A Nagy Anya – teremtés és halhatatlanság női módra

    Esemény típus
    Előadás
    Időpont
    Helyszín
    Főnix Kultúrműhely, Budapest, VIII. ker., Rigó u. 6–8.
    A (szó legjobb értelmében vett) anya gondozza, óvja, táplálja, támogatja, bölcs tanácsaival segíti gyermekét. De vajon van-e minden anyának gyermeke? Kell-e gyermek ahhoz, hogy a nő anyává váljon? Az anyai archetípus erejéről, megnyilvánulási formáiról szólt 2015. szeptember 16-án az Új Akropolisz Főnix Kultúrműhelyében A Nagy Anya – teremtés és halhatatlanság női módra című, gyakorlatokkal tarkított előadás.

    Bernát Ottilia, az egyik előadó az archetípus fogalmával kezdte az előadást. Már itt felsejlett a bevezetőben feltett kérdésre a válasz: a nőt az éltetés – az élet befogadása, táplálása, majd elengedése – avatja anyává, s bár ez a kérdéskör fontosabbá válhat bizonyos életkorokban, élethelyzetekben, alapvetően független a családi állapottól.

    Ezután Pálosi-Magyar Myrtill és Torma Réka meséltek az anyaistennők mítoszairól világszerte. A kiindulást Démétér és Perszephoné története jelentette, ennek a kulcspontjaihoz (szeretett lény elvesztése és bolyongás világokon keresztül, magányban mások tanítása, gyász, búza motívuma, állatok húzta kocsi) kapcsoltak az előadók görög-római, egyiptomi, perzsa, indiai és népmesei motívumokat. Szép lassan kezdett kirajzolódni, milyennek láttatja az emberiség emlékezete az anya alakját.

    Kiderült az is, hogy az anyának több arca is van, és mindig másik kerül előtérbe, ahogy végigkíséri a rábízott életet. Kezdetben fiatal, érintetlen szűzlány, aki a lelki-gondolati tisztaságot jeleníti meg. Ez az előítéletek nélküliség teszi lehetővé, hogy ne saját elvárásai kössék le, s így képes legyen befogadni és megismerni az újat – legyen szó a művészt megszálló ihletről vagy a méhébe befogadott új életről. A megfoganást visszavonulás követi, a figyelem befelé irányul, ebben a védett állapotban érlelődik a kívülről kapott impulzus önálló életté.

    AnyaistennőkA második lépcsőfok a gyermek születésével kezdődik, innentől a tápláló anyai jelleg erősödik fel. Gondoskodása kiterjed mindenre: adja, ami a fizikai létezéshez kell, időt, pénzt, energiát nem kímél, hogy mindenben segítse az új élet növekedését. Mindeközben felkészíti őt az önállóságra, hisz állandó jelenlétével biztonságot nyújt, de engedi, hogy a gyermek felfedezze maga körül a világot, találkozzon annak vidám és fájdalmas oldalával is. Ha kell, vigasztal, ha kell, gyógyít, s közben átadja a tudását is, a szellemi értékeket, hogy neveltje teljes életet élhessen.

    Hogy könnyebb legyen mindezt elképzelni, sorjáztak a példák a történelemből ismerős fizikai és szellemi anyákról: Teréz anya, aki a kalkuttai szegények segítője volt, Brunszvik Teréz vagy Maria Montessori a kisgyermekek tudatos nevelésének élharcosai, az életüket a betegek gyógyításának, ápolásának szentelő Szent Teréz, Bingeni Szent Hildegárd, Florence Nightingale vagy gróf Hugonnai Vilma mind szép példája annak, milyen az, ha egy nőben élénken él az anyai archetípus ereje. De a gondoskodás kiterjedhet minden élőre, a növény- és állatvilágra is, így nem maradhatott le a képzeletbeli tablóról a fák ültetéséért béke Nobel-díjat kapó Wangari Maathai, és a „csimpánzok anyja” Jane Goodall sem.

    Az anyaság utolsó fázisában a nő az elengedést tanulja meg, hiszen az anyai szeretet bizonyítéka az is, ha megtanul leválni szeretteiről és élni hagy másokat. Kész a remekmű: a gyermek felnőtt, önálló életet él, nem szorul már fizikai gondoskodásra, s a lelki, szellemi kapcsolatban is osztozik az anya a barátokkal, a társsal. Ugyanezt éli át a művész is, akinek alkotása, amit hosszan szépítgetett, javítgatott, végül kikerül egy kiállításra. Mit tesz, érez, gondol a szülő, akire már „nincs szükség”? A mítoszok nyelvén: kiszárad körülötte az élet, elfelejt éltetni. De a mítoszok megmutatják a kiutat is ebből az állapotból: az istennők új éltethetőt keresnek, s a korábbinál szélesebb körben kezdenek gondoskodni környezetükről, átadni bölcsességüket.

    Végül – afféle negyedik arcként – szóba került a banya, a boszorkány is, az anyának az az aspektusa, akivel kevésbé szívesen foglalkozunk. Pedig a számtalan ősanya ábrázoláson megtalálható oroszlános trón vagy kocsi, a sárkányok vontatta szekér mind arról mesél, hogy az anya bölcsessége nemcsak befogadni, nevelni és elengedni tanít, képessé teszi a nőt arra is, hogy szembenézzen saját belső világa vad szereplőivel is. Bár ez nem kellemes, a nő, aki erre vállalkozik, megtanulja uralni, kocsijába fogni a „szörnyekben” rejlő komoly erőt.

    A szünetet követően a résztvevők rögtön tettekre válthatták az éltetésről tanultakat. Egy asztalon nárciszhagymák várták, hogy valaki „befogadja”, majd a cserepekbe és a föld biztonságába helyezze őket, hogy a gondoskodásnak köszönhetően tavasszal megmutathassák majd a bennük rejlő szépséget. Miután mindenki választott, és ültetés közben eltöprenghetett azon is, mi az – az esetleg kevésbé kézzel fogható dolog –, amit szintén beengedne az életébe és táplálná, nevelgetné magában. A kis nárciszhagymák a terem közepére kitett búzakalász csokor alá kerültek, s egy ősi mozdulatokra alapozó, modern földtánccal buzdították őket növekedésre. S hogy mindezt miért éppen nárcisszal, amely Perszephoné elrablásának okához, s így a ciklikusság kezdetéhez kötődik? A legtalálóbb választ egy hamisítatlan – 4 fiúgyermeket felnevelt, 3 unokás – nagy-anya fogalmazta meg: Idővel az ember rájön, hogy a „nárciszt”, az okokat is ő ülteti el.

    Torma Réka



    Kép: Carlos Delgado [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons