Kulturális Hírlevél 66. szám
2008. április

TARTALOM

• A Föld Napja
  
  
• Portré: Az utolsó magyar polihisztor, Herman Ottó
  
  
• A filozófia mint életforma
  
  
• Áprilisi programjaink
  
  
• Információk

A Föld Napja

Miért is van szükség a Föld Napjára? Talán ha nem lennénk a természettel kapcsolatban szinte „meghasonlott” állapotban, nem kellett volna kinevezni ezt az áprilisi napot a Föld Napjának. Sokak számára ugyanis a természettel való találkozás nemigen jelent többet az időjárás-jelentés megtekintésénél, és nem egyszer előbb hiszünk a televíziónak, mint saját szemünknek. Sőt, néha olyan drámai bejelentések tanúi lehetünk, hogy fújni fog a szél, esni fog az eső, és a hőmérséklet már megint változik. Mennyi árulkodó kifejezést használunk: támad a vihar, csapdába ejt a hó, fenyeget az árvíz, kínoz a meleg. Amikor a városbéliek sajnálkoznak az eső miatt, talán nem jut eszükbe, hogy a mezők mennyire várják a csapadékot. Akkor is nehéz felidézni a természetet, amikor iparszerűen működő rendszerek által „előállított”, eredetüket elfeledtető csomagolásba fedett élelmiszereinket fogyasztjuk. Egy nagyvárosi fiatal meséli, hogy mennyire elcsodálkozott azon, amikor egyszer meglátta: a fejes salátának van gyökere. Nem gondolta...

Igencsak szükség van a Föld Napjára. Szólhat ez például arról, hogy kimegyünk a természetbe, hiszen – ahogy az elhivatott természetjárók mondják – a láb mindig kéznél van. Egy hegy tetejéről messzire nézve, vagy több órás bandukolás után egy sűrű bükkös árnyai között könnyebb megérteni, micsoda hatalmas és csodálatos erők működnek körülöttünk, ha gyakran meg is feledkezünk róluk. Hajdan élt bölcsek tanítómesternek mondták a természetet. Nyitott könyv bárkinek, bármely korban, amelyben a „legtermészetesebben” ismerhetünk fel az emberi világban egyáltalán nem vagy nehezen megfogható törvényeket. Van-e tökéletesebb „gazdaság” a természetnél? Nem termel felesleget, nincs benne eldobnivaló, mindennek helye van, miközben mégis minden eleme állandóan áramlik és változik. Itt nem vész el semmi, és a természet nem sajnálja odaadni, aminek letelt az ideje. Nem pazarol, nem játszik az energiájával, nem céltalan, és nem lusta.

Gondolhatjuk persze, hogy vonzóbb a természet az ember nélkül, hiszen ő az, aki megsérti, játszik az erőivel, kihasználja, pedig az öreg hegyek befogadják falvait és városait, a folyók igyekeznek kimosni magukból a beléjük vetett szennyet, és az állatok odaadják húsukat, bőrüket, hűségüket. De éppen a természet tanít arra is, hogy dőreség lenne azt hinnünk, hogy mi kilógunk a rendből, nincs benne helyünk, sőt, esetleg csak a legyőzésével építhetjük a világunkat. Amikor valaha a Földről mint anyáról beszéltek, az embert sok-sok más élőlénnyel együtt a gyermekek sorába helyezték. Az anya táplálja, neveli utódait, míg a gyermekek tisztelik és követik a példát.
A Föld Napját, amely emlékeztethet bennünket erre a gyermeki szerepre, sokféleképpen lehet ünnepelni. Egy csendes sétával, figyelve az élet ezernyi hangját. Rácsodálkozva egy fára, amely dacol a kipufogógázokkal, vagy rámosolyogva a villamosok robogását túlcsipogó cinegére. A Föld Napja az is, ha lekapcsoljuk a feleslegesen égő villanyt, ha nem hagyjuk csobogni a vizet, amikor nincs rá szükség, vagy ha felszedjük a szemetet, nem gondolva, hogy „mindegy”, ez az apró cselekedet úgysem számít.

Mi úgy gondoljuk, egyáltalán nem „mindegy”: önkéntes akcióinkkal szeretnénk felébreszteni a természet iránti tiszteletet, megköszönve neki, hogy segíti fizikai fennmaradásunkat, valamint hogy állandóságával, tisztaságával, megújulási képességével folyamatosan tanít és példát mutat az embereknek. Budapesten, Győrött és Szegeden szervezett akcióink alkalmat adnak az ennek szellemében végzett közös cselekvésre, hogy minél több nap legyen a Föld Napja.

A gellérthegyi „szemétgleccser” felszámolása
Az akció időpontja és helyszíne: 2008. április 27. vasárnap, Gellérthegy
Találkozó: 9 óra, Gellért-szobor
Speciális tudnivaló: gumikesztyű, munkáskesztyű szükséges!
Kérjük azokat, akik szívesen részt vennének az akció szakmai (alpintechnikát alkalmazó) részében, április 25-ig jelentkezzenek az info[kukac]ujakropolisz.hu címen.

A budapesti egyesület ökológiai csoportja az elmúlt évek során számos helyszínen tartott szemétszedési akciókat – csak néhányat megemlítve: a Hármashatár-hegyen, a Hárs-hegyen, a Hűvösvölgyben, utcatisztás a VIII. kerületi Krúdy utcában. Az akciók között olyan különleges események is szerepeltek, mint a környezettudatos nevelést szolgáló játékos budai úttisztítás gyerekek és szüleik részvételével.

