Ankor, Atlantisz utolsó hercege

    Ankor, Atlantisz utolsó hercege könyvborítóA történelem előtti idők egyik legvitatottabb és legnagyobb érdeklődést kiváltó kérdéseinek egyike, hogy létezett-e az Atlantisz néven ismert ősi civilizáció és a neki otthont adó földrész. A kérdéses atlantiszi kontinens nem csupán írói fantázia szüleménye, mint Tolkien Középföldéje, Lovecraft Necronomiconja, Artúr Avalonja, Eldorádó, a Grál vagy a Don Quijotéban szereplő Barataria szigete.

     

    Egyiptomi papok is beszámoltak róla, majd a mítosz Görögországba is eljutott Szolón és Platón közvetítésével (ez utóbbinak Timaiosz és Kritiasz című párbeszédei tanúskodnak erről), ahonnan futótűzként terjedt szét a híre. Geológusok, biológusok és történészek egyaránt sokan az elmélet mellé álltak, dacolva a makacsul tagadó hivatalos állásponttal.

     

     
    Mindkét oldal tudományos és geológiai bizonyítékok egész sorát vonultatja fel állításai alátámasztására. A vita a kor divatjától és hangulatától függően néha felerősödni, néha elcsitulni látszik, de nem ül el, és a kérdés valószínűleg még sokáig foglalkoztatja majd az embereket.
     
    Atlantisz nem az egyetlen olyan szárazföld, amelyről feltételezik, hogy elsüllyedt, és hogy olyan ősi népek lakták, akiknek nagyravágyásában és elbizakodottságában saját korunk vonásaira ismerhetünk. A mítoszokban és a hagyományokban további földrészek is felbukkannak, mint például Mu, Lemuria vagy Poszeidónisz – de kétségtelenül Atlantisz neve idézi fel bennünk leginkább ezt az idő múlásával dacoló régi legendát. Ez arról a hajdani emberiségről szól, amely áldozatul esett az anyagi világ felett szerzett hatalmának, és ezért összeomlott saját nagyságának súlya alatt. Egyszerre van jelen tündöklés és hanyatlás, dicsőség és nyomorúság, hősiesség és állatiasság.
     
    Ki tudja, talán akkoriban ugyanilyen vagy ehhez hasonló esztelen cselekedeteknek tettük ki bolygónkat, mint manapság. Lehet, hogy a Föld válasza, amelyet ma még csak modellezünk és sejtünk, a régi időkben már megtörtént. Civilizációnk haladási irányát látva ez a feltevés már nem is tűnik annyira légből kapottnak. Legalább az vigasztalhat bennünket, hogy voltak túlélők, és képesek voltunk újrakezdeni. Igaz, kínos szembenézni azzal a lesújtó gondolattal, hogy mintha nem tanultunk volna semmit a régi hibáinkból és – hogy csak egyet emeljünk ki – a környezetünk pusztításából.
     
    Az Ankor, Atlantisz utolsó hercege című, frissen megjelent kötet – amelyből az alábbi idézeteket ízelítőül válogattuk – egy történelmi regény, egyfajta fikció. Az atlantiszi kontinens végnapjait mutatja be, amelyekre a fény és a sötétség képviselői közötti háború árnyéka vetül. Ankor, a Nap nemzetség utolsó hercege kíséri végig képzeletbeli utazásunkat egy olyan világon át, amelyet nemsokára örökre elnyel a tenger...

    José Ramón Naranjo
     
    „Nincs szükség most a különbségek létrejöttének okait taglalnunk ahhoz, hogy lássuk, amint a földeken kicsírázik a búza, a len, a rizs vagy a vadszeder magja, éppen így a gyerekek, az emberi magok is különböző természettel jönnek a világra. A szeretet és nevelés révén a lehető legmagasabb szintre is fejlődhetnek, de olyan csodák nem történnek, hogy mondjuk egy szederbokor magja időközben búzává változzon, vagy fordítva. Az ehhez hasonló átlényegülésekhez elképzelhetetlenül hosszú idő szükséges, nem pedig egy alig negyven vagy hetven évig tartó élet.”
     
    „Amikor eljutsz a bölcs megkülönböztető képesség szintjére, védve leszel minden külső befolyástól, és megszűnnek a kísértések. Tisztulj meg, és tanulj. Az ellenség nem veheti be a váradat, ha az, aki legbelül békésen szunnyad, felébred, és behúzza a reteszt a kapukon. Ezt lángbetűkkel égesd mélyen a szívedbe! Csak a bölcs, vagyis a tiszta, tudással rendelkező és jóságos ember szabad a kísértésektől, mert nem ordít már benne a vadállat, amely ahogy meglátja a horda többi tagját, azonnal rohanna utánuk.”
     
    „A kampó vonz, az ostor eltaszít. A béke és a háború útját járva kell eljutnod a bölcsességig és megszilárdítanod magadban. Ezek egyszerű eszközök, nemesfémből készültek; használd őket az emberiség javára. Amíg ez a cél vezérel, mindenhatóak maradnak, te pedig legyőzhetetlen leszel. Ha azonban visszaélsz velük, torkon ragadnak, és halhatatlan fejedet Aduat sötétségébe, Sethem élő iszapjába temetik.”

    „– Az idő lelki viszonyulás. Élj intenzíven és könnyedén, de ne téveszd szem elől célodat, és így nem kell sok idő hozzá, hogy az álmod valóra váljon. De úgy álmodd meg, hogy legyél biztos benne; ne az érzéseiddel kívánd, különben minden óra örökkévalóságnak fog tűnni… (...) De ha megőrzöd a nyugalmad, akkor a dolgokat olyannak látod majd, amilyenek, és fájdalom vagy élvezet nem billent ki többé tökéletes, mozdulatlan egyensúlyodból.”
     
    „A hallgatási fogadalom megtanította, hogy az állat- és növényvilág lényei szeretik és tisztelik a halk és szelíd embert, aki kizsákmányolási törekvés vagy az értelmetlen vérontás szándéka helyett szeretettel közeledik feléjük.
    Ankor napról napra, hónapról hónapra szívta magába a fák komoly fenségét, a vízesések derűs szépségét, a viharok vakmerő lelkesedését és a gazellák óvatosságát. A növények, a szél és a vízesés behatoltak lelkébe, és titokzatos zúgással, átlátszó, daloló lényekkel töltötték meg.”
     
    „Itt megmarad népünk emléke, archívumaik megőrzik történelmünket. Még évezredek múlva is beszélni fognak rólunk, de már csak meseként… amíg fel nem fedezik civilizációnk maradványait a tenger fenekén. Minden elmúlik, Ankor, minden elmúlik, hogy újrakezdődhessen… A virágok elhervadnak, de az illatuk mindig ugyanaz, hiába múlnak el az évszázadok. A természet ciklikus, és ez az oka annak, hogy a népek életében is van alkonyat és hosszú éjszaka… de mindig eljön a hajnal… örökkön-örökké…”