogy vezesse őket.
    18. A kapukhoz őröket állíttatott, hogy visszatartsák a megrémült tömeget a város elhagyásától. Megszabta a gyász helyét és idejét. Elrendelte, hogy mindenki odahaza sirassa meg halottját, de legfeljebb harminc napig. Ezután minden gyásznak meg kell szűnnie, s meg kell tisztítani a várost a vele kapcsolatos dolgoktól. Ceres ünnepe éppen ezekre a napokra esett, de inkább nem mutattak be áldozatokat és nem tartották meg a körmenetet, nehogy a csekély számban lézengő résztvevők levertsége még feltűnőbbé tegye a csapást, az isteneknek ugyanis csak a boldog emberek tisztességadása kedves. Az istenek kiengesztelésére és a baljóslatú előjelek elhárítására egyébként elvégezték mindazokat a szertartásokat, amelyeket az augurok jónak és helyesnek tartottak. Fabius egyik rokonát, Pictort Delphoiba küldték, hogy tanácsot kérjen a jóshelytől. A fogadalmuk ellen vétő két Vesta-szűz egyikét a bevett szokások szerint élve eltemették, a másik pedig önkezével vetett véget életének.
    De a legcsodálatosabb az volt a város méltóságteljes viselkedésében, hogy amikor Varro, a consul, a szégyenletes vereség legfőbb okozója, a meneküléstől megalázva és összetörten hazaérkezett, üdvözlésére a senatus tagjai és az egész nép eléje ment a kapukig. Mihelyt a sokaság elcsendesedett, az állam főtisztviselői és a vezető senatorok, köztük Fabius is ünnepélyes beszéddel köszöntötték, hogy ilyen nagy szerencsétlenség után sem esett kétségbe hazája sorsán, hanem visszajött, hogy tovább intézze az állam ügyeit, s hasznára legyen a törvényeknek és azoknak a polgároknak, akiket még meg lehet menteni.
    19. Amikor megtudták, hogy Hannibál az ütközet után Itália más részei felé fordult, felbátorodtak, s hadvezéreket és hadseregeket küldtek ellene. A két legkiválóbb hadvezér Fabius Maximus és Claudius Marcellus volt, akiket egyformán csodáltak, bár egymással homlokegyenest ellentétes jellemek voltak. Marcellus, amint a róla írt életrajzban is elmondottam, fényes haditettekre kész, gőgös, erőskezű férfiú volt, olyanféle jellem, akit Homérosz "harckedvelőnek" és "büszkeszívűnek" szeret nevezni. Marcellus, amikor első csatáikat vívták, Hannibál merészségével ugyanolyan merészséggel szállt szembe. Vele ellentétben Fabius, kitartva korábbi meggyőződése mellett, szilárdan vallotta: ha Hannibállal senki nem bocsátkozik harcba és nem ingerli fel, önmaga lesz legádázabb ellenségévé, ereje felemésztődik, mint az atlétáé, aki izmait túlfeszíti, és utána elernyed testi ereje. Poszeidóniosz szerint ezért nevezték a rómaiak Fabiust pajzsuknak, Marcellust pedig kardjuknak, és azt mondogatták, hogy Fabius szilárd kitartása és óvatossága Marcellus rugalmas hadvezetésével párosulva mentette meg őket. Hannibál Marcellusszal való gyakori összecsapásai alkalmával olyannak találta római ellenfelét, akár a sebesen zúduló, megáradt folyót, amely kikezdte haderejét, és egy-egy részét magával sodorta. Fabius azonban, mint lassú vizű folyam, szünet nélkül alámosta és felemésztette erejét. Végül a Marcellusszal folytatott harcokban Hannibál ereje kimerült, közben pedig Fabius azzal tartotta örökös félelemben, hogy nem volt hajlandó megütközni vele.
    Úgyszólván egész idő alatt ők ketten álltak szemben Hannibállal praetori, proconsuli vagy consuli rangban; ugyanis mindegyiküket ötször választották meg consullá. Marcellust, amikor ötödízben viselte a consulságot, Hannibál tőrbe csalta és megölte, de Fabiusszal, bár gyakran vetett neki különféle cseleket, nem boldogult; egyetlen eset kivételével, amikor kis híján sikerült tőrbe csalnia és legyőznie. Hannibál ugyanis Metapontum vezető emberei nevében hamisított levelet küldött Fabiusnak azzal, hogy a város kész meghódolni, ha odamegy, s ők csak arra várnak, hogy megjelenjék a városkapuk előtt. Fabiust a levél cselekvésre ösztönözte, s felkészült rá, hogy hadseregének egy részével még az éjszaka folyamán útra kel. Szerencséjére egy kedvezőtlen jóslat hatására letett szándékáról; nem sokkal később pedig kiderült, hogy a levél hamisítvány, és Hannibáltól származik, aki a város közelében lesben várt rá. Megmenekülését Fabius így az istenek jóakaratának köszönhette.
    20. A városok elpártolását és a szövetségesek nyugtalanságát Fabius inkább barátságos és jóindulatú intézkedésekkel kívánta elhárítani és lecsendesíteni, nem pedig úgy, hogy szigorúan lép fel mindenki ellen, aki gyanúra ad okot. Mint mondják, egy marsus harcos, aki a szövetségesek között kitűnt bátorságával és előkelő származásával, néhány társával arról beszélgetett a táborban, hogy átállnak az ellenséghez. Fabius nem tett neki szemrehányást emiatt, hanem elismerte, hogy érdeme ellenére mellőzték. Eddig - mondta - a parancsnokok hibája volt, hogy a kitüntetéseket kegyként és nem érdem szerint osztogatták, ezután azonban személy szerint őt teszi felelőssé, ha nem fordul azonnal hozzá, és nem közli vele, ha valami kívánnivalója van. Ezzel megajándékozta egy harci ménnel, és még más kitüntetésben is részesítette. Ily módon sikerült elérnie, hogy ez a marsus harcos lett leghűségesebb és legszolgálatkészebb embere. Fabius helytelen dolognak tartotta, hogy míg a lovászok és a kutyaidomítók gondos bánásmóddal és etetéssel igyekeznek megszelídíteni a gondjukra bízott állatok szilajságát, vad és makacs természetét, nem pedig korbáccsal és szöges nyakörvvel, az, aki emberek élete felett rendelkezik, ne szeretettel és szelídséggel nevelje őket jó magaviseletre, hanem keményebben bánjék velük, mint a kertészek a vadfüge-, körte- és olajfákkal, amelyeket megnemesítenek, hogy ízes fügét, körtét és olajbogyót teremjenek.
    Más alkalommal egy lucaniai katonáról azt jelentették felettesei, hogy elhagyja őrhelyét, és a táboron kívül csavarog. Fabius erre megkérdezte, hogy különben milyen embernek ismerik. Mindenki azt mondta, hogy nála jobb katonát nehéz volna találni, s elbeszélték róla, hogy mennyi vitézségről tanúskodó, bátor haditettet hajtott végre. Fabius kíváncsi volt rá, mi okozhatja a katona fegyelmezetlen magaviseletét, mire megtudta, hogy szerelmes egy fiatal leányba, s bármilyen veszélyek árán is kiszökik a táborból, hogy meglátogassa. Fabius ekkor a katona tudta nélkül elküldte néhány emberét, magához hozatta a leányt, elrejtette a sátrában, majd hívatta a lucaniait. "Tudomásomra jutott - mondta neki -, hogy a rómaiak szokásai és törvényei ellenére az éjszakát a tábortól távol töltöd, de hallom, hogy különben jó katona vagy. Hibádat derék szolgálataidért megbocsátom, de ezután más személy felügyelete alá helyezlek." Erre a katona bámulatára elővezette a leányt, és ezekkel a szavakkal adta át neki: "Ő vállal érted kezességet, hogy köztünk maradsz a táborban. Te pedig tetteiddel bizonyítsd be, hogy nem fegyelemsértő szándékkal hagytad el a tábort, hanem csak azért, mert ebbe a leányba szerelmes voltál." Így mondják el ezt a történetet.
    21. Tarentum városát, amely árulás folytán veszett el, Fabius a következőképpen szerezte vissza: Hadseregében szolgált egy tarentumi ifjú, s annak volt egy odaadóan ragaszkodó nővére, akibe beleszeretett egy bruttiumi férfi, a Hannibál által Tarentumban elhelyezett helyőrség parancsnoka. Ez a körülmény reményt keltett a tarentumi ifjúban, hogy sikerül valamit elérnie. Fabius tudtával elment Tarentumba, de azt híresztelte el, hogy szökevényként érkezett nővéréhez. Eltelt néhány nap, és a bruttiumi abban a hiszemben volt, hogy a leány fivére nem tud szerelméről. Később az ifjú így szólt nővéréhez: "A táborban sok szó esett róla, hogy te gyakran találkozol a város egyik befolyásos és előkelő emberével. Ha ez a férfi valóban derék s jóravaló ember, mit se számít a származása, a háború úgyis összekever mindent. Nincs abban szégyellnivaló, amit az ember kényszerből tesz, sőt szerencsés dolog, ha midőn az igazság erőtelen, szelíddé lehet tenni azt, akinek módjában van, hogy erőszakot alkalmazzon." Erre a nővér magához hívatta a bruttiumit, és összeismertette fivérével. A fivér mindent megtett, hogy a barbár férfiú szerelmét felszítsa, s nővérét is rábeszélte, hogy legyen hozzá kedvesebb, így aztán hamarosan sikerült beférkőznie a szerelmes férfi bizalmába, s mivel ez zsoldért szolgálta gazdáját, rá lehetett venni véleménye megváltoztatására, nem kismértékben annak a gazdag jutalomnak a reményében, amelyet majd Fabiustól kap.
    Ezt a történetet a legtöbb történetíró így adja elő, de vannak, akik azt állítják, hogy az a nő, aki a bruttiumit megnyerte a rómaiak ügyének, nem tarentumi, hanem bruttiumi volt és Fabius ágyasa. Midőn a nő megtudta, hogy a tarentumi helyőrség parancsnoka földije és ismerőse, elmondta Fabiusnak, majd találkozót beszélt meg a bruttiumival a várfalak tövében, és rávette az átpártolásra.
    22. Közben Fabius arra törekedett, hogy Hannibált elcsalja a környékről; parancsot küldött tehát a Rhegiumban állomásozó helyőrségnek, hogy törjenek be Bruttium földjére, és foglalják el ostrommal Cauloniát. A rhegiumi helyőrség nyolcezer főből állt. Legnagyobb részük katonaszökevény, semmire nem jó szedett-vedett népség, akiket gyáva viselkedésük miatt Marcellus küldött haza Szicíliából, s akiknek elvesztése legkevésbé sem jelentett Rómának csapást vagy kárt. Fabius úgy számított, hogy ezeket odaveti csalétkül Hannibálnak, és így elvonja Tarentumtól. Így is történt, Hannibál egész haderejével azonnal Cauloniába sietett. Hatodnap, amikor Fabius ostromzárral vette körül Tarentumot, éjszaka megérkezett hozzá az az ifjú, aki nővérével együtt megegyezett a bruttiumiak parancsnokával. Az ifjú gondosan szemügyre vette azt a helyet, ahol az őrségen álló bruttiumi készült a várost feladni, és az ostromlókat a városba bebocsátani. De Fabius nem pusztán árulásra alapozta vállalkozása sikerét, hanem ő is odament katonáival a megbeszélt helyre, és ott csendben várakozott, hadseregének többi része viszont a szárazföldről és a tenger felől nagy harci lármával megrohanta a falakat, mialatt a tarentumiak a fal védőinek segítségére siettek. A bruttiumi ekkor jelt adott Fabiusnak, hogy elérkezett a cselekvés ideje, mire katonái létrával megmászták a falakat, és a város Fabius kezére került.
    De ekkor Fabiuson, úgy látszik, erőt vett a nagyravágyás: kiadta a parancsot, hogy legelőször is a bruttiumiakat öljék le, nehogy kiderüljön, hogy árulással vette be a várost. De nemcsak azt nem tudta megakadályozni, hogy az árulásnak híre menjen, hanem még hitszegéssel és kegyetlenséggel is megvádolták. A tarentumiak közül is sokan elestek, harmincezret rabszolgának adtak el, a várost pedig kifosztotta a római hadsereg, és ebből háromezer talentum folyt be az államkincstárba. Mikor mint hadizsákmányt mindent elszállítottak, Fabius írnoka állítólag megkérdezte, mi történjék az istenekkel, értve ezen az istenek képeit és szobrait. Fabius erre így felelt: "Hagyjuk meg a tarentumiaknak haragos isteneiket." Héraklész nagyméretű szobrát mégis elvitette Tarentumból, és a Capitoliumon állíttatta fel saját bronz lovasszobra közelében. Ilyen tekintetben sokkal kevesebb tapintattal járt el, mint Marcellus, s még csodálatraméltóbb színben tüntette fel annak szelíd és emberséges jellemét, amint azt meg is írtam a róla szóló életrajzban.
    23. Mondják, hogy Hannibál odasietett, és mindössze negyvenstádiumnyira volt Tarentumtól, amikor a város elesett. Erre nyílt őszinteséggel megjegyezte: "Lám, a rómaiaknak is van Hannibáljuk, mert Tarentumot ugyanúgy veszítettük el, mint ahogyan megszereztük." Baráti körben ekkor ismerte be először, hogy már régóta tudta, mennyire nehéz, de most már belátja, teljességgel lehetetlen meghódítani Itáliát a rendelkezésre álló eszközökkel.
    Fabius ezt a győzelmet sokkal fényesebb diadalmenettel ünnepelte meg, mint az elsőt. Hiszen úgy küzdött meg Hannibállal, mint a jó atléta, könnyedén hiúsította meg ellenfele cseleit és fogásait. Hannibált ekkora már elhagyta régi ereje, a fényűzés és gazdagság elpuhította, a szünet nélküli harcok elgyengítették és felemésztették seregét.
    Amikor Hannibál fellázította a tarentumiakat, és hatalmába kerítette a várost, a helyőrség parancsnoka Marcus Livius volt. Livius bevette magát a fellegvárba, és nem tudták kiűzni, mindaddig ott maradt, amíg a rómaiak ismét úrrá nem lettek a tarentumiakon. Fabius dicsősége nagyon zokon esett Liviusnak, ezért irigységből és hiúságból kijelentette a senatusban, hogy Tarentum visszafoglalása nem Fabiusnak, hanem neki köszönhető. Fabius erre nevetve megjegyezte: "Igazad van, mert ha te nem veszítetted volna el a várost, én sem foglalhattam volna el."
    24. A rómaiak nemcsak Fabiust ünnepelték nyilvánosan, hanem még fiát is consullá választották. Amikor ez átvette hivatalát, és intézkedéseket tett a háború folytatására, apja - talán öregkora, talán testi gyengesége miatt, de talán csak fiát akarta próbára tenni - lóháton indult meg feléje a tömegen keresztül. Mihelyt a fiatal consul bizonyos távolságból megpillantotta apját, nem engedte továbbmenni, hanem hozzáküldte az egyik lictort azzal a paranccsal, hogy Fabius szálljon le lováról, és menjen gyalogosan hozzá, feltéve, hogy hivatali minőségben kíván tőle valamit. A jelenlevők mindnyájan felháborodtak a consul rendelkezésén, némán pillantottak Fabiusra, s ezzel juttatták kifejezésre, hogy méltatlannak tartják a bánásmódot, amelyet el kell szenvednie. De ő gyorsan leugrott lováról, s futott vagy inkább rohant fiához, átölelte, megcsókolta, és így szólt hozzá: "Helyesen gondolkodol és cselekszel, fiam. Látom, tisztában vagy vele, hogy kiken uralkodol, és milyen magas tisztséget viselsz. Így tettük naggyá Rómát mi és őseink, mert szüleinkre és gyermekeinkre mindig másodsorban gondoltunk, ha a haza javáról volt szó."
    Valóban, mint mondják, Fabius dédapja, akit ötször választottak consullá, és aki korának leghíresebb és leghatalmasabb embere volt, s hatalmas háborúkban szerzett győzelmek után tartott fényes diadalmeneteket, amikor fia consul lett, szívesen szolgált alatta a háborúban. Sőt a diadalmenetben, amikor fia négy lótól vont diadalszekéren hajtatott be, a többiekkel együtt lóháton követte, és még dicsekedett is vele, hogy bár fia felett atyai hatalma van, és a polgárok között is a legelső, mégis alárendelte magát a törvénynek és az állam első tisztviselőjének. De Fabius nemcsak ilyen tekintetben volt csodálatra méltó. Amikor fia meghalt, mint bölcs férfiú és jó apa megnyugvással viselte el a csapást. A fia feletti halotti beszédet, amelyet előkelő személyek temetésekor rokonaik szoktak tartani, saját maga mondta el a forumon, sőt a beszédet le is íratta, és közrebocsátotta.
    25. Ekkor Cornelius Scipiót küldték Hispaniába, aki nemcsak a karthágóiakat űzte ki, miután több ütközetben legyőzte őket, hanem meghódított sok népet, nagy városokat, és gazdag zsákmányt szerzett a rómaiaknak; mikor pedig hazatért, olyan népszerűségre tett szert, mint előtte senki más. Consullá választása után észrevette, hogy a nép valami nagy tett végrehajtását várja tőle, de ő úgy érezte, elmúlt már az az idő, amikor Hannibállal Itáliában kellett megmérkőzni; ezért elhatározta, hogy betör Karthágóba és Libüába jól felfegyverzett hadseregével, a háború színterét Itáliából átviszi Afrikába, és a népet is minden igyekezetével erre biztatta. Fabius viszont arra törekedett, hogy mindenképpen megfélemlítse a rómaiakat. Óva intette őket, hogy egy meggondolatlan fiatalembertől igen nagy és jóvátehetetlen bajba sodortassák magukat, s nem kímélt sem szót, sem tettet, hogy a népet eltérítse szándékától. A senatust sikerült is megnyernie, de a nép úgy gondolkodott, hogy Fabius féltékenységből akarja Scipio sikereit megakadályozni, s attól fél, hogy ha valami nagy és fényes haditettet hajt végre, befejezi a háborút, vagy legalábbis távol tartja Itáliától, ő olyan színben tűnik fel, hogy tétlenkedése és erélytelensége húzta el annyi ideig a harcok befejezését.
    Fabius ellenkezése eleinte még valószínűleg előrelátásból és az állam biztonsága érdekéből eredt, mert komoly veszélytől félt. De később becsvágyból és féltékenységből túlzásba ragadtatta magát csak azért, hogy meggátolja Scipio emelkedését. Sőt rábírta Crassust, Scipio consultársát, hogy ne adja ki kezéből a hadsereget, és ne engedje át Scipiónak, s ha a nép így döntene, legalább ő keljen át a hadsereggel a karthágóiak ellen. Azt is megakadályozta, hogy pénzt adjanak a háborúra Scipiónak, aki képtelen lévén saját maga szerezni pénzt, az etruszk városokhoz fordult, amelyekkel szoros baráti kapcsolatot tartott fenn. De Crassus nem volt civódó, hanem nyájas természetű, és a vallási törvények is otthon maradásra kényszerítették, mivel ő töltötte be a pontifex maximusi tisztséget.
    26. Fabius ekkor más úton próbált kellemetlenkedni Scipiónak, s visszatartotta azokat az ifjakat, akik szerettek volna alatta szolgálni. A senatusban és a népgyűléseken azt hangoztatta, hogy Scipio nemcsak fut Hannibál elől, hanem még a megmaradt haderőt is elszállítja hajókon Itáliából, hiú reményt kelt az ifjakban, és arra csábítja őket, hogy elhagyják szüleiket, asszonyukat és városukat, amelynek kapui előtt ott táborozik a hatalmas és le nem győzött ellenség. Beszédeivel valóban félelembe ejtette a rómaiakat, s ezért úgy döntöttek, hogy Scipio csak a szicíliai csapatokat viheti magával, és Hispaniából is csak azt a háromszáz harcost, akik hűségesen kitartottak mellette. Fabiusnak ez az eljárása összhangban volt jellemével.
    Miután Scipio áthajózott Libüába, hamarosan hírek jutottak el Rómába csodálatos sikereiről, nagy és dicső tetteiről. A hírek kézzelfogható bizonyítékaként tömérdek hadizsákmány érkezett; a római seregek egyszerre gyújtottak fel két ellenséges tábort, s rengeteg ember, fegyver és ló lett a lángok martaléka. Karthágóból követeket küldtek Hannibálhoz, hogy szólítsák fel és kérjék meg rá, hagyjon fel soha meg nem valósuló itáliai reménységeivel, és segítsen az otthoniakon. Rómában mindenki Scipio sikereiről beszélt, s Fabius mégis azt követelte, hogy váltsák le. Mással nem tudott érvelni, csak azt hajtogatta untig, hogy veszedelmes dolog egyetlen ember személyéhez kötni az állam mérhetetlenül nagy érdekeit, mert nehéz elképzelni, hogy a szerencse mindvégig kitartson mellette. Ezen sokan megütköztek, és Fabiusban gáncsoskodó és rosszindulatú embert láttak, akit öregkora bátortalanná és bizalmatlanná tett, s aki ráadásul még a kelleténél is jobban fél Hannibáltól. Fabius még akkor sem hagyta, hogy polgártársai zavartalanul élvezzék nyugalmuk és biztonságuk örömét, midőn a karthágói fővezér már elhajózott Itáliából hadseregével, hanem azt állította, hogy Róma helyzete éppen most vált különösképpen válságossá, és a várost végveszély fenyegeti, mert Hannibál Libüában, Karthágó közelében minden eddiginél nagyobb erővel támad majd rájuk, és Scipiónak olyan hadsereggel kell szembeszállnia, amelyet számtalan hadvezér, dictator és consul kiontott vére lelkesít. Beszédeivel olyan nagy zavart keltett a városban, hogy bár a háború a távoli Libüában folyt, jobban féltek tőle, mint azelőtt.
    27. Scipio rövidesen döntő ütközetet vívott Hannibállal és megverte; földre sújtotta és lábbal taposta a ledőlt Karthágó büszkeségét. Tettével még a reméltnél is nagyobb örömöt szerzett polgártársainak, és uralmukat, "mely nagy rázkódtatással ledőlt, újra felemelte".
    Fabius Maximus már nem élte meg a háború végét, és nem értesült Hannibál vereségéről. Nem láthatta hazája jól megalapozott, nagy jólétét sem, mert éppen akkor, amikor Hannibál hadaival elhagyta Itáliát, súlyosan megbetegedett és meghalt. Epameinóndaszt egykor közköltségen temették el a thébaiak, mert teljes szegénységben halt meg, és halála után állítólag csak egy vasnyársat találtak a házában. Fabiust nem közköltségen temették el, de a temetési költségekhez mindenki hozzájárult a legkisebb értékű pénzdarabbal, nem mintha Fabius ilyen szegény lett volna, hanem hogy a nép mint saját atyját temesse el, és halálában életéhez méltó tisztelettel és megbecsüléssel vegye körül.

    PERIKLÉSZ ÉS FABIUS MAXIMUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA

    1. Így telt el Periklész és Fabius Maximus élete. Mivel mindketten sok kiváló, katonai és polgári erényekre valló tett emlékét hagyták maguk után, először hadvezéri tevékenységüket vizsgáljuk meg. Periklész olyan nép vezére volt, amely jólétének és nagyságának legmagasabb fokán hatalma virágkorát élvezte, s így kormányzatának zavartalan biztonsága az ország általános jólétének és erejének volt köszönhető, Fabius viszont hazája ügyeinek vezetését a legszégyenletesebb és legsiralmasabb körülmények közt vette át, nem a biztos jólétet tartotta fenn az országban, hanem nehéz bajokból vezette jobb viszonyok közé hazáját.
    Periklésznek Kimón győzelmei, Müronidész és Leókratész fényes diadalai, Tolmidész számos nagy sikere tette lehetővé, hogy kormányzása idején inkább ünnepségek és játékok rendezésével kedveskedjen a város lakóinak, s nem háborúkkal gyarapította vagy védte meg az ország uralmát. Vele ellentétben Fabius mást sem látott, mint vereséget, futást, hadvezérek és consulok kegyetlen halálát, szétvert hadakat, holttestekkel borított tavakat, síkságokat, erdőket, s véres tetemekkel tengerbe hömpölygő folyókat. És mégis, bár magára maradt, mint hazája erős oszlopa és támasza vezette tovább az országot, és megakadályozta, hogy a mások hibájából súlyos helyzetbe került állam végképp elvesszen. Végül bebizonyosodott, hogy nem olyan nehéz feladat a csapások sújtotta és szükségképpen a józan ész szavára hajló város sorsát intézni, mint egy jólétben felfuvalkodott és elbizakodott nép nagyzását és vakmerőségét féken tartani, s Periklésznek főként ilyen körülmények között kellett kormányoznia és vezetnie az athéniakat. De éppen a rómaiakat ért sok nagy csapás mutatta meg Fabius jellemének erejét és szilárdságát, mert soha meg nem rendült, sem vissza nem fordult arról az útról, amelyre egyszer rálépett.
    2. Szamosz elfoglalását - Periklész tettét - szembeállíthatjuk Tarentum visszafoglalásával, Euboiát a campaniai városokkal, Capua kivételével, amelyet Fulvius és Appius consulok kerítettek hatalmukba. Nyílt ütközetben, mint láttuk, Fabius nem aratott győzelmet, csak egyetlenegyszer, ekkor tartotta meg első diadalmenetét. Periklész az ellenségen vett győzelmeiért kilenc diadaljelet állított fel szárazon és tengeren. De Periklészről nem jegyeztek fel olyan haditettet, mint Fabiusról, amikor kiragadta Minuciust Hannibál kezéből, és egy egész római hadsereget mentett meg, ami valóban nemes, bátorságról, bölcsességről és jólelkűségről tanúskodó cselekedet volt. Másrészt Periklészt olyan kudarc nem érte, mint Fabiust, amikor Hannibálnak sikerült őt az ökrökkel tőrbe csalnia. Mert amikor kezében tartotta az ellenséget, amely szántszándékkal és mégis véletlenül behatolt egy hegyszorosba, hagyta, hogy éjszaka észrevétlenül, nappal pedig nyíltan elosonjon, és így legyőzze azt, aki őt bekerítette. Ha pedig a jó hadvezérnek nemcsak a jelen lehetőségeit kell felhasználnia, hanem helyesen kell megítélnie a jövőt is, az athéniaknak úgy végződött a háború, ahogyan Periklész előre látta és megmondotta, mert túl sokra vállalkoztak, és elvesztették hatalmukat. A rómaiak azonban Fabius számvetésével nem törődve küldték el Scipiót a karthágóiak ellen; teljes győzelmet arattak, de nem azért, mert a hadiszerencse kedvezett nekik, hanem vezérük bölcsessége és vitézsége folytán, aki tönkreverte az ellenséget és győzött. Így aztán Periklész mellett a hazája által elszenvedett vereségek tettek bizonyságot, bebizonyítva, hogy előrelátása helyes volt, a rómaiaknak pedig sikereik bizonyították be, hogy Fabius tévedett. A hadvezérnek az is hibája, ha előrelátás híján vereséget szenved, és az is, ha önbizalom hiányában szalasztja el a kedvező alkalmat. Szerintem a tapasztalatlanság az a körülmény, amely megteremtheti, de meg is semmisítheti a merészséget. Ezt kívántam elmondani hadvezéri képességeikről.
    3. Periklész államférfiúi tevékenységét vizsgálva súlyos elbírálás alá esik a peloponnészoszi háború, amelyet állítólag ő okozott, mert hallani sem akart róla, hogy az athéniak engedményeket tegyenek a spártaiaknak. De meg vagyok róla győződve, hogy Fabius Maximus sem tett volna engedményeket a karthágóiaknak, hanem önérzetesen vállalta volna a veszélyt Róma hegemóniájának fenntartásáért. Másrészt Fabiusnak Minucius iránti jósága és szelídlelkűsége rossz fényt vet Periklésznek Kimónnal és Thuküdidésszel szemben tanúsított ellenségeskedésére, mert ezek mindketten derék és előkelő származású férfiak voltak, s Periklész mégis osztrakiszmosszal száműzette őket. De Periklész hatalma és tekintélye nagyobb volt, mint Fabiusé, és nem tűrte, hogy más hadvezér hibás hadvezetésével veszélyeztesse a várost. Egyedül Tolmidész nem hallgatott rá, szembeszegült vele, tervét kierőszakolva megtámadta a boiótokat, és vereséget szenvedett. De a többiek mind megfogadták tanácsait, és nagy hatalma előtt meghajolva alárendelték magukat akaratának. Maga Fabius megbízható volt, és nem követett el hibákat, de minden jel szerint képtelen volt rá, hogy megakadályozza mások hibáinak elkövetését. Nem kétséges, hogy a rómaiakat nem érte volna annyi vereség, ha Fabius is olyan hatalommal rendelkezett volna, mint Periklész Athénban.
    Anyagi dolgokban Periklész azzal bizonyította be fennkölt gondolkodását, hogy soha semmi ajándékot nem fogadott el, Fabius pedig, hogy nagy összegekkel váltotta ki a hadifogságból a rászorulókat. Az erre a célra adott összeg csak hat talentum volt, Periklészről viszont alig lehet megmondani, mennyit kaphatott volna a szövetségesektől és a királyoktól, akik minden pénzt készségesen felajánlottak neki nagy hatalma miatt. Ő azonban nem fogadott el ajándékot, és mindvégig megvesztegethetetlen maradt.
    Végül, ami a hatalmas középületeket, templomokat és egyéb építményeket illeti, amelyekkel Periklész Athént felékesítette, össze sem lehet őket hasonlítani azokkal az épületekkel, amelyek Rómában a császárok kora előtt voltak. Ezen a téren vitán felül az athéniakat illeti az elsőség mind a művészi érték, mind a kivitel nagyszerűsége tekintetében.

    ALKIBIADÉSZ - CORIOLANUS
    ALKIBIADÉSZ

    1. A hagyomány szerint Alkibiadész nemzetségét Aiasz fia, Eurüszakész alapította. Anyja, Deinomakhé Megaklész leánya volt, így anyai ágon az Alkmaiónidák közé tartozott. Apja, Kleiniasz saját költségén felszerelt háromevezősoros hajóján vitézül harcolt Artemiszionnál, majd a boiótok elleni háborúban Koróneiánál esett el. Alkibiadész gyámjai közeli rokonai, Periklész és Ariphrón, Xanthipposz fiai voltak.
    Helyesen állítják, hogy Alkibiadész hírnevét Szókratész jóindulata és barátsága tette fényessé. Bár Alkibiadész kortársai közül Nikiasz, Démoszthenész, Lamakhosz, Phormión, Thraszübulosz és Théramenész valamennyien híres emberek voltak, mégsem ismerjük egyikük anyjának nevét sem, Alkibiadésznak viszont még dajkájáról is tudjuk, hogy egy Amükla nevű lakedaimóni asszony volt, úgyszintén nevelőjéről, hogy Zópürosznak hívták. Az előbbi nevet Antiszthenész, az utóbbit pedig Platón jegyezte fel.
    Alkibiadész szépségéről elég, ha annyit mondunk, hogy élete minden szakaszában, gyermekkorában, ifjúkorában és felnőtt férfi korában egyaránt elbájoló volt. Euripidész mondása, hogy "minden szép között szép az ősz is", nem mindenkire érvényes. De ha kevés emberről is, Alkibiadészról mindenesetre elmondhatjuk ezt, annyira szerencsés volt az alkata, annyira tökéletes testének szépsége. Azt mondják, hogy még beszédhibája is jól illett hangjához, s beszédmodorát ellenállhatatlanul vonzóvá tette. Selypítéséről megemlékezik Arisztophanész is, amikor Theóroszt gúnyolja:
    (S mellette holló fővel ült Theórosz
    a földön.) Aztán Alkibiadész
    selypítve hozzám igy szólt: "Látod-e
    Theóloszt? Loppant holló olla van!"
    Igazán selypité ezt Alkibiadész.
    Arkhipposz  pedig így űz gúnyt Alkibiadész fiából: "Hetykén jár-kel, húzza maga után köpenyét, hogy minél inkább hasonlítson atyjához,
    nyakát tekerve jár-kel és pöszén beszél."
    2. Alkibiadész jelleme később sok változáson ment át, és sok következetlenséget árult el; ez érthető is, mert élete során nagy tetteket hajtott végre, és változó szerencse kísérte. A természet sok erős szenvedélyt oltott belé, de semmi sem volt erősebb annál a vágynál, hogy legyőzzön másokat, és vetélytársai között első legyen. Megtudjuk ezt több olyan történetből is, melyek gyermekkoráról szólnak.
    Egy alkalommal birkózás közben ellenfele szorításába került, s hogy a fiú két vállra ne fektesse, majdnem keresztülharapta a kezét. Az ellenfél ezzel a kiáltással engedte el: "Úgy harapsz, Alkibiadész, akár az asszonyok!" Mire így szólt: "Én? Akár az oroszlánok!"
    Más alkalommal, még kisgyermek korában, egy szűk utcában kockázott, s éppen rá került a dobás sora, mikor egy megrakott társzekér közeledett. Rákiáltott a kocsisra, hogy álljon meg, mert kockája a szekér elé esett. A kocsis rá sem hederített, hanem továbbhajtott; a többi gyermek kitért előle, de Alkibiadész arcra vetette magát a szekér előtt, teljes hosszában kinyúlt, s odakiáltotta a kocsisnak, hogy ha akar, hajtson rajta keresztül. A kocsis erre megijedt, és megállította lovait, a körülállók is megrémültek, és hangos kiáltozással siettek segítségére. Amikor iskoláit elkezdte, készséggel engedelmeskedett legtöbb tanítójának, de fuvolán nem volt hajlandó játszani, mert a fuvolajátékot nemtelen és szabad emberhez méltatlan művészetnek tartotta. Az volt a véleménye, hogy a lantverő használata és a lant pengetése nem torzítja el a szabad emberhez illő arckifejezést és arcvonásokat, annak viszont, aki fuvolán játszik, a felismerhetetlenségig eltorzul az arca. Ezenfelül, aki önmagát kíséri lantján, szabadon énekelhet és szavalhat, de ha valaki fuvolázik, hangszere betömi a száját, és se nem énekelhet, se nem beszélhet. "Hagyjuk a fuvolát a thébai fiúknak - mondta -, azok úgysem tudnak beszélni. Nekünk, athéniaknak, mint apáinktól tudjuk, Athéné volt az ősünk és Apollón a védőistenünk: egyikük eldobta a fuvolát,  a másik pedig elevenen megnyúzott egy fuvolást." - Ily módon félig tréfásan, félig komolyan megtagadta, hogy fuvolázni tanuljon, de másokat is visszatartott tőle. Társai között hamarosan híre ment, hogy Alkibiadész lenézi a fuvolázást, és gúnyt űz azokból, akik fuvolázni tanulnak. Ennek az lett a következménye, hogy a fuvolázást nem tartották nemes ifjakhoz méltó művészetnek, és megvetették.
    3. Antiphón Szitkozódások című iratában azt állítja, hogy Alkibiadész gyermekkorában egy alkalommal megszökött Démokratészhoz, szépségének egyik csodálójához. Erre gyámja, Ariphrón mint eltűntet kerestetni akarta. Periklész nem értett vele egyet, és azt mondta, ha kerestetik a fiút, s kiderül, hogy meghalt, esetleg egy nappal korábban tudják meg, de ha előkerül, élete végéig megmarad a szégyen. Antiphón azt is állítja, hogy Alkibiadész Szibürtiosz birkózóiskolájában bottal úgy megütötte egyik szolgáját, hogy belehalt. Nem érdemes azonban ezeknek a történeteknek hitelt adni, mert olyan embertől származnak, aki nyíltan bevallja, hogy Alkibiadésznak ellensége volt, és rossz hírét akarta kelteni.
    4. Hamarosan sok előkelő csodálója akadt Alkibiadésznak, akik szüntelenül a nyomában jártak. Ezek nyilvánvalóan szépsége miatt rajongtak érte és sürögtek folyton körülötte. Szókratésznak iránta tanúsított érzelmei az ifjú nagyszerű lelki tulajdonságait is bizonyítják. A bölcs férfiú világosan meglátta a testi szépségen is átfénylő csillogásukat. De féltette nemcsak gazdagsága és előkelő származása miatt, hanem azért is, mert athéniak, idegenek és az Athénnal szövetséges országokból érkezők tömegesen rajongták körül, és bókjaikkal s gazdag ajándékokkal kedveskedtek neki. Szókratész ezért kötelességének tartotta, hogy megvédje tőlük és vigyázzon, nehogy éretlenül elhullassa gyümölcsét, mint valami virágzó dísznövény. Bármennyire elhalmozza a szerencse az embert állítólagos ajándékaival, mégsem maradhat érzéketlen a bölcselet iránt, s hallgatnia kell a nyílt szavú és lélekhez szóló intelmekre; ez történt Alkibiadésszal is. Kora ifjúságától kezdve elpuhította azok hízelgése, akik kegyét keresték, és bókokat sugdostak a fülébe, s így nem hallgatott senkire, aki jó tanácsokat akart neki adni vagy tanítani szerette volna; vele született nemes tulajdonságainál fogva mégis felismerte, mit jelent neki Szókratész. Ezért csak az ő társaságát kereste, s gazdag és előkelő csodálóit távol tartotta magától. Mihelyt megismerte Szókratészt, nem úgy hallgatta szavait, mint a férfiatlan gyönyörökre, csókokra és simogatásokra vágyó szerelmesekét szokta, hanem mint egy olyan emberét, aki megrótta lelki hibáiért, s elnyomta benne üres és esztelen hiúságát, ezért "bújt szárnyaszegve, mint leforrázott kakas".  Úgy tekintett Szókratészra, mint akit az istenek azért küldtek, hogy törődjön az ifjakkal, és megmentse őket a romlástól. Megvetette saját magát, s csak őt csodálta és szerette gyengédségéért; tisztelte erényeiért, és kialakította lelkében a szeretetnek azt az eszményképét, amelyet Platón "viszontszerelemnek" nevez. Mindenki csodálattal látta, hogy együtt étkezik, együtt jár a birkózóiskolába és közös sátorban alszik Szókratésszal; más rajongóival azonban keményen és kegyetlenül, sőt némelyekkel dölyfös fölénnyel bánt, így közöttük Anütosszal, Anthemión fiával is, aki szintén Alkibiadész rajongói közé tartozott.