A Föld Napja alkalmából tartott akcióra a Gellérthegyre várjuk azokat, akik szeretnék tisztábbnak látni ezt a sokak által látogatott szép hegyet Budapest szívében. Képzett önkénteseink 2003 ősze óta takarítják – a Fővárosi Önkormányzattal és a Főkert Rt.-vel együttműködve – a Gellért-szobor környékén a veszélyessége miatt nehezen karbantartható meredek hegyoldalt. Évente több alkalommal visszatérünk, mert a szemét sajnos folyamatosan újratermelődik. Az önkéntesek „zsákmánya” rendszerint több köbméter PET palack, rozsdás konzervdoboz, üveg, ruha, fémcső és a turisták által elszórt kommunális hulladék, néha egy-egy második világháborús gyalogsági aknával fűszerezve.
Legutóbbi akciónkon, február 23-án huszonegy önkéntesünk kivágta azokat a Főkert Rt. által kijelölt, veszélyessé vált, elhalt és tájidegen fákat (például bálványfákat), amelyeket csak alpintechnikával lehetett megközelíteni.
Öt év alatt sikerült elérni, hogy az eddig takarított terület már nem igényel egy egész akciót, ezért idén már egy kicsit tovább mehettünk a feladat keresésében.
Április 27-i, várhatóan 3-4 órás akciónkon a még a 7-es buszról is szemet szúró, évtizedek alatt felhalmozódott, lassan lefelé csordogáló szemétgleccser eltakarítása a célunk. Ehhez az alpinistákon kívül szükség lesz sok dolgos kézre is, amelyek segítenek a veszélyes területről kijuttatott szemét elrendezésében, depózásában, illetve a kevésbé veszélyes helyeken felgyűlő, ún. úti-, vagy turistaszemét összeszedésében. Így legalább jó napja lehet a Föld egy kis részének... amelyiknek a boldogsága rajtunk is múlik.

Tótisztítás Győrött
Az akció időpontja és helyszíne: 2008. április 12. szombat, Ady-városi I. sz. tó
Találkozó: 9 óra, a tó mellett

A győri Új Akropolisz korábbi környezetvédelmi programjainak sorában számos tótisztítási és ártértisztítási akció szerepelt, illetve ezek mellett olyan önkéntes akciók is helyet kaptak, mint például a buszmegállók plakátmaradványoktól való megtisztítása vagy a győri Rába Kettős Híd lábánál lévő óratorony lefestése, hiszen az ember, és így az emberi környezet is a természet része, a természetvédelembe a városi környezet megóvása és tisztán tartása is beletartozik.

A legközelebbi akció helyszíne, az Ady-város már „hagyományosnak” számít. A tótisztítási akciók sora 2002-ben kezdődött. Azóta a Győri Kommunális Szolgáltató Kft.-vel együttműködve minden évben megtisztítottuk az Ady-városi tavakat és környéküket az összegyűlt szeméttől, amely sok esetben több mint egy konténernyi hulladékot jelentett. Az akciókhoz a környéken lakókon kívül alkalmanként más szervezetek is kapcsolódtak, így például a Bánki Ipari Búvárcsoport tagjai, vagy 2007-ben a győri Automotive Playback Modules Magyarország Kft. munkatársai.
Örömteli, hogy a hulladék mennyisége évről évre csökken, ugyanakkor még mindig bőven van tennivaló: papírok, üdítős flakonok, csomagolóanyagok és egyéb hulladékok zavarják a közelben lakókat és a parkban, valamint a tó mentén sétálókat.
Tegyük meg az első lépést, tisztítsuk meg a tó környékét a szeméttől! Ehhez minél több segítő kézre és figyelmes szemre van szükség. A szervezők mindenkit szeretettel várnak, aki kedvet érez ahhoz, hogy maga is tegyen környezetünk tisztaságának megőrzéséért.

A szegedi Új Akropolisz szemétszedő akciója
Az akció időpontja és helyszíne: 2008. április 19. szombat, Boszorkány-sziget
Találkozó: Árvízi emlékmű, 10 óra

Szegeden az Új Akropolisz önkéntesei eddig négy alkalommal tisztították a rakpartot, illetve a Boszorkány-sziget egyes részeit, két alkalommal a Vér-tó és a Bika-tó környékét. A természetvédelmi akciókat a Környezetgazdálkodási KHT-vel együttműködve szerveztük. A rendszerint három órás tevékenységben az egyesület tagjain kívül a környezetvédelmet fontosnak érző szegedi lakosok is részt vettek.
A munkák során nemcsak a rakpartról, az ártérről, illetve az erdős területen a fák közül, bokrok mélyéről gyűjtöttük össze a műanyag, papír és fém hulladékot, hanem a Tiszából is azt, ami a partról hozzáférhető volt.
Egy-egy alkalommal legalább 700 m-es partszakaszt tisztítunk meg és általában mintegy 5 köbméter szemetet gyűjtünk össze.

A Föld Napja alkalmából április 19-ére szervezett akciónk célja az, hogy a Tisza Szeged főutcája kezdeményezéshez csatlakozva megszabadítsuk a hulladékról a Tisza különböző partszakaszait, hogy a víz valóban az élet forrása és a város színfoltja maradhasson. Várjuk a természet védelmét fontosnak tartó szervezetek és a Tiszát szerető minden szegedi lakos csatlakozását!

„Az utolsó magyar polihisztor”
Herman Ottó portréja

Manapság a polihisztor szó hallatán többnyire kétkedve csóváljuk a fejünket, hiszen – gondoljuk – lehetetlen, hogy egy ember minden tudományban jártas legyen: elaprózza erőfeszítéseit, tudása felszínes, gondolkodása csapongó lesz. Mégis azt látjuk, hogy időről időre élnek olyan emberek, akik számára a sokféle tudományterület egységes egésszé áll össze, és így ők képesek az élet és a tudomány sok ágában nagyot alkotni. Ilyen Herman Ottó is: természettudós, a magyar néprajzi kutatások megalapozója, a magyar ősrégészet úttörője – ezenkívül író, országgyűlési képviselő, korának ismert közéleti személyisége, a természetvédelem első hazai szószólója. Hogyan fér bele mindez egy majd' nyolcvanévnyi emberélet dolgos napjaiba? Hogyan találja meg hivatását, hogyan választja témáit egy ennyire sokoldalú ember? Erről mesél Herman Ottó emberileg viszontagságos, szellemileg kalandos életének története.

1835-ben Breznóbányán született. Édesanyjának, akiről nagy szeretettel emlékezik meg, hét leánygyermek nevelése mellett igencsak meggyűlt a baja egyetlen, de annál élénkebb fiával, aki csak a természetben érezte magát elemében. Ha csak lehetett, télen-nyáron az erdőket és a réteket járta. Egy alkalommal, ahogy mesélik, aggódó anyja úgy akarta bent tartani a meleg házban, hogy eldugta a csizmáját – ezért hát mezítláb szökött ki a jégre játszani.
Tizenkét éves korában családja Alsóhámorra költözött, ahol a fiatal Herman Ottó két, egész további életét meghatározó élménnyel lett gazdagabb. Az egyik a borsodi Bükk völgyeihez kötődik, ahol az örömteli barangolás mellett már komolyabban közelített a természettudományokhoz. Orvos édesapjával, aki egyben lelkes természetbúvár volt, együtt járták az erdőket. Tőle tanulta meg már fiatalon az élővilág gondos megfigyelésének művészetét. Madártojásokat gyűjtött és preparált, megtanult madarakat kitömni, de főként azt sajátította el, miként lehet éles szemmel járni és lejegyezni, lerajzolni, végigkövetni az élet mozzanatait. Itt keltette fel érdeklődését az ízeltlábúak világa, amely azután első nagy kutatási témája lett. Ezekről az időkről mesél, amikor visszaemlékezik arra, hogyan próbált meg otthon kikeltetni egy lepkebábot:

„Jó időbe telt, míg arra szántam magam, hogy az ágat letörjem, óvatosan hazavigyem. Az öreg azután megmagyarázta nekem, hogy abból a bábból egy szép, meggybarna, halványsárga szegélyű pillangó, a gyászlepke fog kibújni.
Beletettük az ágat egy dobozba, melynek oldalai és fedele tüllből voltak, hogy a levegő keringhessen, de a kibúvó lény mégse szökhessen, s kezdődött a lesés, úgy gyerek módra: százszor napjában.
Egy szép napon aztán nagyon furcsa dolog történt: a báb egyik oldalán egy kis, kerek lyuk támadt, s ezen a lyukon sűrű egymásutánban bújtak ki valami apró, test szerint gombostűfej nagyságú, szivárványosan ragyogó szárnyú darázsocskák – lehettek vagy harmadfélszázan. 'No, apám, hát ez mi?' Okoskodtunk mi azután mind a ketten, a könyveket is beleértve: hárman, s a vége csak az volt, hogy nem tudtunk semmit.
Jó darab időre megállott az eszünk, de izgatott is a dolog, s valahányszor csak kirándultam, csupa szem, csupa lesés voltam: többé nem az ingerelt, hogy az állatokat megfogjam, megöljem, gyűjtsem, hanem az, hogy lássam, mit csinálnak, s ma is így vagyok ezzel.”

A másik meghatározó élmény az 1848-49-es forradalmi évekhez kötődik. Ekkor a miskolci gimnázium diákja volt. Tanára és példaképe, Máday Károly lelkesítő szavai nemcsak feltüzelték, de tettekre buzdították őt: 1849-ben, tizennégy évesen ágyútisztogatónak jelentkezett a miskolci tüzérekhez. Nem vették fel ugyan, és néhány hónap múlva eljött a világosi fegyverletétel, de tanárának szavai, a szabadságharc forrongó levegője és saját temperamentuma egy életre a forradalmi eszmék hívévé tették. A szász származású fiú ekkor vált szíve legmélyéig magyarrá, és az is maradt, amíg élt. Ez a két eszme, a természet és a haza szeretete haláláig elkísérték.

A szabadságharc leverése után már nem tért vissza az iskolapadba. Lakatosmesterséget tanult, majd 18 éves korában beiratkozott a bécsi politechnikum előkészítő évfolyamára. Apja halála azonban nehéz anyagi helyzetbe sodorta a sokgyermekes családot, így Herman Ottónak pénzkereset után kellett néznie. Géplakatosként dolgozott, de közben minden szabadidejét a bécsi természettudományi múzeumban töltötte.
Egy napon a múzeum termeit járva egy idegen férfi szólította meg. A férfi Brunner von Wattenwyll rovarkutató volt, aki felfigyelt a szegényes öltözetű, az ünnepnapokon a vitrineket kutató fiúra. Brunner pártfogásába vette a fiatalembert. Megtanította a rovargyűjtés és -preparálás módjaira, könyveket adott neki, hogy képezhesse magát, és amikor megtudta, hogy rajzolni is szokott, vele illusztráltatta rovartani cikkeit. Így mindennapi lakatosmunkája mellett sem került távol a természettudomány világától.

