Visszatérés önvalónkhoz

    Paracelsus portré
    CIP_Paracelsus_m_3_0.jpgA sötét középkor homálya után felcsillanó reneszánsz szellemiség az orvoslást is felrázta a babonáiba merült kuruzslásból. Az 1493 telén Svájcban világra jött Philippus Aureolus Theophrastus Bombastus von Hohenheim, avagy röviden csak Paracelsus mester újító eszméi gyökeresen megbolygatták kora orvostársadalmának gyakran romlott, tévutakon járó, a betegek helyzetén sokszor csak rontó nézeteit.

    1527 nyarán Bázel város orvosaként és egyetemi tanáraként a Szent János-napi ünnepségen meggyújtott tüzek egyikén tanítványai társaságában nyilvánosan elégette az akkor használt egyetemi tankönyveket, a széles körben nagyra tartott Celsus, Avicenna és Galénosz műveit. A szokásos latin helyett, minden sallang nélkül egyszerűen német nyelven oktatott. És ellentétben a gyötrő eljárásokat használó kollegáival, nála a betegek valóban meggyógyultak. Méghozzá nagyon sokszor ingyen. Növendékei és csodálatos gyógyuláson átesett, hálás betegei lelkesedtek érte, de anyagiassággal és tudatlansággal megvádolt kortársai dühét csak egyre inkább gerjesztette ez az eszméit harcos tűzzel hirdető, „gőgös felforgató”.

    Pedig ő csak azt a tudást adta át és azt a gyógyítást végezte, amelyet hosszú tanulóévei alatt elsajátított. Bár szegény családban született, és saját elbeszélése szerint sokszor a parasztgyerekekkel együtt őrizte az állatokat a réten, mégsem maradt műveletlen, orvos apja már korán bevezette a vegytan, az alkímia, a botanika és a sebészet alapjaiba. Ezután Johannes Tritheminus bencés szerzetes, hermetikus filozófus és alkimista oldalán, majd kora híres német, itáliai, francia és spanyol egyetemein mélyítette el az ismereteit. További gyakorlati tapasztalatokra tett szert, amikor Spanyolországtól Svédországig katonaorvosként bejárta szinte egész Európát, később pedig eljutott a Közel-Keletre, sőt Indiába és Tibetbe is, ahol valószínűleg Kelet titkos tanaiba is bevezették a mesterek.

    Vándorlásai közben képes volt mindenkitől tanulni, még a javasasszonyoktól, bábáktól, felcserektől, fürdőmesterektől is, akiket az akkori orvosok rendkívül lenéztek. Az évek alatt összegyűjtött, majd a katedrán és számos saját könyvében szenvedélyesen megosztott hatalmas gyógyítási tapasztalatának mélysége túlszárnyalta a csak a felszínt érintő − ahogy ő mondta − „habdoktorok” orvoslási rendszerét.

    CIP_Paracelsus_m_2_1.jpgA természetet az Istenség megnyilvánulásának tartotta, egy hatalmas élőlénynek, amelynek minden része élő. Nézete szerint az ember ennek a nagy egésznek egy kicsiny tükröződése, mikrokozmosz a makrokozmoszban, összetett lény, halandó testtel és lélekkel, és egy halhatatlan szellemi, isteni résszel. Úgy vélte, az ember életének legfőbb célja, hogy harmóniába kerüljön és megélje valódi, azaz isteni természetét és amikor letér erről az útról, akkor válik beteggé.

    Azt tanította, hogy a gyógyulás a visszatérés, a mindenkiben jelen levő belső orvos segítségével megvalósuló átalakulás, amely során a lélek megtisztul és a szellemi erő kibontakozik. A külső orvos feladata igazából ennek a belső gyógyítónak a felébresztése és támogatása, a természetben – a kozmoszban, a növényekben, ásványi anyagokban, a szavakban és tettekben megnyilvánuló nemes érzelmekben − rejlő segítő erők kiválasztásával és hatékony formában történő alkalmazásával.

    A pácienseit támogató, szeretettel és megértéssel ötvözött tudása, gyógynövényekből készített főzetei, fémekből kivont eszenciái meghozták sikereit, de egyben a dühös féltékenységet is. Tanai és heves egyénisége miatt világi és egyházi ellenségei egyre sokasodtak, mert noha hívő ember volt, megvolt a véleménye az egyházról is. Egy alkalommal például kérdőre vonták, hogy ha valóban hithű keresztény, miért nem jár el minden héten templomba. Paracelsus csak annyit válaszolt, hogy „többet ér egy szenvedő sebeit bekötözni, mint prímben vagy tercben áriákat énekelni egy katedrálisban”. Végül a kiéleződő összetűzések miatt 1528 telén el kellett menekülnie Bázelből.

    Hátralévő tizenhárom esztendejében ismét vándorolt, és 1541-ben Salzburgban bekövetkezett haláláig számos európai országban tanított és gyógyított. Többek között Magyarországon is megfordult. 1537-ben Pozsony városi tanácsa látta vendégül, majd mint lelkes borszakértő Tokajt és környékét is meglátogatta, és nagy elismeréssel írt az ottani borokról. Élete során sok helyen megfordult, ideig-óráig le is telepedett, de hevesen hirdetett, az ortodox orvoslást energikusan támadó új, forradalmi nézetei miatt egy idő után sehol sem látták szívesen.

    Saját magáról így írt: „Ismerem az utamat, és nem akarom megváltozatni; és a természetemet sem tudom megváltoztatni. Egy durva országban született nyers ember vagyok; fenyőerdőben nőttem fel, és lehet, hogy örököltem néhány göcsörtöt. Ami nekem udvariasnak és barátságosnak látszik, másoknak csiszolatlannak tűnhet, és ami az én szememben selyem, az neked lehet, hogy durva szövet.”

    Saját szavaival élve egyedül, idegenként, különbözőként élt kortársai között, de mégsem vonta vissza tanait, sőt képes volt nemcsak megőrizni, de számos hátrahagyott orvosi, filozófiai, teológiai és alkímiai témájú könyvében meg is örökíteni eszméit. Jelmondatának és hitvallásának élő példája volt: „Nemo sit alterius qui suus esse potest”, azaz senki ne legyen más, mint önmaga.