    Anütosz egy alkalommal lakomát rendezett, és meghívta Alkibiadészt is, de ő visszautasította a meghívást. Odahaza baráti társaságban aznap este a kelleténél többet ivott, és társaival együtt hangos kiáltozás közben megjelent Anütosz házának ajtajában. Amikor látta, hogy az asztalokat roskadásig megrakták arany és ezüst ivóedényekkel, megparancsolta szolgáinak, hogy az edények felét szedjék össze és vigyék el hozzá; arra azonban már nem méltatta Anütoszt, hogy bemenjen hozzá, hanem távozott. A vendégek felháborodtak Alkibiadész dölyfös és fennhéjázó viselkedésén, de a házigazda így szólt: "Szerintem Alkibiadész nagyon figyelmes és emberséges volt hozzám, mert bár elvihette volna az összes edényt, a felét mégis meghagyta."
    5. Így bánt más csodálóival is. Egyetlen kivétel egy bevándorolt, még csak nem is különösebben gazdag idegen volt. Ez az ember állítólag minden ingóságát pénzzé tette; az érte kapott száz aranysztatért pedig letette Alkibiadész lába elé, és arra kérte, hogy fogadja el. Ő ezen jót nevetett, de azért hízelgett a hiúságának, s meghívta az embert vacsorára. Kellemesen eltöltött este után visszaadta a pénzét, majd felszólította, hogy másnap azon a nyilvános árverésen, amelyen bérbe adják a közadókat azoknak, akik a legtöbbet ígérik, ígérjen rá a többi árverezőre. Az idegen tiltakozott, mert ehhez több talentumnyi összeg kellett volna, de Alkibiadész megfenyegette, hogy a korbácsával ver végig rajta, ha nem engedelmeskedik neki: nyilván valami miatt bosszút forralt az adóbérlők ellen. Másnap reggel az idegen elment az agorán tartott árverésre, és egy talentummal többet ígért a szokott kikiáltási árnál. Erre az adóbérlők körülvették és szidalmak közben követelték tőle, nevezzen meg kezest, persze abban a reményben, hogy erre úgyis képtelen. Az idegen zavarba jött, és már éppen távozni akart, amikor a tőle távolabb álló Alkibiadész odakiáltott az arkhónoknak: "Írjátok fel a nevemet. Ez az ember a barátom, én vállalom érte a kezességet." Ezzel a legnagyobb zavarba hozta az adóbérlőket, mert az előző évről fennmaradt hátralékaikat rendesen a következő év adójövedelmeiből fedezték. Így nem volt mást tenniük, kérlelni kezdték az idegent, vonja vissza ajánlatát, s pénzt ígértek neki. Alkibiadész ragaszkodott hozzá, hogy egy talentumnál kedvesebbet ne fogadjon el. Amikor megkapta a pénzt, odaszólt neki, hogy fogadja el és hagyja ott az árverést. Így jutalmazta meg az idegent.
    6. Szókratész iránti érzelmeinek sok és hatalmas más érzelemmel kellett megküzdeniük, de vele született jó tulajdonságai hozzásegítették, hogy ez az érzés győzedelmeskedjék az összes többin, mert Szókratész szavai megragadták szívét és a könnyekig megindították. Máskor azonban csodálóinak hízelgései kerekedtek felül, mert mindenféle gyönyört ígértek neki, s ilyenkor kisiklott Szókratész keze közül, aki valóságos hajtóvadászatot tartott utána, mintha szökevény rabszolga volna. Egyedül Szókratésztól tartott, s csak tőle félt, mindenki mást lenézett.
    Kleanthész azt mondja, hogy akit kedvel, azt csakis a fülén keresztül tartja hatalmában, vetélytársai viszont a gyomor, az íny és a nemi szerv gyönyöreit ígérgetik, amelyeket ő, Kleanthész egytől egyig megvet. Alkibiadész kétségtelenül könnyen kapható volt az élvezetekre, amint Thuküdidész megjegyzéseiből is gyaníthatjuk, aki felemlíti kicsapongó életmódját. De megrontói leginkább becsvágyát és dicsőséghajhászását használták fel elcsábítására, és idő előtt rábírták erejét meghaladó, nagyralátó kezdeményezésekre. Elhitették vele, hogy mihelyt közpályára lép, nemcsak a többi hadvezért és államférfit múlja majd felül, hanem Periklészt is, aki akkor állt hatalma tetőpontján a görögök között. Amiként a vas megpuhul, ha tűzben hevítik, de azonnal megkeményszik, és összehúzódnak részecskéi, mihelyt hideg vízbe dobják, ugyanígy ha Alkibiadészt történetesen kicsapongások és elpuhult élvezetek közt találta Szókratész és elkapta, az ifjú - szavainak hatására - egyszerre szelíd és alázatos lett, s belátta, mennyit kell még tanulnia, amíg tökéletesnek mondhatja magát.
    7. Serdült ifjúkorában elment egy iskolamesterhez, és Homérosz műveit kérte tőle. Mikor az iskolamester azt mondta, hogy Homérosz egyetlen műve sincs meg neki, ököllel az arcába csapott és otthagyta. Egy másik iskolamester azt mondta, hogy van Homérosza, és ő maga javította ki. Erre Alkibiadész így kiáltott fel: "Te, aki képes vagy Homéroszt kijavítani, gyermekeket tanítasz írni-olvasni? Miért nem oktatsz inkább ifjakat?"
    Egy alkalommal beszélni kívánt Periklésszel, és elment hozzá, de az nem fogadta, mert az athéni népnek tartandó beszámolóján dolgozott. "Nem volna-e jobb - kérdezte távozóban Alkibiadész -, ha arra lenne gondja, hogy egyáltalában ne adjon számot az athéniaknak?"
    Még gyermekifjú volt, amikor részt vett a potidaiai hadjáratban. Közös sátorban aludt Szókratésszal, és az ütközetben egymás oldalán harcoltak. Az egyik heves csatában mindketten kitüntették magukat. Alkibiadész megsebesült, de Szókratész ott volt mellette, és az életét, sőt a fegyvereit is megmentette az ellenségtől. Igazság szerint Szókratészt kellett volna kitüntetni vitéz magatartásáért, de a hadvezérek hajlottak rá, hogy Alkibiadészt jutalmazzák meg előkelő származása miatt. Szókratész, aki szítani kívánta fiatal barátja dicsőségvágyát, Alkibiadész vitézsége mellett tanúskodott, és sürgette a hadvezéreket, hogy neki ítéljék oda a győzelmi koszorút és a teljes fegyverzetet. Más alkalommal Délionnál csatát vesztettek, és az athéni sereg megfutamodott. Alkibiadész, aki lovon vett részt a harcban, meglátta, hogy Szókratész néhányadmagával gyalogosan menekül. Nem hagyta el, hanem ott maradt mellette, noha az ellenség erősen szorongatta őket, és több athénit megölt körülöttük. Ez azonban jóval később történt.
    8. Kalliasz apja Hipponikosz gazdagsága és előkelő származása miatt közmegbecsülésben álló férfiú volt. Alkibiadész egy alkalommal ököllel az arcába csapott, nem mintha harag vagy civódás lett volna közöttük, hanem mert barátaival tréfából fogadott, hogy megteszi. Hamarosan egész Athén tudott arcátlan cselekedetéről, és az emberek felháborodtak rajta. Másnap reggel Alkibiadész Hipponikosz házába ment, és bekopogtatott az ajtón. Amikor bevezették levetette köpenyét, s odaállt Hipponikosz elé azzal, hogy korbácsolja meg, és bánjék vele tetszése szerint. Hipponikosz azonban megbocsátott neki, mert nem tudott rá haragudni, sőt később leányát, Hipparetét hozzáadta feleségül.
    Mások szerint Hipparetét nem Hipponikosz, hanem fia, Kalliasz adta nőül Alkibiadészhoz tíz talentum hozománnyal. Később, amikor Hipparetének gyermeke született, Alkibiadész további tíz talentumot követelt Kalliasztól azzal az ürüggyel, hogy a házassági szerződés szerint gyermekek születésekor ez még jár neki.
    Kalliasz annyira megijedt Alkibiadész erőszakoskodásától, hogy a hatóságok előtt tett nyilatkozatában vagyona és háza örökösévé az államot tette meg, ha utódok nélkül halna meg.
    Hippareté erényes és férjét szerető feleség volt, de amikor Alkibiadész nyíltan viszonyt kezdett folytatni athéni és idegen származású hetairákkal, otthagyta férjét és fivéréhez költözött. Alkibiadész ezzel mit sem törődött, és folytatta kicsapongásait. Ekkor Hipparetének az illetékes arkhónnál kellett benyújtania válási keresetét, mégpedig nem más útján, hanem személyesen. Amikor a törvény rendelkezése szerint Hippareté megjelent az arkhón előtt, odament Alkibiadész is, kézen fogta a feleségét, és az agorán átvezetve hazavitte anélkül, hogy bárki merészelte volna útját állni vagy az asszonyt tőle elvenni. Hippareté így élete végéig férjénél maradt, igaz, nem sokkal ezután, amikor Alkibiadész Epheszoszba utazott, meghalt. Ezt az erőszakos cselekedetet senki sem tekintette törvényellenesnek vagy embertelennek. Sőt, ellenkezőleg, a feleségnek azért kellett az arkhón előtt személyesen megjelennie válópere tárgyalásán, hogy a férjnek legyen alkalma a feleségével találkoznia és hazavinnie.
    9. Volt Alkibiadésznak egy feltűnően nagy és csodálatosan szép kutyája, amelyet hetven mináért vásárolt. A kutyának nagyon szép farka volt, de Alkibiadész levágta. Barátai megrótták érte, és a szemébe mondták, hogy mindenki sajnálja a kutyát, őt pedig szidják és megszólják tettéért. Alkibiadész nevetett, és így szólt: "Ezt akartam én is. Most legalább erről beszélnek az athéniak, és nem mondanak rosszabbat rólam."
    10. Első közéleti szereplését, mint mondják, nem tervelte ki előre, hanem a véletlennek köszönhette egy pénzfelajánlás alkalmával, amelyet az államnak tettek. Alkibiadész a népgyűlés közelében ment el az agorán, amikor nagy lármára lett figyelmes. Megkérdezte a zaj okát, és amikor meghallotta, hogy pénzfelajánlás folyik, ő is felment az emelvényre, és felajánlott egy bizonyos összeget. A nép ezt nagy tapssal és helyeslő kiáltásokkal fogadta, úgyhogy Alkibiadész meg is feledkezett a köpenye alatt vitt fürjről.  A fürj megijedt és elszállt, mire az athéniak még hangosabban kezdtek kiáltozni, és felugráltak helyükről, hogy segítsenek neki elfogni. A madarat Antiokhosz hajókormányos fogta el, aki később Alkibiadész egyik legbizalmasabb barátja lett. A politikai pálya minden kapuja kitárult Alkibiadész előtt előkelő származása, gazdagsága és a csatamezőn mutatott bátorsága miatt. Bár sok barátja és híve volt, a néptömegre leginkább szónoki képességének elragadó bájával hatott. Nemcsak a komédiaköltők állítják, hogy igen hatásos szónok volt, hanem a legnagyobb attikai szónok, Démoszthenész is ugyanezt állapítja meg róla Meidiasz ellen mondott beszédében. Ha hihetünk a jól értesült Theophrasztosznak, aki a múlt történelmének minden bölcselő között legkiválóbb ismerője volt, Alkibiadész kortársainál nagyobb mértékben rendelkezett azzal a képességgel, hogy megtalálja és kigondolja, ami kellett. De mivel nemcsak azt kereste, mit mondjon, hanem a megfelelő szavakat és kifejezéseket is, szókincse viszont nem volt túlságosan gazdag, gyakran megakadt, vagy éppen meg is állt beszéd közben. Ilyenkor összeszedte gondolatait, és csak aztán folytatta a beszédet nagy körültekintéssel.
    11. Mint lótenyésztőt és kocsiversenyzőt sok versenyfogatáról ismerték. Rajta kívül soha nem volt sem magánszemély, sem uralkodó, aki hét lovat futtatott volna az olümpiai versenyeken. Thuküdidésztől tudjuk, hogy elnyerte az első, a második és a negyedik díjat, sőt Euripidész szerint a harmadikat is, ami párját ritkító, nagyszerű teljesítmény volt. Euripidész így énekelte meg a győzelmeket:
    Dalom így dicsér, ó, Kleiniasz-fi
    gyönyörű győznünk, de a leggyönyörűbb, mit egyetlen hellén sem tett:
    célba robogsz első-, másod- meg harmadik ízben
    kocsidon, s kettős olajág-koszorúsan
    hallod, hogy a hírnök előhív.
    12. Sikerét Olümpiában még fényesebbé tette, hogy a városok egymással versengve ünnepelték. Az epheszosziak díszes kiállítású sátrat emeltek neki; Khiosz városa lovainak takarmányt, azonkívül nagyszámú áldozati állatot, a leszbosziak pedig bort és sok élelmiszert küldtek neki, hogy gazdag lakomákat adhasson. De dicsőségvágya miatt kikezdte a rágalom és a rosszakarat, és sok szóbeszéd terjengett körülötte.
    Alkibiadész barátja, egy Diomédész nevű köztiszteletben álló férfiú állítólag nagyon szeretett volna győzni az olümpiai versenyeken. Tudomására jutott, hogy Argoszban a város birtokában van egy versenykocsi; tudta Alkibiadészról, hogy az argosziak hallgatnak rá, és sok barátja van közöttük, ezért rábeszélte, hogy vásárolja meg számára a kocsit. Alkibiadész meg is vásárolta, de aztán a versenyeken ugyanezzel a kocsival úgy szerepelt mint a sajátjával: Diomédész tiltakozására rá se hederített, hagyta, hadd hívja magából kikelve tanúul igaza mellett az isteneket és az embereket. Úgy látszik, a vitából per lett. Iszokratész beszédet írt Alkibiadész fiának tiszteletére A versenykocsiról címen, de ebben Teisziaszra, és nem Diomédészre hivatkozik mint felperesre.
    13. Amikor Alkibiadész a közpályára lépett, épp csak hogy felserdült, de a többi vezető politikus hírnevét azon nyomban elhomályosította, csak két vetélytársa akadt, Phaiax, Eraszisztratosz fia és Nikiasz, Nikératosz fia. Nikiasz ekkor már idősebb férfi és híres hadvezér volt, de Phaiax Alkibiadészhoz hasonlóan politikai pályája kezdetén állt, ugyancsak előkelő családból származott, de sokkal kevésbé tehetséges, különösen gyenge szónok hírében állt, kellemes, megnyerő társasági modora volt, de politikai vitákban nem tudott érvényesülni. Eupolisz találóan állapította meg róla:
    Locsogni jól tud, szónokolni szája nincs.
    Phaiax egyik Alkibiadész ellen írott beszédében, mint mondják, többek között azt állította, hogy Alkibiadész a város tulajdonában levő, vallási szertartásoknál használt arany- és ezüstedényeket naponta igénybe vette a saját céljaira.
    Élt abban az időben Athénban egy Hüperbolosz nevű, a Perithoidák nemzetségéből származó férfi, akit Thuküdidész gonosz embernek ismert, a vígjátékírók pedig ismételten kigúnyolták színdarabjaikban. Ez az ember hagyta, hogy mondjanak róla bármi rosszat, mert egy fikarcnyit sem törődött a közvéleménnyel. Sokan ezt merészségnek vagy bátorságnak mondják, pedig nem volt más, mint arcátlanság és erkölcsi közöny. Senki nem szerette, de szívesen felhasználták, amikor magas polcon álló közéleti férfiakat akartak megrágalmazni és befeketíteni. Az athéniak ez alkalommal is osztrakiszmoszhoz kívántak folyamodni Hüperbolosz biztatására. Ezt a fajta különös népszavazást mindig olyankor tartották, amikor politikai vezéreiket meg akarták gátolni a közszereplésben, s ezért elűzték őket soraik közül, nem azért, mert féltek tőlük, hanem mert irigykedtek rájuk. Amikor nyilvánvaló lett, hogy az osztrakiszmosz hármuk közül az egyiket fogja sújtani, Alkibiadész szövetkezett Nikiasszal, és Hüperbolosz ellen fordították az osztrakiszmoszt.
    Mások azt állítják, hogy Alkibiadész nem Nikiasszal, hanem Phaiaxszal szövetkezett, és így sikerült elérnie, hogy száműzzék Hüperboloszt, akit ez a fordulat teljesen váratlanul ért. Osztrakiszmosszal mind ez ideig nem űztek el a városból egyetlen aljas vagy jelentéktelen embert sem, amint ezt Hüperboloszra célozva Platón, a vígjátékíró is említi:
    Méltán sujtotta bár ilyen sorsfordulat,
    méltatlanul hozzá, meg rossz hiréhez is:
    nem efélekhez szabták a számkivettetést.
    Erről az esetről azonban más helyen már részletesebben szóltam.
    14. Alkibiadészt nagyon bántotta, hogy Nikiaszt az ellenség csodálja, honfitársai pedig tiszteletben tartják. Hiába volt Alkibiadész a lakedaimóniak ügyvivője - proxenosza - Athénban, hiába járt közben a Pülosznál  ejtett hadifoglyok hazaengedése érdekében, a lakedaimóniak tisztában voltak vele, hogy a béke megkötését és hadifoglyaik hazatérését főként Nikiasznak köszönhetik, ezért Nikiaszt igen nagy tiszteletben tartották. Az is közismert tény volt egész Görögországban, hogy Periklész kezdte, de Nikiasz fejezte be a háborút, és a békét legtöbben Nikiasz békéjének nevezték. Alkibiadészt mérhetetlenül bosszantotta vetélytársa sikere, és merő irigységből intrikálni kezdett, hogy az athéniak szegjék meg a békefeltételeket. Tudomására jutott, hogy az argosziak gyűlölik a spártaiakat, félnek tőlük, és szeretnék a velük kötött szövetséget felbontani, ezért titokban arra biztatta őket, hogy kössenek szövetséget Athénnal; embereit Argoszba küldte, Athénban pedig maga tárgyalt az argosziak vezető embereivel, és bátorította őket, hogy ne féljenek a lakedaimóniaktól, s ne tegyenek engedményeket nekik, hanem forduljanak Athénhoz, várják ki azt a pillanatot, amikor az athéniak megbánják a békekötést, és hajlanak a békefeltételek megszegésére.
    Amikor a lakedaimóniak szövetséget kötöttek a boiótokkal és Panaktont átadták az athéniaknak, nem érintetlenül és épségben, ahogyan kellett volna, hanem lerombolva, Alkibiadész kapva kapott az athéniak haragján és még tovább ingerelte őket. Nikiaszt olyan vádakkal illette, amelyekben volt némi igazság. Azt állította, hogy Nikiasz mint parancsnokló fővezér nem ejtette foglyul a Szphaktéria  szigetén állomásozó és teljes ostromzár alatt tartott ellenséges csapatokat, sőt amikor mások foglyul ejtették, szabadon bocsátotta őket, hogy ezzel a lakedaimóniak kegyét keresse, akiknek barátjuk volt ugyan, mégsem beszélte le őket, hogy szövetségre lépjenek a boiótokkal és a korinthosziakkal. Sőt megakadályozta, hogy bármely állam baráti és katonai szövetséget kössön az athéniakkal, ha ez nem tetszett a lakedaimóniaknak.
    Ettől fogva a dolgok Nikiaszra nézve rosszra fordultak. Szerencséjére azonban követek érkeztek Athénba Lakedaimónból. Azzal a felhatalmazással jöttek, hogy méltányos feltételeket ajánljanak fel minden elfogadható és igazságos megegyezésre. A feltételeket a tanács kedvezően fogadta; és elhatározták, hogy az ügyet másnap a népgyűlés elé terjesztik. Alkibiadész éppen ettől félt, ezért rávette a követeket, hogy előbb vele tárgyaljanak. Amikor összeültek, Alkibiadész így szólt hozzájuk: "Mi jut eszetekbe, spártaiak? Hogyan feledkezhettetek meg róla, hogy a tanács mindig jóakarattal viseltetik azok iránt, akik hozzá fordulnak, a nép azonban nagy dolgokra tör, és komoly engedményeket akar kicsikarni? Ha megmondjátok nekik, hogy teljes hatalommal felruházva jöttetek, jogtalan és erőszakos követelésekkel állnak majd elő. Hagyjatok fel ezzel a dőreséggel! Ha elfogadható feltételeket akartok kapni az athéniaktól, és el akarjátok kerülni, hogy többet csikarjanak ki belőletek, mint amit ti készek vagytok felajánlani, úgy tárgyaljatok velük a feltételekről, mint akiket nem ruháztak fel teljes hatalommal. Mi a lakedaimóniak iránti rokonszenvből hajlandók vagyunk segítségetekre lenni." Így szólt, majd meg is esküdött, s ezzel teljesen a bizalmukba férkőzött és elfordította őket Nikiasztól. A követek megbíztak benne, s csodálták rendkívüli ügyességét és értelmét. Másnap összehívták a népgyűlést, és a követek megjelentek a nép színe előtt. Alkibiadész udvarias hangon megkérdezte tőlük, hogy milyen felhatalmazással jöttek, amire azt felelték, hogy nincs teljhatalmú megbízatásuk. Alkibiadész erre nagy hangon és dühösen rájuk támadt, mintha nem ő lett volna a sértő fél, hanem a spártaiak; megbízhatatlannak és szószegőnek nevezte őket, s olyan embereknek, akiknek sem szavaiban, sem magatartásában nincs szemernyi tisztesség sem. A tanács fel volt háborodva, a népgyűlés megsértődött, Nikiasz pedig, akinek az egész cselszövésről sejtelme sem volt, meg volt döbbenve, és egészen elhűlt a követek köpönyegforgatásán.
    15. A spártaiak kudarca után Alkibiadészt választották meg hadvezérré, s ő nyomban megszerezte Athén szövetségeséül Argoszt, Mantineiát és Éliszt. Eljárását senki nem helyeselte, de kétségtelenül nagy eredmény volt, hogy csaknem az egész Peloponnészoszt felforgatta, és az ottani államokat szembeállította egymással. Egyetlen napon oly sok pajzsot állított szembe Mantineiánál a lakedaimóniakkal, s a háborút minden veszélyével együtt annyira eltávolította Athéntól, hogy a spártaiaknak a győzelem sem jelenthetett már nagy előnyöket, vereség esetén viszont Lakedaimón léte forgott kockán.
    A mantineiai csata után Argoszban az "ezrek" pártja megdöntötte a népuralmat. A várost kiszolgáltatták a lakedaimóniaknak, akik nyomban ott termettek és véget vetettek a demokráciának, de a nép felkelt, és visszaszerezte hatalmát. Alkibiadész megszilárdította a nép győzelmét, és rábírta az argosziakat, hogy építsenek a tengerig nyúló "hosszú falakat", és ezzel városuk csatlakozzék az athéni tengeri hatalomhoz. Ácsokat és kőműveseket vitt magával Athénból; buzgólkodásával jóindulatra hangolta az argosziakat nemcsak saját maga, hanem egész Athén iránt. Patrai lakosait is rábeszélte, hogy városuk és a tenger közé építsenek kőfalat. Amikor valaki vigyázatra intette őket, hogy majd az athéniak lenyelik városukat, Alkibiadész ezt mondta nekik: "Lehet, ám csak kicsinyenként, és a lábatoknál kezdjük, de a spártaiak azonnal a fejeteket kapnák be és egyszerre felfalnának." Az athéniaknak lelkükre kötötte, hogy szárazföldi uralmukat is erősítsék meg, és tettekkel váltsák valóra azt az esküt, amelyet az athéni ifjak Agraulosz templomában tesznek. Az eskü szövege szerint Attika határának az árpát, a búzát, a szőlőtőkét és az olajfát tekintik, s ilyen módon arra tanítják őket, hogy sajátjuknak tekintsenek minden megművelt és gyümölcstermő földet.
    16. Politikájában és beszédeiben okosság és hozzáértés nyilatkozott meg, de fényűző és kicsapongó életmódját gőg, részegeskedések és erkölcstelen szeretkezések jellemezték. Nőies elpuhultsággal öltözködött, földig érő bíborköntösben vonult végig az agorán, és a költekezésben nem ismert határt. Háromevezősoros hajója fedélzetén kényelmes fekvőhelyet készíttetett, és párnáit nem a kemény deszkára vettette, hanem függőágyat készíttetett magának, hogy minél kényelmesebben alhasson. Aranylemezekkel borított pajzsán nem Athén szokott címerét viselte, hanem a kezében villámokat tartó Erószt. Az előkelő athéniak mindezt ellenszenvvel és méltatlankodva nézték. Mélyen megdöbbentette őket Alkibiadész törvénytipró viselkedése; elszörnyedtek, és úgy vélték, ilyesmit csak egy zsarnok engedhet meg magának. A nép érzését találóan fejezte ki Arisztophanész, amikor ezt mondta róla:
    Hol imádják, hol meg gyűlölik: kell ő nekik
    s még inkább jellemző ez a hasonlata:
    Oroszlánt nem nevelned, város, üdvösebb;
    de ha fölnevelted, szolgáld csak szeszélyeit!
    De gazdag adományai, az általa rendezett nyilvános ünnepségek és a polgárokkal szemben tanúsított példátlan bőkezűsége, dicső ősöktől való származása, szónoki képessége, testi szépsége és ereje, a harcokban mutatott személyes bátorsága, mindez együttvéve mindent elfelejtetett az athéniakkal, úgyhogy még hibáiról is megértéssel és elnézően beszéltek, s fiatal korának és hírnévre vágyó természetének tulajdonították őket. Ilyen eset volt, amikor Agatharkhosz festőt elvitte magához, bezárta a házába, és addig nem engedte ki, amíg szobáit fel nem ékesítette, utána viszont gazdagon megjutalmazva küldte el; Taureaszt pedig féltékenységből arcul ütötte, mert egy másik kórus kiállításával veszélyeztette az ő győzelmét. Egy méloszi nőt, akit a szigetről hozott hadifoglyok közül választott ki magának, ágyasként tartott házában, és a tőle született gyermeket felnevelte. Bár ez emberséges cselekedet volt, de őt is súlyos felelősség terheli a sziget fiatal férfilakóinak lemészárlásáért, mert ő is megszavazta az erre vonatkozó népgyűlési határozatot.
    Arisztophón jelképesen megfestette Nemea városát, amint ölében tartja Alkibiadészt. Az emberek csodájára jártak a képnek, és nem győzték magasztalni, de az idősebbek felháborítónak találták, és azt mondogatták róla, hogy a kép Alkibiadész zsarnoki és törvénymegvető természetéről tanúskodik. Arkhesztratosz találóan mondta, hogy Görögország nem bírna el két Alkibiadészt. Egy alkalommal Alkibiadész nagy szónoki sikert aratott a népgyűlésen, és ünneplő tömeg kísérte haza. Timón, az embergyűlölő, nem tért ki útjából, mint szokása volt, hanem odament hozzá, megfogta a kezét, és így szólt hozzá: "Helyesen teszed, hogy nagyra törsz, fiam, mert így ezeknek készítesz elő minél nagyobb bajt." Némelyek nevettek szavain, mások szidalmazták, de a legtöbb athénira mély benyomást tett, amit mondott. Ilyen ellentmondó vélemények terjengtek Alkibiadészról, aminek oka természetének kiegyensúlyozatlansága volt.
    17. Az athéniak már Periklész életében szemet vetettek Szicíliára, halála után pedig komolyan gondolkodni kezdtek a sziget elfoglalásáról. A szürakuszaiak által megtámadott szövetségeseiknek minden alkalommal elküldték a megígért segédcsapatokat, s ezeket a kisebb hadjáratokat egy nagyobb vállalkozás előfutárainak tekintették. Alkibiadész tüzelte harci vágyukat, és arról igyekezett meggyőzni őket, hogy hagyják ezeket a kisebb hadjáratokat, s nagyobb hajóhaddal kíséreljék meg az egész sziget leigázását. Ő maga még ennél is többre vágyott, mert Szicíliát, másokkal ellentétben csak vágyai kezdetének, s nem végcéljának tekintette. Nikiasz nehéz feladatnak tartotta Szürakuszai elfoglalását, és igyekezett lebeszélni róla a népet. Alkibiadész azonban már arról álmodott, hogy Karthágó és Libüa megszerzése után Athén birtokába kerül Itália és a Peloponnészosz is, s Szicília máris csak a hadjárat támaszpontjának számított. Megnyerte magának az ifjakat, és a háború nyújtotta lehetőségekkel felcsigázta reményeiket. A fiatalok egyre csak meséltették az idősebbekkel az ott viselt háborúk csodálatos élményeit; a gyakorlótereken és a köztereken a sziget körvonalait, Karthágó és Libüa térképét rajzolták a homokba.
    Szókratész, a filozófus és Metón, az asztrológus, mint mondják, semmi jót nem remélt a hadjárattól. Szókratészt talán a lelkében máskor is megszólaló isteni hang, a daimonion figyelmeztette, Metón pedig megijedt, amikor józanul végiggondolta az eljövendő helyzetet, vagy hasznát vette jóstudományának, őrültnek tettette magát, és házát égő fáklyával felgyújtotta. Mások azt mondják, hogy Metón egyáltalán nem színlelte az őrültséget; az történt, hogy éjszaka felgyújtotta házát, másnap reggel pedig a nép elé járult, és a vele történt szerencsétlenségre hivatkozva kérte, hogy mentesítsék fiát a hadjáratban való részvétel alól. Sikerült is elámítania polgártársait, és elérte kitűzött célját.
    18. Nikiaszt akarata ellenére választották meg a hadjárat vezérévé; főként azért akarta elhárítani magától ezt a megbízatást, mert társává Alkibiadészt választották a háború vezetésében. Az athéniak úgy vélekedtek, hogy a hadjárat sikeresebb lesz, ha vezetését nem egyedül Alkibiadészra bízzák, hanem az ő vakmerőségét Nikiasz józanságával mérséklik, hiszen tudták, hogy a harmadik hadvezér, Lamakhosz idősebb ember létére katonai dolgokban ugyanolyan heves, és ugyanúgy keresi a veszélyeket a harcban, mint Alkibiadész. Amikor megvitatták, hogy mekkora sereget küldjenek és hogyan szereljék fel, Nikiasz ismét ellenezte az egész vállalkozást, és kérte őket, hogy mondjanak le a hadjáratról. Alkibiadész azonban vitába szállt Nikiasz érveivel, és a népgyűlés rá hallgatott. A szónokok közül Démosztratosz azt javasolta, hogy a vezérek kapjanak teljhatalmat a hadjárat előkészítésére és a hadműveletek vezetésére egyaránt.
    A népgyűlés megszavazta a javaslatot, a hajóhad készen állt az indulásra, akkor azonban baljóslatú előjelek mutatkoztak, elsősorban az ünneppel kapcsolatban, ekkor tartották ugyanis Adónisz ünnepét; ilyenkor az asszonyok a város minden részén eltemetésre váró holttesteket ábrázoló szobrokat helyeznek el, gyászszertartásokat mimelnek, mellüket verik, és halotti dalokat énekelnek. Ekkor történt a Hermák megcsonkítása is: egyetlen éjszaka a legtöbb Herma arcát szétzúzták. Ez erősen nyugtalanította még azokat is, akik ilyesmire nem sokat adtak. Elterjedt a híre, hogy a szentségtörést a korinthosziak követték el; az ő gyarmatuk volt ugyanis Szürakuszai, és azt remélték, hogy a rossz előjelek majd késleltetik, esetleg meg is akadályozzák a hadjárat megindítását. De sem az ilyen szóbeszéd, sem a kedvezőtlen előjelek nem indították meg az athéni népet. A Hermák megcsonkítását általában részeg ifjak meggondolatlan cselekedetének tekintették, bár sokan haragra gerjedtek, és attól féltek, hogy nagyobb célokra törő összeesküvéssel állnak szemben. Ezért aztán minden gyanús körülményt gondosan megvizsgáltak, és a következő néhány napon ebben az ügyben a tanács és a népgyűlés is több ülést tartott.
    19. Ekkor Androklész népvezér néhány rabszolgát és bevándorolt idegent állított elő, akik Alkibiadészt és barátait azzal vádolták, hogy más istenszobrokat is megcsonkítottak, és hogy boros fejjel az eleusziszi misztériumokat utánozták. Azt állították, hogy Theodórosz játszotta a hírnök, Pulütión a fáklyahordozó s Alkibiadész a főpap szerepét; barátaikat, akik végignézték a csúfolkodó szertartásokat, beavatottaknak szólították. Ilyen vádakat sorolt fel a vádirat, amelyet Thesszalosz, Kimón fia terjesztett elő a népgyűlésen, és amely Alkibiadészt a két istennő  ellen elkövetett szentségtöréssel vádolta. A nép erre heves haragra gyúlt Alkibiadész ellen, és Androklész, Alkibiadész esküdt ellensége, igyekezett még jobban felbőszíteni az embereket. Alkibiadész és társai eleinte nagyon megijedtek, de amikor megtudták, hogy a Szicíliába behajózásra váró katonák és tengerészek az ő pártjukon állnak, továbbá, hogy az az ezer argoszi és mantineiai nehéz fegyverzetű katona, aki csak Alkibiadész kedvéért volt hajlandó vállalni a hosszú tengeri út és hadjárat fáradalmait, kijelentette, hogy ha méltatlanul bánnak Alkibiadésszal, azonnal otthagyják az egész hadjáratot, egyszeriben nekibátorodtak és alkalmat követeltek a védekezésre. Most azután Alkibiadész ellenségei rémültek meg, és félni kezdtek, hogy a népgyűlés enyhe ítéletet hoz az ügyben, mert nem tudja nélkülözni Alkibiadészt.
    Ezért úgy intézték a dolgot, hogy bizonyos szónokok, akiket nem tartottak Alkibiadész ellenségeinek, de ugyanolyan rosszakarattal voltak iránta, mint nyílt ellenfelei, szólaljanak fel a népgyűlésen, és fejtsék ki, mennyire helytelen dolog, hogy egy ilyen hatalmas hadsereg élére állított és teljhatalommal felruházott hadvezér, amikor a hadsereg és a szövetséges hadak már összegyülekeztek, az időt vesztegeti csak azért, mert esküdteket kell kisorsolni, és meg kell állapítani, hogy a vád és a védelem mennyi ideig beszéljen. "Most szálljon tengerre jó szerencsével - mondották. - Ha a hadjárat befejeződik, és ő is hazatér, majd tisztázhatja magát a törvények szerint az ellene emelt vádak alól."
    Alkibiadész tisztában volt vele, mennyi rosszakarat bújt meg a perének tárgyalását elhalasztó indítvány mögött. Tiltakozott tehát a népgyűlésen, és kijelentette: szörnyű dolog, hogy miközben ilyen nagy hadsereg élén hadjáratra küldik, tűrnie kell az ellene emelt súlyos vád függőben maradását. Kész elszenvedni a halálos ítéletet is - mondta -, ha a vád valónak bizonyul, de ha hamis a vád, s ő bebizonyítja ártatlanságát, hadd induljon az ellenség ellen, mit sem félve otthoni vádaskodóitól.
    20. Igazáról nem tudta meggyőzni az athéniakat, s megparancsolták neki, hogy hadvezértársaival együtt haladéktalanul induljon el a háborúba. Hajóik száma kis híján száznegyven háromevezősoros volt, a nehézfegyvereseké ötezer-száz, az íjászoké, a parittyásoké és a könnyű fegyverzetű csapatoké mintegy ezerháromszáz; ehhez járult még a megfelelő hadifelszerelés. Amikor megérkeztek Itáliába, elfoglalták Rhégiont, s Alkibiadész itt terjesztette elő az egész hadjáratra vonatkozó haditervét. Nikiasz ellenezte, de Lamakhosz jóváhagyta, így Alkibiadész elhajózott Szicíliába. Elfoglalta Katanét, de mást nem végzett, mert sürgősen visszarendelték Athénba, hogy álljon bíróság elé.
    Mint már említettem, Alkibiadészt eleinte néhány rabszolga és Athénban letelepedett idegen illette bizonytalan rágalmakkal és gyanúsítgatásokkal. Eltávozása után ellenségei újult erővel támadták, és sikerült is a Hermák megcsonkításának és a misztériumok kigúnyolásának vádját összekapcsolniuk. Úgy tüntették fel a dolgot, mintha a kettő a kormányzat megdöntésére törő összeesküvésnek egymással szorosan összefüggő része volna; így aztán mindenkit bebörtönöztek, akit a két bűntett valamelyikében való részességgel vádoltak. Az athéniak most már megbánták, hogy Alkibiadészt annak idején nem állították bíróság elé, s nem ítéltették el az ellene emelt súlyos vádak alapján. Haragjukat annál súlyosabban éreztették Alkibiadész minden rokonával, barátjával és bizalmas jó emberével. A feljelentőket Thuküdidész nem nevezi meg, mások azonban emlegetik Diokleidész és Teukrosz nevét; így Phrünikhosz, a vígjátékíró ezt mondja róluk:
    Ó, drága Hermész, jól vigyázz, csak el ne ess,
    megütve magad, az uj Diokleidasz nehogy
    vádat kiáltson; csak, hogy ártson, arra les.