Ez a példa Herman Ottó életének egy különös sajátosságára mutat rá. Sok nehézséget hozott számára a sors, és élete legnagyobb részében kenyérgondokkal küzdött, valamilyen módon mégis mindig megnyílt számára az út, hogy az általa oly hőn szeretett tudományokat művelje. Ez azonban sosem csupán a sors ajándéka volt, hanem nagymértékben a jelleméből következett. Szenvedélyes ember volt, a szónak abban az értelmében, hogy szándékai tiszták, elvei nemesek voltak, és ezekért semmilyen munkától vagy veszélytől nem riadt vissza.

Természetes, hogy a szabadságharcnak elkötelezett ifjú hallani sem akart arról, hogy letöltse az osztrák hadseregben rá váró kötelező katonai szolgálatot. Nagyothallására hivatkozva egyszerűen nem jelent meg a sorozáson, ami miatt katonaszökevénynek minősítették, a szokásosnál hosszabb, tizenkét évi szolgálatra ítélték, és Dalmáciába vezényelték. Jó képességei azonban hamar feltűntek feletteseinek, ezért hamarosan az ezredirodába került. Napjai adminisztratív munkával teltek, hajnalban és alkonyatkor pedig a zárai tengerpartot járhatta, csigákat gyűjtött és a tengeri halászokat figyelte. Ez volt egyetlen öröme az osztrák hadsereg tekintélyelvű, merev és korrupcióval teli világában. Hogy mégis hamarabb szabadult, mint az előírt tizenkét év, azt gondos munkájának köszönhette, mely szintén jellemének egyik alappillére volt. Bármibe kezdett, bármit vállalt – természettudósként, géplakatosként, de még a ki nem állott hadi írnoki munkában is –, szorgalmasan, lelkiismeretesen dolgozott. Ezzel kivívta ezredparancsnoka rokonszenvét, aki, amikor Bécsbe vezényelték, távozása előtt még megkérdezte, tehet-e érte valamit. Herman Ottó ennyit válaszolt: „Eresszenek engem haza!”
A kényszerű katonai szolgálat elvett ugyan öt évet az életéből, ugyanakkor megszabadította attól a kilátástalan helyzettől, amelyet bécsi munkája jelentett. Újra álmai megvalósítására indult. Hazatérte után azonban már nem volt nyugodalma Alsóhámoron. Az európai forradalmi megmozdulásokat követve megjárta Bécset, Milánót, Strasbourgot, részt vett a lengyel szabadságharcban, majd miután kiábrándult ezekből a politikai mozgalmakból, hazatért Magyarországra. Kőszegen rövid ideig fotográfusként dolgozott. Itt ismerkedett meg Chernel Kálmánnal, aki meglátta benne a tehetséget, és biztatta, pályázza meg a kolozsvári Erdélyi Múzeum konzervátori állását. Hála barátja ajánlásának, 1864 tavaszán meg is kapta a hivatalt.

Az Erdélyi Múzeum igazgatója és egyben egyetlen tudományos munkatársa ekkor Brassai Sámuel volt. Brassai, a tudományok elkötelezettje, amikor látta, hogy a múzeum bővítését és gondozását nem győzi egyedül, saját fizetésének egyharmadából írt ki pályázatot a konzervátori állásra. Ez természetesen nem volt nagy pénz, de Herman Ottónak, a fiatal természettudósnak megteremtette a tudományos munka, a kutatás és a biztos megélhetés alapjait. Szerényen élt, de sokat tanult és dolgozott. A Brunner mellett töltött bécsi évek óta először jutott komoly olvasmányokhoz a múzeumi könyvtárban, itt születtek első kiadott művei, és ekkor kezdődött később hatalmasra duzzadó levelezése a kor magyar és külhoni tudósaival, közéleti személyiségeivel. Közben folyamatosan bővítette a múzeum állományát: sok ezer állatot, rovart, tojást gyűjtött és preparált, megteremtette a kolozsvári múzeum tojásgyűjteményének, őslénytani gyűjteményének alapjait. Egy általa toborzott kicsi, de lelkes csapattal felkutatták a Mezőség állatvilágát. Már itt látszik, hogy nemcsak ő maga volt elkötelezett kutató, de képes volt másokat is megmozgatni és inspirálni. Közülük kerültek ki tanítványai, későbbi beosztottjai, de mindenkori segítői is, akik anyagiakat nem sajnálva, kapcsolataikat, befolyásukat latba vetve igyekeztek megteremteni számára a kutatáshoz és a munkához szükséges lehetőségeket.

Hét évet töltött a kolozsvári múzeum szolgálatában, amikor figyelme újra a politikai kérdések felé fordult. Biztos állását otthagyva főmunkatársa lett a kolozsvári balközép lapjának, a Magyar Polgárnak, ahol ekkor már jó ismerősként üdvözölték: útirajzaival, természeti és társadalmi témájú tanulmányaival régóta színesítette az újság hasábjait. Azzal, hogy főállásban újságíró lett, a természetvizsgálat szabad óráiba szorult, de sosem merült feledésbe. Az 1872-es választásokon azonban győzött a kormánypárt, és Herman heves vérmérséklete nem tűrhette a megalkuvást. Rövid közleményben tudatta, hogy megszűnt a lap munkatársa lenni, majd vette kalapját, vadásztarisznyáját, és még aznap este, huszonkét krajcárral a zsebében, gyalogosan nekivágott a hegyeknek. Ezekkel a szavakkal toppant be barátjához, Bedőházy Jánoshoz Szászvesszősre:

– Eljöttem János, hozzád béresnek. Befogadsz-e?
– Annak nem – felelte Bedőházy –, mert az ökörhöz érteni kell, te meg csak a pókokhoz értesz, hanem azért találunk foglalkozást számodra eleget.

Úgy is lett. Csaknem másfél évet töltött itt, mialatt újra a természet vizsgálatának szentelhette magát. Olvasott, kutatott és készülő nagy pókmonográfiáján dolgozott. Emellett nevelte házigazdája egyetemre készülő fiát, és tudományos felkészültségével igyekezett javítani az uradalmon folyó gazdálkodáson.
Nemsokára azonban már nagyobb terveket szőtt: Afrikába készült, hogy megismerje költöző madaraink téli pihenőhelyét. Ehhez pénz kellett, de Herman Ottó, ha kitűzött céljáról volt szó, nem ismert lehetetlent. Amikor elhagyta a Bedőházy-kúriát, és újra otthon és kenyérkereset nélkül maradt, visszatért Kolozsvárra, hogy ottani barátaival városi matinét szervezzen, mert ebből akarta fedezni megálmodott afrikai útjának költségeit.
A pénzt megszerezte, Afrikáig azonban mégsem jutott el, ugyanis Szily Kálmán és Frivaldszky János, akik már ismerték kolozsvári munkásságát – hogy megmentsék a magyar tudomány számára ezt az ígéretes tudóst – megbízták első nagy műve, a Magyarország pókfaunája megírásával. Nem sokáig habozott, lemondott déli útjáról, hogy tudását és munkáját hazája szolgálatába állítsa. A könyv anyaga már részben készen állt: eddigi hányattatott napjai során állhatatosan, újra és újra visszatérve ismerte meg munkája tárgyát, gyűjtötte hozzá az írott és nyolc lábon futkosó „anyagot”, rendezte tapasztalatait és gondolatait. Most, hogy a feltételek adottak voltak műve kiteljesítéséhez, keresztül-kasul bejárta az országot, hogy megszerezze a még hiányzó ismereteket, és végül megfigyeléseinek, kutatásainak anyagát három kötetben, magyar és német nyelven adta ki.

A Magyarország pókfaunája szép és érthető nyelven, egyszerűen, de pontosan írja le az országban fellelhető pókok fajtáit, életvitelét, vadászati, szaporodási módjait. Igyekszik eloszlatni azt a félelmet és irtózatot, amely sok embert elriaszt a pókoktól, ezért bemutatja hasznos munkájukat, amelyet a rovarok szaporodásának féken tartásában végeznek az erdők, nádasok növényei között ugyanúgy, mint az éléskamrák, istállók sarkaiban, és azt a számtalan mesterfogást, amivel hálójukat szövik, mindig a környezet lehetőségeihez és a zsákmány természetéhez illeszkedően. Ez a könyv nagy lépést jelentett a magyar tudományos szaknyelv számára is. A szükséges magyar szakszavakat maga alkotta meg, és hogy pontosak és egyben kifejezőek legyenek, a szövőmesterség emberi gyakorlóinak, a takácsoknak a szókincsét vette alapul.

A mű széleskörű sikert aratott, meghozta Hermannak a magyar és a nemzetközi ismertséget. Így 1875-ben már bizton jelentkezhetett a Nemzeti Múzeumba őrsegédnek, annyi fizetésért, amennyit 10 évvel korábban Kőszegen kapott... Ettől a ponttól fogva munkájának és kutatásainak csak alkotókedve szabott határt. Bár továbbra is megtartotta azt a különleges „képességét”, hogy ismert és köztiszteletben álló személyiségként egyik napról a másikra pénz és állás nélkül maradjon – ez a körülmény ritkán hozta zavarba, mert a legegyszerűbb életkörülményekkel is beérte: az érdekelte, hogy mit fog tenni a tudományért, hazájáért, eszméiért.

Azt gondolhatnánk, a múzeumi állással Herman Ottó révbe ért. Ez a rév azonban nem a végét, hanem a kezdetét jelentette gyümölcsöző szellemi erőfeszítéseinek Negyven éves volt, és nagy műveinek java része még ugyanúgy előtte állt, mint képviselői tevékenysége és politikai eszméinek kibontakoztatása. A tudományos és társadalmi szerepvállalás a múzeumból először a képviselőházba vitte, majd az őáltala alapított Ornithológiai (Madártani) Központ vezetői székébe. Ezután következnek majd országos gyűjtőútjai, amelyek hatalmas néprajzi munkáinak kiadását előzték meg. Ezekben a művekben egyesíteni tudta természettudományos és politikai törekvéseit, és olyan értékkel tette gazdagabbá az országot és a tudományt, amelyet csak az ő alapos, mégis egységesítő szemlélete hozhatott létre.

Múzeumi évei alatt sokat tett a természettudományok népszerűsítéséért is. Szakmai feladata mellett megalapította a Természetrajzi Füzeteket, a múzeum természettudományi részlegének folyóiratát, de ezen túl is rengeteg cikket írt az akkori újságok számára. Ha pedig éppen nem írt, akkor népszerű előadásainak kivonatát közölték a lapok. Érdekfeszítő témái, szép és közérthető stílusa emberek százait vonzotta a Természettudományi Társulat nyílt estjeire. Mondanivalóját a mindenki által jól ismert dolgokkal kezdte, ezekre építve vezette be hallgatóit a mélyebb, részletes ismeretekbe, amelyekből aztán összeállt egy új, teljesebb kép, amely a természet egy-egy törvényére mutat rá. Előadásai között olyan címeket találunk, mint A rét zenevilágáról, Az átalakulások világáról, A nagy út (ebben a madarak vonulásáról mesél) – ezek elsősorban a művelődést szolgálják. Amikor azonban a szőlők nagy ellensége, a filoxéria felütötte a fejét, a kór elleni védekezés leghatékonyabb módjairól is előadásokkal és ismeretterjesztő kiadványokkal igyekezett tájékoztatni a gazdálkodókat.

Szónoki vénáját nem csak a tudomány terén vetette be: hamarosan ott találjuk őt a pesti közélet forgatagában. Első nyilvános beszédére regényes körülmények között került sor. 1877-ben részt vett egy népgyűlésen, ahol a török szabadságharc mellett tüntettek. Az egyik szónok, Pulszky Ferenc, Herman Ottó barátja, késett. A tömeg türelmetlenkedni kezdett, a rendezők tanácstalanul álltak, Herman pedig fogta magát, felpattant egy konfliskocsi tetejére, és megtartotta a beszédet. Ha eddig nem ismerték volna őt előadásaiból és cikkeiből, ez a lobogó szavú, szikár, hosszú hajú és szakállú, pillanat szülte szónok önmagában is emlékezetessé vált volna. Ettől fogva lett a neves tudósból a pesti és országos politikai életben is egyre fontosabb személyiség. Az 1878-as választásokon már mint képviselőjelölt lépett fel, 1879-ben pedig Szeged város követeként mandátumhoz is jutott, nem kisebb ember, mint Kossuth Lajos ajánlására. Kossuth Lajoshoz hasonlóan, aki egyszerre volt példaképe, tanácsadója és jó barátja, Herman Ottó is a szabadság megszállottja volt: a szellem szabadságáé és a nemzet szabadságáé. Legnagyobb hévvel Bosznia-Hercegovina osztrák megszállása ellen szólalt fel – a nemzetek szabadsághoz való joga és a besorozott magyar katonák védelmében. Ez elleni tiltakozása odáig ment, hogy részt vett az akkori kormánypárt elleni „terrorakcióban”: ártalmatlan petárdákat készített, amelyeket egy barátja rejtett el a párthelységben. Tettét nemigen titkolta – bár rábizonyítani semmit sem lehetett –, sőt a hatóságok bosszantására a Vasárnapi Újságban is leírta az ilyen bombák készítési módját, hozzátéve azonban, hogy olyan bombát, amely mások életében is kárt tehet, magyar ember nem használ. Ezek után nem meglepő, hogy féktelen természete gyakran sodorta heves vitákba, sőt párbajokba. Mégis, ő volt az első a magyar politikusok között, aki fellépett az erősödő antiszemitizmus ellen, és elhatárolódott az ezzel szimpatizáló nemzetiségi politikusoktól.

Mindezek mellett azonban főleg kultúrpolitikai és szakmai kérdésekben szólalt fel a parlamentben. Ezek kapcsán pedig hasonló elszántsággal küzdött a tudományos élet szabadságáért: az igazság elfogulatlan kutatása nevében harcolt a tekintélyelvűség és a dogmatizmus ellen. Emiatt sokszor szembekerült az egyházzal és annak képviselőivel, ám mindvégig tiszteletben tartotta mások vallásos hitét, sőt, messzemenőkig támogatta a szabad vallásgyakorlást. Abból viszont nem engedett, hogy a tudományos kutatásban nincs helye az előítéleteknek.

Herman Ottó nyolc éven keresztül volt Szeged követe. Amikor megkapta a mandátumot, lemondott múzeumi állásáról és teljes odaadással ennek szentelte magát. Volt azonban egy tudományos téma, amelyre még múzeumi munkája alatt talált rá, és amelyen folyamatosan dolgozott, amennyire csak képviselői kötelességei engedték. És amikor 1887-ben nem került be a parlamentbe, ahelyett, hogy aggasztóvá váló anyagi helyzetére gondolt volna, megírta A magyar halászat könyve című művét.

Erre az addig felderítetlen területre mintegy a véletlen vezette őt, bár szerepe volt benne szokásos figyelmének és alaposságának is. A múzeum állattárában kezébe akadt az első magyar zoológus, Petényi János Salamon egy kéziratos jegyzéke, amelyben hatvanhét halfaj és azok népies nevei szerepeltek. Elhatározta, hogy összeállítja és kiadja a jegyzéket, de az egyik olvasott név biológiai azonosításával kapcsolatban kétségei merültek fel. Siófokra utazott hát, hogy tisztázza a kérdést, és ott, a balatoni halászokkal találkozva olyan, még feltáratlan kincset talált, amelyet soha nem remélt volna.

„Az a sok magyaros mesterszó csak úgy csengett a fülemben; eszme eszmét szült s egyszerre oly munkakedv – mondhatnám lelkesedés – szállott meg, mint még soha.
Eszembe jutott, hogy a halászat az emberiségnek ősfoglalkozása, hogy szerszáma, fogása a népismeret, az ősrégészet szempontjából legalább is érdekes lehet; mert hiszen a nép az ősfoglalkozások terén szívósan ragaszkodik mindenhez, ami ősi; hátha egy-egy nyom elvezet oda is, ahol az írott történet eddig néma?
Felötlött az is, hogy a magyar halászat hanyatlófélben van; a rétségek eltünedeznek, a szabályozott folyók elvesztik ősi természetüket; mindezzel megcsökkennek a halászat régi módjai, az ősi szerszámok, s ezzel örökre elvész egy egész szókincs; tehát meg kell menteni azt, ami még megvan. (.) Végre tudtam, hogy a feladatot aránylag könnyen oldhatom meg, mert sok az összeköttetésem, szeretem a népet, foglalkozását, s tudok vele bánni.”

