900 km, 5 hét, 1 ember – és százezer másik

    Esemény típus
    Előadás
    Időpont
    Helyszín
    Főnix Kultúrműhely, Budapest, VIII. ker., Rigó u. 6–8.
    El Camino – avagy Szent Jakab útja, az egyes források szerint ókori, mások által középkori hagyománynak tartott zarándoklat, amelynek évről-évre százezrek vágnak neki, hogy megtegyék a több száz kilométeres utat a spanyol Santiago de Compostelába. Pálosi-Magyar Myrtill régész, az Új Akropolisz Filozófiai Iskola előadója maga is legyalogolta a 900 kilométeres távot, és 2014. szeptember 20-án, filmes élménybeszámolóval egybekötött esten a közönséggel együtt azt kutatta, milyen párhuzamot lehet vonni a hétköznapi élet és az el Camino között.

    Kilépés a komfortzónából

    Az előadó mindjárt az elején leszögezte: a téma grandiózus, és az ember vagy órákon át mesél az El Caminóról, és akkor a hallgató esetleg megneszeli a láthatatlan varázst, amely oly vonzóvá teszi a zarándokok szemében, vagy csak néhány szóban sejteti mély esszenciáját. Hiszen a díszlet gyakorta sivár, a környezet nem egyszer felettébb ingerszegény – de a zarándokélmény lényegét a láthatáron túl kell keresnünk: aki csak belevág, megérezheti tisztító, profán időből kiragadó jellegét. A hosszú, ritmusosan békés és áthatóan csöndes meneten a kétlábúnak nem marad más, minthogy magába nézzen.

    Miért csábulnak neki ennyien a 21. században? Miért van az, hogy például a belga igazságszolgáltatásban mindmáig önként vállalható büntetési forma az El Camino? A „zarándok” eredeti jelentése: idegen, számkivetett, vagyis egy önként vállalt száműzetés árán az ember otthagyja megszokott, kényelmére szabott életét. „A komfortzónán kívül kezdünk igazán tanulni az életről, és visszatérve a belga elítéltre, ha ő ott, útitársaként egy őrrel, képletesen még láncban, megért valamit abból, hogyan élhetne, később, már szabad lábon, újra tudja kezdeni” – fogalmazott az előadó.

    Párhuzamos utak

    Mivel az El Camino sokkal rövidebb, mint maga az élet, így az utóbbi néhány lényeges vonása könnyebben meg is ragadható egy ilyen zarándoklat konklúziójaként. Pár hétig ugyanis bárki oda tud figyelni lépteire, gondolataira, érzéseire, testi-lelki épségére, és menet közben van idő feldolgozni a tapasztalatokat.

    Az úton mindenki a cél miatt jár. „Az elején az út nagyon hosszúnak, a cél nagyon messzinek tűnik, de mindennap megyünk valamennyit, hol rövidebb, hol hosszabb távot. De tudjuk, hogy haladunk. És ahogy újra és újra nekiindulunk, a sok kis lépésből végül összeáll az egész.”

    A zarándok végig egy sárga nyilat követ, amelyek 300 méterenként követik egymást. „A jelek megmutatják, merre kell, merre érdemes továbbmennünk, és így van ez hétköznapi tetteinkkel is. Ha pedig eltévedtünk, és már 4-500 méter után sem akar feltűnni a következő sárga nyíl, mindig-mindig visszatérhetünk az utolsó irányjelzőhöz. Az utolsó jelhez, amelyről még tudtuk, hogy a mi célunkhoz vezet.”

    Együtt az úton

    De talán a legnagyobb tanulság, amelyet mindennapjainkra nézve le lehet szűrni, hogy az El Caminón mindenki útitársa mindenkinek. Miért? Mert mindenki tudja a másikról, hogy ugyanazért a célért küzdenek. És ez természetessé teszi a városban egyre ritkábban tapasztalt viszonyulást: ha bárkinek segítségre van szüksége, mindig ott terem valaki. Mintha sokkal nagyobb lenne az adási szándék az emberekben, mint amennyire manapság a rutinszerű élet teret nyújt.

    Pálosi-Magyar Myrtill mindössze egy órát szeretett volna mesélni, a hallgatóság azonban még ugyanennyi időn át faggatta kérdéseivel. Hiába: az ember vagy órákon át mesél az El Caminóról, vagy… csak megsejteti esszenciáját, ahogy lezárásul történt. A zarándok az útról hozott kagylóhéjak belsejébe gondolatgyöngyöket rejtett, hogy kinek-kinek mankót adjon, talán épp a következő lépéséhez. Íme, az egyik papírból előbújó üzenet: „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek”.

    Bujáki Márton