    Mire Hermész így válaszol:
    Vigyázok: vér dijához ám nem juttatom
    Teukroszt, ezt a nagy tekergőt és cudart!
    A feljelentők nem hivatkoztak semmi biztos vagy megcáfolhatatlan tényre. Mikor az egyiket megkérdezték, hogyan ismerte fel a Hermész-szobor megcsonkítóinak arcát, azt felelte, hogy a holdfényben látta meg. Ezzel azonban végképp elszólta magát, mert a bűntett elkövetésekor újhold volt. Az értelmes embereket ez nyugtalanította, de a köznépet nem ingatta meg véleményében: továbbra is hitelt adtak a rágalmaknak, és amint kezdetben is tették, ezután is börtönbe vetettek mindenkit, aki ellen feljelentés érkezett.
    21. A letartóztatottak és a bűnügy tárgyalására várók közt volt Andokidész szónok, akit Hellanikosz történetíró Odüsszeusz leszármazottaként említ. Ezt az Andokidészt általában népgyűlölő és oligarchikus hajlamú embernek tartották. Őt azért gyanúsították a Hermák megcsonkításában való részvétellel, mert egyedül a háza közelében álló nagy Hermész-szobor, amelyet az Aigéisz phülé emelt, kerülte el a megcsonkítást. Ezért hívják a szobrot a mai napig Andokidész Hermészének a rajta olvasható felirat ellenére is.
    Úgy esett, hogy Andokidész bizalmas és baráti jó viszonyba került az egyik, ugyanebből az okból letartóztatott fogolytársával, egy Timaiosz nevű, kevésbé ismert, de nagyon értelmes és bátor férfiúval. Ez rábeszélte Andokidészt, hogy tegyen beismerő vallomást és nevezze meg néhány tettestársát. Néphatározat értelmében ugyanis ebben az esetben őt szabadon bocsátják. A per kimenetele - mondotta - mindnyájukra nézve bizonytalan, de az előkelőknek kell leginkább félniük. Jobban teszi tehát, ha hazugság árán megszabadul, mint ha hamis vád alapján dicstelen halált szenved. De a közjó érdekében is helyesebb, ha néhány kétes jellemű ember feláldozásával sok derék embert ment meg a nép haragjától. Andokidész elfogadta Timaiosz érvelését, s beismerő vallomást tett önmaga és mások ellen, mire a néphatározat értelmében szabadon bocsátották, de azokat, akiket bűntársul nevezett meg, a megszököttek kivételével mind kivégezték. Andokidész, hogy vallomását hitelesebbé tegye, bűntársul nevezett meg néhányat saját rabszolgái közül is.
    A nép haragja még ekkor sem hagyott alább, s most, hogy végeztek a Herma-csonkítókkal, teljes dühvel Alkibiadész ellen fordultak. A Szalaminia nevű hajót küldték érte, hogy azon hozzák haza. Úgy rendelkeztek, hogy hazaszállítói ne alkalmazzanak vele szemben erőszakot; egy ujjal se nyúljanak hozzá, hanem nyugodt hangon beszéljenek vele, s bírják rá, hogy kövesse őket a bíróság elé, és tisztázza magát a nép előtt. Attól féltek ugyanis, hogy az ellenséges földön állomásozó hadsereg körében zavar, sőt lázadás támad, ha Alkibiadész akarja. A katonákat nagyon elkeserítette kedvelt vezérük távozása; előre látták, hogy Nikiasz tehetetlensége következtében a háború a végtelenségig elhúzódhatik, mert Alkibiadész távozásával elveszítették legfőbb ösztönzőjüket. Igaz, Lamakhosz harcias és bátor hadvezér volt, de szegény ember lévén sem tekintélye, sem szavának elegendő súlya nem volt.
    22. Alkibiadész hajóra szállt, és megfosztotta az athéniakat attól a lehetőségtől, hogy Messzénét elfoglalják. A városban többen voltak, akik készek lettek volna meghódolni, de Alkibiadész tudott a szándékukról; idejében értesítette Szürakuszaiban levő barátait, és így meghiúsította a messzénéiek tervét. Amikor Thurioiba érkeztek, a kikötőben kiszállt és sikerült elrejtőznie a hazahurcolására küldött athéniak elől. Valaki felismerte, és ezt kérdezte tőle: "Alkibiadész, te nem bízol saját hazádban?" "Más, egyéb dologban igen - felelte. - De mikor az életemről van szó, még saját anyámban sem bíznék, hogy nem téveszti-e össze a fehér kockát  a feketével." Később, amikor értesült róla, hogy az athéniak halálra ítélték, csak ennyit mondott: "Majd megmutatom nekik, hogy élek."
    Fennmaradt az ellene emelt vád szövege, amely így hangzik: "Thesszalosz, Kimón fia Lakia községéből, azt a vádat emeli Alkibiadész, Kleiniasz fia ellen Szkambónidai községből, hogy szentségtörést követett el a két istennő, Démétér és Koré ellen a misztériumok kigúnyolásával; hogy a misztériumokat utánozta saját házában, s olyan ruhát vett fel, mint a főpap, amikor bemutatja a szent áldozatokat; hogy Pulütiónt fáklyahordozónak, a Phégaia községből való Theodóroszt hírnöknek, a többieket pedig müsztészeknek és epoptészeknek  nevezte, megszegte azokat a szent szabályokat, amelyeket az Eumolpidák, az eleusziszi hírnökök és papok szabtak meg."
    Távollétében halálra ítélték, vagyonát elkobozták, és határozatban mondták ki, hogy nevét minden pap és papnő kiátkozza. Mint mondják, ennek a határozatnak csak az Agrauléból származó Theanó, Menón leánya szegült ellene, s kijelentette, őt mint papnőt arra szentelték fel, hogy imákat mondjon, nem pedig átkokat.
    23. Alkibiadész Argoszban tartózkodott, amikor ezt a súlyos ítéletet hozták ellene; Thurioiból ugyanis elmenekült és átkelt a Peloponnészoszra. De mert Argoszban is félt ellenségeitől, és hazájával most már végleg szakított, üzenetet küldött Spártába, és menedékjogot kért; azt ígérte a spártaiaknak, hogy most majd nagyobb szolgálatot tesz, mint amennyit ártott nekik, amikor ellenségük volt. A spártaiak teljesítették kérését és örömmel befogadták. Mivel eddig halogatták a szürakuszaiak megsegítését, megérkezése után első dolga volt rávenni őket, hogy Gülipposz parancsnoksága alatt küldjenek csapatokat az ott levő athéni haderő megsemmisítésére. Aztán meg felbiztatta őket, hogy kezdjenek hadműveleteket Athén ellen Attikában, s végül a harmadik és mind közt a legfontosabb indítványa az volt, hogy Dekeleiát erősítsék meg, amivel nagyobb veszedelmet hozott hazájára, mint bármi mással, és ezzel okozta pusztulását.
    Spártában megbecsülték közéleti szerepléséért, de nem kevésbé csodálták magánéletéért. Mindennapi szokásai olyanok voltak, akár egy spártai emberé, és ezzel mindenkit elbűvölt. Az emberek alig hittek a szemüknek, amikor látták, hogy haját rövidre nyírja, hideg vízben fürdik, árpakenyeret és fekete levest eszik. Senki el sem hitte volna, hogy valaha is tartott szakácsot a házában, akárcsak ránézett is illatszer-kereskedőre, vagy hozzányúlt milétoszi gyapjúköntöshöz. Alkibiadésznak, mint mondják, a sok között megvolt az a szinte már művészetszámba menő képessége, hogy az embereket meg tudta nyerni az ízlésükhöz való alkalmazkodásával, akár a kaméleon, azzal a különbséggel, hogy a kaméleon állítólag nem tud fehér színt ölteni, Alkibiadész viszont könnyedén vett fel jó és rossz szokásokat, s nem volt semmi, amit ne utánzott vagy ne sajátított volna el. Spártában józan, aszkéta módra viselkedő sportember volt, Ióniában elpuhult, élvezethajhászó és könnyelmű, Thrakiában iszákos, Thesszaliában jó lovas, Tiszaphernész helytartó udvarában pedig pompaszeretetével és pazar életmódjával felülmúlta a perzsák fényűzését is. Nem mintha könnyedén változtatta volna meg életmódját vagy jellemét, de mihelyt észrevette, hogy ha természetéhez hű marad, viselkedésével megsérti azokat, akiknek társaságában kellett élnie, azonnal olyan alakot öltött magára, és olyan álarcot vett fel, amilyennel megnyerhette mások tetszését. Spártában, aki csak meglátta, elmondhatta róla:
    Nem sarja ő Akhilleusznak, de ő maga
    olyan, hogy akár Lükurgosz is nevelhette volna. Mégis, igazi érzéseit és tetteit ismerve, azt lehetett volna rá mondani, amit Euripidész mond Helenéről: "Az, ki régen volt, ma is."
    Míg Agisz király távol volt hadjáraton, elcsábította és teherbe ejtette feleségét, Timaiát, s az asszony ezt nem is tagadta. Amikor fia született, nyilvánosan Leótükhidésznek hívta, de kifecsegte barátnőinek és környezete tagjainak, hogy a gyermek igazi neve Alkibiadész; ennyire hatalmába kerítette az asszonyt az Alkibiadész iránt érzett szerelem. Ekkor Alkibiadész szokott fölényes modorában kijelentette, hogy amit tett, nem gőgből tette, nem is azért, hogy vágyát kielégítse, hanem hogy majd egyszer az ő ivadékai uralkodjanak Spártában.
    Mindezt többen elmondták Agisznak, ő azonban inkább az időpontnak adott hitelt. Spártában földrengés volt; a király ekkor rohant ki rémülten felesége hálószobájából és ezt követőleg tíz hónapon át nem hált az asszonnyal, ezért a közben megszületett Leótükhidészt nem ismerte el gyermekének, s a fiút kizárta a trónutódlásból.
    24. Az athéniak Szicíliába küldött hadseregének pusztulása után Khiosz, Leszbosz és Küzikosz lakói követeket küldtek Spártába, azzal a szándékkal, hogy cserbenhagyják athéni szövetségeseiket. A boiótok a leszbosziakat, Pharnabazosz a küzikosziakat támogatta, a spártaiak pedig Alkibiadész tanácsára elsősorban a khiosziaknak küldtek segítséget. Alkibiadész maga is odahajózott, és sikerült kis híján egész Ióniát fellázítania, majd a spártai hadvezérekkel együttműködve nagy károkat okozott az athéniaknak. Agisz azonban Alkibiadész személyes ellenségévé lett felesége elcsábítása miatt, de egyébként is rossz szemmel nézte, hogy dicsősége nőttön-nő, és mindenki neki tulajdonítja a háborúban elért sikereket. Időközben a legbefolyásosabb és legnagyravágyóbb spártaiak sorra mind féltékenyek lettek rá és szabadulni akartak tőle; ezért könnyűszerrel rábírták az arkhónokat, küldjenek parancsot Ióniába, hogy tegyék el láb alól.
    Alkibiadész erről titokban értesült. Megijedt, és bár továbbra is a spártaiak oldalán vett részt a hadjáratban, jól vigyázott rá, hogy ne szolgáltassa ki magát nekik, hanem védelmet kért Tiszaphernésztől, a perzsa király helytartójától, s hamarosan a helytartó legbizalmasabb emberévé lett. A barbár hazug, rosszindulatú és megbízhatatlan barát létére megcsodálta Alkibiadész sokoldalúságát és kivételes tehetségét. Alkibiadész kitűnő társasági modorával mindenkit megnyert, akivel csak együtt volt. Senki nem tudott neki ellenállni, és még akik féltek tőle vagy valami okból féltékenykedtek is rá, mindig élvezetet és gyönyörűséget találtak társaságában. A görögöket egyetlen perzsa sem gyűlölte jobban, mint Tiszaphernész, Alkibiadész hízelgése mégis annyira levette lábáról, hogy viszonthízelgésével még túl is tett rajta. Egyik legszebb, pázsitos rétekben és üdítő forrásokban gazdag kertjét, amelyben fejedelmi pompával berendezett kéjlakok voltak, Alkibiadészról nevezte el, a kertet még később is sok ideig ezen a néven emlegették.
    25. Alkibiadész látta, hogy a spártaiak milyen megbízhatatlan barátok, Agisztól pedig joggal félt, ezért lépten-nyomon igyekezett ártani nekik, és rossz színben tüntette fel őket Tiszaphernész előtt. Azt tanácsolta a helytartónak, hogy se a spártaiakat ne támogassa fenntartás nélkül, se az athéniakat ne semmisítse meg, hanem ha ímmel-ámmal is, de segítse mindkét felet. Így majd elgyengülnek, és fokozatosan tönkremennek, úgyhogy miután felőrölték egymás erőit, végül mindkettő a perzsa király zsákmánya lesz. Tiszaphernész szívesen hallgatott a tanácsra, s kinyilvánította szeretetét és csodálatát Alkibiadész iránt. De a két szemben álló görög fél is tisztelettel kezdett nézni rá, s az athéniak, most, hogy rosszul ment soruk, megbánták az ellene hozott ítéletet. Alkibiadész is nyugtalankodott és félt, hogy ha Athén elpusztul, maga is a spártaiak kezére kerül, azok pedig gyűlölik.
    Az athéniak ekkor csaknem teljes haderejüket összevonták Szamosz körül. A hajóhad innen kiindulva egyes elpártolt városokat visszahódított, másokat pedig őrizet alá vett. Az athéniak tengeren még mindig sikeresen harcoltak ellenségeik ellen, csak Tiszaphernésztől féltek és attól a százötven föniciai háromevezősoros hadihajótól, amelynek bármely percben várt megérkezése az athéniak helyzetét reménytelenné tette volna. Alkibiadész mindezt jól tudta, ezért titokban üzenetet küldött a Szamoszban tartózkodó athéni vezető embereknek, s megcsillogtatta előttük azt a reményt, hogy megszerzi részükre Tiszaphernész barátságát. Közölte velük, hogy mindezt nem azért teszi, mintha a köznép kegyét keresné vagy bízna bennük; ő az arisztokratákat támogatja, ha ugyan van még bennük bátorság, hogy megtörjék a köznép gőgjét, kezükbe vegyék a hatalmat és megmentsék hazájukat.
    Mindnyájan hallgattak Alkibiadészra, egyetlen hadvezér, a Deiradesz démoszból való Phrünikhosz kivételével, aki igen helyesen azt gyanította, hogy Alkibiadész éppen olyan keveset törődik az oligarchiával, mint a demokráciával, mert neki csak az a fontos, hogy a száműzetésből hazahívattassa magát, s a köznépről csak azért beszél olyan megvetéssel, hogy megkedveltesse magát a hatalmon levőkkel. Phrünikhosz ezért ellenezte Alkibiadész tervét, de egyedül maradt véleményével. Minthogy nyilvánosan Alkibiadész ellenségének bizonyult, titokban üzenetet küldött Asztüokhosznak, az ellenséges hajóhad parancsnokának, és figyelmeztette, tartsa szemmel Alkibiadészt, és tartóztassa le, mivel kétszínű játékot űz. Nem vette észre azonban, hogy amikor árulását elkövette, neki is árulóval volt dolga. Asztüokhosz ugyanis nagy tisztelője volt Tiszaphernésznek, és mivel tisztában volt vele, hogy a helytartó mennyire Alkibiadész befolyása alatt áll, mindkettőjükkel közölte Phrünikhosz üzenetét. Alkibiadész azonnal üzenetet küldött Szamoszba, és leleplezte Phrünikhosz üzelmeit. Mindenki fel volt háborodva, és összefogott Phrünikhosz ellen, aki nehéz helyzetéből nem látott más menekvést, mint hogy a meglevő bajt még nagyobbal orvosolja. Újból üzent tehát Asztüokhosznak, szemére hányta, hogy elárulta őt, s egyben felajánlotta, hogy kezére juttatja az athéniak hajóit és hadseregét.
    Az athéniaknak azonban nem okozott kárt Phrünikhosz árulása, mert Asztüokhosz folytatta kétszínű játékát, és újból eljuttatta Phrünikhosz üzenetét Alkibiadészhoz. Phrünikhosz ezt előre sejtette, és várta, hogy Alkibiadész újból bevádolja. Hogy megelőzze, figyelmeztette az athéniakat, hogy az ellenséges hajóhad támadásra készül, s azt tanácsolta nekik, maradjanak hajóikon és erősítsék meg táborukat.
    Az athéniak éppen hozzákezdtek a művelethez, amikor újabb levél érkezett Alkibiadésztól, amelyben inti őket, hogy őrizkedjenek Phrünikhosztól, mert tengerészeti támaszpontjukat az ellenség kezére akarja játszani. Ez alkalommal azonban nem hittek Alkibiadésznak, mert feltételezték, hogy ő is pontosan ismeri az ellenség előkészületeit és szándékát, s valótlan vádakkal illeti Phrünikhoszt. Később, amikor Phrünikhoszt az agorán egy Hermón nevű lovas határőr leszúrta, az athéniak vizsgálatot tartottak, a halott Phrünikhoszt árulásban vétkesnek nyilvánították ki, Hermónt és társait pedig koszorúval jutalmazták meg.
    26. Amikor Szamosz szigetén Alkibiadész barátai kerültek hatalomra, elküldték Athénba Peiszandroszt, hogy készítsen elő politikai fordulatot, és bátorítsa az állam előkelő polgárait a demokrácia megdöntésére és a hatalom átvételére, mert Alkibiadész csak ezzel a feltétellel tudja biztosítani Tiszaphernész barátságát és szövetségét. Mindezt azonban csak ürügyül használták fel azok, akik visszaállították az oligarchiát, mert amint az úgynevezett ötezrek - bár valójában csak négyszázan voltak - szilárdan kezükben tartották a hatalmat, már édeskeveset törődtek Alkibiadésszal, és a háborút is lanyhábban folytatták, részben mert nem bíztak a polgárokban, akik idegenkedéssel fogadták az államforma megváltozását, részben mert remélték, hogy a spártaiak, barátai lévén minden oligarchiának, engedékenyebbek lesznek irántuk.
    Az athéni köznép, ha kelletlenül is, de félelemből csendben maradt, már csak azért is, mert mindazokat, akik ellene szegültek a négyszázak uralmának, lemészárolták. Amikor a Szamoszban tartózkodó athéniak ezt megtudták, felbőszültek, és haladéktalanul Peiraieuszba akartak hajózni. Szamoszba hívták Alkibiadészt, megválasztották hadvezérré, s felszólították, álljon élükre, és döntse meg a zsarnokok uralmát.
    Alkibiadész ekkor nem azt tette, amit tett volna helyében bárki más, aki a nép kegyéből nagy ember lett, s azt hiszi, hogy mindenben a nép kedvét kell keresni, és nem szabad ellentmondani azoknak, akik földönfutó bujdosóból máról holnapra annyi hajó és oly nagy sereg hadvezérévé tették, s ekkora hatalmat ruháztak rá. Ehelyett, amiként igazán nagy hadvezérhez illett, lecsillapította az emberek féktelen indulatait, és megakadályozta őket benne, hogy végzetes hibát kövessenek el, s ezzel nyilvánvalóan megmentette Athént. Mert ha felszedik a horgonyokat és hazatérnek, az ellenség egyetlen kardcsapás nélkül hatalmába kerítette volna egész Ióniát, a Hellészpontoszt és a szigeteket; athéniak harcoltak volna athéniak ellen, és hazájukat a polgárháború rémségeinek tették volna ki. Elsősorban Alkibiadésznak köszönhették, hogy ez nem következett be, mert nemcsak a tömegeknek beszélt a lelkére és oktatta ki őket, hanem külön-külön is intette az embereket, akiket lehetett, szép szóval, másokat pedig megfélemlítéssel. Ebben nagy segítségére volt a társául szegődött harsány hangú szteiriszi Thraszübulosz; azt mondták róla, hogy egész Athénban neki volt akkor a legerősebb hangja. Alkibiadész másik jó szolgálata az volt, hogy a föniciai hajókat, amelyeket a spártaiak a perzsa király segítségének reméltek, ígéretéhez híven megpróbálta rávenni, hogy vagy álljanak az athéniak oldalára, vagy ha ezt nem teszik is, legalább ne harcoljanak az ellenség oldalán. Gyorsan elhajózott, és valóban, bár a hajókat már Aszpendosznál látták, Tiszaphernész nem vonult velük tovább, hanem cserbenhagyta a spártaiakat. Mindkét fél meg volt győződve róla, hogy a hajók visszafordulása egyes-egyedül Alkibiadész műve volt; a spártaiak biztosak voltak benne, hogy a helytartónak ezt a tanácsot senki más nem adhatta, senki más nem biztathatta fel, hogy nézze nyugodtan, mint pusztítják egymást a görögök. Kétségtelen ugyanis, hogy megfosztotta volna tengeri uralmától ellenségét az a fél, amelyhez ilyen hatalmas tengeri haderő csatlakozik.
    27. Nem sok idővel azután Athénban Alkibiadész barátai a néppártiakkal együttműködve megdöntötték a négyszázak zsarnoki uralmát. A nép most már nemcsak kívánta, hanem határozottan fel is szólította Alkibiadészt, hogy térjen vissza hazájába; ő azonban úgy gondolta, nem szabad üres kézzel hazamennie, mintha hazatérését egyedül a nép szánalmának és kegyének köszönhetné, hanem csak valami dicső tett végrehajtása után térhet meg. Ezért Szamoszból néhány hajóval a Knidosz és Kósz közötti vizekre hajózott; midőn itt értesült róla, hogy a spártai Mindarosz egész hajóhadával a Hellészpontosz felé tart, és az athéniak nyomon követik, tüstént a sztratégoszok segítségére sietett. Véletlenül éppen akkor érkezett meg tizennyolc háromevezősoros hajójával, amikor a két hajóhad tengeri ütközetet vívott Abüdosznál. Változó szerencsével folyt a küzdelem az esti órákig, és még mindig kétséges volt, ki kerül ki a harcból győztesen. Alkibiadész megjelenése ellentétes érzelmeket keltett a két félben: az athéniak kedvüket vesztették, az ellenség azonban új erőre kapott. Alkibiadész ekkor gyorsan felhúzatta a vezérhajóra az athéni lobogót, s az athéniakat üldöző győztes peloponnészoszi hajóhadra támadt. Megfutamította a spártaiakat, hajóikat a partig kergette, majd lerohanta és összetörte őket. A legénység kiúszott a partra, ahol Pharnabazosz katonái siettek megmentésükre, és harcba bocsátkoztak az athéniakkal, hogy a spártai hajókat megmentsék. Végül az athéniak foglyul ejtettek harminc ellenséges hajót, a maguk hajóit visszaszerezték, és diadaloszlopot állítottak fel.
    Ilyen fényes siker után Alkibiadészt elfogta a hiúság, mindjárt dicsekedni akart Tiszaphernésznek, ezért ajándékokkal megrakodva és nagy hadvezérhez illő kíséret élén elindult a helytartóhoz, de nem olyan fogadtatásra talált, mint amilyent remélt. A spártaiak már régóta panaszkodtak a perzsa királynak Tiszaphernész viselkedésére, s mert a helytartó félt, hogy kegyvesztett lesz, úgy gondolta, Alkibiadész éppen a legjobbkor érkezett. Elfogatta és Szardeiszban börtönbe vettette abban a reményben, hogy ezzel az igazságtalan cselekedetével véget vet minden személye ellen irányuló gyanúsításnak.
    28. Harminc nappal később Alkibiadésznak sikerült lovat szereznie: megszökött őreitől és Klazomenaiba menekült, így még abba a gyanúba is keverte Tiszaphernészt, hogy szemet hunyt szökése felett. Később az athéniak táborába hajózott, s ott megtudta, hogy Mindarosz Pharnabazosszal együtt Küzikoszban tartózkodik. A katonákat buzdította, hogy ütközzenek meg az ellenséggel szárazföldön, tengeren, és ha kell, ostromolják is meg az ellenség várát, mert zsoldjukat csak akkor kapják meg, ha minden csatát megnyernek. Hadseregével hajóra szállt és Prokonnészosz szigetére indult; közben parancsot adott, hogy vigyázzanak a könnyebb tengeri járművekre, nehogy az ellenség értesüljön közeledésükről.
    Szerencséjére hirtelen nagy égzengéssel zivatar tört ki, és készülődése a teljes sötétség miatt titokban maradt. Nemcsak az ellenség nem vette őket észre, de maguk az athéniak sem gondoltak harcra, mikor parancsot adott az indulásra. Rövidesen eloszlott a sötétség, és megpillantották a küzikoszi kikötő előtt horgonyzó peloponnészoszi hajókat. Alkibiadész tartott tőle, hogy az ellenség a kikötőbe menekül, ha meglátja rengeteg hajóját. Ezért utasította a hajók parancsnokait, hogy maradjanak hátra, ő maga pedig negyven hajóval az ellenség közelébe nyomult, és csatára hívta ki őket. A peloponnészosziak beleestek a csapdába, és azt gondolva, hogy jelentéktelen számú hajóval állnak szemben, ütközetbe bocsátkoztak, de mikor a többi athéni hajó is beavatkozott a harcba, rémülten megfutamodtak.
    Ekkor Alkibiadész húsz legjobb hajójával áttört a peloponnészoszi hajók gyűrűjén, partra szállt, üldözőbe vette a hajókból menekülő ellenséget; rengeteg halott maradt a helyszínen. Mindarosz és Pharnabazosz a spártaiak segítségére sietett, de már későn. Mindarosz vitézül harcolva elesett, Pharnabazosz pedig elmenekült. Sok halott és fegyver maradt a győztesek kezén, ezenkívül minden ellenséges hajó is a birtokukba került, sőt Küzikoszt is elfoglalták. Pharnabazosz sorsára hagyta a várost, a peloponnészoszi helyőrség pedig mind egy szálig elhullott. Ilyen módon az athéniak nemcsak a Hellészpontoszt tartották biztosan a kezükben, hanem a spártaiakat is elűzték a környező vizekről. Elfogták a spártaiak lakonikus rövidséggel megfogalmazott jelentését, amelyet az ephoroszoknak küldtek az elszenvedett vereségről. A jelentés így szól: "Hajóink elvesztek. Mindarosz halott. Embereink éheznek. Nem tudjuk, mitévők legyünk."
    29. Az Alkibiadész alatt szolgáló katonákat a győzelem olyan büszkévé és elbizakodottá tette, hogy méltóságukon alulinak tartották a barátkozást más seregek katonáival, akik már több ízben szenvedtek vereséget. Nem sokkal korábban történt, hogy Thraszülloszt legyőzték Epheszosznál, és az epheszosziak bronz diadaloszlopot állítottak az athéniak megszégyenítésére. Alkibiadész katonái ezt a vereséget vetették most Thraszüllosz katonái szemére. Magukat és vezéreiket egekig magasztalták, s nem voltak hajlandók sem együtt gyakorlatozni, sem közösen táborozni velük. Amikor azonban Pharnabazosz nagy lovas és gyalogos hadsereggel megtámadta Thraszüllosz katonáit, akik betörtek Abüdosz környékére, Alkibiadész segítségükre sietett, megfutamította az ellenséget, s Thraszüllosszal együtt üldözte késő éjszakáig. Így aztán a két hadsereg megbékélt egymással, és vidám éneklés közben tértek vissza a táborba. Másnap Alkibiadész diadaloszlopot emelt, megsarcolta a lakosságot, és minden ellenállás nélkül vonult végig Pharnabazosz tartományán. Foglyul ejtett néhány papot és papnőt is, de később váltságdíj nélkül szabadon engedte őket.
    Khalkédón elpártolt az athéniaktól, és spártai őrséget s parancsnokot fogadott be a városba. Mikor Alkibiadész haddal támadt rájuk, megtudta, hogy a város lakói összeszedték jószágaikat és Bithüniába hajtották át őket, mert az ottani lakosokkal jó baráti viszonyt tartottak fenn. Alkibiadész ekkor hadseregével a bithüniai határra vonult, hírnököt küldött a bithüniaiakhoz és szemrehányásokat tett nekik; ezek megijedtek, kiszolgáltatták a hozzájuk hajtott állatokat, és barátsági szerződést kötöttek Alkibiadésszal.
    30. Khalkédónt a tengertől a tengerig érő ostromfallal zárta el. Ekkor érkezett meg Pharnabazosz felmentő seregével; Hippokratész, a spártai várparancsnok pedig egész hadseregével kirontott az athéniakra. Alkibiadész egyszerre vezette hadseregét mindkettőjük ellen; Pharnabazoszt szégyenletes futásra kényszerítette, Hippokratészt pedig a várőrség nagy részével együtt megölte.
    Ezután végighajózott a Hellészpontoszon, sorra megsarcolta a part menti városokat, Szélümbriát pedig elfoglalta. Ez alkalommal a kelleténél nagyobb veszélynek tette ki magát. Azokkal, akik a várost a kezére akarták játszani, abban állapodott meg, hogy a meghódolás jeléül éjfélkor égő fáklyát tűznek ki a város falára. A bent levők azonban kénytelenek voltak korábban megadni a megállapodás szerinti jelet, mielőtt az athéni sereg készen állt volna a bevonulásra, mert egyik összeesküvő társuk hirtelen meggondolta magát, és tartottak tőle. Az égő fáklya láttán Alkibiadész harminc fegyveresét magához vette, a falakhoz futott, és úgy rendelkezett, hogy a többiek minél gyorsabban kövessék. A kaput kinyitották előtte, és Alkibiadész harminc emberével, akikhez még húsz könnyű fegyverzetű katona is csatlakozott, behatolt a városba, de nyomban észrevette, hogy a szélümbriaiak jól felfegyverzett csapattal szállnak vele szembe. Ha harcba bocsátkozik velük, nem menekülhetett volna meg veszélyes helyzetéből, a megfutamodást pedig méltatlannak tartotta magához, mivel addig a napig minden csatában győzött. Kürtjellel csendet parancsolt tehát, és a körülötte állók közül felszólított egy embert, hogy hangos szóval jelentse ki: az athéniak nem fognak fegyvert a szélümbriaiak ellen. Ezek a szavak lelohasztották a legtöbb szélümbriai harci kedvét, különben is azt hitték, hogy máris behatolt a városba az egész ellenséges hadsereg; sokan viszont eleve is kívánták a békés megegyezést. Amíg ezt egymással szemközt állva megvitatták, megérkezett Alkibiadész serege. Alkibiadész jól sejtette, hogy Szélümbria lakosai békés szándékkal vannak iránta; félt viszont, hogy a thrák katonák kifosztják a várost, ezért ezeket a thrákokat, akik nagyrészt Alkibiadész személyéhez való ragaszkodásból önkéntesként csatlakoztak hadseregéhez, mind kiküldte a városból; semmi jogtalanságot nem követett el a szélümbriaiakkal szemben, akik kíméletért könyörögtek hozzá, de azért hadisarcot vetett ki rájuk, helyőrséget hagyott hátra, majd eltávozott.
    31. A Khalkédónt ostromló athéni vezérek megegyeztek Pharnabazosszal, hogy a perzsa helytartó egy bizonyos összeget fizet nekik, Khalkédón ismét az athéniak birtoka lesz, ők viszont nem háborgatják Pharnabazosz tartományát, a perzsa királyhoz küldött athéni követek pedig kíséretet kapnak Pharnabazosztól. Így aztán, amikor Alkibiadész visszatért Szélümbriából, Pharnabazosz azt kívánta, hogy tegyen esküt a békefeltételek megtartására, de Alkibiadész mindaddig nem volt hajlandó rá, amíg maga Pharnabazosz le nem teszi az esküt.
    Amikor mindketten letették az esküt, Alkibiadész útra kelt, hogy visszahódítsa az athéniaktól elpártolt Büzantiont, s a várost ostromfallal vette körül. Anaxilaosz, Lükurgosz és mások hajlandók voltak a város feladására, ha Alkibiadész nem bánik velük úgy, mint egy fegyverrel meghódított város lakosaival. Alkibiadész ekkor elhíresztelte, hogy kénytelen eltávozni az Ióniában kitört lázadás elfojtására, s világos nappal elhajózott egész hajóhadával, de még aznap éjjel visszatért. Nehéz fegyverzetű katonáival partra szállt, és csendben a város falai felé vonult, hajói pedig nagy lárma és kiabálás közben behatoltak a kikötőbe. A váratlan támadás rémületbe ejtette a büzantioniakat; ez jó alkalmul szolgált az Athén-barát csoportnak, hogy Alkibiadészt ellenállás nélkül bebocsássák a városba. Mindenki a kikötőbe rohant ugyanis, hogy szembeszálljon a hajókkal. A város birtokbavétele mégsem történt meg harc nélkül, mert a Büzantionban állomásozó peloponnészosziak, boiótok és megaraiak visszaszorították a partra szállt athéniakat a hajókra. Majd amikor tudomásukra jutott, hogy más athéni csapatok is vannak a városban, csatasorba álltak és megtámadták őket. Kemény küzdelem kezdődött, de a jobbszárnyon Alkibiadész, a balszárnyon Théramenész győzött, és az életben maradottak közül mintegy háromszáz foglyot ejtettek.
    A csata után egyetlen büzantionit sem öltek meg, és nem is száműztek, hiszen ezzel a feltétellel adták fel a várost, anélkül azonban, hogy saját maguknak bármi más előnyt biztosítottak volna. Amikor Anaxilaoszt Spártában hazaárulás miatt bíróság elé állították, védekezésében nem szégyellte, hanem nyíltan bevallotta tettét. Azt mondotta, hogy ő nem spártai, hanem büzantioni, és nem Spártát, hanem Büzantiont látta veszélyben. A várost ostromfallal vették körül, és semmit nem lehetett bevinni; a peloponnészosziak és a boiótok élték fel az élelmiszerkészleteket, a büzantioniak gyermekeikkel és feleségükkel együtt éheztek. Nem árulta el a várost az ellenségnek, hanem megkímélte a háborútól és a vele járó szenvedésektől, s ebben a legkiválóbb spártaiak példáját követte, akik csak azt tartják jónak és igaznak, ami hazájuk üdvére szolgál. A lakedaimóniak örömmel hallották e szavakat, és a vádlottakat felmentették.
    32. Alkibiadész most már arra vágyott, hogy hazatérjen szülőföldjére, de még inkább arra, hogy polgártársai az ellenségen vett oly sok győzelem diadaljelével megkoszorúzva láthassák. Pajzsokkal és mindenféle hadizsákmánnyal feldíszített hajók kíséretében indult hazafelé. Sok foglyul ejtett hajót vontattak maguk után, és még nagyobb számmal vitték magukkal az elsüllyesztett hajók orrdíszítményeit. Az elsüllyesztett és foglyul ejtett hajók száma nem volt kevesebb kétszáznál.
    A szamoszi Durisz, aki Alkibiadész leszármazottjának vallja magát, a következő részleteket beszéli el: Az evezősöknek Khrüszogonosz, a püthiai fuvolajátékok győztese játszotta fuvoláján az evezősdalt; az evezés ütemét Kallippidész tragikus színész diktálta, s mindketten az előadóművészek bő talárját viselték. Alkibiadész vezérhajóján bíborszínű vitorlát húztak fel az árbocra, és úgy vonultak be a kikötőbe, mintha vidám mulatozás után térnének haza. Ezt azonban nem említi sem Theopomposz, sem Ephorosz, sem Xenophón, de nem is valószínű, hogy Alkibiadész ilyen kihívóan viselkedett volna az athéniak előtt, amikor száműzetés és annyi szerencsétlenség után érkezett haza. Éppen ellenkezőleg, szíve elnehezült, és amikor a kikötőbe értek, nem szállt le hajójáról, hanem a fedélzeten várakozott, amíg meg nem látta a parton unokafivérét, Eurüptolemoszt több barátjával és rokonával együtt, akik ott vártak rá és boldogan köszöntötték.
    Amikor partra szállt, az emberek észre se vették a többi hadvezért; mind Alkibiadészhoz rohantak, körülvették, a nevét kiáltozták, babérkoszorút tettek a fejére. Akik nem tudtak a közelébe jutni, messziről bámulták, és az öregek mutogatták a fiataloknak. A nagy örvendezés közben sok ember könnyezett, mert visszaemlékezett az elmúlt évek balszerencséjére, és összehasonlította mostani jó szerencséjükkel. Elgondolkoztak rajta, hogy talán elkerülhették volna a Szicíliában elszenvedett vereséget és más szerencsétlenségeket is, ha Alkibiadészt meghagyják a csapatok élén, és rábízzák az államügyek irányítását. Amikor újra vezető posztra állították, Athén korábbi tengeri hatalma már csaknem teljesen elenyészett, szárazföldi fennhatósága a várost körülvevő területekre korlátozódott, s benn a városban is pártviszályok dúltak. Ő azonban kiemelte Athént ebből a szomorú és gyászos állapotából, és nemcsak régebbi hatalmát szerezte vissza a tengeren, hanem a szárazföldön is győzelemről győzelemre vezette az athéni csapatokat.
    33. A visszahívását elrendelő néphatározatot már korábban megszavazták Kallaiszkhrosz fia, Kritiasz javaslatára. Erre céloz az egyik elégikus költeményében, amikor Alkibiadész emlékezetébe idézi a következőket:
    Én javasoltam a nyílt gyűlésen, szóban, írásban,
    hogy hazatérj immár: íme, az én müvem ez;
    csakhogy mindezeket nyelvünknek zárja pecsétje.
    Alkibiadész azután megjelent a népgyűlésen, s könnyek közt panaszolta el szenvedéseit, de mérsékelte magát, és a népnek csak enyhe szemrehányásokat tett. Inkább saját balsorsát és rossz szellemét okolta a történtekért. Hosszan fejtegette, hogy az athéniak miben reménykedhetnek, végül pedig biztatta és bátorította őket. A nép aranykoszorúval tüntette ki, és mind a tengeren, mind a szárazföldön teljhatalmú hadvezérnek kiáltotta ki. Határozatban kimondták összes javainak visszaadását, s utasították az Eumolpidákat és a hírnököket, hogy vonják vissza az átkokat, amelyekkel sújtották a nép rendelkezésére. Ez meg is történt, de Theodórosz főpap kijelentette: "Én nem mondtam rá átkot, mert feltételeztem róla, hogy nem árt soha hazájának."
    34. Bármilyen fényesen ragyogott is ekkor Alkibiadész szerencsecsillaga, többen aggályosnak vélték hazatérése időpontját. Azon a napon érkezett meg ugyanis, amikor Athénának Polüntéria néven ismert ünnepét ülik. A Praxiergidáknak nevezett papok az ünneppel kapcsolatos titkos szertartásokat Thargélión havának huszonötödik napján végzik. Ilyenkor leszedik az istennő díszes öltözetét, és a ruhátlanul maradt szobrot letakarják. Ezért tartják ezt az ünnepet az athéniak az év legbaljóslatúbb napjának, amikor semmi vállalkozásba nem kezdenek. Úgy látszik - jegyezték meg némelyek -, mégsem fogadja kegyesen az istennő Alkibiadészt, mert beburkolózott és távol tartja magától.
    Ennek ellenére minden úgy történt, ahogyan Alkibiadész kívánta. Száz háromevezősoros hajót szereltek fel, hogy tengerre szálljon.
    Ekkor azonban azt a tiszteletre méltó óhajtását juttatta kifejezésre, hogy nem távozik el hazulról a misztériumok megünneplése előtt. Amióta Dekeleiát félelmes erőddé építették ki a spártaiak, az ellenség tartotta kezében az Eleusziszba vezető utakat. Az athéniak ezért már-már arra kényszerültek, hogy hajón küldjék el az ünnepi küldöttséget Eleusziszba, ezáltal az ünnepség elvesztette volna minden korábbi csillogó pompáját. Nem lehetett szó a szokásos áldozatokról, kartáncokról, sem azokról az útközben végzett különféle szertartásokról, amelyekre akkor volt lehetőségük, amikor még ünnepi menetben vitték Iakkhosz szobrát. Alkibiadész szép feladatnak tartotta, olyannak, amellyel kimutathatja az istenek iránti imádatát, és az emberek szemében megbecsülést szerezhet magának, ha visszaállítja a szertartások ősi pompáját, és az ünnepi menetet katonáival megvédi az ellenségtől. Ilyen módon vagy megalázza Agisz királyt, ha nem meri a menetet megtámadni, vagy ha mégis megtenné, az isteneknek kedves harcot vív majd a legszentebb és legnagyobb ügy védelmében, s vitézi cselekedetének tanúja lesz Athén egész népe.
    Tervét közölte az Eumolpidákkal és a hírnökökkel, majd a magaslati pontokon őröket állított fel, és napkeltekor futárokat küldött előre. Azután elindította a papokat, a müsztészeket és a müsztagogoszokat; nehézfegyvereseivel fogta körül, s ünnepélyes menetben és teljes csendben vezette őket. Olyan magasztos és áhítatot keltő látvány volt ez a különös hadimenet, hogy akit nem vakított el a féltékenység, úgy beszélt Alkibiadész tettéről, mintha az szent titkokat ismerő főpappá avatta volna őt. Az ellenség nem merte megtámadni a menetet, s így teljes biztonságban érkeztek vissza Athénba. Nemcsak önérzete erősödött meg, hanem katonái is azzal a hittel néztek fel rá, hogy vezérsége alatt legyőzhetetlenek, és senki meg nem állhat velük szemben. Az egyszerűbb és szegényebb embereket pedig annyira elbűvölte, hogy vágyva vágytak rá, bárcsak a türannoszuk volna. Sokan ezt meg is mondták neki, és felkeresték, hogy biztassák. Azt akarták, álljon olyan magasságban, ahol az irigység el nem érheti. Akkor eltörölheti a határozatokat és a törvényeket, s megszabadulhat a város vesztét okozó locsogóktól; teheti, amit jónak lát, és úgy intézheti az állam ügyeit, hogy nem kell többé félnie a feljelentőktől.
    35. Nem tudjuk, hogy maga Alkibiadész mint vélekedett a türannoszi hatalomról, de a város legbefolyásosabb polgárai féltek tőle, és siettették távozását. Megszavaztak neki mindent, amit csak akart, és kívánsága szerint választották meg hadvezértársait is.
    Száz hajóval szállt tengerre, és először Androsz szigetét támadta meg. Legyőzte a lakosokat és a szigeten állomásozó spártai helyőrséget, de magát a várost nem foglalta el, s ez volt az első új vád, amit ellenségei emeltek ellene. Ha valaki, Alkibiadész bizonyosan saját dicsőségének lett az áldozata. Merészségének és éles elméjének olyan híre támadt, hogy ha valami nem sikerült neki, azonnal gyanúsnak találták. Mindenki meg volt győződve róla, hogy mindent el tud érni, amit csak akar, és ha mégsem így történt, azt hitték, hogy szántszándékkal követett el hibát. Most is várták a hírt, hogy elfoglalta Khioszt és Iónia egész partvidékét, s bosszankodtak, amikor ez nem történt meg olyan gyorsan, mint remélték. Arra nem is gondoltak, hogy állandóan pénzzavarokkal kellett küzdenie; azokat, akik ellen háborúskodott, a perzsa király bőkezűen fizette, neki viszont gyakran hajóra kellett szállnia és otthagynia táborát, hogy zsoldot és élelmet szerezzen katonáinak. Végül is ez szolgáltatott okot az ellene emelt végső és döntő vádra. Lüszandrosz, a spártai hajóhad parancsnoka, három helyett négy obolosz napi zsoldot fizetett tengerészeinek abból a pénzből, amelyet Kürosztól kapott. Alkibiadész csak nehezen tudta még a napi három oboloszt is kifizetni, és Kariába hajózott, hogy pénzt szerezzen. Távolléte alatt Antiokhoszt állította a hajóhad élére, aki jó hajós volt, de műveletlen és önfejű ember. Alkibiadész szigorúan meghagyta neki, hogy ne bocsátkozzék ütközetbe, még ha az ellenség megtámadná is. De Antiokhosz elbizakodottan semmibe vette a figyelmeztetést, megrakta legénységgel a saját háromevezősoros hajóját, s ezenkívül még egyet, azután elevezett Epheszosz felé. Hangos lárma és szidalmak közben az ellenséges hajók közvetlen közelébe vonult, s kihívó viselkedésével felingerelte őket. Lüszandrosz eleinte csak néhány hajójával indult üldözésére, amikor azonban az athéniak Antiokhosz segítségére siettek, harcba bocsátkozott egész hajóhadával, és teljes győzelmet aratott. Antiokhosz elesett a harcban, az ellenség foglyul ejtette az athéniak sok hajóját, és Lüszandrosz a győzelem emlékére diadaloszlopot emelt. Alkibiadész, mihelyt értesült a történtekről, visszatért Szamoszba; egész hajóhadával Lüszandrosz ellen vonult, de a spártai hadvezér megelégedett győzelmével, és nem volt hajlandó harcba bocsátkozni vele.
    36. Alkibiadészt saját táborában is sokan gyűlölték. Köztük volt Thraszübulosz, Thraszón fia. Ez az ember elhajózott Athénba, hogy vádat emeljen ellene. A népet azzal tüzelte, hogy Alkibiadész viselkedése kárt okoz az állam érdekeinek, és miatta vesztek oda az athéni hajók. Visszaél hatalmával - mondta Thraszübulosz -, s a vezérletet olyanokra bízza, akik, mert jó ivócimborái, és mulatságos tengerésztörténeteket tudnak mesélni, megkedveltették magukat vele, és ezt azért teszi, hogy nyugodtan mehessen pénzszerző körútjaira, idejét vidám mulatozással vagy az abüdoszi és ióniai hetairák társaságában tölthesse; és amikor ezt cselekedte, az ellenséges hajóhad közvetlen közelben horgonyzott. Ellenségei azt is bűnéül rótták fel, hogy Thrakiában Biszanthé közelében várat építtetett magának menedékhelyül arra az esetre, ha nem maradhatna hazájában, vagy nem akarna ott élni. Az athéniak hitelt adtak a vádaknak, s haragjuk és rosszallásuk jeléül más hadvezéreket választottak a helyébe. Alkibiadész, amikor ezekről a dolgokról értesült, megijedt, és végleges elhatározással otthagyta az athéni tábort. Zsoldos hadsereget toborzott magának, és magánemberként háborút indított a független thrák törzsek ellen. Az elejtett foglyoktól sok pénzt szerzett, s a közelben lakó görögöket megvédte a barbárok betörései ellen.
    Az egész athéni hajóhad Tüdeusz, Menandrosz és Adeimantosz vezérlete alatt Aigoszpotamoinál horgonyzott. Mindennap korán reggel megindultak Lüszandrosz Lampszakosznál állomásozó hajóhada felé, hogy ütközetet ajánljanak fel neki, majd visszafordultak, és napjukat a parton töltötték anélkül, hogy a katonai rend és fegyelem legelemibb szabályait is megtartották volna. A közelben tartózkodó Alkibiadész nem nézhette ezt közönyösen, hanem átlovagolt hozzájuk, és kioktatta a hadvezéreket, hogy rossz helyen horgonyoznak, mert a közelben nincs sem jó kikötő, sem város, és mindent, amire szükségük van, Szésztoszból kell odaszállítaniuk. Hibáztatta azt is, hogy amikor a hajók legénysége partra száll, kedve szerint kószál és elszéled, holott a velük szemben álló táborban vasfegyelmet tartanak, és az ellenséges hajók legénysége megszokta, hogy egy ember parancsára hallgasson, szó nélkül végezze dolgát és engedelmeskedjék.
    37. A vezérek nem törődtek Alkibiadész figyelmeztetésével, hogy a hajóhadat vigyék át Szésztoszba, sőt Tüdeusz gőgösen meg is bántotta; felszólította, hogy távozzék, s kijelentette, hogy most mások parancsolnak, nem pedig ő. Alkibiadész árulást gyanított, és azonnal eltávozott, de azoknak az előkelő embereknek, akik a táborból kikísérték, megmondta, ha a vezérek nem ilyen fennhéjázó modorban bánnak vele, néhány nap alatt rákényszerítette volna a lakedaimóniakat, hogy vagy akaratuk ellenére bocsátkozzanak harcba, vagy hagyják veszni hajóikat. Némelyek hiú dicsekvésnek tekintették szavait, mások azonban hihetőnek vélték, amit mondott, mert könnyen idézhetett volna elő teljes zűrzavart az ellenséges táborban, ha rengeteg thrák lándzsásával és lovasával támadást intéz a szárazföld felől.
    Az események rövid idő alatt igazolták, hogy Alkibiadész milyen helyesen ismerte fel az athéni vezérek hibáit. Lüszandrosz ugyanis váratlanul megtámadta az athéni hajóhadat, és csak nyolc hajó menekült el, Konón vezérlete alatt. A többi, kis híján kétszáz, egytől egyig az ellenség kezére került. A hajók foglyul ejtett háromezer főnyi legénységét Lüszandrosz mind egy szálig felkoncoltatta, majd rövid idővel később elfoglalta Athént is, a hajóhadat felgyújtotta, és a hosszú falakat leromboltatta.
    Alkibiadész megijedt a spártaiaktól, akik egyszeriben a tengernek és a szárazföldnek is urai lettek, s ezért Bithüniába költözött. Kincsei jelentős részét odaküldte vagy magával vitte, de még többet otthagyott thrakiai várában. Megmentett vagyona javát azonban Bithüniaban elrabolták tőle az ottani thrákok. Ezért elhatározta, hogy elmegy Artaxerxészhez. Bízott benne, ha a király megismeri, nem fogja kevesebbre becsülni Themisztoklésznél, hiszen neki jobb oka van a cselekedetére, mert nem honfitársai ellen, mint Themisztoklész, hanem saját hazája érdekében és ellenségei ellen folyamodik a királyhoz segítségért. Úgy vélte, hogy a király udvarába Pharnabazosz juttathatja el legbiztonságosabban, ezért hozzá ment Phrügiába; a helytartó udvarában eltöltött bizonyos időt, s ezalatt figyelmes viselkedésével megbecsülést szerzett magának.
    38. Az athéniak nehezen viselték el államuk vezető szerepének elveszítését. De csak akkor kezdték megérteni, mi történt velük, mikor Lüszandrosz szabadságuktól is megfosztotta őket, és harminc zsarnokot  ültetett a nyakukra, s ha későn is, de belátták, hogy tudatlanságukban milyen jóvátehetetlen hibákat követtek el, mind között a legnagyobbat akkor, amikor dühükben másodízben is Alkibiadész ellen fordultak, s nem a saját hibája miatt űzték el, hanem azon felbőszülve, hogy egyik alantasa szégyenletes módon elveszítette néhány hajójukat, de ők maguk sokkal végzetesebb hibát követtek el, amikor megfosztották városukat legtehetségesebb és legtapasztaltabb hadvezérétől. Most már csak az a halvány reménység élt bennük, hogy nem veszhetett minden oda, amíg Alkibiadész él. Azelőtt sem tette meg - ezzel biztatták önmagukat -, hogy a száműzetésben tétlenül és nyugodtan éljen, így most is, mihelyt magához tér és helyzete megengedi, aligha fogja közönyösen nézni a spártaiak önhitt gőgjét és a harminc zsarnok tobzódását.
    Nem volt egészen alaptalan, hogy a köznép így álmodozott, hiszen maga a harminc zsarnok is mindent elkövetett, hogy megtudja, mit csinál Alkibiadész, és mire készül a jövőben. Végül Kritiasz meggyőzte Lüszandroszt, hogy amíg Athénban demokrácia van, a spártaiak nem szilárdíthatják meg uralmukat Görögország felett, mert bármilyen jóindulatot mutatnak is az athéniak az oligarchia iránt, amíg Alkibiadész él, nem fog belenyugodni a jelenlegi állapotok fennmaradásába. Lüszandrosz semmit nem adott ezekre a beszédekre, amíg meg nem érkezett a spártai hatóságok titkos parancsa, hogy Alkibiadészt el kell tétetni láb alól; a spártaiak nyilván féltek leleményességétől, de az is lehet, hogy kedvében akartak járni Agisz királynak.
    39. Lüszandrosz üzent Pharnabazosznak és felszólította, hogy tegyen eleget a titkos parancsnak, a helytartó pedig testvérét, Magaioszt és nagybátyját, Szuszamithrészt bízta meg a parancs végrehajtásával. Alkibiadész ebben az időben egy phrügiai faluban élt együtt egy Timandra nevű hetairával. Egyik éjszaka azt álmodta, hogy a hetaira ruhájába öltözött, fejét a hetaira tartotta a karjában, arca ki volt festve és kendőzve, akárcsak valami nőé. Mások szerint azt álmodta, hogy Magaiosz emberei levágták a fejét, és testét lángok közé dobták. Az bizonyos, hogy az álmot nem sok idővel halála előtt látta.
    A katonák, akiket elpusztítására küldtek, nem merészkedtek bemenni hozzá, hanem körülkerítették a házat és felgyújtották. Alkibiadész, mihelyt ezt észrevette, felkapta ruháit és szőnyegeit, s tűzre dobálta őket; majd köpenyét bal karjára göngyölte, jobbjába vette kivont kardját, sértetlenül átrohant a lángokon, még csak tüzet sem fogott a ruhája, és puszta megjelenésével szétoszlatta a barbárokat. Senki nem mert szembeszállni vagy megvívni vele, hanem félreálltak útjából, csak lándzsáikat dobálták feléje és nyilakat lőttek ki rá. Így halt meg Alkibiadész; Timandra, mikor a barbárok eltávoztak, karjába vette holttestét, betakarta ruháival, s amennyire tőle telt, díszes és méltó temetést rendezett neki.
    Timandra - egyesek szerint - anyja volt Laisznak, a híres hetairának, akit korinthoszinak mondtak, pedig valójában hadifogolyként került Görögországba Hükkarából, egy szicíliai kisvárosból.
    Mások, bár egyébként hasonlóan beszélik el Alkibiadész halálának körülményeit, azt állítják, hogy ami vele történt, azt sem Lüszandrosz, sem Pharnabazosz, sem a spártaiak nem okozták, hanem Alkibiadész saját maga. Szerintük Alkibiadész elcsábított egy előkelő családból származó phrügiai nőt, és azzal élt együtt. A nő fivérei bosszút esküdtek nővérük meggyalázója ellen, ezért gyújtották fel Alkibiadész házát, és - amint fentebb elbeszéltem - lenyilazták, amikor az égő házból kirohant.

    CORIOLANUS
    1. A Marciusok patriciuscsaládja sok kiváló férfiút adott Rómának, köztük Ancus Marciust, Numa lányának fiát is, aki Tullus Hostilius után lett király. A család másik két tagja, Publius és Quintus Marcius vezette be Rómába a legbőségesebb és legjobb forrásvizet; Censorinus pedig, akit a római nép kétszer választott meg a censori tisztségre, törvényt fogadtatott el, hogy ezt a tisztséget kétszer senki ne viselhesse. Caius Marcius, akiről ezt a könyvet írom, korán árvaságra jutott. Édesanyja nevelte fel, megmutatva, hogy bármennyire rossz is az apa elvesztése, nélküle is derék és kiváló férfiúvá növekedhet bárki, és hogy csak a haszontalan emberek okolják romlásukért a magányos árvaságot. De ugyanez a Marcius tett tanúságot azoknak az igaza mellett is, akik azt állítják, hogy a nemes és jó természet, ha nem részesül megfelelő nevelésben, sok rossz gyümölcsöt is terem a pompásak mellett, akárcsak a jó, de nem eléggé megművelt föld. Mert bár mindenre kiterjedő, élénk értelme őt is nagy és kiváló tettek elkövetésére serkentette, daccal párosult fékezhetetlen indulatossága megnehezítette számára a másokkal való érintkezést. Kortársai bámulták a gyönyörökkel, a fáradalmakkal és az anyagi javakkal szemben tanúsított közönyét, s ezt a tulajdonságát önmérsékletnek, igazságosságnak és bátorságnak nevezték, társaságban viszont nem tudták elviselni ellenszenves, kellemetlen és fennhéjázó modorát. Valóban, a legnagyobb ajándékot az emberek a Múzsák kegyéből élvezik: hogy a műveltség megszelídíti természetüket, és a józan értelem mértékletességre szoktatja őket; igaz viszont, hogy Rómában azokban az időkben a harcias, katonai tettekben megnyilvánuló erényt tartották a legnagyobb becsben, bizonysága ennek az is, hogy a latin nyelvben az erényt és a vitézséget ugyanazzal a szóval fejezték ki, amely a férfiúi bátorságot jelenti.
    2. Marciust szenvedélyesebben vonzották a katonai élet küzdelmei, mint bárki mást, s ezért már gyermekkorában megtanulta a fegyverforgatást. Mivel pedig meg volt győződve róla, hogy a mesterséges fegyverek nem sok hasznára vannak azoknak, akik a természet adta fegyvereket kellőképpen nem fejlesztik és gyakorolják, annyira megedzette testét mindenfajta küzdelemben, hogy nemcsak a versenyfutásban volt a leggyorsabb, hanem a birkózásban is olyan biztos fogásokat alkalmazott, és olyan erővel küzdött, hogy ellenfele tehetetlen volt vele szemben. Így azután, akik versenyeztek vele és alulmaradtak, testének legyőzhetetlen erejét okolták, amelyen nem fogott a fáradtság.
    3. Első hadjáratában még gyermekifjúként vett részt, amikor Tarquinius, Rómának akkor már elűzött királya, több csata és vereség után - mintegy utolsó kockadobásként - táborába gyűjtött rengeteg latint és egyéb itáliait, és Róma ellen indult. Ezek a népek nem Tarquinius iránti rokonszenvből vállalták a harcot, hanem félelemből és irigységből, mert szerették volna megdönteni Róma növekvő hatalmát. A váltakozó hadiszerencsével folyó ütközetben Marcius vitézül küzdött a dictator szeme láttára, majd amidőn megpillantott egy súlyosan sebesült római harcost, segítségére sietett, és megölte támadóját. A római vezér a győzelem után legelőször őt tüntette ki tölgyfakoszorúval.
    A törvény ugyanis úgy rendelkezik, hogy tölgyfalombból font koszorúval kell kitüntetni azt, aki polgártársa életét megmenti; vagy azért, mert különös tiszteletben részesítették a tölgyfát az arkadiaiak miatt, akiket Apollón "makkevőknek" nevezett egyik jóslatában, vagy mert tölgyfalombot találtak a leghamarabb, bárhol harcoltak is, vagy mert a tölgyfa lombja a várost védő Iuppiternek volt szentelve, és így a tölgyfakoszorú méltán illette meg azt, aki polgártársa életét megmentette. A vadon nőtt fák közt különben a tölgyfa termése a legértékesebb, ha pedig megszelídítik, fája a legkeményebb. Makkját takarmánynak, a rajta talált mézet pedig italkészítésre használják. Pecsenyéhez is a tölgyfa juttatja az embereket, mert a vadászok és madarászok a rajta termő mézgát használják a lépvesszőhöz.
    Mint mondják, ebben a csatában megjelentek a Dioszkuroszok; nyomban az ütközet után látták őket izzadt paripájukon a forumon, közel ahhoz a forráshoz, ahol szentélyük most is áll, és itt jelentették be a győzelmet. Ezért július idusát, mint a győzelem napját, a Dioszkuroszoknak szentelik.
    4. Az olyan fiatalemberekben, akikbe a természet csak erőtlen dicsőségvágyat oltott, a korán jött kitüntetés és megtiszteltetés egykettőre elaltatja és kioltja a szomjas dicsvágyat, azokat viszont, akikben erős és tartós a szenvedély, a megtiszteltetések még kiválóbbá teszik, és szélsebesen ragadják mindahhoz, ami szemükben szépnek látszik; a kitüntetéseket nem jutalomnak tekintik, hanem zálognak, és dicsőségüket mindenáron még vitézibb tettekkel akarják tetézni. Ilyen szenvedély töltötte el Marciust is; önmagával versenyzett a vitézkedésben, mindig újabb dicsőségre vágyott, kitüntetést kitüntetésre, zsákmányt zsákmányra halmozott; korábbi parancsnokai vetélkedtek a későbbiekkel, hogy kitüntessék, és bizonyítékot adjanak vitézségéről. A rómaiak sok háborút viseltek ebben az időben, de Marcius egyikből sem tért haza diadalkoszorú és kitüntetés nélkül.
    Másoknál a vitézkedés célja a dicsőség volt, ő azonban azért vágyott dicsőségre, hogy édesanyjának örömet szerezzen. Azt tartotta legnagyobb kitüntetésnek, és akkor volt a legboldogabb, ha édesanyja hallhatta fia magasztalását, láthatta, amikor diadalkoszorúval övezik homlokát, és az örömtől sírva ölelte át. Mint mondják, Epameinóndasz is hasonlóképpen érzett, és azt tartotta legnagyobb szerencséjének, hogy apja és anyja megérte leuktrai hadjáratát és győzelmét. Neki a jó sors megadta, hogy mindkét szülője vele együtt örülhetett sikereinek. Marcius úgy gondolta, hogy az apjának kijáró háláját is anyjának kell lerónia. Ezért volt fáradhatatlan, hogy anyjának, Volumniának minél több örömet és megbecsülést szerezzen; az ő kívánsága szerint választott magának feleséget, és egy házban lakott anyjával, még akkor is, midőn gyermekeik születtek.
    5. Vitézségével már nagy befolyásra és hatalomra tett szert a városban, amidőn a senatus a gazdagok pártjára állt, és összeütközésbe került a néppel, amelynek sok szenvedést és méltatlan zaklatást kellett elviselnie a hitelezőktől. Azokat, akiknek szerény vagyonuk volt, a zálogolások és árverések mindenükből kiforgatták, a nincsteleneket pedig elhurcolták és bebörtönözték, még akkor is, ha testüket a hazáért vívott harcokban kapott sebek borították.
    Legutóbb a sabinok elleni háborúban vettek részt, de csak akkor vállalkoztak a harcra, amikor ígéretet kaptak leggazdagabb hitelezőiktől, hogy méltányosan bánnak majd velük, és senatusi határozattal kötelezték a consult, Marcius Valeriust, hogy ezért vállaljon kezességet. Az ígéret birtokában bátran küzdöttek, és győzelmet arattak az ellenségen, de hitelezőik ezután sem tanúsítottak méltányos magatartást, a senatus pedig, ígéretéről megfeledkezve, tűrte, hogy ismét elhurcolják és börtönbe vessék a nincsteleneket. Emiatt zavarok és lázongások törtek ki a város szegényei között, ami nem kerülte el az ellenség figyelmét sem: betörtek az ország területére, és tűzzel-vassal pusztítottak mindent, midőn pedig a consulok fegyverbe szólították a hadköteleseket, felhívásuknak senki nem engedelmeskedett. A felelős személyek véleménye erre ismét megoszlott. Egyesek úgy gondolták, hogy engedményeket kell tenniük a szegényeknek, mások viszont, közöttük Marcius is, az ellenkezőjét állították. Ő nem az anyagiak kérdésével törődött, hanem inkább a vakmerő és elbizakodott csőcselékkel, amely először kísérelte meg, hogy szembeszálljon a törvényekkel. Ezért arra biztatta az állam főtisztviselőit, hogy okosan és józanul járjanak el, szüntessék meg, fojtsák el a lázongást.
    6. A senatus rövid idő alatt többször is összeült, de semmi véglegeset nem határozott. Erre a szegények felbiztatták egymást, elhagyták a várost, és az Anio folyó mellett a most Szent-hegynek nevezett helyen telepedtek le. Nem követtek el erőszakos vagy zendülésszámba menő tetteket; azt hajtogatták csak, hogy a gazdagok már úgyis régen kiűzték őket a városból. Levegőt, vizet és sírhelyet Itália bármely részén kaphatnak; ennél többet Rómában sem remélhetnek, ha ott maradnak, legfeljebb arra számíthatnak, hogy sebek borítják testüket, és meghalnak, ha a gazdagokért táborba szállnak.
    A történtek megriasztották a senatust, és elküldték a néphez a legmegértőbb és legnépszerűbb idősebb senatorokat. Menenius Agrippa szólott a nevükben, hosszasan kérlelte a népet, s őszinte szavakkal nyilatkozott a senatusról, majd beszéde végén elmondta emlékezetes példázatát. Az emberi test tagjai - szólt - fellázadtak a gyomor ellen, és azzal vádolták, hogy csak ül tétlenül, minden hasznos munka nélkül a testben, míg a többi testrész kénytelen örökös munkával agyonfárasztani magát, hogy étvágyát kielégítse. A gyomor erre kinevette együgyűségüket, hogy nem értik meg: igaz, minden táplálékot ő fogad magába, de visszajuttatja hozzájuk, és szétosztja közöttük. "Ez a viszony köztetek és a senatus között is, polgárok - fejezte be beszédét -, mert az ott folytatott tanácskozások és megtárgyalt határozatok minden hasznot és előnyt hozzátok juttatnak el, és köztetek osztanak szét."
    7. Így aztán kibékültek, a senatus teljesítette azt a kívánságukat, hogy öt férfiút válasszanak meg a nép érdekeinek védelmezőiül; ők azok, akiket napjainkban néptribunusoknak neveznek. Először a zendülés vezéreit, Iunius Brutust és Sicinius Vellutust választották meg. Amikor a városban helyreállt az egység, a nép már szívesen vállalta a consulok alatt a katonai szolgálatot.
    De maga Marcius nem örült, hogy a nép hatalma megerősödött az arisztokrácia rovására. Észrevette, hogy más patriciusok is ugyanígy vélekednek, ezért felbiztatta őket, hogy ne maradjanak el a plebeiusok mögött a hazáért vívott harcban, és mutassák meg, hogy inkább katonai vitézségben, mint hatalomban múlják őket felül.
    8. A volscusoknak, akikkel a rómaiak háborút folytattak, legfontosabb városuk Corioli volt. Amidőn Cominius consul ostromzárral körülvette a várost, az egész volscus nép megrémülve sietett Corioli segítségére a rómaiak ellen, hogy a város közelében ütközetre kényszerítsék őket, és az ellenséget két tűz közé szorítsák. Cominius ekkor két részre osztotta hadait; ő maga a kívülről közeledőkkel szállt szembe, az egyik legkiválóbb rómait pedig, Titus Larciust az ostromló hadaknál hagyta. Corioli helyőrsége lefitymálta a hátramaradt ostromlókat, és kirohant rájuk; az első rohamban győztek is, és a rómaiakat táborukig szorították vissza. Ekkor Marcius néhányadmagával előretört, megállította a velük szembeszálló ellenség rohamát, és hangos kiáltozással biztatta a rómaiakat. Marcius valóban olyan volt, amilyennek Cato  kívánja a katonát: nemcsak karja erejével, hanem hangjával és külső megjelenésével is rémületbe ejtette az ellenséget, és ellenállhatatlannak bizonyult. A rómaiak közül sokan köréje sereglettek, és visszaszorították a megrémült ellenséget. Marcius azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem üldözőbe vette és a kapukig követte a megfutamított ellenséget. Egyszer csak észrevette, hogy a rómaiak abbahagyják az üldözést, mert a falakról dárdákat dobálnak rájuk, és egyetlen katonája sem merészkedik betörni a megfutamodók nyomában az ellenséggel teli városba. Megállt, lelkesen buzdítani kezdte társait, s azt kiáltozta, hogy a szerencse a várost nem az üldözötteknek, hanem az üldözőknek nyitja meg. Csak kevesen voltak hajlandók követni, de ő áttört az ellenség sorain, előretört a kapukig és benyomult a városba. Eleinte senki nem merte feltartóztatni, senki nem mert ellene szegülni, de mikor látták, hogy csak kevés római harcol a falakon belül, összeszedték magukat, és rájuk támadtak. Ekkor - mint mondják - barát és ellenség közé vegyülve, hihetetlen küzdelemben verekedte magát keresztül karja erejével, lába gyorsaságával és lelke bátorságával. Aki csak útjába került, megölte, a többieket végigüldözte a városon és rájuk kényszerítette, hogy feladják a védekezést és eldobálják fegyvereiket; így kellő időt adott Larciusnak, hogy kívülről a városba vezesse a rómaiakat.
    9. A város elfoglalása után a legtöbb katona rabláshoz és zsákmányszerzéshez kezdett. Marcius ekkor haragosan rájuk kiáltott, mert szégyenletesnek tartotta, hogy amikor a consul és a vele levő polgárok valahol talán éppen küzdenek az ellenséggel, ők zsákmányszerzéssel vannak elfoglalva, vagy a zsákmányolás ürügyén elfutnak a veszély elől; de csak kevesen hallgattak rá. Magához vette hát az önként vállalkozókat, és elindult arra, amerre sejtése szerint a másik sereg vonult. Buzgón kérlelte társait, hogy tartsanak ki, majd többször is könyörgött az istenekhez, hogy idejében érkezzék a csatába, s kivehesse részét a veszélyből és polgártársai küzdelméből.
    A rómaiaknak abban az időben az volt a szokása, hogy amikor csatarendbe álltak, és pajzsukat meg köpenyüket felölteni készültek, élőszóval végrendelkeztek, és három-négy tanú jelenlétében megnevezték örököseiket. A katonák - szemközt az ellenséggel - éppen ezzel voltak elfoglalva, amikor Marcius rájuk talált. Első pillanatra nagyon megzavarta őket, hogy ilyen kevesedmagával jelenik meg, ráadásul vértől és izzadságtól borítva. De midőn örömmel odasietett a consulhoz, jobbját nyújtotta neki, és jelentette, hogy elfoglalta a várost, Cominius pedig átölelte és megcsókolta, nyomban felbátorodtak, kezdett elterjedni köztük a győzelem híre, de még akik nem hallottak semmit, azok is megsejtették, hogy miről van szó, és hangos kiáltozással kérték, vezesse őket ütközetbe. Marcius megkérdezte Cominiustól, hogyan állította fel az ellenség csatarendjét, és hol vannak legkiválóbb csapatai. Cominius válaszára, hogy véleménye szerint középen az antiumiak állnak, akik a legharciasabbak és vitézség dolgában nem maradnak el senki mögött, Marcius így szólt: "Kérve kérlek, ezekkel állíts szembe minket." A consul megcsodálta harcvágyát, és teljesítette kérését.
    Mihelyt kiröpítették az első lándzsákat, Marcius előretört; a volscusok nem tudták feltartóztatni támadását, így nyomban áttörte a vele szemben álló ellenséges harcvonalat. A két szárny azonban felkanyarodott és körülvette Marciust. A consul erre megijedt, és legjobb embereit küldte segítségére. Marcius körül heves küzdelem kezdődött, és csakhamar számtalan holttest borította a földet. A rómaiak nagy erővel támadtak az ellenségre, megverték és megfutamították őket. Marciust, akit a fáradtság és sebei kimerítettek, arra kérték, hogy térjen vissza a táborba. Ő azonban azt felelte, hogy aki győz, annak nem szabad elfáradnia, és a hátráló ellenség után vetette magát. Az ellenséges sereg többi része is vereséget szenvedett; közülük sokan elestek vagy fogságba kerültek.
    10. Másnap megérkezett Larcius, és amikor a consul jelenlétében összegyűlt a hadsereg, a consul felment a szószékre, hálát mondott az isteneknek a nagy sikerért, majd Marciushoz fordult. Először is dicséretekkel halmozta el vitéz tetteiért, amelyeket részben ő maga is végignézett, részben Larcius tanúskodott róluk. Azután felszólította, hogy a zsákmányul ejtett kincsekből, lovakból és hadifoglyokból válasszon ki magának egytized részt, mielőtt szétosztanák az egészet a katonák közt; ezenkívül kitüntetésképpen vitézségéért megajándékozta egy felszerelt harci ménnel is. A rómaiak helyeselték a kitüntetést, de Marcius előrelépett, és kijelentette, hogy a lovat elfogadja, s örül a consul dicséretének, de a többire - amit munkája bérének, nem pedig megtiszteltetésnek tekint - nem tart igényt, ő is beéri azzal, ami a katonáknak jut. "Egy kegyet kérek csak tőletek - szólt -, és szeretném, ha ezt megadnátok. Van nekem a volscusok közt egy vendégbarátom, egy derék s becsületes ember. Most fogságba esett, s bár azelőtt gazdag és boldog volt, szolgasors vár rá. Örülnék, ha a sok szerencsétlenség közül, amely érte, attól az egytől megmenthetném, hogy rabszolgaként adják el."
    Marcius szavait a katonák hangos tetszésnyilvánítással fogadták, és önzetlenségét még jobban csodálták, mint az ellenséggel szemben tanúsított vitézségét. Még akik irigyek és féltékenyek voltak rá megtiszteltetése miatt, azok is méltónak tartották a nagy jutalomra, éppen azért, mert nem akarta elfogadni, és jobban bámulták azt az erényét, hogy ilyen nagy kincseket megvetett, mint vitézségét, amellyel megszerezte őket. Mert szebb dolog a kincseket jól használni, mint a fegyvereket, de dicsőbb dolog nem vágyni rájuk, mint jól felhasználni őket.
    11. Amikor elcsendesedett az egybegyűltek lármája és kiabálása, ismét Cominius szólalt meg. "Nem erőszakolhatjuk rá, katonák, az ajándékokat e férfiúra, ha nem akarja elfogadni őket. De egyet nem utasíthat vissza ő sem, adjuk hát meg, szavazzuk meg neki: nevezzük ezután Coriolanusnak, ha ugyan az, amit tett, máris meg nem adta neki ezt a nevet." Ettől kezdve lett Marcius harmadik neve Coriolanus.
    Ebből nyilván kitűnik, hogy személyneve Caius, második és nemzetsége vagy családja szerinti neve Marcius; e kettőhöz járult később valamely tettéből, vele történt eseményből vagy természet adta sajátosságából származó és ráruházott harmadik neve. Ugyanígy adtak a görögök is mellékneveket:  kiváló tettek alapján a Szótért és a Kallinikoszt; természeti sajátosság után a Phüszkónt és a Grüposzt; erényekért az Euergetészt és a Philadelphoszt, s második Battosznak jó szerencséjéért az Eudaimónt. Néhány királynak gúnynevet is adtak: így nevezték el Antigonoszt Dószónnak és Ptolemaioszt Lathürosznak. Ilyenfajta neveket még gyakrabban találunk a rómaiaknál. Így az egyik Metellust Diadematusnak nevezték, mert a homlokán levő nyílt sebe miatt hosszú ideig kötést hordott a homlokán; egy másik Metellust pedig azért neveztek el Celernek, mert megcsodálták azt a gyorsaságot, amellyel néhány nappal apja halála után gladiátori játékokat rendezett az emlékére. Egyeseket még manapság is születésük körülményeiről neveznek el: így Proculusnak hívják, aki apja távolléte alatt és Posturnusnak, aki apja halála után született. Ha egy ikerpár egyik tagja meghal, azt, aki életben marad, Vopiscusnak hívják. Testi tulajdonságok alapján használják nemcsak a Sulla, Niger és Rufus, hanem a Caecus és Claudius mellékneveket is. Ez helyes szokás, mert nem szabad sem a vakságban, sem más testi fogyatkozásban szégyenletes vagy megbélyegző tulajdonságot látni, hanem az efféle neveket az emberek saját nevének kell tekinteni. Mindez azonban egy másik értekezés körébe tartozik.