Természettudományos módszerességgel és pontossággal fogott neki a magyar halászok életének és mesterségének tanulmányozásához. Ez azonban nem tette szárazzá műve stílusát, mert ahogy természettudománya a természet szeretetén alapult, néprajzi megfigyeléseit is a népet szerető ember gondossága hatotta át. Bejárta az ország tavait, folyóit, ereit, beszélgetett, megfigyelt, kérdezett, gyűjtött, rajzolt és jegyzetelt, és végül művében csodálatos leírást adott a halászmesterség számtalan eszközéről és módszeréről. Saját szemével nézte végig, melyik halat milyen módon fogják, hogyan rekesztik el a folyókat vejszével, cégével, varsával, hogyan kerítik a halat hálóval, hogyan tapintja ki a menekülő zsákmányt a halász. Írt a szigonyosról, aki az éjszakai folyón evezve tűzcsóva fényénél látja meg a halat, a tihanyi látott hal fogásáról, ami valóságos stratégiai hadművelet, a Balaton jeges halászatáról, ami szintén óriási összefogást és tapasztalatot igényel; de meghitten ábrázolta a halászközösség, a bokor életét is.

„A magyar halász természete legjobban és legszebben a halászbokorban van kifejlődve. A kormányos – szóval a 'bokor eleje' – nagy tiszteletben áll, megbecsülés éri. Viszont ő is megbecsüli embereit, akik nem szolgái, se nem napszámosai.
Mindenben jó példával jár elöl, s meg tudja őrizni méltóságát. A tanyavetésnél ő végzi a lényeges részt; kormányozza a ladikot, kiszálláskor pedig helyet foglal a partrész legalkalmasabb pontján... Foglalatoskodik akkor is, amikor a társak pihennek.
Ő határozza meg a halászlébe való halat, s adja ki a hozzávalót. Ha osztozkodás van, a maga részéből, mely általában az egésznek a fele, áttesz egypár derék halat, amellyel az osztólegény neki akart kedvezni, a legények rakására; szóval tesz és juttat.
Az eladást mindig úgy intézi, hogy a legénységnek legalább az öregje jelen legyen. Ekkor pénzben osztozkodnak; de előbb bevásárolják mindazt, amire közösen szükségük van; megveszik a sót, a hagymát, a kenyeret, a nélkülözhetetlen pálinkát, amellyel azonban igen mértékletesen élnek, s akárhányszor kínáltam is pénzt, hogy többet vegyenek, mindig megköszönték, és nem fogadták el, mert a halászat mestersége józan főt kíván.
Lármás halászbokor nincsen.”

A magyar halászat könyve című művét 1887-ben kezdte írni és 1891-ben adta ki. Másra is elég volt azonban képviselői munkájának kényszerű szünete. 1888 nyarán megvalósulhatott egy régi álma. Az akkori miniszterelnök, tudván nehézségeiről, megkérte Trefort Ágostont, a Természettudományi Társulat vezetőjét, hogy segítse ki a nehéz helyzetben lévő tudóst. Herman Ottó köszönte, de nem kért az adományból: ha a Társulatnak van pénze, fordítsa azt a tudomány céljaira: küldje el belőle Lendtl Adolfot Norvégiába – ő maga pedig szívesen vele tart.
Lendtl Adolf azért készült Norvégiába, hogy az északi madárhegyeket tanulmányozza. A költöző madarak évszakos vonulása miatt annak, aki Magyarország madárvilágát fel akarja mérni, meg kell ismernie azokat a tájakat is, ahova költőmadaraink telelni járnak, és azt is, ahol téli madaraink töltik a nyarakat. Ezért indult el északnak Lendtl és Herman, akire a tanulmányút nagy hatással volt. Ezután kezdett ismét a madarak vizsgálatával foglalkozni. 1891-ben az ő szervezésében Magyarországon rendezték meg a második nemzetközi madarászkongresszust. Hogy a konferenciára méltóképpen készüljenek, 1890 tavaszán társaival lebonyolították az első szervezett madármegfigyelést. Tizenhat képzett madarász az ország tizenhat pontján több mint három hónapon át figyelte a költöző madarak visszaérkezését. Ők alkották később annak az Ornithológiai Központnak (a mai Madártani Intézetnek) a magját, amely akkor egész Európában egyedülálló volt, és amelynek Herman Ottó huszonöt évig állt az élén. A madarak útját követve visszatért tehát a tudomány mezejére, és ezután már sokkal inkább tudósként, mint politikusként igyekezett országát szolgálni.

Miskolci követi időszakához kapcsolódik egy olyan tudományos eredmény, amelyet Herman Ottónak köszönhetünk, bár ő maga nem foglalkozott vele tudósként. 1891 nyarán mint Miskolc követének kerültek a kezébe az Avas-hegy tövéből előkerült, furcsa formájú kődarabok. A népies halászattal kapcsolatos ismereteinek köszönhetően formájuk alapján felismerte a pattintott eszközöket, és azonnal látta a lelet jelentőségét: ezek voltak az ősember magyarországi jelenlétének első bizonyítékai. Az akkori magyar geológusok kétkedve fogadták a felfedezést, és másfél évtizedbe került, mire Herman elérte, hogy Miskolc környékén szervezett ásatásokat indítsanak. Maga határozta meg vadászati tudása alapján, hol kezdjék a munkát. Csakhamar sikerrel jártak: előkerültek az első, minden kétséget kizáró leletek, és ezzel útjára indult a magyar ősemberkutatás...

