Az ellenkező irány

    Amikor történelmi szövegeket olvasunk, úgy ragyog fel előttünk egy Nagy Sándor, egy Iulius Caesar, egy Napóleon vagy egy Bolívar kiemelkedő egyénisége, hogy csakis őket látjuk. Egyértelmű, hogy nem egyedül álmodtak, dolgoztak és harcoltak, de ennek nincs jelentősége, hiszen hatalmas alakjuk kitölti az emberi tettek teljes horizontját, és önmagán kívül aligha hagy helyet másnak.

    Még ha meg is említik szövetségeseiket, ellenségeiket, szerelmeiket, barátaikat, mind eltörpülnek mellettük, és ha fenn is maradt a nevük, az leginkább csak a hőssel való kapcsolatuknak köszönhető. Ha Xanthippé nem öntött volna Szókratész fejére egy vödör vizet a nyilvánosság előtt, soha nem hallottunk volna felőle, és amit róla tudunk – vagy fontos tudnunk –, nem több ennél az anekdotánál.

    ár ellen_nagy sándor_0.jpgA 18. századtól azonban kezdett kialakulni az a jelenség, amit a zseniális Ortega „a tömegek lázadásának” nevezett. A hősök alakja mind jobban elhalványul, dicsőségükön ugyanis egyre népesebb csoport osztozik. Nem feledkezünk meg az érdemeikről, de sokakkal osztoznak rajta, és ma az „ismeretlen katona” sírja általában fontosabb, mint a tábornoké, aki vezette. A politikai pártok és a szakszervezetek hatalmi központokként a hős helyébe léptek, és az egyén elvész az őt felemésztő tömegben. Az egyén darabokra hullik, a hős szertefoszlik, s így mindkettő eltűnik a szemünk elől.

    Névtelenség váltotta fel a nevet, és végül számok lettünk egy útlevélben, másokkal élő, személytelen, magukra maradt emberek, egyike a sorozatban, futószalagon készült mesterséges gyártmányoknak, mint a legnévtelenebb csavar az autónkban, vagy mint egy szódásüveg fémkupakja.

    Milliószámra élünk modern városokban, de az utcán idegenként keresztezzük egymás útját, nem ismerjük egymást, és az a legrosszabb, hogy a többiek valójában nem is érdekelnek annyira, hogy meg akarjuk ismerni őket. Mindenki éli „a saját életét”, de ez az önző viszonyulás is szertefoszlik a tömeges, meghatározhatatlan életben, ahol engedünk a történések sodrásának, a divat kényszerítő erejének, s apránként kiüresedünk belülről, hiszen emberi kapcsolataink felszínesek, semmi sem érint mélyen, és néha még abban is kételkedünk, hogy van-e bennünk valami ebből a „mélységből”: vagyis hogy többek vagyunk-e kilogrammokban kifejezhető, elektromos impulzusokkal mozgatott húsnál és csontnál. Innen már csak egyetlen lépés, hogy „robotokká” váljunk. A legveszélyesebb lépés. A lépés, amely az évmilliókat igénylő emberi evolúció végét jelentő szakadékhoz vezet.

    A tömeg, amelyben elvesztünk, kiszívja belőlünk a lelket, megváltoztatja az ízlésünket, diktálja, hogyan gondolkodjunk és hogyan viselkedjünk. Egyre inkább hasonlítunk egymáshoz, miközben belül egyre nő a távolság és a közöny. Semmi nem elégít ki, soha nem vagyunk maradéktalanul boldogok. Mint egy halom ésszerűtlen és érzéketlen gép, melléktermékeinkkel megmérgezzük, elcsúfítjuk és megbetegítjük a természetet.

    A tömeges szennyezés már nemcsak lelki szinten zajlik, hanem ténylegesen is megnyilvánul. Mindannyian ugyanazokat a sorozatgyártott tárgyakat használjuk, és ha akad valamilyen különbség, az ahhoz a nem kifejezetten nemes sajátossághoz kapcsolódik, hogy valaki több pénzre tett szert és javakat halmozott fel, ki tudja, milyen módon.

    Itt az idő, hogy elinduljunk az ellenkező irányba

    Először is álljunk meg és gondolkodjunk el, majd miután felismertük a hibát, szánjunk rá időt és energiát, vizsgáljuk felül nézőpontjainkat, vessük el a tömeggé silányító tabukat, amelyek az egyenlőséget a legalacsonyabb szinten akarják megvalósítani. Tartsuk fenn belül a szellemi éberséget, és váltsuk mindennapi tettekre. Meg kell tisztítanunk önmagunkat. Korunk megköveteli, hogy számtalan szétesett darabjából újra felépítsük a hőst. Senkit sem zárhatunk ki, mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, amire jogosult, a kötelességek alapján, amelyekkel tartozik.

    Életre kell kelteni a hőst, hogy a többiek népet alkothassanak, ne pedig arctalan tömeget. Azért, hogy mindenki részesüljön a szellemi béke, a bölcsesség, a kiegyensúlyozottság, a szív szerénységének dicsőségéből, amelyet csak a hős érezhet és közvetíthet hatványozottan másoknak. A hős mellett a férfi felnőttebbé, bátorrá és önzetlenné válik, a nő már nem tárgy lesz, hanem a szeretet, a szépség és a szellemiség őrzője. Így a hős mindenkit magában foglal. S mindenkinek joga van az emberibbé váláshoz, és hogy részesüljön a hős jótéteményeiből.

    Így újból emberek leszünk a szó valódi értelmében… és magunk mögött hagyjuk a robotok „emberiségét” a névtelen bűncselekményekkel, az erőszakkal és a kizsákmányolás számtalan formájával együtt. Az új ember, aki közreműködik ebben a „hősiességben”, a Föld minden sebét be fogja gyógyítani azzal, hogy egy jobb, szebb és igazabb világot épít. Egy természetes, megtisztult, magas szellemi szinten álló világot, amelyben nem lesznek koldusok, akik szégyenérzetet ébresztenek bennünk, nem lesznek közvetítők, akik kihasználnak, és gerillák sem, akik meggyilkolnak, vagy politikus-stricik, akik rávesznek, hogy eladjuk magunkat.

    Elvétettük az utat. Itt az ideje elindulni az ellenkező irányba.