    12. Alig ért véget a háború, a népvezérek újra szítani kezdték a lázongást, bár nem volt új vagy jogos panaszuk; inkább csak ürügyül használták fel azokat a bajokat, amelyek szükségképpen visszamaradtak az előző viszályokból és zavarokból, hogy vádolhassák a patriciusokat. A földek legnagyobbrészt bevetetlenül és megműveletlenül maradtak, és a háború miatt nem nyílt alkalom rá, hogy a piaci szükségleteket megfelelő behozatallal fedezzék; így aztán nagy ínség támadt. A népvezérek látták, hogy a piacon nincs élelem, de ha lett volna is, a népnek nem volt pénze, hogy vásároljon. Ezért beszédeikben azzal rágalmazták meg a gazdagokat, hogy ők idézték elő az éhínséget bosszúból.
    Közben követek érkeztek Velitraeből, akik felajánlották városukat a rómaiaknak, és kérték, hogy küldjenek ki telepeseket. Járványos betegség pusztított ugyanis soraikban, amely olyan sok halálesetet okozott, és olyan nagy pusztítást vitt véghez a lakosok közt, hogy alig tizedrészük maradt életben. A józanul gondolkodók úgy látták, hogy Velitrae lakóinak kérése a legjobbkor érkezett, mert az ínség úgyis szükségessé tett valamilyen könnyítést, s egyben azt is remélték, hogy a zavargó és a népvezérek által felbolygatott tömeget mint egészségtelen és nyugtalanító elemet eltávolíthatják a városból. Közülük jelölték ki a consulok a telepeseket, a többieket pedig besorozták a volscusok elleni hadjáratra, hogy a tétlenség ne legyen belső lázongások előidéző oka. Azt hitték ugyanis, hogy a szegények és a gazdagok, a plebeiusok és a patriciusok barátságosabbak és szívélyesebbek lesznek egymáshoz, ha fegyvert fognak, táborba szállnak és közös veszélyeknek teszik ki magukat.
    13. Erre a Sicinius  és Brutus körül csoportosuló népvezérek hangos tiltakozásra fakadtak, és azt kiabálták, hogy a consulok legkegyetlenebb tettüket az áttelepítés vonzó nevével ruházzák fel, és ezeket a szegény embereket feneketlen mélységbe taszítják, mert megfertőzött levegőjű s temetetlen holttestekkel teli városba küldik őket, hogy ott egy idegen és vérszomjas istenséggel lakjanak együtt. Mintha nem volna elég nekik, hogy a polgárok egy része éhen pusztul, másik részüket most a ragálynak dobják oda áldozatul, sőt készakarva háborút idéznek elő, hogy a várost ellepjék a bajok, amiért nem akart a gazdagok rabszolgája lenni. A nép torkig volt az efféle beszédekkel, nem jelent meg a consulok által elrendelt jegyzékbe vételen, és hallani sem akart a gyarmatosításról.
    A senatus nem tudta, mitévő legyen, de Marcius, büszkén és öntelten élvezve a legelőkelőbbek csodálatát, nyíltan szembeszállt a népvezérekkel. Így aztán intézkedtek a telepesek elküldéséről, s a kisorsoltakat súlyos büntetés terhe alatt kényszerítették a város elhagyására. Mivel azonban a hadjáratban végképp senki nem akart részt venni, Marcius clienseit vitte magával, és más embereket, akiket rá tudott beszélni, s rátört velük az antiumiak földjeire. Itt sok gabonát találtak, sok jószágot hajtottak el, és foglyokat ejtettek. Marcius a zsákmányból nem tartott meg semmit magának, de bajtársai annál több zsákmánnyal megterhelve tértek vissza Rómába. A többiek megbánták vonakodásukat, és irigyelték polgártársaikat szerencséjükért, Marciust pedig meggyűlölték, s nehezen viselték el hírnevét és hatalmát, mert tekintélyének növekedése ártott a nép érdekeinek.
    14. Marcius nem sokkal később megpályázta a consulságot; a többség hajlandó volt rá szavazni, és a nép is restellte, hogy megszégyenítse s visszautasítsa a legelőkelőbb származású és legvitézebb férfiút. Szokásban volt, hogy akik a consulságra pályáztak, és meg akarták szerezni a polgárok szavazatait, tunica nélkül, togában mentek el a forumra, hogy köszöntsék a polgárokat; a szokás oka vagy az volt, hogy ebben a viseletben a pályázók kérelmezők módjára megalázkodjanak, vagy hogy esetleges sebhelyeiket mint vitézségük tanújelét megmutathassák. Semmi esetre sem a pénzosztogatás vagy megvesztegetés gyanúja miatt kívánták, hogy a hivatalkérő polgár öv és tunica nélkül jelenjék meg polgártársai színe előtt, mert csak jóval később vált bevett szokássá, hogy pénzért vették és adták a szavazatokat, s a pénz döntő szerephez jutott a választógyűléseken. Akkoriban azonban, amikor a megvesztegetés már állandó szokássá lett a bíróságokon, sőt a katonai táborokban is, a köztársaság egyeduralommá változott, mert a fegyveres haderő is a pénz szolgájává lett. Igaz az az állítás, hogy az semmisítette meg először a nép hatalmát, aki lakomákon etette-itatta és pénzzel megvesztegette. Rómában, úgy látszik, ez a romlás titokban és fokozatosan hódított tért, és a baj nem mindjárt vált nyilvánvalóvá. Nem tudjuk, ki vesztegette meg először a népet és a bíróságot. Athénban hír szerint Anütosz, Anthemión fia vesztegette meg először a bírákat, amikor Püloszban elkövetett árulása miatt a peloponnészoszi háború vége felé perbe fogták. Rómában akkor még aranykor volt, és vesztegetést nem ismerő nép töltötte meg a forumot.
    15. Amikor Marcius megmutatta sebhelyeit, amelyeket oly sok csatában kapott, és amelyekkel tizenhét év szüntelen háborúiban kitüntette magát, meghajoltak vitézsége előtt, és egymás közt megegyeztek benne, hogy megválasztják. Amikor azonban elérkezett a szavazás napja, Marcius a senatorok kíséretében tüntető pompával jelent meg a forumon, és a patriciusok mind nyilvánvalóbban kimutatták, hogy senki más érdekében nem buzgólkodnak úgy, mint őérette, az egyszerű nép cserbenhagyta Marciust, és megvonta tőle jóindulatát. Rossz előérzetük tetejében még féltek is, hogy ha ez az arisztokratikus hajlamú férfi, akinek olyan nagy befolyása van a patriciusok közt, magához ragadja a hatalmat, a népet megfosztja minden szabadságától.
    Így aztán kibuktatták Marciust. Másokat választottak consullá, és ez a senatust mélyen lesújtotta, mert a történtekben inkább a maga, mint Marcius megaláztatását látta. De Marcius sem viselte nyugodt lélekkel és türelmesen az eseményeket. Indulatos és makacs természetét lelki nagyságnak és fennköltségnek hitte, s hiányzott belőle az állhatatosság és a szelídlelkűség, amely minden államférfiúi erény között a legfontosabb. Nem tudta, hogy annak, aki a közügyekkel foglalkozik és emberekkel van dolga, kerülnie kell az önhittséget, a "magány e társát", amint Platón nevezte, s helyette, bármennyire nevetséges is ez sok tekintetben, a türelmet kell megszeretnie. Marcius azonban, aki egyenes, de hajlíthatatlan természet volt, meg volt győződve róla, hogy a vitézségnek a győzelem és a mindenki feletti feltétlen uralom a velejárója, nem pedig a gyengeség és az elpuhultság, amely mint a harag, beteges daganatként tör elő a szenvedő és megsebzett lélekből. Éppen ezért rettenetesen felháborodott, megsértődött a népre, és hazament. A város fiatal patriciusai, akik lépten-nyomon előkelő származásukkal hetvenkedtek, mindig lelkes hívei és csodálói voltak Marciusnak, most pedig még inkább csüngtek rajta, aminek a legkevésbé sem örült, mert részvétükkel bosszúságát, fájdalmát és haragját még hevesebben lángra lobbantották. Őt tekintették vezérüknek és legfőbb tanítómesterüknek a hadi tudományokban és minden háborújukban; ő ösztönözte az ifjakat, hogy irigység nélkül versengjenek a vitézi erényekért, s ő tette büszkékké őket győzelmeikre.
    16. Közben gabona érkezett Rómába; nagy részét Itáliában vásárolták, nem kis részét pedig Gelón türannosz küldte ajándékba Szürakuszaiból. Mindenki reménykedni kezdett, és azt várta, hogy a város megmenekszik az ínségtől és a belső széthúzástól. A senatus nyomban összeült, az összesereglett sokaság pedig kint várta a tanácskozás eredményét; azt remélték, hogy a pénzen vásárolt gabonát méltányos áron vásárolhatják meg, az ajándékba érkezőt pedig ingyen osztják szét közöttük, mert több senator ezt javasolta. De ekkor szólásra emelkedett Marcius, és hevesen rátámadt azokra, akik a nép érdekében beszéltek. Demagógoknak és az arisztokrácia árulóinak nevezte őket, akik a vakmerőség és az arcátlanság ártó magvait hintik szét a nép között, és saját vesztükre nagyra nevelik, holott helyesebb lett volna már csírájában megfojtani a veszedelmet, s nem engedni, hogy a nép ilyen tekintélyes hivatal által megerősödjék. Máris félelmetes, mert mindent elér, amit csak akar, s akarata ellenére semmire nem kényszeríthető; nem engedelmeskedik a consuloknak, hanem anarchiában él, és nem ismer el más felsőbbséget, csak a saját hatóságait. Ha ajándékokat és gabonaosztásokat szavaznak meg neki, mint a görögök túlzóan demokratikus államaiban, ezzel mindnyájuk közös és teljes romlására csak a nép elégedetlenségét mozdítják elő. "Azt csak nem állíthatják - folytatta -, hogy mindezt azokért a hadjáratokért kapják jutalmul, amelyek alól kivonták magukat, vagy zendüléseikért, amelyekkel elárulták hazájukat, vagy azokért a rágalmakért, amelyeket a senatus ellen terjesztettek. Most arra számítanak, hogy ti majd félelemből engedtek, és azt remélik, hogy hízelgésből mindent megadtok nekik, s aztán nem lesz semmi, ami engedetlenségüknek határt szabjon, úgyhogy soha nem szűnnek meg viszálykodni és lázongani. Az engedékenység merő őrültség volna. Ha azonban eszünknél vagyunk, fosszuk meg őket a néptribunusi hivataltól, amely semmissé teszi a consuli hatalmat, és csak megosztja a várost, amely nem egységes már, mint azelőtt, hanem két részre szakadt, s így nem képes egyetértésben cselekedni, sem bajainkat és egymás közti zavarainkat megszüntetni."
    17. Marcius ilyen és még több, ehhez hasonló beszédével rendkívüli mértékben megnyerte és fellelkesítette a fiatalabb senatorokat és a gazdagokat is csaknem kivétel nélkül, akik azt kiáltozták, hogy ő az egyetlen férfi a városban, aki nem hátrál meg és nem hajlandó hízelegni. Az idősebbek közül azonban többen szembeszálltak vele, mert sejtették, hogy mi fog következni, s abban, ami bekövetkezett, valóban nem volt köszönet. Amikor ugyanis a jelenlevő néptribunusok észrevették, hogy Marcius véleménye győz, kifutottak a sokasághoz, s hangos kiáltozással felszólították a tömeget, hogy álljon melléjük és legyen segítségükre. Viharos népgyűlést tartottak, s ezen tudomására hozták a népnek Marcius beszédét. A nép feldühödött, és kis híján berontott az ülésterembe. A néptribunusok ekkor vádat emeltek Marcius ellen, érte küldtek, és felszólították, hogy védekezzék a vád ellen. Midőn pedig Marcius az érte küldött lictorokat gőgösen elkergette, ők maguk mentek el az aedilisekkel, hogy erőszakkal odahurcolják. Meg is ragadták, de a patriciusok védelmére siettek, elkergették a tribunusokat, az aediliseket pedig tettleg bántalmazták.
    Közben beesteledett, és megszűnt a zavargás, de mihelyt kivilágosodott, a consulok látták, hogy a nép izgatottan rohan a város minden részéből a forumra. Összehívták tehát a senatust, és felszólították, vegye fontolóra, miként lehet a népet méltányos javaslatokkal és megfelelő határozatokkal lecsendesíteni és kiengesztelni, mert arra most nincs idő, hogy kiváltságukról és tekintélyükről vitázzanak. Higgadtan kell gondolkozniok, mert a helyzet válságos és veszedelmes, s ezért okos és méltányos megfontolásokra van szükség. A többség engedett, mire a consulok kimentek, és tőlük telhetően igyekeztek meggyőzni és lecsendesíteni a népet. A rágalmakat higgadt hangon megcáfolták, csak mértékkel intették rendre őket és tettek szemrehányásokat nekik, egyben pedig azt hajtogatták, hogy a piaci áruk és az élelmiszerek ára tekintetében nem lesz nézeteltérés közöttük.
    18. A nép engedett; nyugodt, józan figyelméből kiderült, hogy elfogadta az irányítást és megbékélt. Ekkor azonban felálltak a néptribunusok, és kijelentették, hogy mivel a senatus méltányosságot tanúsított, a nép kész engedni mindenben, ami jogos, de követeli, hogy Marcius védje magát a következő vádak ellen: Igaz-e, hogy a senatust az alkotmány és a nép hatalmának megsértésére izgatta? Igaz-e, hogy felszólításuknak ellene szegült? Azáltal, hogy az aediliseket a forumon tettleg bántalmazta, nem szolgáltatott-e alkalmat a polgárháborúra, és arra, hogy a polgárság fegyvert ragadjon? Mindezt azzal a szándékkal mondták, hogy megalázzák Marciust, ha igazi természete ellenére büszkeségéből enged és a nép kegyét kéri, vagy pedig ha természetének megfelelően cselekszik, a nép engesztelhetetlen haragját zúdítsák rá. Főként erre számítottak, mert jól ismerték Marciust.
    Amikor aztán felállt, hogy védekezzék, a nép csendben és nyugodtan meghallgatta. De néhány szó után, ahelyett, hogy a várakozásnak megfelelően kérlelni kezdte volna a tömeget, nyíltan sértő hangra tért át, ami inkább támadás volt a nép ellen, mint önmaga védelme. Még hanghordozása és arckifejezése is határozott megvetést és lenézést árult el. A nép erre haragra gerjedt, és nyíltan kimutatta, hogy mennyire neheztel a mondottak miatt, s nem hajlandó eltűrni Marcius szavait. Erre Sicinius, a legvakmerőbb néptribunus, rövid ideig tanácskozott hivatalnoktársaival, majd a nép elé állt, és kihirdette, hogy a néptribunusok halálra ítélik Marciust, s megparancsolta az aediliseknek, vezessék azonnal a sziklára, és taszítsák le a mélybe. Az aedilisek meg is ragadták, de ezt az eljárást még a plebeiusok is borzalmas és szörnyű cselekedetnek tartották. A magukból kikelt patriciusok hangos kiáltozással siettek Marcius segítségére, lefogták a Marciust megragadó tisztviselőket és közrevették Marciust. Mások kezüket kinyújtva kérve kérték a népet, mert szóval és hanggal semmire sem mentek a rettenetes lárma és zűrzavar közepette. Végül a néptribunusok barátai és jóakarói, akik belátták, hogy ha Marciust elvezetik és kivégzését végrehajtják, a patriciusok vérfürdőt fognak rendezni, rávették őket, hogy mondjanak le a büntetésnek erről a szokatlan és kegyetlen módjáról, ne végeztessék ki Marciust erőszakkal, ítélet nélkül, hanem bízzák a népre az ítélethozatalt. Erre Sicinius visszanyerte nyugalmát, és megkérdezte a patriciusoktól, miért ragadták ki a kezükből Marciust, akit a nép büntetéssel akar sújtani. "De mi a ti szándékotok - kérdezték viszont a patriciusok -, és hogyan gondoljátok, hogy Róma egyik legkiválóbb fiát ítélet nélkül hurcoljátok el ily szörnyű és törvénytelen halálba?" "Legyen kívánságotok szerint - felelte Sicinius. - Ne használhassátok fel ürügyül ezt az eseményt arra, hogy a néppel viszálykodjatok és torzsalkodjatok. Megadjuk nektek, amit kívántok, álljon bírái elé ez a férfiú. Téged pedig, Marcius, megidézünk, hogy jelenj meg a forumon a harmadik vásárnapon, győzd meg a polgárságot ártatlanságodról, s aztán ők döntsenek szavazataikkal sorsodról."
    19. A patriciusoknak akkor tetszett ez a megegyezés, és boldogan mentek haza Marciusszal. Azt remélték, hogy a harmadik vásárnapig terjedő idő alatt (vásárokat a rómaiak kilencednapokon tartottak, ezért hívták őket nundinaenek) haladékhoz jutnak az Antium ellen indított hadjárattal. A háború jó sokáig eltart, s ez idő alatt a nép majd megszelídül, és haragja lecsillapul vagy egészen elmúlik a háborús gondok miatt. De mikor az antiumiakkal való viszály gyorsan elintéződött és a polgárok visszatértek, az aggódó patriciusok nekiültek tanácskozni. Szerették volna elérni, hogy se Marciust ne kelljen áldozatul odadobniok, se a népvezéreknek ne szolgáltassanak ürügyet a nép újabb fellázítására. Appius Claudius, aki a nép legelkeseredettebb ellenségének hírében állt, arról beszélt, hogy romlásba döntik a senatust, és felborítják az alkotmányt, ha belenyugosznak, hogy a nép ítélkezzék a patriciusok felett. De az idősebb és a nép iránt megértőbb senatorok, éppen ellenkezőleg, azt állították, hogy a nép, hatalma birtokában, nem lesz kemény és szigorú, hanem szelíd és emberséges. Hiszen a nép nem veti meg a senatust, sőt azt hiszi, hogy a senatus veti meg a népet; a bíráskodást megtiszteltetésnek és vigasztalásnak tekinti, és ha élhet szavazatával, majd lemond haragjáról.
    20. Amikor Marcius látta, hogy a senatus ingadozik az iránta való jóakarat és a néptől való félelem között, megkérdezte a néptribunusokat, milyen vádat emelnek ellene, és mi az az ok, ami miatt a nép bírósága elé állítják. Amikor közölték vele, hogy a vád zsarnokság, és azt fogják bizonyítani, hogy zsarnokságra törekedett, Marcius felállt, és kijelentette, hogy kész azonnal a nép színe elé állni, hogy védelmét előterjessze, és ha elítélik, semmilyen büntetés alól nem vonja ki magát. "Azt kérem csupán - szólt -, hogy valóban csak ez legyen a vád, és ne csapjátok be a senatust." Ezt megígérték neki, és így került sor a tárgyalásra.
    De mikor a nép összegyűlt, a néptribunusok kierőszakolták, hogy a szavazás ne centuriák, hanem tribusok szerint történjék, s ezzel a vagyontalan, zavargásra hajló tömegnek szerezzék meg a többséget a szavazásban a vagyonos, értelmes és hadviselt polgárok felett. Azután elálltak a zsarnokság vádjától is, mint ami nem bizonyítható, és csak Marciusnak azt a senatusi beszédét emlegették, amellyel megakadályozta az olcsó gabonaárakat, és amelyben javasolta, hogy fosszák meg a népet a néptribunusi hivataltól. Új vádat is emeltek ellene, hogy nem szolgáltatta be az államkincstárba az antiumi hadizsákmányt, hanem szétosztotta a hadjárat részvevői közt. Mint mondják, Marciust leginkább ez hozta zavarba, erre a vádra ugyanis nem számított, és nem tudott nyomban meggyőző érvekkel előállni. Dicsérni kezdte a hadjárat résztvevőit, de azok, akik nem harcoltak vele - s ezek voltak többségben -, zúgolódni kezdtek. Végül tribusok szerint szavaztak, és Marciust három szavazattöbbséggel elítélték. Az ítélet örök időre szóló száműzetés volt. Ítélethirdetés után Marcius olyan vidáman távozott, hogy látszott, ennyire még ellenségen vett győzelemnek sem örült soha. Bosszankodtak a senatorok, és bántotta őket, hogy idejében nem követtek el mindent, hogy a nép ilyen féktelenül vissza ne élhessen hatalmával. Nem volt akkor szükség sem ruhára, sem bármi más ismertetőjelre, hogy fel lehessen ismerni a különbséget az egyes polgárok között: a plebeius arca vidám volt, és komor a patriciusé.
    21. Maga Marcius meg sem rezdült és nem alázkodott meg; járása, viselkedése és arckifejezése nyugodt maradt, nem vett részt az általános levertségben, hanem érzéketlennek mutatkozott; nem okosságból vagy szelídlelkűségből, nem is mintha a történteket megnyugvással fogadta volna, hanem mert mélységes harag és sértődöttség lett úrrá rajta, amely valójában azonos a fájdalommal, ha sokan nem ismerik is fel. Mert ha a fájdalom haraggá változik, lángoló heve elűzi az alázatot és a tehetetlenséget. Ezért látszik a haragos ember tettre késznek, és amiként a lázas ember forró, a haragvó lelke izgatott, túlfűtött és kevély. Marcius tettei hamarosan megmutatták, hogy ilyen lelkiállapot lett úrrá rajta is.
    Otthon búcsút vett zokogó és hangosan jajveszékelő anyjától és feleségétől; kérte őket, viseljék fegyelmezetten a történteket, majd határozott léptekkel nyomban elindult a kapuk felé, ahova a patriciusok testületileg elkísérték. Nem kért és nem fogadott el tőlük semmit sem, úgy hagyta el Rómát három vagy négy cliensével együtt, akik kitartottak mellette. Néhány napot magányosan töltött egyik földbirtokán, és különféle terveken töprengett, amelyekre haragja sarkallta. Nem volt ebben a töprengésben semmi jó vagy üdvös, hiszen egyre csak azon jártatta eszét, mint álljon bosszút a rómaiakon. Elhatározta, hogy a szomszédságukból indított súlyos háborúval támadja majd meg őket. Legelőször is a volscusokkal szándékozott kísérletet tenni, mert tudta, hogy azok bővében vannak embernek és pénznek, és hogy addig elszenvedett vereségeik a hatalmukat alig gyengítették meg, annál jobban növelték viszont irigységüket és bosszúvágyukat.
    22. Antium városában élt egy Tullus Aufidius nevű férfiú, aki gazdagsága, vitézsége és előkelő származása folytán királyi tekintélyt élvezett minden volscus között. Marcius jól tudta, hogy ez az ember egyetlen rómait sem gyűlöl annyira, mint őt. A csaták hevében ugyanis mindketten gyakran fenyegették és hívták ki egymást, már ahogy a dicsvágy és a versengés fel szokta tüzelni a fiatal harcosokat; így a népeik közötti ellenségeskedést még személyes gyűlöletük is tetézte. Ismerte azonban Tullus nemes gondolkodását, és tudta azt is, hogy egyetlen volscus sem vágyik nála jobban rá, hogy megfékezze a rómaiak hatalmi vágyát, igazolva a mondást: "A haraggal nehéz perbe szállni, mert az az életet is odaveti azért, amit akar." Olyan ruhát vett fel tehát, és olyan külsővel jelent meg, hogy senki fel nem ismerhette, és mind Odüsszeusz
    szélesutú várába az ellenségnek eképp szállt.
    23. Este volt, és bár sokan találkoztak vele, senki nem ismerte meg. Tullus házának tartott, észrevétlenül besurrant a kapun, némán leült a tűzhely mellé, arcát befedte, és nyugodtan maradt. A házbeliek csodálkozva néztek rá, de nem merték helyéről felkelteni, mert magatartásában és hallgatásában volt bizonyos méltóság, de rögvest jelentették a szokatlan eseményt Tullusnak, aki éppen vacsorázott. Felkelt, odament az idegenhez, és megkérdezte tőle, kicsoda és mit kíván. Marcius erre felfedte fejét, és kisvártatva így szólt: "Ha nem ismersz meg, Tullus - szólt -, és nem hiszel szemednek, nekem kell feljelentenem önmagamat. Caius Marcius vagyok, akinél több rosszat senki nem tett veled és a volscusokkal. Tetteimet már csak melléknevem, a Coriolanus miatt sem tagadhatom le, hiszen így hívnak. Sok fáradalom és veszély árán semmi mást nem szereztem magamnak, csak ezt a melléknevet, az irántatok érzett gyűlöletem emlékeztető jelét. Ezt az egyet nem lehet elvenni tőlem, de minden mástól megfosztott a nép arcátlan irigysége s az állami hatóságok és saját polgártársaim gyámoltalansága és árulása. Száműzetésbe kergettek, és most tűzhelyed oltalmához menekültem, nem azért, hogy életem biztonságban legyen (mert mi szükség lett volna rá, hogy idejöjjek, ha félnék a haláltól), hanem hogy bosszút álljak elűzőimen, és nekem bosszú már az is, hogy téged fogadlak el uramnak. Ha tehát vágyol rá, hogy megtámadd ellenségeidet, rajta, nemes férfiú, használd fel balsorsomat, és tedd a volscusok szerencséjévé. Én annyival jobban harcolok majd mellettetek, mint ellenetek, amennyivel jobban harcol az ellenséggel, aki ismeri, mint aki nem ismeri. Ha viszont lemondtál már róla, én nem kívánok tovább élni; de nem is tennéd jól, ha megkímélnél, hiszen nem lenne semmi hasznod belőlem, aki oly sokáig voltam a te ellenséged és hazádé."
    Tullus végighallgatta és rendkívül megörült; megragadta Marcius jobbját, és így szólt: "Kelj fel Marcius, és semmitől ne félj, mert nagy szerencsét hozol nekünk azzal, hogy szolgálataidat felajánlod, de még többet remélhetsz a volscusoktól." Majd barátságosan megvendégelte, és a rákövetkező napokon a háborúról tanácskoztak.
    24. Rómában közben nemcsak a patriciusoknak a néppel szemben tanúsított rosszakarata okozott nyugtalanságot - ennek főként Marcius elítéltetése volt az oka -, hanem sok figyelemre méltó égi jel is, amelyeket jósok, papok és magánemberek hoztak az emberek tudomására. Az egyik jel a következő volt: Titus Latinus, egy különösebben nem ismert, szerény, babonás hiedelmektől és minden hencegéstől mentes férfiú azt álmodta, hogy megjelent neki Iuppiter és ráparancsolt, jelentse a senatusnak, hogy az a táncos, akit a körmenet élére állítottak, rossz volt, s neki egyáltalán nem tetszett. Elmondta azt is, hogy amikor első ízben látta ezt az álmot, nem törődött vele. Még akkor sem törődött vele, midőn másodszor, sőt harmadszor látta, de egyszer csak meghalt derék fia, ő maga pedig megbénult. Ekkor gyaloghintón a senatusba vitette magát, és ott elbeszélte a történetet. Alighogy ezt megtette, állítólag érezte, hogy testi ereje visszatér, úgyhogy felkelt, és a saját lábán ment haza. A senatorok nagyon elcsodálkoztak, és vizsgálat alá vették az ügyet. Erre a következők derültek ki: Valaki átadta egyik szolgáját más szolgáknak azzal a paranccsal, hogy korbácsolják végig a forumon, majd végezzék ki. Miközben korbácsolták a szerencsétlent és kínozták, úgyhogy a fájdalomtól vonaglott és rángatózott, véletlenül egy körmenet érkezett mögéjük. A résztvevők felháborodottan szemlélték a szörnyű látványt és az áldozat kínos vonaglását, de senki nem avatkozott bele a dologba, csak szidalmazták és átkozták azt, aki szolgájára ilyen kegyetlen büntetést szabott ki. Akkoriban ugyanis a rómaiak még igen emberségesen bántak szolgáikkal, együtt dolgoztak és étkeztek velük, s ez családias viszonyt alakított ki közöttük. Nagy büntetésnek számított már az is, ha a vétkes rabszolgának a kocsirudat alátámasztó fadarabbal a hátán kellett végigmennie a szomszédok között, mert akire ilyen büntetést szabtak ki, elveszítette minden becsületét a saját házában és a szomszédok előtt is. Az ilyen rabszolgát furcifer-nek nevezték, mert amit a görögök támasztéknak vagy villának hívnak, azt a rómaiak furcá-nak nevezik.
    25. Amikor Latinus elmondta a senatoroknak, amit álmában látott, eleinte nem tudták, ki lehetett az a rossz és bántó táncos, aki a körmenet előtt haladt. De azután lassanként eszükbe jutott a szokatlan büntetés és a rabszolga, akit korbácsolva kergettek végig a forumon és utána kivégezték. Minthogy a papok is ugyanazon a véleményen voltak, megbüntették a rabszolga gazdáját, és a körmenetet a látványosságokkal együtt megismételték.
    Ebből is kitűnik, hogy Numa, aki más tekintetben is igen bölcsen irányította az istentiszteleti cselekményeket, helyesen rendelte el az áhítat emelésére, hogy amikor az állami tisztviselők vagy a papok szent áldozásokat végeznek, hírnök menjen előttük, és hangosan kiáltsa: Hoc age!, ami azt jelenti: "Erre legyen gondod!" Ezáltal ugyanis felhívott mindenkit rá, hogy figyeljen a szent cselekményekre, és munkával vagy szórakoztató kedvteléssel ne zavarja őket, mert az ember többnyire csak kényszer vagy erőszak hatására teljesíti kötelességeit. De a rómaiak az áldozatokat, a körmeneteket és a játékokat nemcsak ilyen fontos, hanem jelentéktelen okokból is meg szokták ismételni. Ha az úgynevezett tensá-k elé fogott lovak egyike kifáradt, vagy ha a kocsis a gyeplőt bal kézzel fogta, azonnal elrendelték az ünnepség újrakezdését. Még mostanában is megtörtént, hogy harmincszor ismételtek meg egy áldozatot, mert mindig azt gondolták, hogy valami hiba vagy figyelmetlenség történt. Ilyen körültekintően járnak el a rómaiak a szent cselekmények végzésében.
    26. Marcius és Tullus ezalatt titokban arról tárgyalt Antiumban a legbefolyásosabb volscusokkal, hogy addig indítsanak hadat a rómaiak ellen, amíg egymás közt civódnak. A volscusok azonban haboztak, mert két évre szóló békét és fegyverszünetet kötöttek a rómaiakkal. Végül maguk a rómaiak szolgáltattak ürügyet a háborúra, mert valami gyanú vagy feljelentés alapján versenyjátékok közben kihirdették, hogy a volscusoknak napnyugta előtt el kell hagyniuk a várost. Némelyek azt állítják, hogy ez Marcius csalárdságából és cselszövényéből történt; hamis feljelentőt küldött ugyanis a consulokhoz Rómába, hogy a volscusok játékok közben rátámadnak a rómaiakra, és felgyújtják a várost. A hirdetmény csak fokozta a volscusok haragját a rómaiak ellen, Tullus pedig még jobban felfújta az ügyet, s végül feltüzelte honfitársait, hogy küldjenek követeket Rómába, és követeljék vissza azt a területet s azokat a városokat, amelyeket a háborúban elveszítettek. Amikor a rómaiak meghallgatták a követeket, bosszankodtak, és azt felelték, lehet, hogy a volscusok nyúlnak előbb fegyverhez, de majd a rómaiak fogják később letenni. Így aztán Tullus gyűlésbe hívta a népet, s midőn megszavazták a háborút, azt javasolta, hogy hívják meg Marciust, felejtsék el neki, amit eddig tett, és higgyék el, hogy többet használ majd nekik szövetségesükként, mint amennyit ártott, amikor ellenségük volt.
    27. Hívták tehát Marciust, ő beszédet intézett a néphez, s kitűnt, hogy ugyanolyan jó szónok, mint amilyen katona, s egyaránt kitűnik bátorságával, eszességével és merészségével, úgyhogy Tullusszal együtt teljhatalmú hadvezérré választották őket. Marcius attól tartott, hogy túlságosan hosszúra nyúlik az idő, amíg a volscusok felkészülnek, és ez megfosztja őt a jó alkalomtól a gyors cselekvésre; rábízta hát a vezetőkre és a nép főtisztviselőire a csapatok összegyűjtését és a hadikészletek beszerzését, ő maga pedig felbiztatta a legbátrabbakat, akik a sorozást meg sem várva, önként csatlakoztak hozzá, és hirtelen, amikor senki nem gondolt rá, betört a római területre. Akkora zsákmányra tett szert, hogy a volscusok alig győzték a táborba hordani, és nem is tudták mind felhasználni. De neki szinte semmit nem számított a hadjáratokban a bő zsákmány, a vidék elpusztítása és a sok kár, amit okoztak; mindezt csak azért tette, hogy gyanúba keverje a patriciusokat a nép szemében. Mert bár mindent elpusztított, s hatalmas károkat okozott, a patriciusok birtokait szigorúan őriztette, és nem engedte, hogy bármi kár essék bennük, vagy bármit elvigyenek onnan, így a rómaiak csak még hevesebben gyanúsítgatták egymást, s ez még több viszálykodásra vezetett. A patriciusok szemrehányást tettek a népnek, hogy igazságtalanul száműzött egy ilyen nagy befolyású férfiút, a nép viszont azzal vádolta a patriciusokat, hogy bosszúból ők hozták ellenük Marciust, és míg mások harcolnak, ők nyugodtan szemlélik, ami történik, mert a városon kívül éppen a háború őrzi meg biztonságban vagyonukat és gazdagságukat. Marcius azzal érte el célját, hogy megedzette a volscusok bátorságát, és megtanította őket az ellenség megvetésére; majd csapatait biztonságban hazavezette.
    28. A volscus hadak gyorsan és lelkesen összegyülekeztek. Olyan nagynak tűnt fel a sereg, hogy jobbnak látták egy részét otthon hagyni a városok őrizetére és csak a másik részét vezetni hadba a rómaiak ellen. Marcius Tullusra bízta, hogy válasszon, melyik részt akarja. Tullus ekkor kijelentette, hogy mivel Marcius vitézségben egy hajszálnyit sem marad őmögötte, a hadiszerencse pedig minden csatájában kedvezett neki, vezesse csak ő a támadó sereget, maga Tullus meg majd vállalja a városok védelmét, és gondoskodik a hadban álló sereg ellátásáról. Marcius így tekintélyében megerősödve először Circeii ellen vonult, amely római colonia volt; mivel a város önként meghódolt, bántatlanul hagyta. Ezután elpusztította a latinok földjét abban a hiszemben, hogy a rómaiak segítségükre sietnek, mint olyan szövetségeseiknek, akik ismételten segítségért folyamodtak hozzájuk. Mivel a római népnek semmi kedve nem volt a segítségnyújtáshoz, a consulok hivatali idejéből pedig már csak kevés volt hátra, nem vállalták a kockázatot, s a latinok követeit hazaküldtek. Marcius erre a latin városok ellen vezette csapatait, s azokat, amelyek szembeszálltak vele, Toleriumot, Lavicumot, Pedumot és Bolaet elfoglalta, a lakosokat eladatta rabszolgának, vagyonukat pedig hadizsákmányként elvitette. Azokhoz, akik melléje álltak, nagyon figyelmes volt, s vigyázott rá, hogy még csak véletlenül se érje őket semmi károsodás, táborát minél távolabb ütötte fel, s földjüket is megkímélte.
    29. Midőn aztán elfoglalta Bolaet, amely csak százstádiumnyira volt Rómától, nagy zsákmányt szerzett, és kis híján az egész férfilakosságot kardélre hányatta, még azokkal a volscusokkal sem lehetett bírni, akiknek megállapodás szerint a városokban kellett maradniuk, hanem fegyvert ragadva Marciushoz siettek, és kijelentették, hogy csak őt ismerik el fölöttesüknek és vezérüknek. Marciusból híres és csodált ember lett Itália-szerte; úgy néztek rá, mint olyan férfiúra, akinek elég csak a másik oldalra állnia, és vitézségével máris nyomban döntő fordulatot ér el a dolgok állásában.
    Rómában viszont teljes volt a zűrzavar. A nép nem akart fegyvert fogni; az emberek egész napokat gyűlésezéssel, vitákkal töltöttek. Majd híre érkezett, hogy az ellenség ostromzárral vette körül Laviniumot. Itt voltak a rómaiak ősi istenségeinek szentélyei, ez volt nemzetük bölcsője, mert Aeneas ezt a várost alapította először. Csodálatos módon teljes fordulat következett be a nép érzelmeiben, de különös és megfoghatatlan módon megváltoztak a patriciusok is. A nép mindenáron azt akarta, hogy semmisítsék meg a Marcius ellen hozott ítéletet, és hívják haza. A senatus összeült, és tanácskozott a javaslatról, majd úgy határozott, hogy ezt nem engedhetik meg. Talán a régi pártos szellem bírta rá a senatorokat, hogy ellene szegüljenek a nép kívánságának, talán nem akarták, hogy Marcius a nép akaratából térjen haza. Elképzelhető, hogy Marciusra haragudtak, mivel mindenkinek csak rosszat okozott, pedig őt nem mindenki bántotta, s hazája ellenségévé lett, bár jól tudta, hogy a legbefolyásosabbak és leghatalmasabbak együtt éreztek vele és együtt szenvedték el a sérelmeket. Közölték határozatukat a néppel, és a nép nem tehetett semmit. Hiába szavazott volna, mert törvényt nem hozhatott a senatus javaslata nélkül.
