Légy a cselekvő derű embere!

    Esemény típus
    Előadás
    Időpont
    Helyszín
    Főnix Kultúrműhely, Budapest, VIII. ker., Rigó u. 6–8.
    „Hogyan ne füstöljön el a fejünk egy idegesítő helyzetben?” – ezzel a kérdésfelvetéssel kezdte a sztoikus filozófiáról szóló előadását Rusznák György 2015. október 17-én a Főnix Kultúrműhelyben. A kérdés apropóját egy rövid animációs film szolgáltatta, ám ahogy az előadó biztatására a jelenlevők végiggondolták a napjukat, bizonyosan akadt mindenkinek – ha nem is ennyire komikusnak tűnő, de – nyugalmát próbára tevő helyzet.

    A sokakat érdeklő kérdéshez az előadó a görög embereszmény irányából közelítette meg a választ, mely szerint az ember három részből áll: testből, lélekből és szellemből, azaz állati, emberi és isteni részből. Életünk jelentős részében figyelmünk a lelki szintre irányul, ám vannak pillanatok, amikor elérjük azt a tartományt, ahogy a lelki és a szellemi összeér. Sztoikus kifejezéssel élve ez a részünk a vezérlő értelem. Ha ez irányít minket, biztosan nem „füstölgünk” feleslegesen. Ilyenkor a lehető legtisztább belátásra teszünk szert, hasonlóvá válunk a bölcs ideájához, aki tökéletesen uralja a lélekben dúló szenvedélyeket, nem billentik ki a nyugalmából a világ hétköznapi változásai, ezért képes helyesen cselekedni.

    Ehhez a vágyott, de távolinak tűnő állapothoz a kulcsot a sztoikus filozófia egyik központi gondolata adja: „Nem a tények zavarnak bennünket, hanem a tényekről alkotott véleményeink.” Gyakran azt gondoljuk, ha nem reagálunk szenvedélyesen, ha nem sírunk vagy épp nem örülünk határtalanul, valami baj van velünk. Közben tudjuk, ha egy orvos vagy akár csak egy szerelő reagálna ugyanígy valamiféle érzelemkitöréssel felvázolt problémánkra, igencsak meglepődnénk. Miért ne próbálhatnánk akkor mi is némi hozzáértő tárgyilagosságra szert tenni életünk eseményeit szemlélve?

    A „szenvedélyek ostroma ellen” Epiktétosz, Seneca és Marcus Aurelius az elemzés, a racionalizálás eszközét kínálják. A hallgatóság az Agymenők című sorozatból bejátszott néhány perces kis részek segítségével végig is nézhette – persze némileg eltúlzott formában –, hogyan segíthet egy objektív szempont megérteni egy nehéz helyzetet és elindulni a megoldáskeresés irányába.

    Miért nem szeretjük akkor mégsem, ha valaki szenvtelennek tűnő tanácsokkal lát el minket? Általában azért, mert saját énképünk más, mint amit az objektív meglátások közvetítenek. Olyan hibáinkra világítanak rá, amelyeket mi már megszoktunk, énképünk részévé tettünk, ezért észre sem vesszük őket. Márpedig ha szembenézünk velük, változtatnunk is kell majd, és ez gyakran félelmetes.A változtatás igénye azonban arra késztet, hogy kívül merészkedjünk a komfortzónánkon. Ott pedig eleinte annyira esetlennek tűnünk, hogy magunkra sem ismerünk.

    A sztoikus filozófia szerint mégis a gyakorlás adja a változás kulcsát. Ahogy a hétköznapi apróságokban (napi néhány perc az elmélkedésre, kicsit fegyelmezettebb életmód, kicsit bátrabb kiállás) tágítani tudjuk komfortzónánk határait, kezdjük felfedezni, hogy egyre kevésbé függünk érzelmi állapotainktól. Ha képesek vagyunk szem előtt tartani a kitűzött célt, éppúgy nem hagyjuk majd, hogy letörjenek a kezdeti kudarcok, ahogy az orvosság keserűsége sem veszi el kedvünket a gyógyulástól.

    A folyamatos gyakorlatozás aztán fokozatosan meghozza a maga gyümölcseit: az indulatmentességet, a szabadságot és a zavartalan nyugalmat. És hogy mit kezdjünk az elnyert nyugalommal? A sztoikus élet – járjunk bármennyire is az út elején – mindvégig a társadalomban élt élet. A sztoikus bölcs a belső szabadságát arra használja, hogy a kozmosszal, a természettel, a nálánál nagyobb egységgel összhangban próbál élni. Nem tesz semmit önös érdekből, hiszen Marcus Aurelius képletes szavaival élve felismeri, hogy „ami a rajnak nem hasznos, az a méhnek sem hasznos”.

    Így válik a bölcs világpolgárrá, a nagy egység részévé. Ez adja meg a teljesség érzését, és ez vezet el az eudaimóniának (eu = jó, daimón = isteni rész) nevezett derűs, ideálisnak tekintett állapotba, ahol már valóban az isteni részünk vezérel és ez tükröződik tetteinkben is. Ez a derű nem érzelmi szinten jelentkezik, hanem az értelemben, éppen ezért tartósabb is. Nem függ az aktuális érzelmi állapottól, ezért erre törekedve képesek lehetünk derülni a próbálkozással járó kudarcokon, a csip-csup félreértéseken vagy akár a komolyabb nézeteltéréseken is, ha nem tévesztjük szem elől, hogy mindez egy tanulási folyamat része mindannyiunk számára. Ez adhat erőt, hogy újra és újra próbálkozzunk, komfortzónán kívül és belül, és a közöset szem előtt tartva derűsen, Emberhez méltón cselekedhessünk.

    Torma Réka