Főszerep – felárért

    Esemény típus
    Filmklub
    Időpont
    Helyszín
    Főnix Kultúrműhely, Budapest, Rigó utca 6–8.
    Rosencrantz és Guildenstern halott – szól Tom Stoppard filmjének címe, melyben a Hamlet-történet két kevésbé ismert figurája kerül nagyító alá. Ahogy a címből is kiderül, ők sem érnek boldogabb véget, mint a központi szereplők. Újabb tragédia a tragédiában – mondhatnánk. Mégis, mikor Kovács Balázs, az Új Akropolisz Szophia filmklubjának vezetője arra kérte a nézőket, próbálják meghatározni, mit láttak: mindennapi csetlés-botlásokról szóló komédiát, súlyos bűnből induló, visszafordíthatatlan tragédiát, vagy feloldást is adó drámát, a válasz nem volt könnyű. Még a tragikomédia, vagy inkább a „komitragédia” tűnt a legpontosabbnak. De mitől lesz mulatságos egy tragédia bármely vetülete, és hogyan lehet súlytalan két halál? A 2014. december 6-i filmklub a kis emberekről, a hősi létet visszautasító és mégis áldozattá váló „civilekről”, a magukról mit sem tudókról szólt.

    A film két főhőse „képtelen alak”. Nemhogy azt nem veszik észre, hogyan került az ország egy testvérgyilkos uralkodó kezére, de összekeverik még a saját nevüket is. Rosencrantz és Guildenstern két végletet jelenítenek meg. Egyiküket teljesen leköti az őt körülvevő fizikai világ. Az „enni vagy nem enni” dilemmáitól rendszeresen – de csak kis híján! – eljut Newton, Galilei, James Watt és mások nagy, fizikai törvényeket leíró felismeréseiig, ám egy hirtelen jövő újabb érzet, impulzus mindig magával ragadja, ami miatt kibontatlanul maradnak a lehetőségek.
    A másikuk látszólag az élet nagy kérdéseit kutatja, a miértekre keresi a választ. Valójában azonban az örök kétely megtestesítője, aki sosem juthat el a cselekvésig, hiszen ahhoz nem elég kérdezni. Rendszeresen fültanúja lesz olyan beszélgetéseknek, melyekből összeállhatna a kép, ám felvetődő kérdései inkább csak elterelik figyelmét a válaszokról.
    Ellentétesnek tűnő hozzáállásuk valójában nagyon is hasonló: Azonnal reagálnak minden őket érő impulzusra, de sosem keresik az okokat. Mivel nincs jó kérdésük, nem lesz megfelelő válaszuk sem, lepereg róluk minden, ami közelebb vihetné őket a megértéshez. Persze ahogy az már lenni szokott, egy ponton a nemcselekvés is cselekvéssé válik, és meghozza a maga „gyümölcsét”.

    A filmet követő beszélgetésből kiderült, hogy a résztvevők számos, továbbgondolásra érdemes szimbólumra bukkantak. Volt, akit a két főhős kedvenc kérdés-felelet játéka gondolkodtatott el, ami őket magukat is közelebb vihette volna a tisztánlátáshoz, ha az életre is alkalmazzák a játékszabályokat és többek között nem költői kérdésekre próbálnak választ találni a felbolydult királyi udvarban.
    Mások a mindenkihez a maga szintjén szóló, áthallásos megjegyzések sokaságát elejtő, mindentudónak ható színtársulatot emelték ki, akiknek vezetője rögtön a mű elején felajánlja Rosencrantznak és Guildensternnek, hogy egyszerű nézőből résztvevőivé válhatnak az előadásnak – ha hajlandóak felárat fizetni érte.
    Akadt, akit a nyelvezet ihletett meg, hiszen Rosencrantztól és Guildensterntől távol áll mindenfajta magasztosság, mindaddig, amíg nem keresztezik útjukat a „nagyok”. Ekkor beletalálnak shakespeare-i szerepükbe, szájukból természetesen peregnek az eredeti dráma mondatai, ám amint a céltudatos szereplők keltette lendület elvész, visszahuppannak saját meddő kérdéseik köznyelvi szintjére.
    Néhányan fanyarul magukra ismertek a sors forgatókönyvének szó szerint eléjük hulló lapjaiból papírrepülőt hajtogató Rosencrantzban, aki füldugóban és szemellenzőben él át egy kalóztámadást, hogy végül azon mélázzon társával a végzet küszöbén, vajon eleve elrendelt volt-e minden vagy mondhattak volna legalább a legelején nemet mindenre.

    Bármerről közelítettek is a görbe tükörhöz, amelyet ez a két különös figura tartott, a film legfontosabb üzenetét hasonlóan fogalmazták meg a filmklub résztvevői. A középszerűség ellenszere eszerint a jó kérdések feltevése, majd az azokra törvényszerűen érkező válaszok meghallása, az okok kutatásában megnyilvánuló éberség, no meg a döntés és cselekvés képessége, mellyel ha a „nagy színdarabban” játszott szerepünk nagyságát nem is feltétlenül, de minőségét mindenképp meghatározhatjuk. És persze a legfontosabb: Mindezek a felismerések mit sem érnek, ha kipróbálatlan, „költői kérdések” maradnak. Mert a felárat, ami a színre lépéshez kell, saját magunknak kell kifizetnünk.

    Torma Réka