    30. Midőn Marcius értesült a dologról, még inkább elkeseredett; abbahagyta Lavinium ostromát, és haragjában Róma ellen indult. Táborát a várostól negyvenstádiumnyira, a Fossae Cloeliaenél ütötte fel. Megjelenésével félelmet és nagy zavart okozott, de megszüntette a belső ellentéteket is. Senki, akár consul, akár senator, nem mert ellentmondani a népnek, hogy hazahívják Marciust. Sőt amikor látták, hogy a nők kétségbeesetten futkosnak a városban, az öregek pedig sírva könyörögnek oltalomért a templomokban, s mindenkit cserbenhagyott a bátorság és az üdvös szándék, elismerték, hogy a nép helyesen tette, midőn Marcius hazahívását ajánlotta, a senatus viszont annál inkább hibázott, mert akkor kezdte újra a haragot és a rosszindulatot, mikor inkább meg kellett volna szüntetni. Ezért egyhangúlag elhatározták, hogy követeket küldenek Marciushoz, akik felajánlják neki a hazájába való visszatérést, és megkérik rá, hogy szüntesse meg a háborút. A senatusi küldöttség tagjai, mivel Marcius rokonai voltak, már az első találkozásnál rokonhoz és jó baráthoz illő barátságos fogadtatásra számítottak. Ebből azonban nem lett semmi. Előbb végigvezették őket az ellenség táborán, majd Marcius elé járultak, aki méltóságteljesen és zord tekintettel ült a volscus előkelők gyűrűjében, és úgy parancsolta meg nekik, hogy adják elő kívánságukat. Ők szerényen és barátságosan szóltak, és helyzetüknek megfelelően fejezték be szavaikat. Válaszában Marcius keserűen és haragosan szólt arról, amit neki magának el kellett szenvednie, majd pedig mint a volscusok hadvezére a háborúban elszakított városok és területek visszaadását, és olyan határozat meghozatalát követelte, amely a volscusoknak a latinokéhoz hasonló polgárjogot biztosít, mert tartós béke csak ilyen egyenlő és igazságos feltételek mellett lehetséges. Majd harmincnapi gondolkodási időt szabott nekik, és mihelyt a követek eltávoztak, visszavonta haderejét a római területről.
    31. Ez volt az első panasz, melyet azok a volscusok, akik hatalmát már régóta rossz szemmel nézték és irigyelték, felhoztak ellene. Közéjük tartozott Tullus is; bár őt Marcius semmivel nem bántotta meg, de merő emberi gyengeségből ő is neheztelt rá. Amiatt bosszankodott ugyanis, hogy saját dicsősége teljesen elhomályosodott, és a volscusok mind kevesebbre becsülik, mert Marciust tartják igazán a maguk emberének, és a többieknek be kell érniök azzal, amit meghagy a hatalomból és az uralomból. Így keletkeztek az első, titkon terjesztett vádaskodások; egybehangzóan és bosszúsan árulásnak nevezték visszavonulását, amit nem városok vagy hadseregek feladásával, hanem olyan jó alkalmak elszalasztásával követett el, amelyektől függhet sok más egyéb megszerzése vagy elveszítése is. Harminc nap haladékot adott az ellenségnek, márpedig háborúban ennél rövidebb idő alatt is igen nagy változások mehetnek végbe.
    Pedig Marcius ezt az időt sem töltötte tétlenül, hanem betört Róma szövetségeseinek területére, azt pusztította, és hét népes várost elfoglalt. A rómaiak nem mertek szövetségeseik segítségére menni; lelkük elcsüggedt, és úgy viselkedtek, mintha elkábultak és megbénultak volna. Amikor letelt a kitűzött idő, s Marcius ismét megjelent egész haderejével, a rómaiak újból követeket küldtek hozzá, és kérték, szüntesse meg haragját, vezesse el a volscusokat területükről, és mondja meg, mit tart legjobbnak a két népnek, mert a rómaiak félelemből nem tesznek engedményt. De ha azt hiszi, hogy a volscusoknak vannak méltányos követelései, mind teljesül, ha leteszik fegyvereiket. Marcius azt felelte, hogy mint a volscusok vezérének nincs semmi mondanivalója, de mint római polgár inti és figyelmezteti őket, hogy ilyen méltányos ajánlatokkal szemben bölcsebben viselkedjenek, és három nap múlva térjenek vissza a nép szavazatával jóváhagyott javaslattal; ha pedig mást határoznának, tudják meg, hogy nem felel biztonságukért, ha üres kézzel térnek vissza táborába.
    32. Megérkeztek a követek, és a senatus meghallgatta őket. Úgy tűnt, mintha a város vihar korbácsolta tengeren hányódna, ezért lebocsátották az istenekbe vetett hit horgonyát. Elhatározták, hogy az istenek valamennyi papja, a misztériumok vezetői és őrzői, az augurok, akik ősidőktől kezdve folytatták a madárjóslást, a szertartásokon viselt díszruhájukban Marciushoz mennek, elmondanak neki mindent, és megkérik, hagyja abba az ellenségeskedést, és tárgyaljon polgártársaival a volscusokról. A küldöttséget Marcius beengedte a táborba, de semmi engedményre nem volt hajlandó, s tetteiben csakúgy, mint szavaiban, hajthatatlan maradt. Határozottan kijelentette: vagy elfogadják a békét a már megállapított feltételek alapján, vagy vállalják a háborút. A papok visszatérése után a rómaiak elhatározták, hogy rendületlenül megvédik a város falait, és visszaverik az ellenség támadását; főként pedig bíznak az időben, és reményüket a szerencse kiszámíthatatlanságába vetik, mivel önmagukban nem tudtak menekvést találni, annyira úrrá lett a városon a zűrzavar, a rémhírek keltette rettegés. Végül is olyasmi történt, amit Homérosz gyakran említ, de szava az embereknél legtöbbször nem talál hitelre. Gyakran mondja ugyanis és hangoztatja rendkívüli és váratlan eseményekről:
    S most az eszébe vetette bagolyszemü Pallasz Athéné...
    Majd pedig:
    Én ugyan őt le akartam döfni ezért hegyes érccel,
    csakhogy egy égilakó haragom szüntette szivembe...
    Majd meg:
    Vagy sejtett valamit, vagy eként rendelte az isten.
    Ezért is ócsárolják a költőt, hogy lehetetlen tények állításával és vallásos szemléletével megsemmisítette az ember önnön szabad választásába vetett hitét. Homérosz azonban nem ilyen költő; ő a természetes és megszokott tényeket, amelyek teljesen ésszerűek, saját akaratunknak tulajdonítja, és gyakran így szól:
    Őt bizony én nagylelkü szivemben akartam erősen.
    Azután pedig:
    Szólt; mire fájdalom ébredt Péleiónban: a szive
    bundás melle alatt hányódott kétfelöl...
    Majd ismét:
    S rá nem vette a jó és bölcseszü Bellerophontészt.
    Az ő ábrázolása szerint az istenség rendkívüli és váratlan esetekben, amikor ihletre és elragadtatásra van szükségünk, nem gátol meg, hanem éppen ösztönöz bennünket; nem plántálja bele az emberbe az ihletet, de olyan képzeteket támaszt, amelyek ihletet hoznak létre. Így aztán bár nem teszi a cselekedetet önkéntelenné, érvényesüléshez juttatja a szabad akaratot, s ezzel bizalmat és reményt önt az emberbe. Mert vagy tagadnunk kell, hogy az istenségnek bármilyen kezdeményező szerepe van cselekedeteinkben, vagy lehet-e más mód, hogy segítséget nyújtson és együttműködjék velünk? Persze az istenek nem maguk formálják testünket, nem is irányítják kezünk és lábunk mozgását, de bizonyos ösztönzések, fogalmak és indítások által felkeltik bennünk a képességet a cselekvésre és az elhatározásra, vagy ellenkezőleg, elfordítanak és visszatartanak tőle.
    33. Rómában ezalatt az asszonyok összegyűltek a templomokban; a legtöbben és a legelőkelőbbek a capitoliumi Iuppiter oltáránál könyörögtek. Közöttük volt Valeria is, annak a Publicolának a nővére, aki háborúban és békében sok és nagy szolgálatot tett a rómaiaknak. Publicola ekkor már régen nem élt, amint azt az életéről írt könyvemben elmondtam. Valeriát nagy tisztelettel és megbecsüléssel övezte a város, s élete méltó volt előkelő származásához. Valerián hirtelen erőt vett az az érzés, amelyről az imént szóltam: mintha isteni ihlet szállta volna meg, kristálytisztán látta, hogy mi válik hazája hasznára. Felkelt, szólt a többieknek is, és együtt elmentek Marcius anyjának, Volumniának a házához. Amikor beléptek, Volumnia ott ült menyével, és ölében tartotta Marcius gyermekeit. Valeria a vele levő asszonyokat körbe állította, és így szólt: "Volumnia, és te is, Vergilia! Mi, asszonyok jöttünk hozzátok, asszonyokhoz, nem a senatus határozata alapján, nem is a consul felszólítására. Azt hiszem, az isten meghallgatta kérésünket, s azt sugallta, hogy forduljunk hozzátok, és kérjünk meg benneteket arra, ami nekünk és a többi polgárnak menekvést hozhat, nektek pedig fényesebb dicsőséget szerez kérésünk teljesítése, mint amiben a sabinok leányainak volt részük, amikor barátságot és békét teremtettek hadban álló apáik és férjeik között. Jöjjetek velünk Marciushoz és könyörögjünk hozzá. Tegyetek igaz tanúbizonyságot a haza mellett, amely oly sok bajt szenvedett el tőle, de veletek soha semmi rosszat nem tett, és még csak nem is szándékozott tenni haragból, sőt most visszaad benneteket neki, még akkor is, ha nem kap Marciustól méltányos feltételeket."
    Valeria szavait a többi asszony helyeslőleg hallgatta, Volumnia pedig így felelt: "Mi is veletek egyenlő mértékben osztozunk, asszonyok, a közös szerencsétlenségben, sőt nekünk még külön szerencsétlenségünk, hogy Marcius erénye és dicsősége odaveszett, és azt kell látnunk, hogy az ellenség fegyverei őrizetben, nem pedig biztonságban tartják. Szerencsétlenné tett bennünket hazánknak az a kétségbeesett gyengesége, hogy már csak bennünk reménykedik, mert én nem hiszem, hogy tekintettel lesz majd ránk az az ember, aki anyjánál, feleségénél és gyermekeinél mindig többre becsült hazájára sincs tekintettel. De azért csak használjatok fel bennünket. Menjünk, vezessetek el hozzá. Ha már mást nem tehetünk, legalább lelkünket leheljük ki a hazánkért mondott könyörgésben."
    34. Volumnia ezután magához vette a gyermekeket és Vergiliát, s a többi asszonnyal együtt elindult a volscusok táborába. Ez a látvány még az ellenségben is szánalmat ébresztett, és tiszteletet és hallgatást parancsolt nekik. Marcius éppen a fővezéri emelvényen ült főtisztjei társaságában. Amikor megpillantotta a feléje közeledő asszonyokat, elcsodálkozott; majd felismervén a csoport élén haladó édesanyját, elhatározta, hogy hajlíthatatlan és engesztelhetetlen marad. De aztán erőt vettek rajta érzelmei, és zavarában nem mert ülve maradni, hanem lesietett az emelvényről, és eléjük ment. Először anyját ölelte át, majd feleségét és gyermekeit tartotta hosszan a karjában. Nem fukarkodott sem könnyekkel, sem simogatásokkal, hanem, mint akit az ár elragad, átadta magát érzelmeinek.
    35. Amikor végre elcsitultak gyengéd érzelmei, s észrevette, hogy anyja beszélni óhajt, maga mellé állította a volscusok vezető embereit, és így hallgatta meg Volumnia hozzá intézett szavait: "Láthatod, fiam, ha nem beszélünk is róla - szólt Volumnia -, öltözetünkről és nyomorult állapotunkat eláruló külsőnkről, hogy száműzetésed milyen szánalmas helyzetbe juttatott bennünket. Gondold meg, hogy az összes asszony közt mi vagyunk a legszerencsétlenebbek, hiszen számunkra a balsors a legboldogabb látványt a legszörnyűbbé tette, mivel én fiamat, ő pedig a férjét úgy kell viszontlássa, amint szülővárosa falait haddal ostromolja. Ami másoknak minden szerencsétlenségükben és balsorsukban vigasztalás, hogy az istenekhez imádkozhatnak, nekünk kétségbeejtő nyugtalanság, hiszen amikor az istenektől hazánknak győzelmet kérünk, nem kérhetünk neked üdvöt, mert imánkban átkot kell mondanunk ellenségünkre. Feleséged és gyermekeid vagy hazájukat veszítik el, vagy téged. Én nem várom meg élve, hogy a sors legyen a döntőbíró ebben a háborúban, mert ha nem tudlak rábírni, hogy viszály és háború csapásai helyett a baráti egyetértést válaszd, és mindkét nép jótevője légy, ahelyett, hogy az egyik megrontója volnál, tudd meg és készülj fel rá: nem támadhatsz hazádra, csak ha előbb szülőanyád holttestén átlépsz. Nem kívánhatod tőlem, hogy bevárjam a napot, amikor azt kell látnom, hogy római polgárok tartanak diadalmenetet fiam felett, avagy ő vonul be Rómába diadalmenet élén mint ellenség. Ha azt kérném tőled, hogy hazádat a volscusok pusztulása árán mentsd meg, nehéz választás elé állítanálak, fiam, mert nem volna szép dolog, ha tönkretennéd polgártársaidat, sem igazságos, hogy eláruld azokat, akik megbíznak benned. Mi azonban csak a mostani baj elhárítását kérjük tőled, az pedig egyaránt üdvös mindkét népre, de különösképpen dicső és szép dolog a volscusokra, mert szép látvány volna, hogy amikor már-már kezükben tartják a győzelmet, felkínálják nekünk a legfőbb jót, a békét és a barátságot, méghozzá úgy, hogy nekik maguknak sem kell elveszíteniük. Ha bekövetkezik ez a szerencsés fordulat, elsősorban neked lesz köszönhető, ha pedig nem, mindkét fél egyedül téged tesz érte felelőssé. Bár a háború kimenetele kétes, az azonban egészen világos, hogy ha győzöl, hazád pusztító démona leszel, ha pedig vereséget szenvedsz, az egész világ azt gondolja rólad, hogy haragodnak engedve a legnagyobb szerencsétlenséget hoztad jótevőidre és barátaidra."
    36. Meghallgatta Marcius Volumnia szavait, de semmit nem válaszolt. Amikor az anya elhallgatott, hosszú ideig csendben álltak, és ekkor ismét Volumnia szólalt meg: "Miért hallgatsz, fiam? Vajon helyes-e mindenben engedni a haragnak és a bosszúnak, és helytelen-e hallgatni egy anya kérésére, ha egyszer ennyire fontos ügyben fordul hozzád? Az illik-e egy nagy emberhez, hogy csak a rajta elkövetett sérelmeket tartsa emlékezetében, és nem az-e a kötelessége az igazán nagy és derék férfiúnak, hogy tisztelje és megbecsülje azokat a jótéteményeket, amelyeket szülőitől kapott? Bizony senkihez sem méltóbb a hála, mint hozzád, aki olyan könyörtelenül üldözöd a hálátlanságot. Bár hazádat te már szigorúan megbüntetted, anyád iránti háládat még nem róttad le. Legszentebb kötelességed, hogy minden kényszerítés nélkül teljesítsd igazságos és jogos kérésemet. Ha pedig nem hallgatsz rám, miért habozzak utolsó reménységemhez folyamodni?" Ezekkel a szavakkal térdre esett menyével és unokáival együtt. Marcius ekkor így kiáltott fel: "Mit teszel velem, anyám?" - majd felemelte Volumniát, hevesen megszorította jobbját, és így szólt: "Győztél: győzelmed hazád javát, és az én pusztulásomat jelenti. Elmegyek, de egyedül te vettél győzelmet rajtam." Váltott még néhány szót anyjával és feleségével, majd kérésüket teljesítve visszaküldte őket Rómába, s másnap reggel elvezette a volscusokat, akik nem értettek mindnyájan egyet vele. Voltak sokan, akik élesen bírálták Marcius eljárását; mások, akik a békés megoldás felé hajlottak, egyáltalán nem kifogásolták; ismét mások, bár nem értettek egyet Marciusszal, mégsem tartották gonosz embernek, és megbocsátották neki, hogy engedett a kényszerű körülményeknek. Senki nem szegült ellene, mindenki engedelmeskedett neki, jóllehet inkább erényét tisztelték, mint hatalmát.
    37. A római nép csak most, amikor a háborútól megmenekült, fogta fel, hogy milyen félelemben élt, amíg veszély fenyegette. Mert alig pillantották meg a falakon felállított őrök a volscusok elvonulását, azonnal kinyílt minden templom kapuja, és akárcsak győzelem idején, mindenki koszorút tett a fejére, s áldozatokat mutatott be. De a senatus és a nép öröme leginkább abban a szeretetteljes tiszteletadásban nyilvánult meg, amellyel a nőket elhalmozták. Azt mondogatták, és meg is voltak győződve róla, hogy megmenekülésüket teljes egészében nekik köszönhetik. Midőn azonban a senatus határozatilag kimondta, hogy a consulok tegyenek meg és ajánljanak fel nekik mindent, amit tiszteletből és hálából helyesnek tartanak, az asszonyok nem óhajtottak mást, csak azt, hogy építsenek templomot a Nők Szerencséjének. A templom építési költségeit készek voltak maguk összeadni, csak azt kérték, hogy az állam fedezze az áldozatok és szertartások költségeit. A senatus méltányolta a közösséggel szemben tanúsított bőkezűségüket, de a templomot és az istennő szobrát is állami költségen készítették el. Az asszonyok ennek ellenére is összeadtak bizonyos összeget, és készíttettek belőle egy második szobrot. Ez a szobor, a rómaiak állítása szerint, felállításakor a következő szavakat mondta: "Istennek tetsző cselekedet, asszonyok, hogy felajánlottatok engem."
    38. Bizonyos regék szerint ezek a szavak kétszer is elhangzottak, de elég bajos hitelt adnunk az efféle hihetetlen és képtelen dolgoknak. Az még önmagában nem lehetetlen, hogy szobrok izzadjanak, könnyezzenek vagy vércseppekhez hasonló nedvességet bocsássanak ki magukból, mert hiszen a fákat és köveket gyakran vonja be penészréteg, s ezt a nedvesség hozza létre; az is lehet, hogy elszíneződnek, s a levegőből festékanyagokat szívnak magukba; így semmi akadálya nincs, hogy ezeket a jelenségeket az istenség bizonyos jelek és csodák kinyilatkoztatására használja fel. Még az is lehetséges, hogy szobrok nyögés- vagy sóhajtásszerű hangokat adjanak ki magukból, mert belsejükben repedések vagy erőteljesebb hasadások keletkeznek. De az már teljesen lehetetlen, hogy élettelen tárgyból tagolt és tisztán érthető beszéd jöhessen elő. Végre is arra még soha nem volt példa, hogy a lélek vagy az istenség testi valóság és beszélőszervek nélkül hangokat adjon és beszéljen. Amikor azonban az események arra késztetnek bennünket, hogy hiteles bizonyítékoknak tekintsünk az érzéki észrevételtől független sajátosságokat, amelyek a lélek képzelőtehetségével magyarázhatók, ugyanúgy valóságnak akarunk felfogni valamit, mint mikor álmunkban elhisszük, hogy halljuk, amit nem hallunk, vagy látjuk, amit nem látunk. Mindenesetre, akiket eltölt az istenség iránti végtelen buzgalom és szeretet, azok nem volnának képesek efféle dolgok tagadására és elvetésére, mert hitüket isten csodálatos és emberfeletti hatalmára alapítják. Valóban, az istenség semmiben sem hasonló az emberhez, sem természetében és tevékenységében, sem hatásában és erejében; ha olyat visz véghez, amit ember nem tehet meg, vagy olyat alkot, ami embernek elérhetetlen, abban nincs semmi képtelenség. Sőt mivel az isten minden tekintetben más, mint mi, egészen természetes, hogy tetteiben is eltér és különbözik tőlünk. De az istennek sok cselekedete, mint Hérakleitosz is mondja, "hitetlenségünk miatt marad ismeretlen előttünk".
    39. Amikor Marcius visszatért a hadjáratról Antiumba, Tullus, aki régóta neheztelt rá és irigyelte, elhatározta, hogy végez vele; attól tartott ugyanis, hogy ha most kisiklik a kezéből, többé nem nyílik rá alkalma. Többeket mozgósított és felingerelt tehát ellene, s felszólította Marciust, hogy adjon számot tetteiről a volscusoknak, és tegye le vezéri megbízatását. Marcius azonban félt tőle, hogy magánemberként éljen, ha Tullus megtartja fővezéri hatalmát, és teljhatalommal rendelkezik polgártársai felett, kijelentette tehát, hogy akkor adja vissza vezéri megbízatását a volscusoknak, ha ők kívánják tőle, mert az egész volscus nép bízta rá, és számadásra is kész azok előtt az antiumiak előtt, akik kívánják. Összehívták tehát a népgyűlést, az erre kitanított népvezérek szólásra emelkedtek és feldühítették a népet. De amikor Marcius lépett a szószékre, a személye iránti tiszteletből elcsendesedett a zaj és kiáltozás, így nyugodtan beszélhetett. Az antiumiak legderekabbjai, akik teljes őszinteséggel a békére törekedtek, félreérthetetlenül kimutatták, hogy megértéssel hallgatják a beszámolót, és igazságosan mondanak róla ítéletet. Tullus tartott Marcius védekezésétől, mert félelmetesen tehetséges szónok volt, és korábbi nagy tettei több hálára kötelezték a volscusokat, mint amennyi kárhoztatásban részesült későbbi hibáiért; sőt mi több, éppen az ellene emelt vád volt elismerésük bizonyítéka, hiszen a volscusok bizonyosan soha nem rótták volna fel vétkéül, hogy Róma nem került hatalmukba, ha Marcius révén nem jutottak volna olyan közel hozzá, hogy elfoglalják.
    Nem késlekedtek hát, és nem tették tovább próbára a tömeg hangulatát, hanem a legelszántabb összeesküvők közbekiabáltak, hogy ne hallgassanak az árulóra, hiszen zsarnoki hatalomra tör, és nem hajlandó átadni a kapott hatalmat. Erre a tömeg rárohant és megölte, anélkül, hogy a jelenlevők közül bárki védelmére kelt volna. A többség mégis kimutatta, hogy nem ért egyet a történtekkel, mert a városokból odasereglett emberek katonai pompával temették el holttestét, és sírját mint vitéz katonáét és hadvezérét az ellenségtől zsákmányolt fegyverekkel díszítették fel. Midőn elérkezett Rómába halálának híre, a rómaiak nem mutatták ki sem tiszteletüket, sem haragjukat, de az asszonyok kérésére megengedték nekik, hogy tíz hónapon át gyászolják - ennyi ideig szokta mindenki gyászolni atyját, gyermekét vagy testvérét. Ez volt a leghosszabb gyászidő, amelyet Numa Pompilius állapított meg, amint elmondtam már az életéről írt könyvemben.
    A volscusok állama hamarosan megérezte, mit jelentett nekik Marcius elvesztése. Először is barátaikkal és szövetségeseikkel, az aequusokkal súlyos vérontássá fajult viszályba keveredtek az elsőbbség kérdésében, majd később egy csatában vereséget szenvedtek a rómaiaktól. Maga Tullus is elesett, hadseregük színe-virága holtan maradt a csatatéren, s kénytelenek voltak békét kötni a legmegalázóbb feltételekkel; meghódoltak a rómaiaknak, és kötelezték magukat parancsaik teljesítésére.

    ALKIBIADÉSZ ÉS CORIOLANUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA
    1. Íme tehát feljegyzésre érdemes és emlékezetre méltó tettekkel ismerkedtünk meg, és láthattuk, hogy a haditettek önmagukban egyik férfiúnál sem nyomnak túl sokat a mérlegen. Katonaként mindketten sok jelét mutatják merészségüknek és vitézségüknek, hadvezérként felkészültségüknek és előrelátásuknak. Alkibiadészt mégis tökéletesebb hadvezérnek kell tartanunk sok szárazföldi és tengeri ütközetben aratott győzelmei és diadalai miatt. Mindkettőjük közös vonása, hogy amikor hazájukban vezérkedtek, országuk ügyét győzelemre juttatták, de igen sok kárt okoztak, amikor átpártoltak az ellenséghez. Politikai tevékenységüket vizsgálva minden józanul gondolkodó ember elítéli Alkibiadész határtalan szertelenségét, laza erkölcseit és aljas hízelgését, amellyel a nép kegyét hajhászta. Marciust viszont a római nép mérhetetlenül fennhéjázó modora és oligarchikus magatartása miatt gyűlölte meg. Egyik tulajdonságot sem lehet dicsérettel illetni, mégis kevésbé kárhoztathatjuk azt, aki mindenáron el akarja nyerni a nép kegyét, mint azt, aki azért bánik vele megvetőleg, hogy még a látszatát is elkerülje, mintha kedvét keresné. Mert rút dolog a hatalom elnyeréséért hízelegni a népnek, de ha valaki megfélemlítésre, erőszakra és elnyomásra alapítja hatalmát, az nemcsak rút dolog, hanem igazságtalan is.
    2. Kétségtelenül igaz, hogy Marcius egyenes és őszinte jellemű férfi volt, Alkibiadész pedig politikájában mindenre kapható és álnok, őt főként emiatt érheti vád; mert - Thuküdidész mondja el róla - gonoszul és csalárdul rászedte a spártaiak követeit, és így felborította a békét. El kell azonban ismernünk, hogy Alkibiadész politikája erőssé és félelmetessé tette Athént a Mantineiával és Argosszal kötött szövetség által. Marcius azonban csalárdul járt el - mondja Dionüsziosz -, mert hogy háborúba keverje a rómaiakat és a volscusokat, az ünnepi játékokra érkező volscusokat hamis gyanúval illette; ez az indítóok még gonoszabb színben tünteti fel eljárását, mert amit tett, nem becsvágyból vagy pártvitákban keletkezett versengésből követte el, mint Alkibiadész, hanem csak azért, hogy haragját kitöltse (ezért pedig, mint Dión mondja, még soha senki nem részesült hálában), Itália nagy részén zűrzavart idézett elő, és saját hazája elleni fenekedésében lerombolt sok várost, amelyek őt semmivel sem bántották meg. Igaz az is, hogy Alkibiadész haragjában nagy szerencsétlenségbe sodorta polgártársait, de mihelyt észrevette, hogy megbánták, amit ellene elkövettek, feltámadt a jóindulata irántuk, és bár másodszor is száműzték, nem érzett kárörömet a hadvezéreik hibái és veszélyes helyzetük miatt, hanem ugyanazt tette, amit az oly nagy dicséretben részesült Ariszteidész tett Themisztoklésszel: felkereste a vezéreket, és bár azok még csak barátságosak sem voltak hozzá, megmondta nekik és kioktatta őket, hogy mit kell tenniök. Marcius azonban gonoszul bánt az egész várossal, bár hozzá nem mindenki volt rossz, sőt vele együtt érte sérelem és méltánytalanság a legelőkelőbb és legtekintélyesebb polgárokat. Gonosz volt továbbá abban is, hogy puszta és oktalan haragja többszöri követség és ismételt könyörgések ellenére sem múlt el, és nyíltan kimutatta, hogy azért szította a súlyos és engesztelhetetlen háborút, hogy hazáját elpusztítsa és tönkretegye, nem pedig azért, hogy visszanyerje városát és hazatérhessen. De volt más különbség is kettőjük között: amikor Alkibiadész visszapártolt Athénhoz, merő félelemből és gyűlöletből tette, mert a spártaiak életére törtek. Marciustól azonban becstelenség lett volna, ha cserbenhagyja a volscusokat, akik mindenképpen méltányosan bántak vele, hiszen vezérükké választották, és teljes mértékben megbíztak benne, ellentétben Alkibiadésszal, akit a spártaiak inkább kihasználtak, mint felhasználtak; Spártában bujkálnia kellett, majd táborukban hányódott, végül Tiszaphernész kezére adta magát, bár meglehet, azért vágyott visszatérni Athénba, hogy megmentse a várost a végső pusztulástól.
    3. Feljegyezték, hogy Alkibiadészt gyakran megvesztegették, és a pénzt fényűző kicsapongásokra költötte, Marciust viszont az állam vezetői sem tudták rábírni, hogy a kitüntetésképpen felajánlott ajándékot elfogadja. Éppen ezért gyűlölte meg a nép az adósságok körül támadt viszályok alkalmával; azt hitték ugyanis róla, hogy nem érdekből, hanem gőgből és megvetésből bánik rosszul a néppel.
    Arisztotelésznek, a bölcselőnek haláláról írt levelében Antipatrosz ezt mondja: "Egyéb tulajdonságai mellett ez a férfiú birtokában volt a rábeszélés művészetének is." Marciusból hiányzott e művészet, büszkesége és önhittsége pedig, melyet Platón a "magány társának" nevez, terhessé tette jótetteit és erényeit még azok számára is, akik hasznot merítettek belőlük. Alkibiadész viszont jól értett hozzá, hogy szíves és kedves legyen mindenkihez, akivel csak dolga akadt; így nem csoda, hogy sikerei idején jó hírét a jóakarat és tisztelet virágai övezték, hiszen a megnyerő báj nem hiányzott még ballépéseiből sem. Ezért történhetett meg, hogy bár többször és nem kis kárt okozott a városoknak, gyakran választották meg vezérré és hadseregparancsnokká, amidőn viszont Marcius sok jeles és dicső tettében bízva a consulságra pályázott, megbukott a választáson, így az egyiket polgártársai annak ellenére sem tudták gyűlölni, hogy sok rosszat tett velük, a másikat viszont, bár csodálták, nem tudták szeretni.
    4. Marcius ugyanis mint hadvezér semmit nem tett városáért, annál többet hazája ellen és az ellenség érdekében, Alkibiadész viszont mint katona és hadvezér sok szolgálatot tett az athéniaknak; amikor otthon tartózkodott, tetszése szerint győzött ellenfelein, és a rágalmak is csak akkor lángoltak fel ellene, amikor eltávozott hazulról. De Marciust otthon ítélték el a rómaiak, és ölték meg  a volscusok, ha igazságtalan és istennek nem tetsző módon is, igaz, hogy saját maga szolgáltatott okot rá, mert a nép békeajánlatát visszautasította, a nők magánkérésének azonban engedett. Az ellenségeskedéseknek még így sem vetett véget, hagyta, hogy a háború tovább folyjon, s ezzel elmulasztotta és feladta a kedvező jó alkalmat. Akkor kellett volna ugyanis visszavonulnia, amikor összebékítette azokat, akik bíztak benne, ha igazságosan akart eljárni velük szemben. De ha semmit nem törődött a volscusokkal, és csak addig folytatta a háborút, amíg személyes haragját kielégítette, majd adandó alkalommal elállt a további harctól, nem járt el helyesen, hogy anyja miatt kímélte meg hazáját, mert anyját hazájával együtt kellett volna megkímélnie, hiszen anyja és felesége csak része volt hazájának, amely ellen hadat viselt. Azzal pedig, hogy a nép könyörgését, a követek kérését és a papok esdeklését durván elutasította, de édesanyja kedvéért rászánta magát a visszavonulásra, nem annyira édesanyja iránti tiszteletét mutatta ki, hanem inkább hazáját szégyenítette meg, amely így egyetlen, asszony iránt érzett szánalomból, egyetlen asszony kérésére menekült meg, mintha bizony önmagában nem lett volna méltó a megmenekülésre. Így ez a kíméletlen kegy gyűlöletessé vált, és szinte nem is volt már kegy, egyik fél sem fogadta jó szívvel, mert Marcius nem úgy vonult vissza, hogy azok bírták volna rá a visszavonulásra, akik ellen küzdött, vagy azok járultak volna hozzá, akiknek szövetségeseként harcolt.
    Mindezek okát ellenszenves jellemében, túlhajtott gőgjében és elbizakodottságában találhatjuk meg; ezek a jellemvonások a legtöbb ember szemében már magukban is gyűlöletesek, de ha még dicsvágy is járul hozzájuk, kibírhatatlanná és tűrhetetlenné válnak. Az ilyen emberek nem keresik a köznép kedvét, úgy tesznek, mintha nem óhajtoznának kitüntetésekre, de aztán neheztelnek miatta, ha nem nyerik el őket. Metellus,  Ariszteidész és Epameinóndasz nem hízelegtek tolakodó és szolgai módon a tömegnek, éppen ezért meg is vetettek mindent, aminek a megadása vagy elvétele a nép kegyétől függött. Amikor több ízben osztrakiszmosszal száműzték, leszavazták vagy bírói ítélettel elítélték őket, nem is tápláltak haragot hálátlan polgártársaik iránt, hanem megelégedtek vele, ha békülést és megbánást mutatva hazahívták őket. Aki nem hajlandó hízelegni a népnek, annak bosszúállónak sem szabad lennie vele szemben, mert valamely tisztség el nem nyerése miatt tanúsított neheztelés legtöbbször a tisztség elnyerésére irányuló heves vágyból ered.
    5. Alkibiadész nem tagadta, hogy örült, ha megtiszteltetésben részesült, és bántotta, ha mellőzték; ezért törekedett rá, hogy modora kedves és megnyerő legyen azokkal, akikkel dolga volt. Marciusnak azonban nem engedte meg büszkesége, hogy udvarias legyen azokkal, akik hivatalokhoz és hatalomhoz juttathatták, de kimutatta haragját és bosszúságát, amikor háttérbe szorult. Emiatt hibáztatnunk kell, bár minden más tekintetben kiváló férfiú volt. Önmérsékletét, anyagiakban mutatott önzetlenségét a legnemesebb jellemű görögökével hasonlíthatjuk össze, persze nem Alkibiadésszal, aki e tekintetben különösen lelkiismeretlen ember volt, s hozzá még közönyös is, amikor a becsületről volt szó.

    ARISZTEIDÉSZ - MARCUS CATO
    ARISZTEIDÉSZ
    1. Ariszteidész, Lüszimakhosz fia az Antiokhisz phüléből és az Alopeké démosztól származott. Vagyoni helyzetéről eltérnek a vélemények. Egyesek szerint egész életét szűkös körülmények között töltötte, és halála után két leánya szegénysége miatt egy jó ideig nem ment férjhez. Többek véleményével ellentétben a phaléróni Démétriosz azt állítja Szókratészról írt művében, hogy tudomása van egy földbirtokról, amely Ariszteidészé volt, Ariszteidész ott is van eltemetve; gazdagságának bizonyítékaként említi azt a tényt, hogy arkhón epónümoszi tisztet viselt, erre a hivatalra ugyanis sorshúzással csak a legmódosabb családok tagjait választották meg, akiket pentakosziomedimnosz-oknak neveztek. Másodszor említi az osztrakiszmoszt; ezt ugyanis nem alkalmazták szegényekkel, csak előkelő és gazdagságuk miatt megirigyelt polgárokkal szemben. Harmadik és utolsó adatként azt említi, hogy Ariszteidész mint volt karvezető Dionüszosz templomának tripuszokat hagyományozott győzelme emlékére; ezek ma is láthatók, rajtuk a következő felírással: "Az Antiokhisz phülé győzött, Ariszteidész volt a karvezető, Arkhesztratosz a költő."
    Ez az utóbbi érv, bár a legerősebbnek látszik, valójában a leggyengébb, mert Epameinóndasz is, akiről pedig minden ember tudja, hogy nagy szegénységben nőtt fel és élte életét, s Platón, a filozófus is vállalta a sok költséggel járó karvezetőséget; az előbbi fuvolásokkal, az utóbbi pedig fiúk körtáncával lépett fel; a pénzt Platónnak a szürakuszai Dión, Epameinóndasznak pedig a Pelopidasz köréhez tartozók adták. Jó emberek nem is szoktak engesztelhetetlenül harcolni barátaik ajándékai ellen; nemtelennek csak az olyan ajándékot tartják, amely magánvagyonukat növelné, de ha önzetlenül elégíthetik ki vele becsvágyukat és pompaszeretetüket, nem utasítják vissza.
    A tripuszokról Panaitiosz azt állítja, hogy Démétriosz a nevek azonossága miatt tévedett, mert a perzsa háborúktól kezdve a peloponnészoszi háború végéig két Ariszteidész nevű győztes karvezető ismeretes, de egyik sem volt Lüszimakhosz fia, hanem az egyik apja Xenophilosz volt, a másik pedig sokkal később élt, amit egyrészt az Eukleidész utáni időkben használt írásmód bizonyít, másrészt az a körülmény, hogy a felirat Arkhesztratosz nevét említi; ennek a kardalköltőnek nevével ugyanis a feliratokon a perzsa háborúk idején egyszer sem, a peloponnészoszi háborúban azonban gyakran találkozunk.
    Panaitiosz fejtegetését egyébként is alaposabban meg kell vizsgálnunk. Cserépszavazással történő száműzetésnek ugyanis mindenki ki volt téve, aki előkelő származásával vagy ékesszólásának meggyőző erejével az átlagos emberek fölé emelkedett; így küldték száműzetésbe Damónt, Periklész tanítómesterét is, mert azt tartották róla, hogy túlságosan okos ember. Az arkhóni hivatalt pedig Idomeneusz állítása szerint Ariszteidész nem sorshúzással kapta, hanem választás útján. Ha pedig Ariszteidész csak a plataiai csata után volt arkhón - márpedig maga Démétriosz is így tudja -, nagyon valószínű, hogy ilyen nagy dicsőség és annyi katonai siker után erényei miatt tartották méltónak arra a tisztségre, amelyhez sorsolás útján a gazdagok jutottak hozzá. De Démétriosz nemcsak Ariszteidészt, hanem Szókratészt is igyekszik mentegetni a szegénység nagy átkától; szerinte ugyanis Szókratésznak nemcsak háza volt, hanem még hetven minát is adott kölcsön kamatra Kritónnak.