Herman Ottó büszke volt ezekre az eredményekre, ekkorra azonban már visszatért a szívének legkedvesebb területhez: a magyar ősfoglalkozások tanulmányozásához. Halászati kutatásai óta tudta, milyen értéket rejtenek az ősi foglalkozások pusztuló emlékei, és érezte, hogy a nomád pásztorélet világában is legalább annyi kincs rejlik, mint amennyit már felfedezett folyóink és tavaink partjain. Belekezdett hát a pásztoremlékek gyűjtésbe, először saját kezdeményezéseként, majd a Néprajzi Társaság keretein belül. Eredményeinek bemutatására az 1896-os millenniumi kiállításon nyílt lehetősége.
Nem akármilyen tárlattal készült a neves eseményre: a kiállítás idejére a Városligeti-tó vizén cölöpökre emelt pavilont rendezett be. A tavon az ősi halászat, a cölöpépítményen belül pedig a pásztorélet emlékeit gyűjtötte össze és állította fel. A látogatók megismerték a pásztorlakások különböző típusait és használatai eszközeit: díszes pásztorerszények és karikás ostorok, tűzszerszámok, tilinkók sorakoztak a kiállítás tárgyai között. Az építményeket igyekezett eredeti környezetükben és formájukban bemutatni, és ahol tudta, a „gazdát” is meghívta a kiállításra: mesélje el és mutassa be a legjellemzőbb pásztorhajlékot, a cserényt a bugaci pásztor, a kullogót az Ungból jött közhalász, hiszen ő építette, ő használja és ismeri legjobban.
A kiállítást nagy siker és nemzetközi elismerés követte, Herman Ottó azonban nem tekintette ezzel befejezettnek a munkát, sőt! A magyar pásztorvilággal nagyobb, gazdagabb világ tárult kutató szeme elé, mint amit valaha remélt. Életmódja, nyelvezete, lelkülete egy ősi, egységes, természetközeli életszemléletet tükrözött, amely mind a magyar, mind a nemzetközi tudományos világ előtt még felfedezetlen volt.

„A magyar pásztor ismeri a kezére bízott jószágot egyenként és minden tulajdonsága szerint; innen tudja, hogy melyik kié legyen. A legapróbb részletig ismeri a jószág életmódját, rendjét, táplálékát, még kedélyhangulatát, kedvét is. Szigorú: de ebben következetes, innen van az, hogy aránylag nagy tömeget biztosan terelhet, rendje nem bomlik föl. Ismeri a csillagok járását, mely óra neki; ismeri a madarat, mely barátja; ismeri a füvet, mely a rábízott jószágnak jól esik, ismeri az ártalmasat is.”

A téma magával ragadta. Ettől kezdve szellemi erőfeszítéseinek nagy részét arra fordította, hogy minél többet megmentsen ennek a gyorsan hanyatló népi kultúrának az emlékeiből. 1898-ban írta meg első összefoglaló művét ebben a témában Az ősfoglalkozások. Halászat és pásztorélet címen. Ekkor azonban már hatvanhárom éves volt, és az évek terhe a vállára nehezedett.

„Én el is tudok már fáradni... és lustaságon is rajta kapom magamat: ezt pedig filozofikus nyugalommal kell elfogadni, mert itt minden ágaskodás, bokrosodás: hiábavaló. Reánk nézve a megnyugvás elvégre az, hogy becsületes munkával mégis csak nyomott róttunk nemzetünk életében.”

Gyöngülő szervezetét egyre gyakrabban kínozta betegség, de szelleme mindvégig friss maradt. Az Ornithológiai Központ vezetése mellett erejének legjavát néprajzi kutatásainak szentelte. Mind jobban érezte azonban, hogy az évek során összegyűjtött hatalmas anyagot összerendezni és egységbe foglalni már nem lesz ereje, ezért arra törekedett, hogy munkája eredményét minél tisztább, rendezettebb formában hagyja az őt követő kutatókra.

„...az idő eljárt fölöttem... Világosan érzem, hogy erős elhatározásra kell jutnom, mert a cselekvés órája ütött! Egységes tervnek egységes végrehajtása helyett pörölyt kell ragadnom.
Az egységes tervből ki kell törnöm azt, a mi már most mint előtanulmány valahogyan közrebocsátható.
És ezentúl dolgozni kell végtől végig – a végsőig...
Az akarat megvan, a munkakedv még nincs megtörve.”

És ez az akarat haláláig megmaradt. 1909-ben kiadta az Előtanulmányokat, 1914-ben pedig A magyar pásztorok nyelvkincse című művét. Az sem akadályozhatta meg ebben, hogy 1913 elején, a könyv befejezése előtt agyvérzést kapott: a hetvenhét éves tudós remegő kézzel, jégtömlővel a fején újra megtanult írni, és befejezte művét. Sem a kor, sem a betegség nem tudták legyűrni; végül 1914 decemberében, hetvenkilenc éves korában egy konflisló-baleset okozta a halálát.

Herman Ottó igazi idealista volt, aki tiszta elvek szerint élt: mivel szerette a természetet és hazáját, ezért minden erejét és tudását ezek szolgálatába állította. Szívből tette mindezt, ezért volt képes a nehézségek ellenére létrehozni hatalmas életművét. Érdeklődése, tudásvágya és szorgalma egész tudományterületeket alapozott meg, kutató szelleme pedig egy új tudós nemzedékben élt tovább.

A filozófia mint életforma

ÁPRILISI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

Helyszínek:

AZ ÚJ AKROPOLISZ MESEHÁZA

GYŐR

Helyszínek:

PÉCS

Helyszínek:

SZEGED

Helyszín:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten:  1085 Budapest, Rigó u. 6-8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756,
  e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Győrött:  9022 Győr, Liszt Ferenc u. 24. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: 96/311-727,
  e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Pécsett:  7621 Pécs, Felsőmalom u. 25. II/1. Telefon: (72) 777-779,
  e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Szegeden:  6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183,
  e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Székesfehérváron: 8000 Székesfehérvár, Malom u. 2. Telefon: (20) 353-1466,
  szfvar[kukac]ujakropolisz.hu (szfvar[at]ujakropolisz[dot]hu)