A gyakorlati filozófia az ember minden szintjét érinti, bár tény, hogy ma sokan úgy értelmezik a klasszikus tanokat, hogy a filozófiai út kizárja az érzelmeket. Pedig mi sem áll távolabb a filozófiától! Plótinosz például, az újplatonikus iskola alapítója, vagy Giordano Bruno reneszánsz kori filozófus is kiemeli, hogy a léleknek két szárnyra van szüksége, hogy a szellemi dimenziókba emelkedjen, ezek pedig a magasztos gondolatok és nemes érzelmek szárnyai. Így tehát a filozófiai úton az érzelmek ugyanolyan fontosak, mint a gondolatok és a cselekvés.
Biztosan mindenkivel előfordult már, hogy nem is tudta, hogyan került egyik vagy másik érzelmi állapotba. Sőt, sokak életében az érzések csak jönnek-mennek, többnyire csupán megtörténnek velük a dolgok. Bár ösztönösen igyekeznek kerülni a negatív lelkiállapotokat és keresni a kellemeseket, de igazából alig van eszközük arra, hogy valóban irányítsák lelki folyamatainkat. Pedig erre léteznek módszerek!
Saint-Exupéry, az emberi lélek mély ismerője A kis herceg című művében épp erre kínál megoldást. Képletesen megmutatja, hogy mennyire fontos rendszeresen kitisztítani a vulkánokat és időben kigyomlálni a majomkenyérfákat. Igen, az érzelmeket is, mint az elmét, vagy a testet, szükséges rendszeresen ápolni, gondozni, edzeni. A szellemi mivoltunk eléréséhez pedig ennél is tovább kell lépni: meg kell tanítanunk az érzelmeket emelkedni, repülni.
Az érzelmek minőségi skálája a hétköznapitól a magasztosig terjed. Egyértelmű, hogy egy sztoikus, vagy egy buddhista, amikor érzelemmentességről beszél, akkor az alacsonyrendű lelki megnyilvánulások elhagyására utal, és nem a szellemiekére. Bár ez utóbbiak kezdetben még gyengébbek, rendszeres gyakorlással, tudatos munkával azonban meg lehet őket erősíteni. Az egyik ilyen gyakorlat, amivel például a késő sztoa két jeles képviselőjénél, Marcus Aureliusnál és Senecánál is találkozhatunk, az a hála gyakorlata.
Mi a hála? Valószínűleg mindannyian többször átéltük már, és egyetértünk Senecával abban, hogy a hála az egyik legboldogabb lelkiállapot. A bölcs azt is kiemeli, hogy nemcsak mások miatt fontos, hogy hálásak legyünk, hanem önmagunkkal is nagy jót teszünk, ha gyakoroljuk ezt az erényt.
Megköszönhetjük mindazt a jót, ami az életünkben történik. Megköszönhetjük a boldog pillanatokat. Megköszönhetjük azt a sok segítséget és támogatást, amit a mellettünk állóktól folyamatosan kapunk: a családtagjainknak, a barátainknak, a tanárainknak, a munkatársainknak stb.
Sokszor hajlamosak lehetünk elfeledkezni ezekről, és inkább a negatív történésekre fókuszálni, arra, ami nehéz, ami fáj, ami hiányzik. Éppen ezért érdemes időről időre végignézni, hogy mennyi mindent kaptunk. Ez a gyakorlat ugyanis segíthet tudatosítani, hogy mennyi mindenünk van, milyen sok jó történik velünk, és ezáltal tisztább és objektívebb képet kaphatunk az életünkről. Ennek tudata fényt lop a lelkünkbe, mintha újra meg újra kifényesítenénk egy szép drágakövet. „Az átlagember egyszer élvezi a jót, amit kapott, és azt is csak rövid ideig. A bölcs hosszú, örökös örömöt talál benne, s boldogságot lel a folytonos ráemlékezésben. Ez egy állandó boldogság.” (Seneca: Erkölcsi levelek)
De mi van a fájdalmakkal és a nehézségekkel? Meg tudjuk köszönni azokat is? A hála nem egyszerűen azt jelenti, hogy örülünk a kellemes dolgoknak, ennél többről van szó. Egy olyan tudatállapot, amely kész arra, hogy mindenben találjon valami jót, ami bennünk és körülöttünk zajlik. Mindenben, még a nehézségekben is. Hiszen a nehézségek lehetőséget adnak arra, hogy valamiben lépjünk, hogy tisztuljunk és fejlődjünk, hogy megerősödjünk, ezért érdemes megköszönni, akár az emberek, akár a sors kínálja őket.
Kezdetben könnyebb ezt utólag megtenni, hiszen visszatekintve gyakorta kirajzolódik, hogy életünk egy-egy nehéz szakasza miben segített, hogyan gazdagított minket vagy vezetett új utakra és jobb irányba. Így aztán hálásak lehetünk a sorsnak a kapott segítségért és az útmutatásért. Idővel, amikor új nehézséggel találkozunk, már rögtön kereshetjük benne a jót, és ez a megoldásban is sokat fog segíteni.
De a hála gyakorlata nemcsak a sorssal való kapcsolatunkra van jó hatással, hanem az emberekkel valóra is. Amikor tudatosítjuk, hogy mi mindent kaptunk embertársainktól, gazdagnak érezzük magunkat, és megszületik bennünk a vágy, hogy ezt megosszuk másokkal, hogy mi is adjunk. Amikor túlságosan el vagyunk foglalva azzal, hogy mink nincsen, hogy mi hiányzik, szegénynek érezhetjük magunkat és lelkileg bezárulhatunk. De a hála lelkiállapotában tele van a szívünk örömmel, széppel és jóval, ami megnyitja a szívünket minden élő iránt.
Kövessük hát Marcus Aurelius példáját, aki naplójában – amit most Elmélkedések néven ismerünk – egy egész fejezetet szentel a hozzá közel álló emberek iránti hála kifejezésének, akik nem voltak ugyan tökéletesek, de mindegyikükben akadt valami jó. És ő észrevette ezt a jót, ezt emelte ki, és hálás volt érte, mint ahogyan kortársai is hálásak voltak neki és mi is hálásak lehetünk a filozófuscsászárnak nemes jelleméért, humánus döntéseiért, szellemi örökségéért.
Képek: pixabay