    2. Ariszteidész Kleiszthenész barátja volt - Kleisztheinész a zsarnokok után helyreállította az állam rendjét -, az államférfiak közül azonban leginkább a spártai Lükurgoszt csodálta, és őt akarta utánozni. Ariszteidész az arisztokratikus kormányzati módszereket tartotta helyesnek, és ezért szembekerült Themisztoklésszel, Neoklész fiával, aki a néppel tartott. Egyesek állítása szerint már kora gyermekkorukban is, amikor együtt nevelkedtek, minden tekintetben különböztek egymástól, tetteikben éppen úgy, mint szavaikban, komoly dolgokban és tréfában egyaránt, s a kettőjük közötti vetélkedésből hamarosan kitűnt, hogy természetük mennyire különbözik egymástól. Themisztoklész találékony, merész, kockázatvállaló és tettre kész volt, Ariszteidész pedig állhatatos, szilárd jellemű, hajlíthatatlanul igazságos, s a hazugságot, fortélyt és csalást még játékból sem tűrte meg.
    A keoszi Arisztón úgy tudja, hogy ellenségeskedésük szerelmi ügyből kezdődött, és abból fajult el. Mindketten beleszerettek ugyanis a keoszi Sztészilaoszba, aki a maga korában a legszebb ifjú volt, és szenvedélyük annyira úrrá lett rajtuk, hogy még akkor is feszült viszonyban voltak, amikor az ifjú szépsége már rég elhervadt. De a szerelmet csak előzetes gyakorlatnak tekintették arra az időre, amikor szenvedélytől fűtve és egymás iránti ellenséges indulattal eltelve belevetik magukat a politikai élet küzdelmeibe.
    Themisztoklész csatlakozott egy baráti csoporthoz, s ily módon nem megvetendő védelemhez és hatalomhoz jutott; így történt, hogy mikor valaki a szemére hányta, hogy akkor kormányozza majd jól az athéniakat, ha mindenkivel egyformán és pártatlanul bánik, így szólt: "Soha nem kívánnék úgy ülni a bírói székben, hogy barátaimat előnyben ne részesítsem idegenekkel szemben." De Ariszteidész egyedül járt a politikai életben, mindig a maga útját követte, először is mert nem kívánt barátai bűntársa lenni, de nem is akarta megszomorítani őket azzal, hogy nem cselekszik kedvükre; másodszor, mert azt látta, hogy sok embert éppen a barátaik hatalmába vetett bizalom ösztönöz igazságtalanságra, s ő ettől óvakodott. Azt vallotta ugyanis, hogy becsületes polgárnak csak jóra való és igaz cselekedetekért és szavakért szabad lelkesednie.
    3. Másrészt mivel Themisztoklész minden ponton szembeszállt politikájával, és igyekezett meghiúsítani, Ariszteidész is kénytelen volt ellenezni Themisztoklész meggondolatlan terveit, részben önvédelemből, részben azért, hogy korlátok közé szorítsa ellenfele hatalmát, amely a köznép kegyéből folyton növekedett; jobbnak gondolta ugyanis a nép szempontjából, hogy egy és más hasznos reformot feláldozzon, mint hogy Themisztoklész mindenben győzzön és mindenki fölébe kerekedjék. Egy alkalommal, amidőn ellenezte és meghiúsította Themisztoklésznek egyik, egyébként üdvös indítványát, a népgyűlésről elmenőben nem állhatta meg, hogy ki ne jelentse: Athén közügyeinek nincs más menekvése, csak ha Themisztoklészt is és őt is a Barathronba dobják.
    Más alkalommal viszont valamit indítványozott a népgyűlésen, s minden ellenkezés és vita ellenére is keresztülvitte az indítványt. Az elnök szavazást rendelt el, de mivel Ariszteidész a vita közben meggyőződött róla, hogy amit akart, ártalmas, indítványát még a szavazás előtt visszavonta. Javaslatait gyakran másokkal tétette meg, nehogy Themisztoklész személyes gyűlölködésből meghiúsítson valamely hasznos intézkedést.
    Különösen csodálatra méltó volt benne az az állhatatosság, amelyet a politikai élet változásai közben tanúsított; a kitüntetések nem kapatták el, s ha kudarcok érték, nyugodtan és szelíden viselte el őket, mert azt tartotta, hogy mindenképpen hazáját kell szolgálnia, dicsőségre és anyagi előnyökre való tekintet nélkül. Valószínűleg ez volt az oka, hogy amikor a színházban elhangzottak Aiszkhülosz Amphiaraoszról szóló jambikus verssorai:
    Igaz kiván ő lenni, nem annak látszani:
    mindegyre keble mély redőiből merít,
    honnét az üdvös jótanács forrásozik,
    mindenki Ariszteidészre nézett, mert az ő erényét az ilyen dicséret jobban megillette.
    4. Volt annyi ereje, hogy ne csak jóakarattal és kedveskedéssel, hanem haraggal és gyűlölködéssel is harcoljon az igazságért. Mint mondják, egy alkalommal, amikor egyik ellenségét bíróság elé állította, a vádbeszéd elmondása után a bírák nem akarták meghallgatni az alperest, hanem azonnal szavazni akartak. Ariszteidész erre felugrott helyéről, s az alperessel együtt kérte, hogy hallgassák meg, és az alperes is részesedhessék a törvény biztosította jogokban. Máskor két magánszemély ügyében bíráskodott, s az egyik azzal hozakodott elő, hogy peres ellenfele sokszor okozott kárt Ariszteidésznek. "Arról beszélj inkább, jóember - így szólt hozzá -, hogy mi bajt okozott neked, mert én a te ügyedben bíráskodom, és nem a magaméban."
    Mikor a közjövedelmek felügyelőjévé választották, sok sikkasztást leplezett le, amelyet nem azok követtek el, akik vele együtt viseltek hivatalt, hanem már elődeik, köztük főként Themisztoklész, akiről elmondható, hogy:
    Be bölcs e férfi! ámde nincs erős keze.
    Ezért Themisztoklész felbőszítette az athéniakat Ariszteidész ellen, az elszámolások felülvizsgálásakor pedig vádat emelt ellene lopásért, és Idomeneusz szerint Ariszteidészt el is marasztalták. A város legelső és legjobb polgárai felháborodtak emiatt, és nemcsak a bírság megfizetése alól mentették fel, hanem másodszor is megválasztották ugyanarra a tisztségre. Ekkor Ariszteidész színleg úgy tett, mintha megbánta volna előbbi eljárását, és enyhébbnek mutatkozott; ezzel meg is nyerte a közpénzek elsikkasztóinak tetszését, mert senkit nem vont felelősségre, és szigorú vizsgálatot sem tartott. Így akik a közpénzekből megszedték magukat, nem győzték magasztalni, s mind ajánlgatták a népnek, hogy válasszák meg újra arkhónná. De alighogy elkezdődött a szavazás, Ariszteidész keményen megdorgálta az athéniakat. "Amikor hivatali tisztemet - szólt - híven és becsületesen viseltem, büntetést szabtatok ki rám, de most, hogy a közvagyon javát tolvajok szabad prédájára hagytam, csodálatra méltó polgár lettem a szemetekben. Ami engem illet, jobban restellem mostani magasztalástokat, mint korábbi elmarasztalásomat, titeket azonban sajnállak, mert dicsőbbnek tartjátok, hogy aljas emberek kedvében járjatok, mint hogy vigyázzatok a közvagyonra" Ezekkel a szavakkal leplezte le a tolvajlásokat, és hallgattatta el azokat, akik akkor olyan nagy hangon álltak ki mellette, de egyben megnyerte a legjobbak őszinte és jogos dicséretét is.
    5. Datisz, akit Dareiosz azzal az ürüggyel küldött Görögországba, hogy büntesse meg az athéniakat Szardeisz felgyújtásáért, valódi célja azonban az volt, hogy leigázza a görögöket, Marathónnál kötött ki egész hajóhadával, és feldúlta a vidéket; az athéniak ekkor tíz hadvezért választottak meg a háború vezetésére. Közöttük a legtekintélyesebb Miltiadész volt, de hírnévben és hatalomban utána mindjárt Ariszteidész következett, aki nem kis mértékben járult hozzá az ütközet sikeréhez azzal, hogy Miltiadész haditervét támogatta. Mivel pedig naponta váltogatták a főparancsnokságot, amikor őrá került a sor, átengedte Miltiadésznak, s ezzel megmutatta vezértársainak, hogy nincs szégyellnivaló az engedelmességben, sőt méltó és üdvös dolog, ha alárendelik magukat azoknak, akik a legrátermettebbek a vezetésre. Így vetett véget a versengésnek, és bírta rá a többieket, hogy önkéntesen kövessék annak irányítását, aki a legjobban ért a vezetéshez; ezzel osztatlan hatalom birtokába juttatta Miltiadészt, és megszilárdította tekintélyét. Mindenki szívesen lemondott az egy napig tartó fővezérségről, és engedelmeskedett Miltiadész parancsainak.
    Az ütközetben főként az athéniak középhada került nehéz helyzetbe; a Leontisz és Antiokhisz phülével szemben álltak ellen a barbárok a legtovább. Közöttük bátran harcolt az első sorokban egymás mellett Themisztoklész és Ariszteidész, az egyik ugyanis a Leontisz, a másik pedig az Antiokhisz phüléből származott. Amikor megfutamították a barbárokat, és visszakergették őket hajóikra, az athéniak látták, hogy az ellenség nem a szigetek irányába hajózik, hanem a szél és a tengerár Attika irányába sodorja a hajókat; megijedtek hát, hogy a barbárok elfoglalják a védtelenül maradt várost. Kilenc phülével sietve a város felé indultak, és még aznap oda is érkeztek. Marathónban Ariszteidészt hagyták phüléjével a foglyok és a zsákmány őrizetére, s ő meg is felelt a bizalomnak, mert bár halomban hevert a sok ezüst és arany, és a sátrak meg az athéniak kezére került hajók tömve voltak mindenféle ruhával és megszámlálhatatlan kinccsel, de ő maga még csak nem is gondolt rá, hogy bármihez hozzányúljon, és nem engedte meg másoknak sem, legfeljebb egynémelyek, mint Kalliasz, a fáklyavivő, titokban megkaparintottak maguknak valamit.
    Kalliasz előtt egy barbár katona, valószínűleg mert hosszú haja és szalagos fejdísze miatt királynak nézte, térdre esett, megragadta jobbját, és egy veremhez vitte, ahol rengeteg arany volt elásva. Kalliasz, aki vad természetű és törvényt nem tisztelő ember volt, magához vette az aranyat, az embert pedig megölte, hogy el ne mondhassa másoknak, ami történt. A vígjátékírók ezért nevezték gúnyosan családja tagjait "verem-gazdagoknak", ezzel a szóval célozva rá, hogyan jutott Kalliasz az arany birtokába. Nyomban ezután Ariszteidészt arkhón epónümosszá választották, bár a phaléróni Démétriosz azt állítja, hogy ezt a tisztséget kevéssel halála előtt, a plataiai ütközet után nyerte el. A feljegyzések szerint azonban Xanthippidész után, akinek arkhónsága alatt szenvedett Mardoniosz vereséget Plataiainál, nem találunk Ariszteidész nevű arkhónt; Phainipposz után viszont, akinek esztendejére a marathóni győzelem esett, nyomban Ariszteidész nevét találjuk.
    6. A nép Ariszteidész minden erénye közül leginkább igazságosságát tisztelte, hiszen ez volt a leghasznosabb tulajdonsága. Szegénysége és egyszerű származása ellenére is ezért kapta a legkirályibb, sőt isteni melléknevet, az "Igazságost".  Igaz, hogy a királyok és a zsarnokok közül erre a névre senki nem vágyott; inkább választották a "Városhódító", a "Villámlás", a "Győztes", mások a "Sas" és a "Sólyom" melléknevet, mert úgy látszik, többre becsülték az erőszakkal és hatalommal, mint az erénnyel szerzett dicsőséget. Az istenségnek, amelyhez szeretnének hasonlítani, sőt azonosulni vele, három megkülönböztető sajátossága van: a romolhatatlanság, a hatalom és az erény, s a három közül a legnemesebb és legistenibb az erény. A romolhatatlanság az űr és az elemek osztályrésze, a hatalom a földrengésé, a villámé, a szélviharé és az árvízé, de az igazság és a jog részesévé az istenség csak az értelmes és gondolkodó lényeket teszi.
    Az emberek éppen ezért háromféleképpen tekintenek az istenségre: irigylik, félnek tőle és tisztelik. Irigylik az istenséget, és boldognak mondják, mert romolhatatlan és láthatatlan; félnek és rettegnek tőle végtelen hatalma miatt, de szeretik, tisztelik és imádják igaz voltáért. És az emberek mégis vágynak a halhatatlanságra, amelyre természetük szerint képtelenek, és a hatalomra is, amely többnyire a sors szeszélyétől függ; az erényt pedig az utolsó helyre teszik, holott az isteni tulajdonságok közül egyedül csak ezt nyerhetik el; mindez oktalanság tőlük, mert a hatalom, a jó szerencse és az uralom birtokosait az erény az istenekhez, az igazságtalanság azonban a vadállatokhoz teszi hasonlóvá.
    7. Ariszteidésszel az történt, hogy bár először szeretetből kapta melléknevét, később miatta gyűlölték meg, különösen amikor Themisztoklész elhíresztelte a nép körében, hogy Ariszteidész, aki minden ügyben maga ítél és bíráskodik, megszünteti a bíróságokat, és észrevétlenül egyeduralmat készít elő, s már csak az hiányzik, hogy személyes testőrsége legyen. A nép ebben az időben nagyon felfuvalkodott a győzelem miatt, eltelt saját dicsőségével, és nem akarta elviselni azok jelenlétét, akik hírükkel és dicsőségükkel az átlagemberek fölé emelkedtek. Ezért mindenünnen összegyülekeztek a városba, és Ariszteidészt osztrakiszmosszal száműzték, mert dicsősége miatti gyűlöletüknek a zsarnokságtól való félelem nevét adták.
    Az osztrakiszmosz nem bűncselekményekért kirótt büntetés volt, hanem, hogy szépítsék, olyan intézkedésnek tüntették fel, mintha csökkentették és korlátozták volna vele a túlságosan nagy tekintélyt és hatalmat; alkalmazásával azonban tulajdonképpen elviselhető formák közt irigységüket elégítették ki, és így nem jóvátehetetlen intézkedésben, hanem a városból tíz évre szóló eltávolításban adták ki mérgüket. Egy időben az osztrakiszmoszt semmirekellő és aljas személyek ellen is alkalmazták; utoljára Hüperboloszt száműzték, majd végleg felszámolták az eljárást. Hüperboloszt állítólag a következő okból száműzték: Alkibiadész és Nikiasz, az a két ember, akinek legnagyobb hatalma volt a városban, pártviszályt kezdett. Mikor a nép azon a ponton volt, hogy osztrakiszmoszt alkalmaz, és nyilvánvalóvá lett, hogy vagy az egyiket, vagy a másikat száműzik, a két párt vezérei megbeszélést tartottak, és ellentéteiket elsimítva szavazataikat mindnyájan Hüperbolosz eltávolítására adták. A nép emiatt felháborodott, mert a történtekben az egész eljárás lealacsonyítását látta, visszaélésnek vélte, és így teljesen felhagyott vele, majd meg is szüntette.
    A szavazás, hogy röviden összefoglaljuk, a következőképpen folyt le: Mindenki vett egy osztrakon-t, cserépdarabot, ráírta, kit akar a városból eltávolíttatni, és az agorán odavitte egy palánkkal körülkerített helyre. Az arkhónok először is megszámlálták a szavazatokat, mert ha kevesebben szavaztak hatezernél, az osztrakiszmosz nem volt érvényes. Azután a szavazatokat nevek szerint külön-külön csomóba rakták, majd hírnök adta tudtul a népnek, hogy kire esett a legtöbb szavazat, s azt vagyonának meghagyásával tíz évre száműzték.
    Nagyban írták már az osztrakonokra a polgárok a neveket, mint beszélik, amikor egy írástudatlan és bárdolatlan falusi ember odaadta osztrakonját Ariszteidésznek, akit csak úgy találomra szólított meg, és megkérte, írja fel rá Ariszteidész nevét. Ő elcsodálkozva kérdezte meg tőle, mit vétett neki Ariszteidész. "Semmit - felelte -, de unom már, hogy mindenfelé Igazságosnak nevezik." Ezt hallva, Ariszteidész nem szólt semmit, felírta nevét a cserépdarabra, és visszaadta a falusinak. Midőn elhagyta a várost, feltartotta kezét az ég felé, és imádkozott, de Akhilleusszal ellentétben azt kérte imájában, hogy az athéniak soha ne kerüljenek olyan helyzetbe, hogy a nép kénytelen legyen visszaemlékezni Ariszteidészre.
    8. Három esztendővel később, amikor Xerxész Thesszalián és Boiótián át Attika ellen vonult, az athéniak érvénytelennek mondták ki a régi törvényt, és megengedték a száműzöttek hazatérését; féltek tőle ugyanis, hogy Ariszteidész az ellenséghez csatlakozik, esetleg a polgárok soraiból is megront sok embert és Xerxész oldalára csábít. De helytelenül ítélték meg, mert Ariszteidész nemcsak a határozat meghozatala előtt biztatta és bátorította szüntelenül a görögöket, hogy küzdjenek a szabadságért, hanem utána is, amikor Themisztoklészt teljhatalmú fővezérré tették, tettel és tanáccsal minden segítséget megadott neki, s a közös boldogulás érdekében legnagyobb ellenségét a leghíresebb emberré tette. Amikor Eurübiadész készülőben volt Szalamiszt elhagyni, a barbárok háromevezősoros gályái éjszaka felszedték a horgonyt, körülzárták a tengerszorost, a szigeteket pedig megszállták anélkül, hogy a bekerítést bárki is észrevette volna. Ekkor érkezett meg Ariszteidész Aiginából, miután merészen átevezett az ellenséges hajók között; még az éjszaka folyamán felkereste Themisztoklészt sátrában, és négyszemközt a következőket mondta neki: "Themisztoklész, hallgassunk józan eszünkre, hagyjuk a hiú, gyermekes civódást, kezdjünk inkább üdvös és tiszteletre méltó versengésbe Görögország megmentéséért, te mint fővezér, én pedig mint a tanácsadód. Most értesülök róla, hogy a legjobb haditervhez ragaszkodol, és az az óhajtásod, hogy minél előbb döntő csatára kerüljön sor a szorosokban. A szövetségesek, úgy látszik, nem értenek veled egyet, de az ellenség a te kezedre dolgozik. A tengert az ellenség hajói körben és hátulról máris úgy ellepték, hogy a görögök akaratuk ellenére is kénytelenek lesznek bátran harcolni, mert a visszavonulás útja el van vágva előlük." Themisztoklész erre így szólt: "Nem óhajtottam, Ariszteidész, hogy ebben a dologban különb légy nálam, de megkísérlem, hogy derék kezdeményezéseddel versenyre keljek, és tettekkel múljalak felül." Közölte Ariszteidésszel, hogy milyen cselt eszelt ki Xerxész ellen, és kérte, beszélje rá Eurübiadészt, s értesse meg vele, hogy a menekvés egyetlen reménye a tengeri csata lehet; tudta ugyanis, hogy Eurübiadész Ariszteidészben inkább megbízik, mint őbenne. Ezért aztán amikor a haditanácsban a korinthoszi Kleokritosz azt mondta Themisztoklésznek, hogy terve még Ariszteidésznek sem tetszik, hiszen jelen van, de hallgat, Ariszteidesz azt felelte, hogy hallgatna, ha Themisztoklész nem a legjobbat tanácsolta volna; azért nem szólt semmit, mert helyesli Themisztoklész tervét, nem pedig az iránta való jóindulatból.
    9. A görög hajóhad vezérei tehát ekképpen cselekedtek, Ariszteidész pedig, amikor látta, hogy Szalamisz közelében a tengerszorosban fekvő kis Pszüttaleia-szigetet megszállták az ellenséges csapatok, kisebb hajókra rakta a legképzettebb és legharcedzettebb athéniakat, partra szállt a szigeten, és megtámadta a barbárokat. Legtöbbjüket megölte, csak néhány előkelő harcost ejtett foglyul. Közöttük volt a király nővérének, Szandaukénak három fia is, akiket azonnal elküldött Themisztoklészhez; ezeket állítólag egy jóslat értelmében Euphrantidész jós kívánságára feláldozták Dionüszosz Ómésztésznek. A szigetet Ariszteidész körös-körül megrakta harcosaival, és a partra kiúszókat figyeltette velük, hogy a szövetségesek közül senki ne veszhessen oda, az ellenség soraiból pedig senki se szökhessen. Valószínűnek látszott ugyanis, hogy a tengeri ütközet ezen a helyen lesz a leghevesebb; a diadaljelet éppen ezért Pszüttaleián állították fel.
    A csata után Themisztoklész, hogy próbára tegye Ariszteidészt, azt mondta neki, hogy bár dicső tettet hajtottak végre, a nagyobb még hátravan; Európában kell foglyul ejteniök Ázsiát azzal, hogy a lehető leggyorsabban a Hellészpontoszhoz hajóznak, és a hajóhidat lerombolják. Ariszteidész erre magából kikelve felkiáltott, és arra kérte Themisztoklészt, hogy hagyjon fel a tervével; helyette inkább azzal törődjék, miként űzik ki a perzsákat minél gyorsabban Görögországból, nehogy Xerxész, ha a visszavonulás útját elvágják előle, hatalmas haderejével védekezésre kényszerüljön. Így aztán Themisztoklész az egyik hadifoglyot, Arnakészt, az eunuchot, titokban ismét elküldte a perzsa királyhoz azzal az üzenettel, hogy a hajóhíd lerombolására készülőket lebeszélte tervükről, mert meg akarta menteni a királyt.
    10. Xerxész nagyon megijedt, és azonnal a Hellészpontoszhoz sietett; hátrahagyta azonban Mardonioszt hadserege színe-virágával, mintegy háromszázezer harcossal. Mardoniosz félelmetes erejű ellenfél volt, és gyalogos csapataiban bízva a következő fenyegető hangú levelet írta a görögöknek: "Tengeri faalkotmányaitokkal legyőztétek a szárazföldhöz szokott embereket, akik nem tudnak bánni az evezőrudakkal; de most Thesszalia sík földjén és Boiótia mezőin hoplitészeim és lovasaim jó küzdőtérre találnak." Az athéniaknak külön is írt, és közölte velük a király ajánlatát, hogy felépítteti városukat, sok pénzt is ad nekik, és úrrá teszi őket a görögökön, ha nem folytatják ellene tovább a háborút.
    A spártaiak a hír hallatára megijedtek, és követeket küldtek Athénba, kérve az athéniakat, hogy küldjék Spártába gyermekeiket és asszonyaikat, s fogadjanak el tőlük élelmet az idősebbek részére; a nép ugyanis nagy ínségben volt, mert földjük és városuk elpusztult. De miután a követeket meghallgatták, Ariszteidész javaslatára feleletül azt a bámulatra méltó választ adták, hogy az ellenségnek megbocsátják, ha azt hiszi, hogy pénzért és kincsekkel mindent megvásárolhat, mert annál becsesebbet nem ismer, de a spártaiaktól rossz néven veszik, hogy csak mostani szegénységüket és ínségüket tekintik, de megfeledkeznek erényeikről és nemeslelkűségükről, s arra szólítják fel őket, hogy élelem fejében küzdjenek Görögországért. Indítványa után Ariszteidész bevezette a követeket a népgyűlésbe, és felszólította őket, mondják meg a lakedaimóniaknak, hogy nincs annyi arany, sem a föld felett, sem a föld alatt, amit az athéniak a görögök szabadságának árául elfogadnának. Mardoniosz követeihez pedig így szólt, a napra mutatva: "Amíg ez itt a pályáján mozog, az athéniak harcolni fognak a perzsákkal feldúlt földjükért, megszentségtelenített és porrá égetett templomaikért." Ezenfelül határozatilag kimondották, hogy a papok mondjanak átkot mindenkire, aki tárgyal a médekkel vagy elhagyja a görög szövetséget.
    Midőn Mardoniosz másodszor tört be Attikába, az athéniak ismét átköltöztek Szalamiszba, Ariszteidészt pedig elküldték Lakedaimónba. Ariszteidész szemrehányást tett a spártaiaknak lassúságuk és közönyösségük miatt, amellyel most ismét hagyják, hogy Athén a barbárok kezére jusson; majd kérve kérte őket, mentsék meg, ami még megmaradt Görögországból. Az ephoroszok meghallgatták szavait, de azért színleg hangos vigadozással töltötték a napot, mert éppen Hüakinthosz ünnepét ülték. Éjszaka azonban kiválogattak ötezer spártait; ezeket, továbbá mindegyikükkel hét-hét helótát útnak indítottak úgy, hogy az athéniaknak egy szót sem szóltak róla. Amikor Ariszteidész megismételte szemrehányását, nevetve mondták, úgy látszik, álmában szól vagy félrebeszél, mert hiszen a hadsereg már Oresztész sírjánál menetel útban az "idegenek" (így szokták ugyanis hívni a perzsákat) ellen. Ariszteidész erre kijelentette, a mostani idő nem alkalmas rá, hogy az ellenség helyett barátaikból űzzenek tréfát. Mindezt Idomeneusz beszéli el, de az Ariszteidész által előterjesztett javaslatban ő maga nem szerepel követként, csak Kimón, Xanthipposz és Mürónidész.
    11. A következő csatára Ariszteidészt választották meg teljhatalmú vezérré, aki nyolcezer nehéz fegyverzetű athéni gyalogossal érkezett Plataiaiba. Itt csatlakozott hozzá Pauszaniasz, az egész görög hadsereg fővezére a spártaiakkal, és ugyanide gyülekeztek nagy számmal más görög csapatok is. A barbárok haderejének tábora az Aszóposz folyó mellett húzódott; olyan nagy volt, hogy határait nem is ismerték pontosan, de a hadfelszerelést szállító szekértábort és a főhadiszállást egy négyszög alakú térségen fallal vették körül, s egy-egy fal hossza tíz sztadion volt.
    Pauszaniasznak és a görög haderőnek azt a jóslatot adta az éliszi Tiszamenosz, hogy ha védekező harcra szorítkoznak, és nem kezdenek támadásba, győzni fognak. Ariszteidész Delphoiba küldött jóslatért, és követei azt a választ kapták az istentől, hogy legyőzik ellenfeleiket, ha Zeuszhoz, a kithairóni Hérához, Panhoz és a Szphragition-barlang nimfáihoz imádkoznak, azonkívül áldoznak Androkratész, Leukón, Peiszandrosz, Damokratész, Hüpszión, Aktaión és Folüidosz hősöknek, s ha saját földjükön vállalják az ütközet veszélyeit az eleusziszi Déméter és Koré mezején. Ez a jóslat nagyon megzavarta Ariszteidészt. Igaz, azok a hősök, akiknek áldozniuk kellett, Plataiai városalapító ősei voltak; a szphragitioni nimfáknak a nyári naplemente felé forduló barlangja a Kithairón egyik hegyfokán volt, ahol állítólag korábban jóshely is állott, és a környék lakói közül sokan estek itt szent megszállottságba, s ezeket nümpholéptosz-oknak nevezték. De az eleusziszi Déméter említése és az, hogy az athéniak csak saját földjükön harcolva nyerhetik el a győzelmet, azt jelentette, hogy vissza kell menniök Attikába, és oda kell áttenniök a csata színterét.
    Ekkor Arimnésztosznak, a plataiaibeliek vezérének megjelent álmában Zeusz Szótér, és úgy tetszett neki, hogy megkérdezte tőle, mit határoztak a görögök. Erre ő így felelt: "Holnap elvezetjük a hadsereget Eleusziszba, uram, és a Püthiától kapott jóslat értelmében ott vívunk csatát." Az isten erre azt mondta neki, hogy tévednek, mert a Püthia jóslatában említett helyek Plataiai környékén vannak, és ha keresik, meg is találják őket. Ez után a teljesen világos álomkép után Arimnésztosz, mihelyt felébredt, azonnal magához hívatta legtapasztaltabb és legöregebb polgártársait. Tanácskozni kezdett velük, mindennek gondosan utánanéztek, és rájöttek, hogy Hüsziai közelében a Kithairón tövében van egy nagyon régi templom, amelyet az eleusziszi Déméternek és Korénak szenteltek. Arimnésztosz nyomban szólt Ariszteidésznek, és odavezette. A hely fekvése igen kedvező volt ahhoz, hogy csatarendbe állítsák a gyalogos haderőt a lovassági fölényben levő ellenséggel szemben, mert a Kithairón nyúlványai a síkság szélét egészen a templomig alkalmatlan tereppé tették a lovasság számára. Itt a közelben állt sűrű ligetben és árnyas fák közt Androkratész hős szentélye. És hogy semmi meg ne hiúsítsa a megjósolt győzelembe vetett reménységet, Arimnésztosz javaslatára a plataiaibeliek felszedték városuknak Attika felé eső határköveit, és ezt a területet átengedték az athéniaknak, hogy Görögország ügyéért saját földjükön küzdjenek.
    A plataiaibeliek nagylelkűségének híre messzi földön elterjedt. Sok évvel később Alexandrosz,  aki már Ázsia királya volt, kőfallal vétette körül Plataiait, és hírnökkel jelentette be az olümpiai játékokon, hogy a király azért részesíti ebben a kegyben a plataiaibelieket, mert meg akarja jutalmazni becsületességüket és nemeslelkűségüket, hogy a méd háborúban átengedték földjük egy részét a görögöknek, és ezzel hősi magatartásról tettek tanúbizonyságot.
    12. Az athéniak viszályba keveredtek a tegeaiakkal a hadrend miatt. A tegeaiak ugyanis azt erősítgették - és közben őseikkel dicsekedtek -, hogy ha a spártaiak mindig a jobbszárnyon állnak fel, nekik joguk van a balszárnyhoz. Az athéniak emiatt bosszankodtak, erre Ariszteidész odament hozzájuk, és így szólt: "A jelen pillanat nem alkalmas rá, hogy a tegeaiak előkelő származásáról és érdemeiről vitázzunk, de megmondjuk nektek, spártaiak, és a többi görögnek is, hogy nem a hadállás veszi el, de nem is az adja meg a vitézséget, ezért bármilyen helyre állítsatok is bennünket, megkíséreljük, hogy megtartsuk, és becsülettel harcoljunk, hogy ne hozzunk szégyent korábbi küzdelmeinkre. Mi nem azért jöttünk ide, hogy szövetségeseinkkel vitázzunk, hanem hogy az ellenséggel harcoljunk; nem is azért, hogy atyáinkat magasztaljuk, hanem hogy bátorságunkat egész Görögországnak megmutassuk; így aztán majd ez a csata mutatja meg, melyik város, vezér vagy közkatona méltó a görögökhöz." Ezek hallatára a haditanács és a vezérek az athéniak mellett döntöttek, és nekik adták a másik szárnyat.
    13. Ilyen bizonytalan volt Görögország sorsa, de főként az athéniak ügyei, amikor néhány előkelő és gazdag ember (akik a háború következtében elszegényedtek, és látták, hogy a városban vagyonukkal együtt hatalmukat és tekintélyüket is elveszítették, miközben mások kitüntetésben részesülnek és magas hivatalokat kapnak) titokban találkozott egy plataiaibeli ember házában, s összeesküvést szőtt, hogy véget vet a néphatalomnak, és ha ez nem sikerül, elárulja a közös ügyet, és hazájukat a barbárok kezére adja.
    A cselszövés híre elterjedt a táborban, és sokan belebonyolódtak; amikor Ariszteidész tudomást szerzett róla, és megijedt, hogy a helyzet válságossá válik, úgy döntött, hogy hallatlanná sem teszi a dolgot, de le sem leplezi teljesen, mert nem tudta, milyen arányokat ölt a vizsgálat, ha csak a tiszta igazságra lesz tekintettel, s nem arra, amit a pillanatnyi érdek megkíván. A sok összeesküvő közül nyolcnak a letartóztatását rendelte el; kettő közülük, akire különösen súlyos ítélet várt volna, mert a legtöbb okot szolgáltatta rá, a lamptraibeli Aiszkhinész és az akharnaibeli Agésziasz, megszökött a táborból. A többieket Ariszteidész szabadon bocsátotta, s ezzel alkalmat adott a megbánásra azoknak, akik azt hitték, hogy bűnük titokban maradt, de egyben tudtukra adta azt is, hogy számukra a háború lesz az igazi törvényszék, ahol bűnüket lemoshatják, ha hajlandók lesznek hazájuk ügyét jól és igazán szolgálni.
    14. Mardoniosz azt a fegyvernemet próbálta meg bevetni a görögök ellen, amelyben leginkább fölényben érezte magát, és egész lovas haderejével támadásra indult a Kithairón-hegység lábánál a sziklás terepen felsorakozott görögök ellen. Csak a megaraiak nem voltak ott; ők, szám szerint háromezren, sík terepen táboroztak, s ezért nagy veszteséget szenvedtek a rájuk zúduló és minden oldalról támadó ellenséges lovasságtól. Ezért gyorsan hírnököt küldtek Pauszaniaszhoz, és kérték, küldjön segédcsapatokat, mert egymagukban nem képesek feltartóztatni a túlerőben levő barbár csapatok támadását. Amikor Pauszaniasz meghallotta a hírt, és látta, hogy a dárdák és nyilak sokasága szinte árnyékba borítja a szűk helyre szorult megaraiak táborát, mivel a nehéz fegyverzetű gyalogosokból álló spártai phalanx tehetetlen volt a lovassággal szemben, vitézi vetélkedésre akarta bírni a közelben tartózkodó többi görög vezért és csapatparancsnokot, felszólítva őket, hogy vállalkozzanak önként a szorongatott helyzetbe került megaraiak megsegítésére. Minthogy valamennyien vonakodtak, Ariszteidész vállalkozott rá az athéniak nevében, és elküldte legharcrakészebb csapatparancsnokát, Olümpiodóroszt, háromszáz válogatott harcossal, közöttük néhány íjas katonával.
    Ezek gyorsan csatarendbe álltak, és rohamlépésben harcba indultak. Amint Maszisztiosz, a barbár lovasság parancsnoka, egy hatalmas erejű, feltűnően magas és szép férfi, megpillantotta őket, feléjük fordította lovát, és rájuk rohant. A támadást feltartóztató és a rohamra induló harcosok között heves viadal keletkezett, mintha mindkét fél azt hinné, hogy ettől függ az egész ütközet sorsa. Maszisztiosz lovát nyíllövés érte, és a paripa ledobta hátáról lovasát, aki súlyos fegyverzetétől mozdulni sem bírt. Az athéniak erre ráestek, de nem bírtak vele, mert nemcsak a mellét és a fejét, hanem a karját és a lábát is arany-, bronz- és vaspáncél borította. Végre az egyik athéni harcos lándzsája hegyével átütötte Maszisztiosz sisakjának szemellenzőjét, és végzett vele. Erre a többi perzsa cserbenhagyta halott vezérét és megfutamodott. A görögök nem a holttestek számából tudták meg, milyen nagy győzelmet arattak, mert csak kevés elesett maradt a csatamezőn, hanem a barbárok hangos sírásából, akik lenyírták hajukat, lovaik és öszvéreik sörényét, gyászolva Maszisztioszt, s az egész csatatér visszhangzott sírásuktól, mert olyan nagy és vitéz harcost vesztettek, hogy annál különb csak Mardoniosz volt.
    15. A lovas csata után hosszú ideig mindkét fél tartózkodott a harctól, mert a jósok a perzsáknak is és a görögöknek is csak akkor jósoltak győzelmet az áldozatokból, ha védelmi állásaikban maradnak, ha viszont támadnak, vereséget. Végül is Mardoniosz, mivel élelmiszerkészletei már csak néhány napra voltak elegendők, és a görögöket egyre újabb és újabb csapatok erősítették meg, elhatározta, hogy másnap kora hajnalban átkel az Aszóposzon, és váratlan támadást indít a görögök ellen; ezt a parancsot még előző este közölte a vezérekkel.
    Éjféltájban egy magányos lovas közeledett csendben a görögök táborához; szembetalálkozva az őrökkel, felszólította őket, küldjék hozzá az athéni Ariszteidészt, aki nyomban jött is. A lovas így szólt hozzá: "A makedón Alexandrosz vagyok; a magam veszedelmével nem törődve, az irántatok érzett jóindulatból jöttem, hogy ne érjen váratlanul a támadás, és ne harcoljatok rosszabbul. Mardoniosz holnap csatát kezd ellenetek, de nem azért, mert reménykedik vagy bízik a sikerben, hanem mert élelmiszerkészletei kimerültek, azonfelül a jósok kedvezőtlen áldozatokkal és jóslatokkal vissza akarják tartani az ütközettől, s hadseregén csüggedés és rémület vett erőt. Kénytelen tehát megkísérteni a sorsot, mert ha tétlen vesztegel, hadseregére éhínség vár." Így szólt Alexandrosz, és kérte Ariszteidészt, hogy vegye tudomásul és vésse jól emlékezetébe szavát, de senki másnak ne szóljon róla. Ariszteidész azonban nem akarta titokban tartani a dolgot Pauszaniasz előtt, hiszen az viseli a fővezéri tisztet, de ő maga is úgy gondolta, hogy a többieknek nem kell szólni a csata előtt; ha azonban Görögország győz, mindenkinek tudnia kell Alexandrosz jóindulatáról és bátor cselekedetéről. A beszélgetés után a makedónok királya eltávozott lován, Ariszteidész pedig felkereste Pauszaniaszt sátrában, és közölte vele a hallottakat; majd hívatták a többi hadvezért, és megparancsolták nekik, hogy tartsák a hadsereget harci készültségben, mert csata várható.
    16. Ekkor, amint Hérodotosz elbeszéli, Pauszaniasz azt ajánlotta Ariszteidésznek, hogy rendelje az athéniakat a jobbszárnyra, és őket állítsa szembe a perzsákkal; ott jobban megállják majd a helyüket, mert az athéniak tapasztalatból már ismerik a perzsák harcmodorát, s előbbi győzelmük is lelkesíti őket, a balszárnyat viszont, ahol a médekhez pártolt görögök támadására kellett számítani, engedje át neki.
    Az athéniak többi vezére tapintatlannak és bosszantónak tartotta Pauszaniasznak azt az óhaját, hogy bár a csatarendben nem tett semmi más változtatást, őket, mint valami helótákat, ide-oda rendeli, és ott akarja felállítani, ahol előreláthatólag a leghevesebb küzdelemre kerül majd sor. Ariszteidész azonban megértette velük, hogy téves véleményen vannak: korábban amiatt civódtak a tegeaiakkal, hogy ki foglalja el a balszárnyat, és büszkék voltak rá, hogy a döntés a javukra történt, most pedig, amikor a lakedaimóniak önként engedik át nekik a jobbszárnyat, és bizonyos tekintetben rájuk bízzák a vezető szerepet, nem elégszenek meg ezzel a dicsőséggel, és annak sem örülnek, hogy nem saját görög népükhöz tartozókkal, hanem barbárokkal és természettől rendelt ellenségükkel kell megküzdeniök. Erre az athéniak kész örömmel cserélték el hadállásaikat a spártaiakkal, s egymást bátorítva újra meg újra azt mondogatták, hogy az ellenség most sem harcol majd jobb fegyverrel, sem bátrabb szívvel, mint Marathónnál; ugyanolyanok a nyilaik, a tarka öltözetük, elpuhult testükön hordott arany ékszereik, és ugyanolyan férfiatlan a lelkük. "Nekünk is ugyanazok a fegyvereink s a testünk is, de bátorságunk megnőtt győzelmeinkkel. Mi nemcsak földünkért és városunkért küzdünk, mint azok, hanem a marathóni és a szalamiszi diadal megerősítéséért, hogy mindenki tudja, a győzelem nemcsak Miltiadésznak és a jó szerencsének, hanem az athéniaknak is volt köszönhető."
    Erre gyorsan felcserélték hadállásukat, de mikor a thébaiak szökevényektől értesültek a történtekről, elmondták Mardoniosznak, ő pedig, vagy mert félt az athéniaktól, vagy mert dicsvágyból szeretett volna a lakedaimóniak ellen harcolni, átvezényelte a perzsákat a jobbszárnyra, és az alatta szolgáló görögöket állította szembe az athéniakkal. Amikor ez a helycsere nyilvánvalóvá lett, Pauszaniasz is megfordult, és ismét a jobbszárnyon foglalt állást. Mardoniosz úgyszintén, mint eredetileg is, ismét a balszárnyon állt fel, a spártaiakkal szemben, s így a nap tétlenül telt el. A görögök haditanácsot tartottak, s elhatározták, hogy táborukat valami távolabbi, vízben bő helyen ütik fel, mert a barbárok nagyszámú lovassága felzavarta és használhatatlanná tette a közeli forrásokat.
    17. A vezérek még az éjszaka folyamán megindultak a kijelölt táborhely irányába, de a csapatok nemigen voltak hajlandók utánuk menni és együtt maradni, sőt mihelyt elhagyták az első védelmi vonalakat, Plataiai város irányába futottak. Óriási zűrzavar keletkezett, a katonák szétszéledtek, és sátrukat minden rend nélkül állították fel. A spártaiak akaratuk ellenére egyedül maradtak, a többiektől elhagyatva. Amompharetosz, egy bátor lelkű és veszélyt kedvelő férfiú, aki már régóta vágyott a harcra, s bántotta a sok késedelmeskedés és habozás, most határozottan futásnak és szökésnek minősítette a helyváltoztatást, s kijelentette, hogy nem hagyja el helyét, hanem ott marad, és csapatával megvárja Mardonioszt. Amikor Pauszaniasz odament hozzá, és közölte vele, hogy a továbbvonulás az egész görög hadsereg határozatából és rendelkezésére történt, két kézzel megragadott egy nagy követ, s Pauszaniasz lába elé dobta azzal, hogy ez az ő szavazata a csata mellett; neki mit sem számít a többiek gyáva határozata. Ez egy pillanatra zavarba hozta Pauszaniaszt, ezért a már indulófélben levő athéniakhoz küldött, kérve, hogy várják meg őket és menjenek együtt; majd csapatai többi részével megindult Plataiai irányába abban a reményben, hogy Amompharetoszt is el tudja mozdítani helyéről.
    Közben megvirradt. Mardoniosz, mihelyt észrevette, hogy a görögök elhagyták állásaikat, csatarendbe állította hadseregét, majd hangos kiáltozással és nagy harci zajjal rárohant a spártaiakra, olyan magabiztosan, mintha nem is harcra számítana, hanem egyszerűen csak a megfutamodó görögöket óhajtaná felkoncolni. Kis híján majdnem így is történt. Pauszaniasz ugyanis, amikor látta, mi történik, megállította csapatait, és kiadta a parancsot, hogy mindenki foglalja el helyét a csatarendben, de Amompharetosz iránti haragjában, vagy talán az ellenség gyors támadása miatti zavarában elfelejtett jelt adni a többi görög csapatnak, s ezek aztán nem siettek segítségére valamennyien, hanem csak kisebb csoportokban és szétszóródva, amikor a csata már elkezdődött.
    Mivel Pauszaniasz áldozás közben nem kapott kedvező jeleket, kiadta a parancsot a lakedaimóniaknak, hogy lábukhoz tett pajzzsal álljanak mozdulatlanul, reá figyeljenek, és senki ne merjen védekezni az ellenséges támadás ellen; közben pedig újabb állatot vágatott le áldozatul. Ezalatt az ellenséges lovasság rohamra indult ellenük, kilőtték nyilaikat, és sok spártait megöltek. Így esett el Kallikratész is, aki állítólag a legszebb és legmagasabb termetű harcos volt a görög hadseregben. Miután megkapta a halálos sebet, azt mondta, nem az fáj neki, mert meg kell halnia, végre is azért jött el hazulról, hogy Görögországért meghaljon, hanem mert úgy kell meghalnia, hogy részt sem vett a harcban. A görögök helyzete valóban rettenetes volt, de a katonák bátorsága minden csodálatot megérdemelt. Az ellenség támadásával szemben nem védekeztek, hanem az istentől és parancsnokuktól várták, mikor kell harcba bocsátkozniok, és a nyílzáporban is rendületlenül kitartottak a helyükön.
    Vannak, akik azt állítják, hogy egy csoport lüdiai harcos rátámadt Pauszaniaszra, midőn a hadsoroktól kissé távolabb áldozott és imádkozott, majd felkapták és szétszórták az áldozati szereket. Pauszaniasznál és a vele levőknél nem volt fegyver, ezért bottal és korbáccsal verték el a lüdiaiakat; ennek a támadásnak az emlékére vesszőzik meg az ifjakat Spártában az oltár körül, mielőtt megtartanák a lüdiaiak körmenetét.
    18. A jós rendületlenül vágta le az áldozati állatokat, Pauszaniasz pedig könnyben úszó szemét kétségbeesésében Héra temploma felé fordította, és kezét az égre emelve könyörgött a kithairóni Hérához s a Plataiai földjén lakó többi istenhez, hogy ha a sors nem enged győzelmet a görögöknek, legalább harcolva vesszenek el, és mutathassák meg az ellenségnek, hogy bátor és küzdeni képes férfiak ellen szálltak síkra. Mialatt Pauszaniasz az istenekhez könyörgött, kedvező áldozati jelek mutatkoztak, és a jós győzelmet jósolt. Erre a görög sereg parancsot kapott, hogy szálljon szembe az ellenséggel; a phalanx egyszeriben védekezésre kész, felborzolt szőrű vadállathoz hasonlóan várta a küzdelmet. A barbárok is azonnal megértették, hogy olyan férfiakkal állnak szemben, akik harcolni akarnak mindhalálig. Ezért könnyű pajzsukat maguk elé tartották, és azok mögül lőtték ki nyilaikat a spártaiakra. A spártaiak pedig pajzsukat szorosan egymás mellett tartva előrenyomultak, rátámadtak az ellenségre, áttörték a pajzsfalat, lándzsájukat a perzsák arcába s mellébe döfték, és sokukat megöltek, bármennyire bátran védekeztek is, mielőtt elestek. Puszta kézzel kapták el és törték össze a spártaiak lándzsáit; majd habozás nélkül kézitusába kezdtek. Szablyájukkal és görbe kardjukkal csapkodták a spártaiak pajzsát, és hosszú ideig védték magukat.
    Az athéniak egy darabig mozdulatlanul vártak a spártaiakra, de aztán meghallották a heves összecsapástól keletkezett harci zajt, és beszéltek állítólag a hírnökkel, akit Pauszaniasz küldött hozzájuk, hogy elmondja nekik a történteket; erre haladéktalanul elindultak, hogy megsegítsék a spártaiakat. Útközben a sík terepen a médekhez csatlakozott görögökbe ütköztek. Mihelyt Ariszteidész meglátta őket, előresietett, rájuk kiáltott, és a görögök isteneire kérte őket, hogy hagyják abba a harcot, ne állják útjukat, és ne akadályozzák meg, hogy megsegítsék azokat, akik Görögországért kockáztatják életüket; mikor azonban látta, hogy nem hallgatnak rá, és csatasorba állnak ellenük, letett róla, hogy a spártaiak segítségére menjen, és megütközött a mintegy ötvenezer főnyi csapattal. Ezek nagyobb része azonban azonnal meghátrált, mivel a barbárok is megfutamodtak. Mint mondják, a leghevesebb küzdelmet a thébaiakkal vívták, akik közül csak a vezetők és a legbefolyásosabb emberek voltak buzgó barátai a médeknek, a nép azonban nem önszántából, hanem csak az oligarchák kényszerítésére követte őket.
    19. A csata így két helyen kezdődött el, s először a lakedaimóniak szorították vissza a perzsákat. Mardonioszt megölte egy Arimnésztosz nevű spártai harcos: kővel zúzta be a fejét, amint Amphiaraosz jósdája előre megjövendölte. Mardoniosz ugyanis elküldött egy lüdiai embert Amphiaraosz, egy kariait pedig Trophóniosz jósdájába. Az utóbbinak a jós kariai nyelven válaszolt, a lüdiainak pedig, amikor Amphiaraosz templomának szent körzetében elaludt, úgy rémlett, hogy az isten egyik templomi szolgája odaállt melléje, és távozásra szólította fel, majd amikor ellene szegült, egy nagy kővel úgy fejbe vágta, hogy azt hitte, azonnal meghal a fejéhez vágott kő ütésétől; így beszélik el ezt a történetet. A megfutamodott ellenséget a spártaiak táboruk fapalánkjai közé szorították.
    Kevéssel később az athéniak szétszórták a thébaiakat, és háromszáz legelőkelőbb vezetőjüket csatában megölték. A thébaiak veresége után hírnök érkezett, és jelentette, hogy a spártaiak körülzárták a barbár sereg táborát és ostrom alá vették. Az athéniak erre futni hagyták a görögöket, és a spártaiak segítségére siettek a megerősített táborhoz. A spártaiak egyáltalán nem értettek az ostromharchoz, de mikor az athéniak megjelentek, bevették a tábort, és nagy vérengzést vittek véghez az ellenség soraiban. Mint mondják, a háromszázezer barbárból csak negyvenezernek sikerült elmenekülnie Artabazosszal; azok közül azonban, akik Görögországért harcoltak, mindössze ezerhatszázharmincan estek el. Ezek közül Kleidémosz elbeszélése szerint ötvenkettő volt athéni, mind az Aiantisz phüléből, amely a legvitézebbül harcolt. Ezért mutatták be az Aiantisz phülé tagjai a szphragitioni nimfáknak a Püthia jóslata által elrendelt győzelmi áldozatot, és költségeit a közös alapokból fedezték. A spártaiak vesztesége kilencvenegy, a tegeaiaké tizenhat halott volt.
    Meglepő Hérodotosznak az az adata, hogy csak az említettek harcoltak az ellenséggel, és rajtuk kívül egyetlen más görög város sem. De az elesettek nagy száma és az emlékoszlopok amellett tanúskodnak, hogy a győzelmet együttesen vívták ki; az oltárra sem vésték volna fel az alábbi verset, ha csak három város vett volna részt a küzdelemben, és a többiek tétlenül nézték volna:
    Egykor a hellének diadallal s harcos erővel
    győztek a perzsákon, s a szabad Hellaszban, im, oltárt
    állítottak, Zeusz, néked, Eleutheriosz.
    Ezt a csatát az athéniak időszámítása szerint a Boédromión hónap negyedik, a boiótoké szerint pedig a Panémosz hónap huszonhetedik napján vívták. Ezen a napon ül össze Plataiaiban mindmáig a görögök tanácsa, hogy áldozatot mutassanak be a megszabadító Zeusznak a győzelem emlékére. Az időpontok eltérésén nem kell meglepődnünk, mert még a mi korunkban is, amikor pedig a csillagászati számítások már sokkal pontosabbak, a hónapok kezdetét és végét egyesek így, mások úgy számítják.
    20. A csata után az athéniak nem engedték át a győzelmi díjat a spártaiaknak, sőt még ahhoz sem járultak hozzá, hogy győzelmi oszlopot emeljenek. A görögök közös ügyét fegyveres viszály fenyegette, de Ariszteidész ismételt kéréseivel és figyelmeztetésével visszatartotta vezértársait, elsősorban Leókratészt és Mürónidészt, és rábeszélte őket, hogy bízzák a döntést a görögök tanácsára. Összeült a tanács, a megarai Theogeitón azzal a javaslattal állt elő, hogy engedjék át a győzelmi díjat más államnak, ha nem akarják, hogy polgárháború törjön ki. Ekkor felállt a korinthoszi Kleokritosz. Mindenki azt hitte, hogy Korinthosznak kéri a győzelmi díjat, mert Athén és Spárta után Korinthosznak volt a legnagyobb tekintélye; de mindenki örömére és ámulatára a plataiaiak érdekében szólalt fel, és azt tanácsolta, hogy a viszály megszüntetése érdekében adják nekik a győzelmi díjat, mert az ő megtiszteltetésük miatt egyik fél sem sértődik meg. Javaslatához először Ariszteidész csatlakozott az athéniak, utána pedig Pauszaniasz a spártaiak nevében. Miután így helyreállt a békesség, a zsákmányból félretettek nyolcvan talentumot a plataiaiaknak, akik ebből újraépítették Athéné templomát, és a szentélybe faliképeket festettek, amelyek teljes szépségükben megvannak mind a mai napig; győzelmi oszlopot pedig a lakedaimóniak is, az athéniak is külön állítottak.
    Amikor megkérdezték a püthói istent az áldozatokról, azt felelte, hogy építsenek oltárt a megszabadító Zeusznak, de áldozatokat ne mutassanak be, amíg a barbárok által megfertőzött tüzeket ki nem oltják, és tiszta tüzet nem gyújtanak a delphoi közös tűzhelyről. A görögök vezérei tehát nyomban bejárták az országot, és mindenkivel kioltatták az égő tüzeket; a plataiai Eukhidasz vállalta, hogy a lehető leggyorsabban elhozza a tüzet az istentől, és Delphoiba ment. Itt megtisztította testét, meglocsolta magát szent vízzel, babérkoszorút tett a fejére, majd tüzet vett az oltárról, és futva indult vissza Plataiaiba, ahova még naplemente előtt megérkezett, s így egy nap alatt ezer sztadion utat tett meg. Üdvözölte polgártársait, átadta nekik a tüzet, majd nyomban összeesett, és kisvártatva meghalt. A plataiaiak, csodálattal eltelve, eltemették Artemisz Eukleia templomában, és sírjára ezt a verset írták:
    Eukhidasz Püthóba futva, aznap, íme, visszatért.
    Eukleiát sokan Artemisznek tartják és hiszik, némelyek szerint azonban Héraklésznek Mürtótól, Menoitiosznak, Patroklosz fivérének leányától született leánya volt, aki szűzen halt meg, s a boiótok és a lokrisziak vallásos tiszteletben részesítették. Oltára és szobra ott állt minden agorán; előtte mutatnak be áldozatot a menyasszonyok és a vőlegények.
    21. Csakhamar összeült a görögök közös tanácsa, s ezen Ariszteidész azt javasolta, hogy ezután minden évben gyűljenek össze Görögországból követek és ünnepi kiküldöttek, és minden ötödik esztendőben tartsák meg az Eleutheria nevű harci játékokat. Javasolta azt is, hogy állítsanak fel szövetségi görög haderőt tízezer pajzsos harcosból, ezer lovasból és száz hadihajóból a barbárok elleni harcra, a plataiaiakat pedig nyilvánítsák szentnek és sérthetetlennek.
    A javaslatokat jóváhagyták, a plataiaiak pedig vállalták, hogy az elesett és náluk eltemetett görögök tiszteletére évenként halotti áldozatokat tartanak. Ezt a mai napig a következőképpen végzik: a Maimaktérión, a boiótoknál az Alalkomeniosz hónap tizenhatodik napján kora reggel díszmenetben kivonulnak; a menet élén egy kürtös harci indulót fúj, utána szekerek vonulnak fel, megrakva mirtuszágakkal és -koszorúkkal, majd egy fekete bika következik, végül szabad ifjak bort és tejet, szelencékben olajat és illatos kenőcsöt visznek amphorákban a halotti áldozathoz. Rabszolgának ennél a szent szolgálatnál semmihez nem szabad nyúlni, mert az elesett hősök a szabadságért haltak meg. A díszmenet végén megy Plataiai arkhónja, akinek máskor nem szabad vashoz nyúlnia, sem más színű ruhát viselnie, csak fehéret, de ekkor bíborköntöst ölt magára, oldalára kardot köt, kezében vizeskorsót visz, amelyet egyébkor a városi levéltárban őriznek, s a menetet a városon át a sírok felé vezeti. Ott vizet merít a forrásból, lemossa és mirrhával megkeni a sírköveket, aztán leszúrja a máglyára felvezetett bikát, imádkozik Zeuszhoz és az alvilági Hermészhez, s megidézi a Görögországért meghalt férfiak szellemét a halotti torra és a véráldozatra. Ezután megtölt egy kelyhet vízzel kevert borral, a földre önt belőle, s így szól: "Azokért a férfiakért iszom, akik a görögök szabadságáért haltak meg." Ezt a szertartást a plataiaiak mai napig megtartják.
    22. Az athéniak visszatértek városukba. Ariszteidész jól látta, hogy helyre akarják állítani a népuralmat; mivel meggyőződött róla, hogy a népet teljes mértékben meg kell becsülni vitézségéért, de nem is volna könnyű a fegyverforgatástól megerősödött és a győzelmektől öntudatra ébredt néppel szemben erőszakot alkalmazni, határozatot mondatott ki, hogy az állam kormányzásában az egész népnek részt kell vennie, és az arkhónokat Athén valamennyi polgára közül kell választani.
    Themisztoklész ugyanakkor előterjesztette a népnek, hogy javasolna egy tervet, csak éppen nem hozhatja nyilvánosságra, de kijelenti, hogy hasznos és üdvös a városra. Megkérték hát Ariszteidészt, hogy hallgassa meg négyszemközt Themisztoklészt, és mondjon véleményt a javaslatról. Themisztoklész közölte Ariszteidésszel, hogy arra gondolt, fel kellene gyújtani a szövetséges görög tengeri haderő hajóit, mert így az athéniak lennének a legnagyobbak, és mindenki fölött uralkodhatnának. Ariszteidész megjelent a nép előtt, és kijelentette, hogy Themisztoklész tervénél nincs hasznosabb, de igazságtalanabb sem. Hallván ezt az athéniak, felszólították Themisztoklészt, hogy hagyjon fel tervével. Ennyire igazságszerető volt a nép, és ennyire őszintén megbízott Ariszteidészben.
    23. Ariszteidészt Kimónnal együtt megbízták a háború folytatásával. Ariszteidész látta, hogy Pauszaniasz és a spártaiak más parancsnokai milyen keményen és bántóan viselkednek a szövetségesekkel, ezért ő maga egyszeriben nyájas és emberséges lett hozzájuk, és Kimónt is rábírta, hogy legyen előzékeny a közös hadjárat alatt; így aztán, mire a spártaiak feleszméltek, már el is ragadták tőlük a vezető szerepet, méghozzá nem fegyverrel, hajókkal vagy lovakkal, hanem tapintattal és ügyességgel. A görögök mindinkább megszerették az athéniakat Ariszteidész igazságossága és Kimón előzékenysége miatt, és jóindulatukat csak fokozta Pauszaniasz kapzsisága és nyers modora. A spártai vezér a szövetségesek elöljáróival mindig dühösen és kíméletlenül tárgyalt, a közembereket pedig botoztatta vagy naphosszat állatta, vállukon vashorgonyokkal. Senki nem szerezhetett a spártaiak előtt almot vagy takarmányt, sem a forráshoz nem mehetett előbb vízért, ha valaki mégis megtette, azt a spártai szolgák korbácsütésekkel kergették el. Amikor Ariszteidész panaszt és szemrehányást akart tenni Pauszaniasznak, a spártai vezér komoran ránézett, kijelentette, hogy nincs ráérő ideje, és szóba sem állt vele.
    Ezt követőleg felkeresték Ariszteidészt a görögök hajóhadának és hadseregének főtisztjei, köztük a khiosziak, a szamosziak és a leszbosziak, és megpróbálták rábírni, hogy vállalja el a fővezérletet, vegye pártfogásába a szövetségeseket, akik már régóta meg akarnak szabadulni a spártaiaktól, és az athéniak mellé szeretnének állni. Ariszteidész erre azt felelte, hogy belátja, mennyire szükséges és igazságos a kérésük, mégis szeretne látni valamely hitelt érdemlő cselekedetet, amely után a tömeg már nem változtathat véleményt. Így aztán Uliadész és a khioszi Antagorasz összebeszélt, Büzantion közelében rátámadtak Pauszaniasz elöl haladó háromevezősoros hajójára, és közrefogták. Amikor Pauszaniasz meglátta őket, felugrott helyéről, s haragosan fenyegetőzni kezdett, hogy nemsokára látni fogják, nem az ő hajóját támadták meg, hanem saját hazájukat; de azok csak annyit vágtak a szemébe, hogy menjen útjára, és még adjon is hálát jó szerencséjének, amely Plataiainál melléje szegődött. A görögök csak Plataiaira való tekintettel nem akarják méltóképpen megbüntetni - mondták, majd otthagyták, és csatlakoztak az athéniakhoz.
    Ekkor kitűnt, hogy milyen fennkölten gondolkodnak a spártaiak. Amikor ugyanis azt tapasztalták, hogy vezéreiket a túl nagy hatalom megrontja, önként lemondtak a vezető szerepről, és egyetlen vezért sem küldtek többé a háborúba, mert az egész görögség feletti uralomnál fontosabb volt nekik, hogy polgáraik hívek maradjanak az ősi erkölcsökhöz.
    24. A görögök, hozzájárulás fejében, már akkor is bizonyos összegeket fizettek a háború költségeire, amikor a spártaiaké volt a vezérszerep, most azonban azt akarták, hogy városonként állapítsák meg a hozzájárulás összegét, ezért elkérték Ariszteidészt az athéniaktól, és megbízták vele, hogy vizsgálja felül földjüket és jövedelmeiket, s állapítsa meg minden esetben, mennyit kell fizetni az egyes városoknak vagyonuk és tehetségük szerint. Ilyen nagy hatalom birtokában, amikor egész Görögország szinte az ő kezébe tette le minden vagyonát, szegényen indult útnak, és még szegényebben tért haza; nemcsak tiszta kézzel és igazságosan, hanem részrehajlás nélkül, mindenki megelégedésére rótta ki a vagyoni hozzájárulásokat. Mert ahogyan egykor Kronosz idejét, most az athéniak szövetségesei Ariszteidész vagyonbecslését kezdték Görögország aranykoraként emlegetni, főként mivel a hozzájárulási összegek nem sokkal később megkétszereződtek, sőt háromszorosára emelkedtek. A fizetendő összeget Ariszteidész négyszázhatvan talentumban állapította meg, ezt Periklész majdnem egyharmadával toldotta meg; legalábbis Thuküdidész adata szerint az athéniak a háború kezdetén hatszáz talentumot kaptak szövetségeseiktől. Periklész halála után a népvezérek ezt az összeget kicsinyenként kerek ezerháromszáz talentumra emelték fel, nem mintha a háború - hosszadalmassága és a hadiszerencse változandósága miatt - olyan költséges és drága lett volna, hanem mert rászoktatták a népet a közpénzosztogatásra, látványos játékok rendezésére, szobrok állítására és templomok építésére.
    Ariszteidész nagy megbecsülést szerzett az adókivetéssel, Themisztoklész azonban csak gúnyolódott rajta, mondván, hogy ilyesmiért nem az embert, hanem az erszényt szokás megdicsérni, amelyben aranypénzt tartanak - így állt bosszút, ügyetlenül bár, Ariszteidésznek egy őszinte megjegyzéséért. Egyszer ugyanis Themisztoklész azt mondta, hogy a hadvezér legértékesebb tulajdonságának azt tartja, ha előre tudja, mi az ellenség szándéka. "Igazad van Themisztoklészem - mondta Ariszteidész -, ez valóban szükséges dolog, de igazán az szép egy hadvezérben, ha tud vigyázni a kezére."
    25. Ariszteidész megeskette a görögöket, és maga is hűséget esküdött az athéniak nevében, majd átkot mondott és tüzes vasat dobott a tengerbe. Később azonban, mikor a körülmények rákényszerítették az athéniakat, hogy hatalmukat keményebben gyakorolják, felszólította őket, hogy hárítsák reá a felelősséget az esküszegésért, s tegyék azt, amit a közérdek kíván. Theophrasztosz azt állítja, hogy ez a férfiú, aki saját ügyeiben és polgártársaival szemben annyira szigorúan igazságos volt, közügyekben elsősorban hazája érdekeit tartotta szem előtt, még akkor is, ha ezáltal igazságtalanságot kellett elkövetnie. Így amikor arról tanácskoztak, hogy a szövetségi pénzeket a szerződés ellenére szállítsák át Déloszból Athénba, s a szamosziak indítványt tettek az ügyben, Ariszteidész állítólag kijelentette, hogy ez az intézkedés nem igazságos, de hasznos. Megszerezte végre a főhatalmat Athénnak oly sok ember felett, ő maga pedig mindvégig szegény maradt, de a szegénységéből rá háramló dicsőséget semmivel sem becsülte kevesebbre, mint azt, amelyet a csatatéren aratott diadalai szereztek neki. Kitűnik ez a következőből is.
    Kalliasz, a fáklyatartó vér szerinti rokona volt. Ezt az embert ellenségei főbenjáró bűnnel vádolták, s mikor a vádat a szabályoknak megfelelően előterjesztették, a vádhoz nem tartozó körülményt is előhoztak a bírák előtt. "Mint ti is jól tudjátok - így szóltak -, Ariszteidészt, Lüszimakhosz fiát Görögország-szerte tisztelik és csodálják. Elképzelhetitek, hogyan él odahaza, ha ilyen kopott köpenyben jelenik meg a nyilvánosság előtt. Ugye valószínű, hogy aki mindenki szeme láttára didereg, otthon éhezik és szükséget lát? Lám, ez a Kalliasz, közeli rokona és a leggazdagabb ember Athénban, mégis elnézi, hogy gyermekeivel és feleségével ínségeskedjék, pedig sok hasznot húzott Ariszteidészből, és gyakran élvezte befolyását." Amikor Kalliasz látta, hogy a bírák mennyire felháborodnak, és milyen rossz véleményt alkotnak róla, megkérte Ariszteidészt, tegyen vallomást a bírák előtt, hogy Kalliasz hányszor felajánlotta segítségét, szinte könyörgött neki, hogy fogadja el, ő azonban visszautasította, mondván, hogy hozzá jobban illik a szegénységével büszkélkedni, mint Kalliasznak a gazdagságával; mert sok embert lehet látni, aki gazdagságát jól vagy rosszul használja fel, de nem könnyű olyan emberre akadni, aki szegénységét nemes lélekkel viseli; és szegénységüket csak azok szégyellik, akik nem szívesen tűrik el. Amikor Kalliasz perének tárgyalásán Ariszteidész megtette ezt a vallomást, a hallgatóság soraiban nem akadt egy sem, aki ne inkább Ariszteidészhez hasonlóan szegény akart volna lenni, mint Kalliaszhoz hasonlatosan gazdag. Ezt a történetet Szókratész tanítványa, Aiszkhinész jegyezte fel. Platón a híres és nevezetes athéniak közt csak Ariszteidészt tartja tiszteletre méltónak, mert Themisztoklész, Kimón és Periklész oszlopcsarnokokkal, kincsekkel és sok más hiú és haszontalan dologgal töltötték meg a várost, de Ariszteidész erénnyel kormányozta.
    Sok jele van önmérsékletének Themisztoklésszel szemben is, aki pedig egész nyilvános szereplése alatt mindig ellensége volt, s neki köszönhette azt is, hogy száműzték. Mégis amikor Themisztoklész hasonló bajba került, és hazaárulással vádolták, Ariszteidész mindent elfelejtett neki, sőt amikor Alkmaión, Kimón és sokan mások Themisztoklészre támadtak, és vádakat emeltek ellene, nem használta ki ellensége nehéz helyzetét; igaz, akkor sem irigykedett rá, amikor jól ment dolga.
    26. Ariszteidész egyesek szerint Pontoszban halt meg, ahova közügyek intézésére hajózott el; mások szerint Athénban öregkorában, polgártársai tiszteletében és szeretetében. Haláláról a makedoniai Kraterosz a következőket beszéli: Themisztoklész száműzetése után a nép önkényeskedése miatt elszaporodtak a politikai besúgók, akik meg akarták hurcolni a legderekabb és legbefolyásosabb férfiakat, s a jó szerencséje és hatalma folytán elbizakodott tömeg gyűlöletének vetették őket oda áldozatul. Kraterosz szerint az Amphitropé démoszból származó Diophantész feljelentése alapján Ariszteidészt is vétkesnek mondták ki megvesztegetésben, mert pénzt fogadott el adókivetéskor az iónoktól; mivel pedig nem tudta megfizetni az ötven mina pénzbírságot, hajón elhagyta a várost, és Ióniában halt meg. Erre vonatkozólag azonban Kraterosznak, aki mindig hivatkozik forrásaira, nincs semmi írásos bizonyítéka, sem ítélet, sem népgyűlési határozat, pedig azokat gondosan fel szokta jegyezni.
    Egyébként úgyszólván valamennyi történetíró, aki elbeszéli az athéni nép igazságtalanságait, melyeket politikai vezérei ellen követett el (Themisztoklész száműzetését, Miltiadész bebörtönzését, Periklész pénzbüntetését, és Pakhész halálát a bíróságon - Pakhész ugyanis a vádlottak padján követett el öngyilkosságot, amikor az ítéletet kihirdették előtte - és más ehhez hasonlókat), Ariszteidészről csak osztrakiszmosszal történt száműzetését említi, de efféle ítéletről egyikük sem tud semmit.
    27. Phaléronban egyébként még most is mutogatják sírját, amelyet állítólag a város pénzén emeltek, mert még temetési költség sem maradt utána. Mint mondják, leányait a prütaneionból házasították ki, lakodalmukat a város tartotta közköltségen, és mindegyiknek háromezer drakhmát szavaztak meg hozományul. Fiának, Lüszimakhosznak a nép száz ezüstminát és ugyanannyi plethron gyümölcsöst adományozott, továbbá Alkibiadész indítványára napi négy drakhmát szavaztak meg neki. Lüszimakhosz egy Polükrité nevű leányt hagyott maga után, akinek Kalliszthenész tudomása szerint a nép ugyanolyan ellátást szavazott meg, mint az olümpiai győzteseknek. A phaléroni Démétriosz, a rhodoszi Hierónümosz, Arisztoxenosz, a zenész és Arisztotelész is (feltéve, hogy A nemesi származásról című művét a filozófus eredeti művének tekinthetjük) azt állítják, hogy Ariszteidész unokájával Szókratész, a filozófus élt együtt, akinek volt már felesége, de megsajnálta az özvegyen maradt asszonyt szegénysége és nyomora miatt, és magához vette. Ezt azonban Panaitiosz szavahihetően megcáfolja Szókratészról írt művében; a phaléroni Démétriosz pedig Szókratész című művében azt mondja, hogy ő még emlékszik Ariszteidész leányának fiára, Lüszimakhoszra, aki annyira elszegényedett, hogy az Iakkheion közelében ülve egy álomfejtő táblával kereste meg napi betevő falatját. Démétriosz beszélte rá a népet, hogy az általa beterjesztett javaslatra napi három oboloszt szavazzanak meg Lüszimakhosz anyjának és anyja nővérének ellátására. Ugyancsak Démétriosz beszéli, hogy ő mint törvényhozó mindkét asszonynak egy drakhmát fizettetett a három obolosz helyett.
    Nincs abban semmi feltűnő, hogy a nép ennyire gondoskodott a város lakóiról, hiszen amikor értesültek róla, hogy Arisztogeitón leányunokája szűkös körülmények közt Lémnosz szigetén él, és szegénysége miatt nem mehet férjhez, Athénba vitték, összehozták egy jó családból származó férfiúval és hozományul Potamoszban földbirtokot adományoztak neki. Athént az ilyen emberséges és nagylelkű viselkedésért, amelynek még napjainkban is gyakran adja tanújelét, mindenki méltán csodálja és tiszteli.

    MARCUS CATO
    1. Marcus Cato, mint mondják, Tusculumból származott, de mielőtt hadvezéri és politikai pályára lépett, atyjától örökölt birtokán élt a sabinok földjén. Úgy látszik, elődei teljesen ismeretlen emberek voltak, bár Cato mint derék embert és jó katonát dicséri atyját, Marcust, és nagyatyja, Cato, többször kapott katonai kitüntetést; harc közben öt alkalommal veszítette el lovát, és vitéz magatartásáért közköltségen térítették meg lovai árát. A rómaiak új embereknek nevezték azokat, akiknek családja nem tett szert hírnévre, és a közpályán a maguk kiváló tetteivel váltak ismertté. Ez történt Catóval is, de ő azt mondotta magáról, hogy "új", ami a közhivatalokat és a hírnevet illeti, de ősrégi is, elődeinek kiváló tettei révén. Harmadik neve  eleinte nem Cato, hanem Priscus volt, a Cato nevet csak később kapta képességei miatt; a rómaiak ugyanis catus-nak nevezik a tapasztalt és okos embert.
    Vöröses hajú, kék szemű ember volt, ilyennek tünteti fel egy csipkelődő hangú felirat:
    Tűzvörös és harapós, szikrázó kékszemü Cátót
    holtan a Hádészból Perszephoné kiveti.
    Szervezetét a munka, a mértékletes életmód és a kora ifjúságában elkezdett hadiszolgálat előnyösen fejlesztette ki, s egész életére erőssé és egészségessé tette. Beszédkészségét - akár egy második testet és olyan eszközt, mellyel nemcsak a szükséges, hanem a nemes dolgokat is eléri az az ember, aki nem akar nyomorultan és ismeretlenül élni - képezte és fejlesztette, és valahányszor kérték rá, a szomszédos falvak s községek bíróságán jogi tanácsokat adott a rászorulóknak; ezért először csak szolgálatkész ügyvédnek, később azonban tehetséges szónoknak is tartották. Így aztán szilárd és nemes jelleme mindinkább feltűnt azoknak, akiknek dolguk volt vele, és látták, hogy sokkal nagyobbra termett: vezető szerepre az államügyekben. Kitűnt ugyanis, hogy nemcsak a perekben és a jogi vitákban volt tiszta és megvesztegethetetlen, hanem az ilyen ügyek elintézéséből ráháramló dicsőséget is lenézte. Inkább arra vágyott, hogy csatákban és hadjáratokban tüntesse ki magát, ezért mellét már gyermekifjú korában harcban szerzett sebek borították. Saját maga beszéli el, hogy tizenhét éves korában vett részt első ízben hadjáraton, amikor a győztes Hannibál lángba borította Itáliát.
    Harc közben kitűnt ügyes karjával, rendíthetetlen szilárdságával és zord arckifejezésével. Fenyegető és ijesztő hangon ripakodott az ellenségre, mert úgy gondolkodott és másokat is arra oktatott, hogy az ilyesmi gyakran a kardnál is jobban megrémíti az ellenséget. Csapataival gyalogosan menetelt, és fegyvereit maga vitte; egyetlen katonája követte csak a tábori felszereléssel. Mint mondják, szolgájával soha nem zsörtölődött, és nem szidta meg, amikor ebédjét vagy vacsoráját felszolgálta, sőt legtöbbször segített neki az ételt elkészíteni, ha katonai elfoglaltsága megengedte. Hadjáratokon csak vizet ivott, legfeljebb ecetet, ha a szomjúság kínozta, vagy egy kevés bort, amikor nagyon elfáradt.
    2. Birtokai közelében volt Manius Curiusnak, három diadalmenet hősének egykori tanyája. Cato gyakran ellátogatott ide, és amikor